A karmikus kérdések tárgyalása nem folytatható olyan könnyen minden további nélkül, és az emberi karmát érintő dolgok megbeszélésénél alapjában véve mindig erős felelősségérzetnek kell jelen lennie bennünk, hiszen ilyenkor a világ legmélyebb összefüggéseit igyekszünk megragadni.

Tulajdonképpen a karmában, a karma történéseiben lejátszódó események, folyamatok szolgálnak alapul a világ többi történéseihez, beleértve ebbe olykor még a természetieket is. Ha nem ismerjük a karma folyamatát a világban és az emberiség fejlődésében, akkor képtelenek leszünk megérteni azt is, hogy a külső természet miért lép fel valamely adott megnyilatkozásában. A karma bizonyos lefolyásaira példákat hoztam fel. Ezeket a példákat gondosan megválogattam, hogy kapcsolódhassunk ahhoz, amikor már az individuális karma tárgyalásához keressük az átmenetet.

Szeretnék most néhány általános bevezető megjegyzést tenni, már csak azért is, mert ma és a legközelebbi előadásokon olyan barátaink is jelen lesznek, akik nem voltak itt az utóbbi hetekben és hónapokban tartott karma-előadásokon.

Mindig annak tudatosításáról van szó, hogy a Karácsonyi Gyűléssel kapcsolatos dolgokat komolyan vegyük. Valóban meg kell értenünk, hogy a Karácsonyi Gyűléssel lényegében az Antropozófiai Társaság teljes újraalapítása történt meg. Ennek magában kellene foglalnia azt, hogy ne csússzunk vissza a régi szokásokba, főleg a gondolkodásmód régi szokásaiba, és hogy teret engedjünk azoknak a mélyreható változásoknak, amelyek az antropozófia bölcsességeinek művelésében most bekövetkeztek.

Hangsúlyoznom kell azt is, hogy a Karácsonyi Gyűlés óta tartott előadásaim nem idézhetők fel valamely hallgatóság előtt egy másféle kifejtésben, hanem csak az itt elhangzottak pontos, szószerinti felolvasásával, amennyiben az eredeti feljegyzéseket beszerzik. Az itt elhangzottak ugyanis nem adhatók vissza önkényes formában. Ha ilyen történne, attól elhatárolnám magam. Mert valóban arról van szó, hogy ezeknél a nehéz és súlyos témáknál minden kimondott szót és mondatot pontosan mérlegelni kell, hogy a jelentések körülhatárolása teljesen világos legyen. Ha tehát valaki az itt megbeszélt dolgokat más formában szándékozik valamilyen hallgatóságnak továbbadni, akkor először velem vegye fel a kapcsolatot és beszélje meg velem.

A jövőben egységes gondolatiságnak kell költöznie az egész antropozófiai mozgalomba. Különben megint beleesünk azokba a hibákba, amelyekbe különösen tagjaink egy része beleesett, akik azt hitték, hogy az antropozófiai bölcsesség tartalmait tudományosan fel és át kell dolgozniuk, és valóban tapasztalhattuk, hogy milyen sok ártalmasat “alkottak” - ezt idézőjelben mondom - az antropozófiai mozgalom számára.

Az itt említett feltételek közé természetesen nem tartoznak az egészen bizalmas közlések, de aki ezeket továbbadja, annak felelősségének teljes tudatában kell lennie. Általában abban a pillanatban, amikor valaki olyanokról kezd beszélni, amikről önök előtt beszélni szoktam, mindenkiben meg kell jelennie a legmagasabb értelemben vett felelősségérzetnek a szellemi világból származó közlések iránt. Egyébként sem könnyű ezekkel a dolgokkal külső körülményeink szűkössége mellett foglalkoznunk, de ehhez kell alkalmazkodnunk. (A Goetheanum épülete 1922 szilveszterén leégett. A fordító megjegyzése.) Megnehezíti számomra az efféle témák kifejtését az is, hogy tulajdonképpen csak egy olyan hallgatóság előtt tarthatnék ilyen előadásokat, amely egy előadássorozaton az elejétől a végéig jelen van. Hiszen mindenkinek nehézségei támadhatnak a megértésben, ha később kapcsolódik be.

