Ma olyasvalamire szeretnék kitérni, ami a későbbiekben lehetővé teszi majd, hogy magának az antropozófiai mozgalomnak karmikus összefüggéseit is pontosabban követhessük. Amit ma beiktatok, abból a tényből indul ki, hogy az antropozófiai mozgalom keretében az embereknek kétféle csoportja van. Általánosságban jellemeztem már, hogy az antropozófiai mozgalom egyes emberekből tevődik össze. Ez nagyjából nézve a dolgokat, így van, de valójában az antropozófiai mozgalomban kétféle embercsoport van. Ez az általam említett jelenség azonban nem olyan kézenfekvő, hogy az ember már felületes megfigyeléssel is kimondhatja, hogy az egyiknél ez így van, a másiknál meg amúgy. Sok minden abból, amit ma jellemezni fogok, nincs a személyiség teljes mindennapi tudatában, hanem, mint a karmikus jelenségek jó része, tudat alatt az ösztönökben él; teljes mértékben kifejeződik azonban a jellemben, a vérmérsékletben, a cselekvés módjában és magában a cselekvésben.

Az egyik csoport a kereszténységhez úgy viszonyul, hogy a csoport tagjai a kereszténységhez való tartozásukat különösen szívükön viselik, és lelkükben az a vágy él, hogy mint antropozófusok a szó valódi értelmében - ahogy ők értelmezik - keresztényeknek nevezhessék magukat.

Ennek a csoportnak valódi vigasz az, hogy teljes mértékben elmondhatja: az antropozófiai mozgalom olyan mozgalom, amely a Krisztus-impulzust elismeri és magában hordozza. Ennek a csoportnak lelkiismeret-furdalást okozna, ha ez nem így volna.

A másik csoport megnyilatkozásaiban, vagy a hozzátartozó személyiségek megnyilatkozásaiban nem kevésbé őszintén keresztény, de ez a csoport valójában más feltételek alapján közeledik a kereszténységhez. Ez a csoport mindenek előtt az antropozófiai kozmológiában találja a legfontosabbnak, a Földnek más planetáris állapotokból való kifejlődésé során, amit az antropozófia az emberről általában mond; ebből kiindulva azután biztosan, természetszerűen eljut a kereszténységhez, de a nem olyan bensőséges szívügye, hogy Krisztust feltétlenül mindezek középpontjába állítsa.

Ahogy mondtuk, ezek javarészt a tudatalatti rétegekben játszódnak le. Aki képes rá, hogy lelki megfigyeléseket folytasson, az az egyes személyeket minden esetben helyesen tudja megítélni.

E csoportok kialakulásának feltételei a messze múltba nyúlnak vissza. A „Geheimwissenschaft” c. munkámból tudják önök, hogy a földfejlődés bizonyos időpontjában a lelkek úgyszólván elbúcsúztak a folytatólagos földfejlődéstől, más bolygók lakói lettek, majd a lemúriai és atlantiszi kor bizonyos meghatározott időszakában újból visszatértek a Földre. Azt is tudjuk, hogy az ősmisztériumok, melyeket a „Geheimwissenschaft”-ban orákulumoknak is neveztem, annak a ténynek hatására alakultak ki, hogy a lelkek különböző bolygókról jöttek le - a Jupiterről, Merkúrról, Szaturnuszról, stb., de a Napról is - hogy földi testet öltsenek.

Mármost a lelkek között természetesen sokan voltak olyanok, akiket igen régi karmájuk odavonzott, hogy éppen a későbbiekben keresztényivé lett áramlathoz csatlakozzanak. Szem előtt kell tartanunk, hogy végeredményben a földi népességnek alig egyharmada vallja magát kereszténynek, ezért csak azt mondhatjuk, hogy a lejövő emberi lelkeknek csupán egy része követte azt az irányzatot, azt az ösztönzést, hogy a keresztény áramlat felé bontakozzék ki.

A lelkek azonban különböző időpontokban jöttek le; vannak, akik viszonylag korán - az atlantiszi fejlődés első idejében - mások viszonylag későn jöttek le, és ezek hosszú ideig tartózkodtak a planetáris világban. Ezeknél a lelkeknél, ha mostani inkarnációjuktól visszafelé haladunk, talán egy keresztény inkarnációhoz jutunk, még tovább visszamenve talán újból egy keresztény inkarnációhoz, azután a kereszténység előttihez, stb. És viszonylag hamar a legkorábbi inkarnációra találunk, amelynél azt kell mondanunk, hogy ettől kezdve visszafelé már a planetáris tartózkodáshoz jutunk el. Ez előtt ezek a lelkek még nem éltek itt földi inkarnációban.