Mindezen először is úgy segíthetünk, hogy mindannyiunk lelkében tudatossá válik az ilyenfajta nehézségek megléte. A teljes tudatosság esetén már könnyebb helyzetben vagyunk. Ez azonban gyakran nincs így. De nem is hódíthat tért a helyes gondolkodás- mód antropozófiai mozgalmunk legárnyaltabb gondolatiságában, hogyha a Karácsonyi Gyűlés óta is csak egyre folytatódnak a bevett szokások: a féltékenykedések, a kölcsönös ellenszenvek és egyebek. Az antropozófiai fejlődéshez abszolút szükség van bizonyos belső érzületre, bizonyos komolyságra a részünkről.

Régebben, amikor még nem voltam tagja az elnökségnek, az ilyen dolgokat csak tanítóként hoztam szóba. De most már úgy is szóba hozom, mint aminek a Goetheanum elnöksége szerint kell az Antropozófiai Társaságban kialakulnia.

Gondolom, elmondott szavaim érthetőek voltak. Azért beszéltem ezekről, hogy a mostani előadássorozattal kapcsolatban is a megfelelő elmélyültséget kérjem önöktől. -

A karma olyan valami, ami közvetlenül hat az emberek minden élményére, de ő maga elrejtőzik a tudatos élményeink mögött, mindabba, amit az emberi lélek öntudatlan és tudatalatti szférájához kell számítanunk. Aki egy életrajz olvasásakor valóban belső érdeklődéssel követi a leírt történéseket, az egy egészen különös észrevételt tehet, amit a következőképpen jellemezhetnék. Egy életrajzban állandóan olyan tényezők is belejátszanak az életeseményekbe, amelyek tulajdonképpen nem találhatók meg az elbeszélés folyamatos kibontakozásában. Amikor az életrajz előttünk áll, akkor egy ember életét csak egy bizonyos oldalról látjuk. Egy ember életében ugyanis nemcsak az éber állapotában átélt élményei játszanak közre. Ezért a nappal történtekhez csak külsőlegesen közelítenek a mai életrajzok, feltéve, ha nem valamilyen szellemtudományos életleírásról van szó, ami azonban teljes képtelenségnek számít a mai civilizációban. A szokványos életrajzokba tehát csak az kerül bele, ami a szóban forgó ember nappali, éber állapotában történt.

Ami viszont az életünket valójában kialakítja, formát ad neki és sorsszerű impulzusokat ültet el benne, az nem a nappali eseményekben követhető nyomon, hanem a szellemi világban játszódik le két nappali esemény között, amikor az ember a szellemi világban tartózkodik elalvása és felébredése között. De a valóságos nappali életben nagyon is benne vannak ezek az alvás során végbemenő impulzusok. A mai életrajzok elbeszéléseiben azonban ezeket sehol sem találjuk. Vajon mennyit is ábrázolnak nekünk ezek a mai életrajzok egy ember életéből?

Az ember teljes életéről valójában nagyon hiányos képet adnak. Ha például Raffaello Sixtusi Madonnájának egyes részeit fehér papírral lefednénk, akkor azok már nem látszanának, így csak egyes felületei maradnának szabadon. Aki ezt most megnézné, az úgy érezné, hogy itt-ott mintha még látnunk kellene valamit a képen, hogy a kép teljes legyen.

Igazság szerint mindenkinek ezt kellene éreznie, amikor egy szokványos életrajzot elfogulatlanul elolvas. Az ábrázolásnak ez a hiányossága a mai civilizációban legfeljebb a stílus által jelezhető, ezt legalább ebben érzékeltethetnék az írók. Sejtetni kellene a stílusban, hogy az ember életébe állandóan belejátszanak olyan impulzusok, amelyek a lelki-szellemi átélés legszemélytelenebb régiójából merülnek fel. Ha legalább ez megtörténne, akkor könnyebben megértenénk azt is, hogy egy életrajzból éppen a karmának kellene megszólalnia. Természetesen puszta absztrakcióként hangzana, ha egy életrajzban leírnak egy jelenetet valakinek az életéből, és azután azt mondanák, hogy az egy előző földi életből ered, amikor az illető ilyen és ilyen volt, most pedig az így alakult tovább. Ez természetesen absztrakt lenne. Bár az ilyet a legtöbb ember talán szenzációsnak találná. Azáltal azonban valóban nem érhető el semmiféle magasabb szellemiség, ahogyan korunk nyárspolgári életrajzai megszólalnak, mert amit napjaink ezen a területen létrehoznak, az többnyire mind nyárspolgári munka.

Különösen azzal nevelhetnénk magunkat arra, aminek e téren lelkünkben meg kellene jelennie, hogy bizonyos szeretettel fordulunk az emberek naplószerű feljegyzései felé. Bár a naplószerü feljegyzéseket nagyon hétköznapi módon is írhatják, de ha nem írják - vagy olvassák önök - felületesen, akkor a napok egymást követésében még egy nyárspolgár naplófeljegyzései is olyat árulhatnak el annak, aki maga nem nyárspolgár, ami megközelíti a karmának, a sorsszerű összefüggéseknek a megsejtését.

Ismertem - nem is kevés - olyan embert, aki képesnek érezte magát Goethe életrajzának megírására. Azt mondhatnánk, hogy ezek az emberek gyanútlanul úgy hitték, hogy képesek megírni Goethe életrajzát. A nehézség azonban ilyenkor éppen olyan mértékben növekszik meg, amilyen mértékben tekintünk bele az élet összefüggéseibe, különösen a lét karmikus összefüggéseibe.

Emlékezzenek vissza arra, amit a múltkor mondtam, amikor kifejezetten azt kértem önöktől, hogy a későbbiekben ne csupán értelmükkel fogadják be a dolgokat, hanem a szívükbe engedjék be az itt hallottakat, és a szívüket nyissák majd meg az előadáson, amikor újra itt leszünk. Ezt azért mondtam akkor, mert a karmát nem lehet igazán megérteni, hogyha csak értelemmel közeledünk hozzá. Akit nem rendítenek meg bizonyos karmikus összefüggések, az nem képes a karma kutatására sem, és a karmikus összefüggések individuális szemléléséhez nem tud eljutni.

Így megkeressük az átmenetet eddigi fejtegetéseinktől ahhoz, hogy egy ember életének valamilyen eseményében már felismerjük a karma sajátos kifejeződését.

Ha meggondolom, hogy amikor Weimarban hét évig a Goethe- Schiller Archívumban dolgoztam, mi mindent éltem át Goethével kapcsolatban - életem leírásában most éppen ennek átgondolása a feladatom - akkor a következőt mondom magamnak: Valamilyen leírás legnehezebb kérdése annak ábrázolása, amit Goethe 1792 és 1800 között élt át lelkileg. A Goethe-életrajzban valóban a legnehezebb dolgok közé tartozik ennek a fejezetnek a megírása, vagy akár csak végiggondolása, olyan tekintetben, hogy megtaláljuk benne a karma működését.

Az ilyen szemlélethez először is azt kell megragadnunk, hogy a karmát mi hordozza egy ember életében. Ezt csak az okkult vizsgálat, a magasabb megismerés tárhatja fel.

Az ember elalvás és ébredés között a fizikai és étertestén kívül él az énjében és az asztráltestében. Ilyenkor az énünkkel és az asztráltestünkkel a szellemi világban tartózkodunk. Megint csak a legnehezebb szellemtudományos vizsgálatok közé tartozik azoknak a dolgoknak a teljesen tárgyszerű áttekintése, amelyek az elalvás és a felébredés folyamán játszódnak le. Ami ekkor történik, az a következőképpen jelenik meg. Ma csak vázlatosan jellemzem.