Más lelkeknél, akik ugyancsak megtalálták útjukat a kereszténységhez, a dolog úgy áll, hogy az ember messzire visszamehet, sok inkarnációt talál. Majd sok inkarnáció után - sok kereszténység előtti, sőt atlantiszi inkarnáció után - ezek a lelkek is belemerültek a keresztény áramlatba.

Intellektuális vizsgálódások esetében az ilyen dolog, mint amit most említettem, természetesen a lehető legfélrevezetőbb. Mert az ember könnyen azt hihetné, hogy azok a személyiségek, akik a jelenlegi civilizáció ítélete szerint kiváló koponyáknak számítanak, visszafele nézve sok inkarnációval rendelkeznek. Ennek azonban éppenséggel nem kell így lennie, mert lehetnek olyan személyiségek, akik mai értelemben jó képességekkel - az életben érvényesülő képességekkel - rendelkeznek, s akiknél visszamenően nem találunk olyan sok korábbi inkarnációt.

Legyen szabad emlékeztetnem arra, amit a Karácsonyi Ülésen az antropozófus áramlat meghonosításával kapcsolatban említettem - amely áramlatot most az antropozófiai mozgalomban találunk meg - amikor is azokról az individualitásokról beszéltem, akikhez a Gilgames eposz kapcsolódik. Akkor elmondtam bizonyos dolgokat ezekről az individualitásokról. Náluk a körülményekhez képest kevés korábbi inkarnációval találkozunk. Ezzel szemben másoknál úgy van, hogy sok korábbi inkarnációval rendelkezzenek.

Azoknál a lelkeknél, akik ma eljutnak az antropozófiához - függetlenül attól, hogy közben vannak-e még inkarnációik - mindenekelőtt az az inkarnációjuk fontos, amely a Krisztus utáni III. - IV. - V. század tájára, egyeseknél még ennél is későbbi időre esik. Rendszerint találunk náluk ilyen inkarnációt a jelzett 2-3 évszázadon belül. Mindenekelőtt tehát a lelkeknek ezen időszakbeli élményeit kell megvizsgálnunk - vannak, akiknél ez az időszak egészen a VII. - VIII. századig elhúzódik - ezek az élmények azután egy későbbi inkarnációban szilárdulnak meg. Ma azonban szeretném a dolgot lehetőleg pontosan az első úgynevezett keresztény inkarnációhoz kapcsolni.

Ezeknél a lelkeknél igen erősen számít az, hogy előfeltételeknek megfelelően korábbi földi létük szerint hogyan tudnak a kereszténységhez viszonyulni. Ez elsősorban azért fontos karmikus kérdés - a későbbiekben úgy is mondhatnám, hogy mellékesebb karmikus kérdéseket is meg fogunk beszélni - ez tehát azért kardinális karmikus kérdés, mert az Antropozófiai Társaságba az emberek - egyelőre nem tekintve sok más mellékesebb körülményt - éppen korábbi inkarnációik belső élményei következtében jönnek: éppen azáltal, amit lelkük a megismerés, a világnézet és a vallás vonatkozásában átélt. Ezért kell az Antropozófiai Társaság karmájára vonatkozóan is előtérbe állítani azt, amit ezek a lelkek a megismerés, a világnézet és a vallás vonatkozásában átéltek.

A keresztény fejlődés első századaiban még lehetőség volt arra, hogy tradicionálisan lehessen kapcsolódni azokhoz az ismeretekhez, amelyek a kereszténység megalapítása óta Krisztus lényéről fellelhetők voltak. Ezek az ismeretek Krisztust, aki Jézus személyiségében élt, a földi létbe való belépése előtt a Nap lakójaként, Naplényként ábrázolták. Nem szabad azt hinnünk, hogy a keresztény világ ezekre a dolgokra vonatkozóan mindig olyan elutasítóan viselkedett, mint manapság. A kereszténység első századaiban még megértették az evangélium bizonyos helyeit, ahol igen érthetően kifejezésre jut, hogy az a lény, akit Krisztusnak nevezünk, a Napról jött le egy emberi testbe. Hogy ezt részleteiben hogyan képzelték el, az most kevésbé fontos, de az az elképzelésük, amely a most említetteket magába foglalta, meg volt.