Ha visszatekintenek arra, amit eddig kifejtettem az antropozófián belül, akkor úgy érezhetik, hogy ezeket a témákat valóban meg lehet érteni. De ezeknek az összefüggéseknek a megtalálása rendkívül nehéz szellemtudományos kutatást igényel.

Ha lerajzolom az ember alakját, akkor a lerajzolt határvonalban először is az ember fizikai testét látjuk. Ebben él az ember éterteste (lila) és az asztrálteste (sárga).

Nézzük meg most az alvó embert! Amit itt felrajzoltam, az ilyenkor az ágyban marad. Mi történik az asztráltesttel és az énnel? Az asztráltest és az én - megint csak vázlatosan jelzem ezeket - áthalad az ember fején és érzékszervi rendszerén, tehát eltávozik az egész testből, de főképpen a fejből, és azután az emberen kívül van. Így azt mondhatjuk, ha először eltekintünk az éntől: elalváskor az asztráltest a fejen keresztül hagyja el az embert. Tulajdonképpen az érzékszerveken keresztül hagyja el. De mivel az érzékszervek a fejben tömörülnek, így az asztráltest főtömege a fejen keresztül távozik. Mivel azonban például a hőérzék és a mozgásérzék a testen mindenhol szétoszlik, azért az asztráltest bizonyos értelemben mindenfelé gyengén szétsugárzódik; de az egész mégis azt a benyomást kelti, hogy elalváskor az asztráltest az ember fejénél távozik. Az én valamivel nagyobb az asztráltestnél - ha most térbelien fejezem ki magam - és bensőjében nem teljesen lezártan távozik el az emberből. Ez az elalvó ember.

Tekintsünk most a felébredő emberre!

Ha a felébredő embert figyeljük meg, azt találjuk, hogy az asztráltest először a végtagokon, mégpedig legelőször az ujjhegyeken és a lábujjvégeken közeledik az emberhez, és ilyen módon lassanként behúzódik a végtagokon keresztül a testbe. Tehát éppen fordítottan érkezik az emberbe. Az én is így érkezik, de most az asztráltestet annyira nem fogja körül, visszatérésekor az asztráltest jobban magába zárja (kék).

Felébredünk, és ekkor az asztráltest és az én belénk áramlik az ujjhegyeken és lábujjvégeken át. Tulajdonképpen az egész napra szükségünk van ahhoz, hogy az embert ismét teljesen betöltsék egészen a fejéig. Amikor pedig a fejhez érnek, akkor már el is érkezik annak az ideje, hogy újra elhagyják a testet. Ebből látható, hogy az én és az asztráltest valójában állandó áramlásban van.

Erre azt kérdezhetik, hogy ébredés után félórával az asztráltestünk - most mindig az ént is ebbe beleértem - csak egy kis darabot haladt bennünk, még nem is jutott tovább a csuklónknál, lent pedig a bokánknál?

Ez így van. Egy embernek - feltételezve róla, hogy egy szorgalmas ember -, aki hét órakor felébred és fenn is marad, az asztrálteste fél nyolckor még csak a bokájáig és a karjában a csuklójáig ér. Ez így halad tovább lassanként estig.

Azt mondhatják, hogy akkor hogyan lehet, hogy egész emberként ébredünk fel? Hiszen úgy érezzük, hogy mindjárt egész emberként ébredünk fel, pedig negyed nyolckor még csak ujjaink és lábujjaink ébredtek fel, és tizenkettőre a legtöbb embernél - éppen a szorgalmasaknál - még nem is haladt tovább annál, hogy az asztráltestükben még csak mint valami ülőfürdőben merüljenek el. Pedig ez így van.

Erre a kérdésre úgy kapjuk meg a választ, ha tudjuk, hogy a szellemi világban más törvények uralkodnak, mint a fizikaiban. A fizikai világban egy test csak ott tartózkodik, ahol éppen van. Ez a szellemi világban nem így van. A helyzet az, hogy amikor az asztráltestünk még csak a lábujjhegyünk végét és ujjunk hegyét foglalta el, máris egész testünkre hat. Ez a különös itt. Amennyiben valóban megérkezik, már érezzük egész testünkben. De a realitása, a tulajdonképpeni szubsztanciája csak lassanként terjed szét bennünk. Ezzel a jelenséggel - és megértésével is - rendkívül sok minden függ össze, mindenekelőtt az emberi szervezet egészséges és beteg állapotára vonatkozóan. Gondolják meg, hogy az alvás egész ideje alatt az ágyban fekvő fizikai és étertest - ez pedig nem az ember - valamiféle növényi-ásványi tevékenységet folytat, még ha az emberi szervezetben is. Ez lehet normális vagy abnormális, egészséges vagy beteges.

Amikor az asztráltest elkezd a végtagokon át belénk húzódni, akkor a test egészségtelen jelenségeit éppen e reggeli órákban különös módon mindenütt észlelhetővé teszi. Ezért roppant fontos a betegségek megítélésénél, hogy tudomásunk legyen a beteg ébredéskor tapasztalt érzéseiről, amikor az asztrálteste felszínre hozza a test egészségtelen jelenségeit.

Elalváskor énünkkel és asztráltestünkkel eltávozunk fizikai és étertestünkből a szellemi világba. Ekkor még megmarad nappali élményeink utóhatása. De a gondolatok nem abban a formában maradnak meg, ahogyan gondoltuk őket, és nem is a szavak formájában. Mindezek eltűnnek. Azt mondhatnám, hogy a gondolatoknak csak valamiféle maradványai tapadnak az asztráltesthez, amikor távozik belőlünk.

Az asztráltestnek az emberből való eltávozásával már elkezdődik a karma alakítása, még ha először csak képszerű alakban is. A karma elkezd alakulni. Ami jót és rosszat tettünk a nap folyamán, amit megszokott képzeteinkben tekintünk át, az az elalváskor mindjárt a karmikus folyamat áramlásává kezd átalakulni. Mindez az elalvás után eltart egy ideig. Ilyenkor a karmává történő átalakulás elnyom minden egyebet, ami az alvás alatt egyébként történik velünk.

A további alvás folyamán azonban elkezdődik az ember belemerülése először az előző földi élete élményeibe, majd a két és a három élettel előbbi földi életéhez tartozó élményeibe, és így tovább. (Lásd 230. o. a nyilakat lefelé.) Felébredése előtt az ember elhalad a legelső individuális földi élete mellett is. Ekkor még eljut ahhoz az átéléshez is, amikor még nem különült el az általános világmindenségtől, hanem együtt élt azzal, amikor tehát individuális földi életről még nem beszélhetünk. Csak ide eljutva térhet ismét vissza fizikai és éterorganizációjába a felébredéskor.

Most ismét egy jelentős kérdés merül fel. Mi történik egy rövid alvás során, például délután. Vagy ha például egy előadás alatt szundítunk el egy keveset, de valóban alszunk, és az egész csak két-három, esetleg csak egy vagy fél percig tart? Akkor valódi alvás esetén a szellemi világban voltunk fél percig az elalvás és felébredés között.