Abban a korszakban azonban, amelyről most beszéltem, már kevesebb lehetőség állt fenn annak megértésére, hogy egy lény, aki a Napról származik, leszáll a Földre. Különösen azok a lelkek, akik a kereszténység áramlatában éltek, és sok - egészen a messzi atlantiszi időkig visszanyúló - földi inkarnációval rendelkeztek, voltak azok, akik tulajdonképpen már nem tudták megérteni, hogy hogyan lehet Krisztust Naplénynek nevezni. Éppen azok a lelkek, akik régi vallásaikban a Nap-orákulumhoz tartozónak érezték magukat, akik tulajdonképpen már az atlantiszi időkben Krisztust tisztelték, de miközben Krisztust tisztelték, felnéztek a Napra - tehát azok a lelkek, akik egykoron, magának Szent Ágostonnak a kijelentése szerint is mielőtt még a kereszténységet a Földön megalapították, bizonyos értelemben Nap-keresztények voltak - ezek a lelkek egész szellemiségük alapján képtelenek voltak Krisztus Naphős voltát valóban megérteni. Ezért inkább ahhoz az értelmezéshez ragaszkodtak, amely nélkülözi a krisztológiai kozmológiát, és amely Krisztust ugyan Istennek tekintette, de olyan Istennek, aki nem tudni honnan jött és egyesült Jézus testével. Nem tudták tekintetüket a kozmikus világok felé fordítani, hogy Krisztus lényét megértsék - éppen azért, mert ők Krisztust csak a Földön kívüli világokban ismerték meg. Mivel a földi misztériumok, a Naporákulumok is mindig, mint Nap-lényről beszéltek Krisztusról, képtelenek voltak azt a szemléletet magukévá tenni, hogy ez a Krisztus, ez a földöntúli Krisztus valódi földi lénnyé lett.

Ennek következtében ezek a lelkek, amint áthaladtak a halál kapuján, különleges helyzetbe kerültek. Olyan helyzetbe, amelyet kissé triviálisan így jellemezhetnék: ezek a keresztények haláluk után úgy jártak, mint az az ember, aki valakinek jól ismeri a nevét, sokat hallott róla beszélni, de őt magát személy szerint sohasem ismerte. Megtörténhet, hogy ha valaki számára hiányzik az a támasz, amely addig segítette, amíg csak az illető nevét ismerte, adandó alkalommal, amikor a lényt magát kell, hogy felismerje, lelki élete ezzel a jelenséggel szemben csődöt mond.

Így azután azok a lelkek, akikről éppen beszéltem, és akik a régmúlt időkben a Nap-orákulumokhoz tartozónak érezték magukat, haláluk után abba a helyzetbe kerültek, hogy azt kérdezték maguktól: de hát hol van tulajdonképpen Krisztus? Itt vagyunk most a Naplények körében. Itt megtaláltuk őt mindig, és most nem találjuk! - Azt, hogy a Földön van, nem vitték magukkal gondolataikban és érzéseikben, amelyek megmaradtak, amikor a halál kapuján áthaladtak. Haláluk után nagy bizonytalanságban voltak Krisztust illetően. Ebben a Krisztus felöli bizonytalanságban éltek. Sok vonatkozásban meg is maradtak ebben a bizonytalanságban, és ezáltal - ha még közbeeső inkarnációjuk is volt - könnyen jutottak oda, hogy csatlakozzanak azokhoz az embercsoportokhoz, akiket az európai vallástörténelemben különböző eretnek társaságokként jellemeznek.

Függetlenül attól, hogy ezek a lelkek esetleg még egy ilyen inkarnációt átéltek-e vagy sem, összetalálkoztak abban a nagy, érzékfeletti gyülekezetben, amelyet az utolsó délelőtt itt jellemeztem, és amelynek időpontját a XIX. század első felére tettem. Itt ezek a lelkek is hatalmas imaginációkból álló bizonyos fajta érzékfeletti kultusz körében találták magukat, és ez a Föld felett végbemenő kultusz hatalmas imaginációkban elsősorban a Krisztusra vonatkozó nagy Nap-titkot állította szellemi szemük elé.