Erre az egészen rövid alvásra - még egy előadás alatt is - pontosan ugyanaz érvényes, mint ami egy mormota éjszakai alvására; persze emberi mormotára gondolok. Abban a pillanatban ugyanis, amikor az ember elalszik akárcsak egy egészen rövid időre is, az egész alvás egy egységet képez, és az asztráltest öntudatlan prófétaként mindent végignéz egészen a felébredésig, természetesen csak vázlatosan. Ilyenkor a távolabbi dolgok bizonytalanok lehetnek számára, mint amikor a rövidlátó belenéz egy fasorba és nem látja az utolsó fákat. Így - képletesen mondva - az asztráltest is lehet rövidlátó a nem-tudatosban. Ekkor nem lát el odáig, ahol az első individuális földi életek megjelennek. Ezek igen sajátságos dolgok. Azonban nagyjából az a helyzet, hogy a legrövidebb alvás alatt is roppant száguldó sebességgel futunk át valamennyi földi életünkön. Ez rendkívül érdekes.

A dolog ekkor természetesen nagyon homályos lesz; de ha valaki elalszik egy előadás alatt, akkor ez az előadó elé is tárul, vagy azok elé, akik ezt látják. Gondolják el, hogy az egész Föld-fejlődés elé tárul mindazzal, amit az illető előző életeiben átélt. De ha valaki előadás alatt bóbiskol el, akkor ez az egész száguldó sebességgel történik meg, és ezért nagyon homályos, egyik dolog gyorsan átmegy a másikba, de mégiscsak ott van. Ebből is láthatjuk azonban, hogy a karma tulajdonképpen állandóan itt van. Jelen van. Mintegy beleíródott a világkrónikába. Az embernek minden alváskor alkalma van ennek a karmának a megközelítésére. Ez egyike a lét nagy titkainak.

Aki a beavatási tudomány szempontjából elfogulatlanul át tudja tekinteni ezeket a dolgokat, az egyfelől rendkívül áhítatosan, mondhatnám, a megismerés áhítatával tekint arra, ami az emberi emlékezetben él és a lélek mélyén emlékező gondolatként merül fel. Ez az emlékezet csak az ember által átélt földi életről tudósít, de ezekben az emlékekben egy emberi én fejeződik ki. Már jeleztem a régebbi előadásokban, hogy ha ezek az emlékek nem léteznének, akkor tulajdonképpen nem létezne az emberi én sem. De van a mélyben valami, ami mindig újra fel tudja idézni bennünk ezeket az emlékeket.

Miközben érzékszerveink és értelmünk segítségével a külvilággal érintkezünk, ideákat, képzeteket alkotunk róla, és ezeknek a képzeteknek képet kell adniuk arról, ami odakint a külvilágban van. Ismét ezt vázlatosan felrajzolhatjuk, azt mondván: az ember kitekint a világba.

Az ember gondolataival, képzeteivel megfogalmazza azt, amit a külső világban tapasztal. Az ember ekkor a testében él. Testéből gondolatok merülnek fel, ezeket tartalmazza a saját emlékezete. Az emlékezet tartalmára tekintve azt mondhatjuk róla, hogy azt foglalja magában, amit - amennyire ez szellemi-lelki- testi organizációnk szerint lehetséges - ebben a földi életben átéltünk.

De nézzük most meg, hogy mi ennek a másik oldala. Általában nem gondolunk arra, hogy a földi létnek mindig csak egy bizonyos részletével találkozunk, a földi és az égi környezetnek csak egy részével. Ha valaki Danzigban születik, akkor a szeme és a többi érzékszerve másmilyen eseményeket és tárgyakat észlel, mint aki Hamburgban vagy Konstantinápolyban születik. Ez azonban jellemző az egész életünkre. Azt mondhatjuk, hogy a világ a legkülönfélébb metszeteit nyújtja nekünk, nincs két olyan ember, akinél ezek megegyeznének, még ha ugyanabban a faluban születtek és ugyanott haltak is meg, tehát egymás közelében éltek. Az élettől kapott metszet mindkettőjüknél teljesen más. Legyünk tisztában azzal, hogy ez valójában mit is jelent. A világ megnyilatkoztatja számunkra önmagának egy bizonyos részét, és csak ezt láthatjuk. Más egyebet sohasem látunk, semmikor nem észlelünk belőle. Roppant fontos nyomon követnünk, ahogyan a világ számos benyomást nyújt egy embernek, amelyekre szüksége van élettapasztalatai során. Aki felületesen gondolkodik, az hamarosan végez az ilyen dolgokkal. Aki elmélyülten gondolkodik, az nem végez velük olyan hamar. Ezeket átgondolva ugyanis egészen sajátságos dolgot állapíthat meg. Azt mondja önmagának: ez annyira összezavar, hogy először fel sem tudom fogni. Mert hogyan is értsem meg azt, hogy a kozmosz, a világ mindenkinek csak egyetlen többé-kevésbé összefüggő darabját mutatja meg, tehát ilyen módon egyediesíti az embereket. Hogyan lehetséges ez?

Ha ezt ilyen elvontan írom le, ahogyan most teszem, akkor természetesen csak a legáltalánosabban beszéltem. De ezzel még nem sokat mondtam. Még semmi különöset nem ragadtam meg ebből a jelenségből. De valóban ki kell fejeznem, meg kell fogalmaznom a helyzetet. Hogyan kell tehát érzékeltetnem azt, amiről itt szó van?

Úgy, ha ismét rátekintünk az emlékezésre. Mi merül fel emlékezetszerűen organizációnk mélyéről, amikor valamire emlékezünk? Az, amit emberi lényünk átélt. Ott lent van emberi lényünk; ott van valahol, ahol nem tudjuk megragadni. Ez felsugárzik az emlékezet gondolataiba. A legbensőnkből sugárzik fel a tudatunkba. Mi sugárzik be ide? Hiszen az ember olyan kicsi, amikor mindez feltör benne, a rajta kívül levő kozmosz pedig nagy, óriási nagy! De mindig magába fogadja ezeket az életmetszeteket. Valóban arról van szó, hogy ilyenkor gondolatok merülnek fel belőlünk.

Mivel átéltük az egyes eseményeket, ezért tudjuk, hogy ezek a gondolatok a saját élményeinkből származnak. Gondolatok is bekerülnek ide tehát ugyanolyan módon, mint az emlékeink, de ezek kívülről jutnak be. Hogyan jutnak be? Az ember itt van lent, itt pedig a hierarchiák világa. (Lásd 235. o.) Látják, kedves barátaim, hatalmas benyomást gyakorol ránk, amikor a beavatási tudományra támaszkodva azt mondjuk magunknak: körülöttünk a világ megismerésének területei találhatók, és a külső benyomások mögött a hierarchiák olyan valóságosan élnek, mint ahogyan a felmerülő emlékek mögött az egyes ember.

Itt is arról van szó, hogy az átélésünk elevenségén múlik az, hogy fel tudjuk-e idézni emlékezetünkből, vagyis hogy van-e rá valamilyen indítékunk, hogy éppen ez a gondolat merüljön fel emlékezetünkbe és nem egy másik, vagy nem az összes többi. Aki megismeri ezt a tényt, az tudja: ha ez és ez felmerül bennem, akkor ez az angyali hierarchia egyik lényének hatása, ha valami más merül fel, akkor az az exuziák hierarchiája egyik lényének hatása, és így tovább.

Így jutunk el ahhoz a felismeréshez, hogy a földi életben azt látjuk meg, amit a szellemi lények a maguk részéről meg akarnak mutatni nekünk.

Amikor a világ egy bizonyos darabja megjelenik számunkra földi életünk folyamán, akkor azt kell felismernünk benne, hogy a hierarchiák tagjai éppen ezt választották ki a kozmoszban található végtelen számú lehetőség közül, hogy megmutassák nekünk mostani születésünk és halálunk között. Az egyik embernek ezt mutatják meg, a másiknak azt. Hogy éppen mit, az a hierarchiák megfontolásának területére tartozik.