Ezek a lelkek azután különösképpen viselkedtek. Nem kerültek ugyan nagyobb bizonytalanságba azáltal, hogy ezt megmutatták nekik... bizonyos szempontból ez megnyugvást hozott számukra a halál és újraszületés közötti életben, s bizonyos kétségektől is megszabadultak ezáltal - de bizonyos fajta emlékezés is felmerült bennük arra, amit mielőtt még helyes módon áthatotta volna őket a Golgotai Misztérium, Krisztusról a kozmoszban megtudtak. Így megmaradt lényük bensőjében a kereszténység iránti hihetetlenül meleg és odaadó érzés, és a lenyűgöző imaginációk tudatalatti felderengése. Mindez abban a vágyban sűrűsödött össze, hogy helyes módon lehessenek keresztények. Amikor azután leszálltak, amikor újból megszülettek a Földön a XIX. sz. végén vagy a századfordulóban, akkor ők voltak azok, akik nem is tudtak mást tenni - hiszen valójában csak érzésben, kozmikus megértés nélkül fogadták magukba Krisztust kora-keresztény inkarnációjukban - mint hogy úgy érezzék: egy kényszerítő erő viszi őket Krisztus felé. De azok a benyomások, amelyeket azokból a hatalmas, lenyűgöző imaginációkból kaptak, amelyekben földi életük előtti létükben részesültek, csak meghatározhatatlan vágyakozások maradtak. Így azután nehezükre esett az antropozófiai világszemlélet megértése, amennyiben ez az antropozófiai világszemlélet először a kozmoszt tárgyalja és a Krisztus-szemléletet még a háttérben tartja.

Miért volt ez számukra nehéz? Azon egyszerű okból, hogy ahhoz a kérdéshez, hogy mi az antropozófia, egészen különleges módon viszonyultak.

Vessük fel a kérdést: mi az antropozófia a maga realitásában? Nos kedves barátaim, ha mindazokat a csodálatos és fenséges imaginációkat, amelyek a XIX. sz. első felében érzékfeletti kultuszként megjelentek, áttekintjük és emberi fogalmakká alakítjuk át, akkor ez az antropozófia.

A legközelebbi, az egy élményszinttel feljebb lévő szellemi világban, ahonnan az ember a földi létbe leszáll, az antropozófia a XIX. sz. első felében jelenlévő volt. Nem a Földön volt, hanem itt. S ha az ember ma az antropozófiát keresi, akkor azt a XIX. sz. első felének irányában látja; egészen magától értetődően látja az ember ott. Sőt már a XVIII. sz. végén látható.

Előfordulhat, hogy egy embernek a következő élményben van része. Van egy személyiség, aki egyszer egy egészen különleges helyzetben volt. Egy barátja felvetette az emberi földi lét nagy rejtélyének kérdését. Ez a barátja kissé belebonyolódott a kanti gondolkodásba, s ennek következtében az egész dolog absztrakt filozófiai módon került kifejezésre. A másik nem tudta magát beleélni ebbe a szögletes kanti filozófiába, s mindez felkavarta lelkében a következő kérdést: hogyan függ össze az emberben az értelem az érzékletes elemmel? Ezt a kérdést kavarta fel benne. Ekkor ez előtt a lélek előtt bizonyos tekintetben megnyíltak - ha nem is a kapuk, de a zsilipek és betekintést engedtek egy pillanatra a világnak abba a régiójába, amelyben ezek a hatalmas imaginációk lejátszódtak. Ami azután így - ha nem is kapukon, nem is ablakokon, hanem zsilipeken keresztül - belekerült ebbe a lélekbe, azt mondhatnám miniatúrákba áttéve, mint a „A zöld kígyóról és a szép liliomról” szóló mese került a felszínre. Mert ez a személyiség, akiről beszélek, Goethe volt.

Miniatűr képek, kicsi tükörképek ezek, melyeket onnan helyenként bájos formában lehozott, és melyek „A zöld kígyóról és a szép liliomról” szóló mesében jelentek meg. Ezért egyáltalán nem csodálatos az, hogy amikor arról volt szó, hogy az antropozófiát művészi képekben adjam, amikor ugyancsak vissza kellett térni az imaginációkhoz, akkor „A beavatás kapuja” c. misztérium-drámám, bár tartalmában teljesen más, de struktúrájában hasonlóvá vált Goethe meséjéhez.

A dolog úgy áll, hogy az ember már a megtörténtek alapján is betekintést nyerhet az összefüggésekbe. Mindenki, aki csak egy kicsit is foglalkozott okkult tényekkel, tudja, hogy az, ami a Földön történik, alapjában véve csak tükröződése annak, ami jóval előbb a szellemi világban lejátszódott. Némileg más variációban játszódott le, mert nem keveredtek bele az akadályok szellemeinek bizonyos fajtái, de mindenesetre előzőleg a szellemi világban lejátszódott.

Azok a lelkek, akik éppen a XIX. sz. végén, a XX. sz. elején, pontosabban a századfordulóban elindultak, hogy leszálljanak a földi létbe, magukkal hoztak bizonyos tudatalatti vágyat, hogy valamit tudjanak a kozmológiáról és ehhez hasonlókról, valamint, hogy a világot antropozófiai szempontból szemléljék. De lelkükben mindenekelőtt erősen lobogott a láng Krisztusért, és ezért lelkiismeret-furdalásuk lett volna, ha mindazt, ami őket a földi lét előtt az antropozófiai szemlélethez vonzotta, nem hatotta volna át a Krisztus-impulzus. Nagy általánosságban ez az egyik csoport.

A másik csoport másként élt. Ez a másik csoport, amikor elkezdte jelenlegi inkarnációját, még nem fáradt bele annyira a pogányságba, mint az előbb jellemzett lelkek. A másik csoporttal ellentétben ők viszonylag még csak rövid időt töltöttek a Földön, kevesebb inkarnáción mentek át. Ebben a pár inkarnációban telítették magukat azokkal a hatalmas erejű impulzusokkal, amelyeket akkor nyerhet el az ember, ha a sok pogány istennel több életen át igen eleven kapcsolatban állt, és ez a kapcsolat még erősen érezteti hatását a későbbi inkarnációkban. Vannak tehát olyan lelkek is, akik az első keresztény évszázadokban még nem fáradtak bele a régi pogányságba, és akikben a régi pogány impulzusok még erősen hatottak, annak ellenére, hogy többé-kevésbé a kereszténység felé fordultak, amely csak lassan alakult ki a pogányságból. Ezek a lelkek annak idején a kereszténységet főleg érzésekkel áthatott intellektusukkal fogadták be, de mégiscsak intellektusukkal, és sokat gondolkoztak a kereszténységről. Ne gondoljanak itt azonban tudományos gondolkodásra; viszonylag egyszerű emberek is lehettek, akik egyszerű körülmények között éltek, de sokat gondolkodtak.

Itt ismét közömbös az, hogy volt-e még egy későbbi inkarnációjuk, mert bár ez hozott némi változást, de a lényeges az, hogy, amikor ezek a lelkek a halál kapuján áthaladtak, a Földre való visszatekintésükben a kereszténység úgy jelentkezett, mint amibe még bele kell növekedniük. Mivel kevésbé fáradtak bele a régi pogányságba, mivel lelkük még telve volt a régi pogányságból fakadó erős impulzusokkal, úgyszólván még várakoztak arra, hogy valódi keresztényekké váljanak.

Éppen azok a személyiségek, akikről az első előadásban azt mondottam, hogy a kereszténység oldalán a pogányság ellen küzdöttek, maguk is azok közé tartoztak, akik tulajdonképpen még sok pogányságot, sok pogány impulzust hordoztak magukban, s valójában még vártak arra, hogy valódi keresztényekké váljanak. Amikor azután ezek a lelkek a halál kapuján áthaladtak, a túloldalon a szellemi világba jutottak, átélték a halál és újraszületés közötti létet, és az általam jelzett időben — a XIX. sz. első felében vagy valamivel korábban - az említett, lenyűgöző erejű, magasztos imaginációk elé kerültek, ezekben az imaginációkban csupa olyan impulzust láttak, amely munkájukban, cselekedeteikben serkentette őket. Ezeket az impulzusokat főként akaratukba vették.