A hierarchiák is emlékeznek ugyanúgy, ahogyan az ember. Mi képezi a hierarchiák emlékezetének az alapját? Emlékezetük alapját az előző földi életeinkre való visszapillantásuk képezi. Visszatekintenek erre. Attól függően tárják a kozmosz megfelelő darabját lelkünk elé, hogy mit láttak meg előző földi életeinkben. Már abban is benne rejlik a hierarchiák által nekünk juttatott karma, amit a világból megláthatunk!

Emberi emlékezetünkben benne él mostani rövid földi életünk emlékezete. De odakint a hierarchiák emlékezésében az emberek mindenkori tettei merülnek fel mint emlékezet-gondolatok - amelyek abban a formában vannak jelen, amit az ember a kozmoszból megtapasztalt -, hogy az emberi karmát megformálják. Ez egy megrendítően nagy gondolat, mert rávezet arra, hogy az egész kozmosz a hierarchiák emberrel kapcsolatos működésének szolgálatában áll.

Ebben a tekintetben milyen célt szolgál a kozmosz? Azt, hogy az istenek eszköze legyen, amivel a karma alapformáját elvezethetik az emberhez. Miért vannak csillagok és felhők? Miért van Nap és Hold? Miért vannak állatok a Földön? Miért vannak növények a Földön? Miért vannak kövek, folyók, patakok? Miért van szikla és hegy? Miért vannak ezek a körülöttünk található világban? Mindez az istenek tárgyi készlete, hogy általuk szemünk elé tárják karmánk alapformáját, aszerint, ahogy tetteinket véghezvittük. A világ a karma demonstrációjának eszközkészlete az istenek számára!

Így vagyunk a világba belehelyezve, és így érthetjük meg létünknek azokat a titkait is, amelyek a világhoz fríznek, hasonlóképpen azt, ahogyan áthaladunk a karma különböző formáin.

Azt mondhatnám, hogy először a kozmikus karma lép hozzánk. Majd egyre individuálisabbá válik. Végül a karma legbenső lényegének működésére bukkanunk rá.

Már a Karácsonyi Gyűlés szándékai között szerepelt, hogy rávilágítson az életnek ezekre a titkaira, ami már az akkor összegyűlt barátaink lelke elé tárulkozhatott a Karácsonyi Gyűlés egész beállítottságában. Kedves barátaim, akkoriban merészségnek számított az Antropozófiai Társaság egész újraszervezése. Abban a teremben, amelyben az Antropozófiai Társaság újjáalakítását a Karácsonyi Gyűlésnek meg kellett alapoznia, végighullámzott az a reális és alapvető dilemma, hogy vajon valóban le lehet-e hozni a szellemi világokból a Karácsonyi Gyűlés hatékony erejét, és az közölhető- e? Vagy pedig elapadnak azok a szellemi források, amelyeknek a szellemi világ kutatását meg kell alapozniuk? De az antropozófiai mozgalomban fel kellett lépnie ennek a belső válságnak, és teljesen tudatosan kellett viszonyulnunk hozzá. Szembe kellett néznünk ezzel a két lehetőséggel. Ma már elmondhatjuk, hogy a szellemi világban olyan döntés született, hogy éppen a Karácsonyi Gyűlés óta bőségesebben megnyíltak a szellemi világ forrásai, mint azelőtt, tehát meg vannak annak az alapjai, hogy lényegesen elmélyítsük az antropozófiai mozgalmat, ha a Társaság azt képes befogadni!

Már múlt pénteken említettem, hogy valóban látható, ahogyan különböző helyeken megjelenik az a jóval ezoterikusabb hangnem, amely karácsony óta egész antropozófiai tevékenységünkben uralkodik, és mindenütt érzékelhető, hogy a szívek megnyílnak ennek az ezoterikusabb hangnemnek. Szeretném, ha mindannyian megfelelőképpen megértenénk mindazt, amiről most beszéltem. Ezt mindenképpen meg kellett említenem, mint ahogyan más helyeken is már beszéltem róla.