Elmondhatjuk, hogy ha okkult szemmel azt kutatjuk, hogy mit hordoznak ezek a lelkek akaratukban, akkor éppen manapság ebben az akaratban azoknak a hatalmas imaginációknak sokszoros lenyomatát találjuk.

Ezeknek a lelkeknek, akik ilyen beállítottsággal lépnek a földi életbe, mindenek előtt az az igényük, hogy azt, amit a földi lét előtti létben karmájuk kimunkálása során, mint mértékadót átéltek, itt újból átéljék, úgy, ahogy azt a földi viszonyok éppen megengedik. Az első csoporthoz tartozó lelkek szellemi élete a XIX. sz. első felében úgy folyt le, hogy mélységes vágy hajtotta őket afelé, hogy résztvevői legyenek annak a bizonyos érzékfeletti kultusznak, de eközben bizonyosfajta ködös hangulatba jutottak, úgy, hogy a Földre való leszállásukkor csak homályos emlékeik maradtak. Ezekhez kapcsolódhatott azután a földi viszonyokhoz alakult antropozófia megértése. A másik csoportnál ezzel szemben olyan volt ez, mint egy újra egymásra találás egy elhatározás utóhatásaként, melyet éppen ezek a lelkek hoztak, akik még mindig nem fáradtak bele teljesen a pogányságba, de már a várakozás állapotában voltak, hogy megfelelő fejlődés útján keresztényekké váljanak. Olyan volt ez, mintha visszaemlékeznének az egykor, a XIX. sz. első felében hozott elhatározásukra, hogy mindazt, amit ott hatalmas képekben láttak, lehozzák a Földre és földi formába öntsék.

Ha olyan antropozófusokkal találkozunk, akik mindenekelőtt azt az impulzust hordozzák magukban, hogy tevékenyen működjenek az antropozófia területén, közöttük találjuk meg az utóbb jellemzett lelkeket. A két típus világosan megkülönböztethető egymástól.

Ezek után, kedves barátaim, önök azt fogják mondani: igen, mindez, amit itt elmondasz nekünk, felvilágosít bennünket néhány dologról az Antropozófiai Társaság karmájában, de ugyanakkor az embert szorongás fogja el attól, hogy mi következik még, ha az ember látja, hogy bizonyos dolgokra fény derül, melyekre vonatkozóan örülne, ha meghagynák tudatlanságában. Kezdjünk talán afelől gondolkozni, hogy az egyik vagy a másik típushoz tartozunk?

Erre már egészen határozott választ kell adni, ez pedig a következő: Ha az Antropozófiai Társaság csak olyan társaság volna, amely egy teoretikus tant hordozna magában, esetleg ilyen vagy olyan kozmológiai, krisztológiai vagy egyéb ideákhoz tartozónak vallaná magát, tehát, ha lényegét tekintve ilyen volna, akkor igazán nem az lenne, aminek lennie kell azok szerint, akik eredeténél állnak. Az antropozófiának ténylegesen valami olyannak kell lennie, ami képes arra, hogy a valódi antropozófus életét át tudja alakítani, ami szellemivé teszi azt, amit az ember ma csak szellem nélküli változatában tud átélni.

Most azt kérdezem: Vajon különösen rossz hatással van-e a gyermekre az, ha bizonyos dolgokról egy meghatározott életkorban felvilágosítják? Bizonyos korukig a gyermekek nem tudják, hogy franciák, németek, norvégok, belgák vagy olaszok-e, legalábbis szemléletmódjukra nincs nagy hatással, hogy most ezekhez vagy azokhoz tartoznak. Tulajdonképpen nem tudnak róla semmit. Általános jelenség, hogy soviniszta csecsemővel nem találkozunk. De nem találkozunk olyan gyermekekkel sem, akik 3 éves körüli korukban soviniszták lennének. Az ember csak bizonyos korában jön rá arra, hogy német, francia, angol, holland, stb. És amikor ezeket a dolgokat tudomásul veszi, nemde egészen természetes módon éli magát ebbe bele? Avagy elviselhetetlennek tartja az ember, hogy bizonyos gyermeki korban megtudja, hogy ő lengyel, francia, német, orosz vagy holland? Az ember ezt már megszokta és teljesen magától értetődőnek találja. De ez, kedves barátaim, a külső, érzéki világban van. Az antropozófiának azonban, az egész emberi életet magasabb szintre kell emelnie. Az ember tanuljon meg mást is elviselni, mint azt, ami - de csak ha félreérti - az érzéki életben sokkolja. A megismerendő dolgok közé tartozik az is, hogy természetes módon bele kell növekednie az önismeretbe. Meg kell tudnia, hogy az egyik vagy a másik típushoz tartozik.

Mondhatnám ezáltal veti meg annak a lehetőségnek az alapját, hogy a többi karmikus hatást is helyes módon állítsa be életébe. Ezért volt szükséges, hogy bizonyos tekintetben már első útmutatásként azt adjuk meg, hogy az antropozófiához való elrendelés különleges módjától függően, hogyan viszonylik az ember az egész krisztológiához, és hogy inkább aktív vagy passzív módon viselkedik az Antropozófiai Társaságban.

E két típus között természetesen mindenfajta átmenet megtalálható. Ez abból adódik, hogy azt, amit a lelkek előző inkarnációjukból hoztak magukkal jelenlegi földi életükbe, áthatják a még korábbi inkarnációk hatásai. Ez különösen a második csoport lelkeinél fordul elő sok esetben. Náluk még sok minden átfénylik a valódi pogány inkarnációkból. Ezért határozott hajlamuk van arra, hogy Krisztust mindjárt úgy fogadják, ahogyan őt tulajdonképpen fogadni kell: mint kozmikus lényt.

Az, amit itt elmondtam, tulajdonképpen nem mutatkozik meg annyira, ha az emberek eszméit vizsgáljuk, inkább akkor, ha az emberek gyakorlati életvitelét nézzük. Mindkét típus sokkal inkább megismerhető abból, hogy hogyan viselkedik az élet eseményei közepette, mint gondolkodása alapján, hiszen az absztrakt gondolatok nem sokat számítanak az embernél. Látni fogjuk például, hogy többnyire azok között találjuk meg az átmeneti típusokat (a személyes elem természetesen sohasem vehető figyelembe), akik tulajdonképpen nem is tudnak mást tenni, mint hogy beleviszik az antropozófiai mozgalomba külső életük szokásait, akik tulajdonképpen nem is hajlamosak arra, hogy az antropozófiai mozgalmat különösen fontosnak tartsák, akikre igen jellemző, hogy az antropozófiai mozgalom keretén belül sokszor szidják az antropozófusokat. Éppen azok között vannak az átmeneti típusok, akik sokat szidják az antropozófiai mozgalomban fennálló állapotokat, akik kicsinyesen szidalmaznak egyes személyiségeket. Az ilyen lelkeknél a két impulzus közül egyik sem különlegesen erős intenzitású.

Minden körülmények között lehetőséget kell találnunk az életben arra - még akkor is, ha ez néha bizonyosfajta lelkiismeret-vizsgálatot, jellembeli lelkiismeret-vizsgálatot jelent - hogy az antropozófiai mozgalmat odáig mélyítsük, hogy ilyen dolgokkal foglalkozva afelől gondolkodjunk, vajon érzékfeletti természetünk alapján hogyan tartozunk ehhez az antropozófiai mozgalomhoz. Ezáltal az antropozófiai mozgalomban egy fokozatosan erősödő szellemi szemlélet fog felszínre kerülni. Akkor azokat az elméleteket, amelyekért síkraszállunk, és amelyek nem különösebben mélyrehatóak, amíg csak elméletnek tekintjük őket, majd az életre alkalmazzuk. Az életben való ilyen komoly alkalmazásuk az, amikor az ember ennek megfelelően állítja bele saját magát az életbe.

Ha valaki sokat beszél a karmáról, hogy az egyik élet dolgait a másik életben így jutalmazzák, úgy büntetik, - ez nem kell, hogy különösen érzékenyen érintse az embert. De, ha arról van szó - ami úgy szólván a húsunkba vág - hogy jelenlegi inkarnációnkat egészen pontosan meghatározott érzékfeletti minőségben állítsuk bele inkarnációink sorába, amely minőség jelenlegi inkarnációnk alapját képezi, akkor ez már közelebbről érinti saját lényünket. És éppen az emberi lény elmélyítése az, amit az antropozófiával a földi életbe, a földi civilizációba bele kell vinnünk.

Kedves barátaim, ez egy intermezzóként beiktatott szemlélődés volt, amely azután legközelebb tovább fog vezetni.