Az Antropozófiai Társaság tagjai, mint ahogy ez teljesen magától értetődő, belső lelki alkatuk alapján jutnak el ebbe a társaságba. Ha tehát - ahogy most is - a tagok és tagcsoportok karmikus fejlődése szempontjából beszélünk az Antropozófiai Társaság karmájáról, általában az antropozófiai mozgalom karmájáról, akkor természetesen arról is szó van, hogy látnunk kell az antropozófiát kereső emberek lelki beállítottságának karmikus alapjait. Ezt már meg is kezdtük. Erről a lelki beállítottságról még egyet és mást meg kell ismernünk, hogy a továbbiakban rátérhessünk az Antropozófiai Társaság karmájának mélyebb vizsgálatára.

Láthatták, hogy az antropozófusok lelki beállítottságának legfontosabb tényezőjeként azokra az élményekre utaltam, amelyeket a lelkek a kereszténység alapításának első évszázadaira eső inkarnációik során éltek át. Mint mondtam, lehetnek közben más inkarnációk is, de az az inkarnáció a fontos, amely a Krisztus utáni IV. V. VI. VII. és VIII. évszázadra esik. Ennek az inkarnációnak a vizsgálata folyamán az antropozófiai mozgalomban résztvevők két csoportját különböztettük meg. Ezt a két csoportot már jellemeztük. Most azonban valami közöset akarunk náluk szemügyre venni valami olyat, ami fontos közös elemként él ezekben a lelkekben - a lélek mélyén akik olyan fejlődésen mentek keresztül, mint azt az utolsó, tagoknak tartott előadásomban jellemeztem.

Ezekre az első keresztény évszázadokra tekintve olyan időkre találunk, amikor az emberek még egészen mások voltak, mint most. Azt mondhatjuk, hogy ha a mai ember felébred, ez úgy történik, hogy úgyszólván nagy sebességgel siklik bele fizikai testébe, természetesen annak fenntartásával, amit itt megbeszéltünk. Mondottam már, hogy a beleszállás és az abba való beletágulás az egész nap folyamán tart, de annak észrevétele, hogy az én és az asztráltest megérkeztek, rendkívül gyorsan történik. Manapság a felébredő ember számára az étertest észlelése és a fizikai test észrevétele között mondhatnánk nincs is időköz. Az ember gyorsan áthalad az étertest észlelésén, észre sem veszi az étertestet, és a felébredésnél azonnal a fizikai testbe merül bele. Ez a mai ember sajátossága.

Az első keresztény évszázadokban élő előbb említett embereknek az volt a sajátosságuk, hogy ébredéskor világosan érzékelték: én most egy kettősségbe, étertestembe és fizikai testembe merülök bele. Tudták: előbb étertestem észlelésén megyek keresztül, csak azután jutok fizikai testembe. Így azután, abban a pillanatban, amikor felébredtek, ha nem is az egész élettablót, de sok képet láttak maguk előtt addigi földi életükből. Még valami más is volt előttük, amit rövidesen jellemezni fogok. Mert az, hogy az ágyban maradt fizikai- és étertestbe való belemerülés így fokozatosan történt, az ébrenlét egész idejére más hatást gyakorolt, mint amilyenek mai élményeink az ébrenlét idején.

Ha viszont ma az elalvást szemléljük, erre az jellemző, hogy amikor az én és az asztráltest a fizikai testből és étertestből kihúzódik, az én nagyon hamar felszívja az asztráltestet. Mivel az Énnek a kozmosszal szemben semmilyen tartása sincs, semmit sem tud érzékelni, az ember elalvás után megszűnik környezetét tudomásul venni. Ami ilyenkor az álomban kerül felszínre, az csak szórványos jellegű.

Ez viszont azokban az időkben, amelyekről beszéltem, megint csak másként volt. Akkor az én nem szívta fel azonnal az asztráltestet, hanem miután az emberek elaludtak, asztráltestük saját szubsztanciájában önállóan megmaradt, és bizonyos fokig egész éjjel önmagában fennállt, úgyhogy az ember a reggeli ébredéskor nem a tudat sötétségéből ébredt fel, hanem azzal az érzéssel, hogy egy fénnyel telt világban élt, amelyben sok minden történt. Noha képek voltak, mégis sok minden történt. Az akkori idők emberének tehát az ébrenlét és elalvás között volt egy közbeeső élménye. Ez az élmény halvány volt, intim volt, de mégis volt. Ez a civilizált emberiség számára teljes egészében tulajdonképpen csak a XIV. század kezdetével szűnt meg.

Ezáltal azonban mindazok a lelkek, akikről most beszéltem, másként élték meg a világot, mint a mai emberek. Képzeljük most el, kedves barátaim, hogy ezek az emberek - tehát Önök mindannyian - hogyan élték meg annakidején a világot.

Azáltal, hogy az étertestébe és a fizikai testébe a belemerülés fokozatosan történt, az ember egész ébrenléte alatt másként nézte a természetet. Nemcsak azt a józan, prózai világot látta, amelyet a mai ember lát, és amelyet ha ki akar egészíteni, a mai ember csak képzelete segítségével teheti. Abban az időben, ha az ember kitekintett a növényvilágra, például egy virágos mezőre, úgy látta, mintha egy könnyed, kékes-vöröses felhő borítaná - nem éppen délidőben, hanem akkor, amikor a Nap már enyhébben sütött - tehát úgy látta, mintha egy kékes-vöröses hatalmas hullámzó és gomolygó ködfelhő terülne el a virágos mező felett. Amit ma olyankor látunk, amikor párolgó víztől származó áttetsző pára van a mező felett, azt annakidején a szellemiségben, asztralitásban látták. Tulajdonképpen minden fa koronáját ilyen felhőbe burkolva látták, és így látták a vetéseket is, mintha vöröses-kékes sugárzások ködszerűen gomolyogva ereszkednének a Föld talajára.

Ha pedig az ember annakidején az állatokat szemlélte, az volt a benyomása, hogy ezeknek az állatoknak nem csak fizikai alakjuk van, hanem, mintha ez a fizikai alak egy asztrális aurában volna. Ezt az aurát az ember csak halványan, intim módon érzékelte, tulajdonképpen csak olyankor, amikor a napsugarak fényviszonyai bizonyos meghatározott, enyhe módon érvényesültek. De mégis érzékelte. Tehát az egész külső természetben a szellemiséget látta hullámozni és működni.

Amikor azután az ember meghalt, akkor az, amit az első napokban a halál kapuján való áthaladás után a földi életre való visszatekintésként érzékelt, alapjában véve ismerős volt számára, mert ehhez a halál utáni visszatekintéshez egészen meghatározott érzése kapcsolódott. Úgy érezte most elbocsátom organizmusomból az aurikus elemet, hogy a természeti világban látott aurikus elemhez csatlakozzék. Étertestem, saját honába tér. - Ezt érezte az ember.

Mindezek az érzések a még régebbi időkben természetesen lényegesen erősebbek voltak. Ha halványabb formában is, de még fennálltak abban az időben, amelyről itt szó van. Azután, amikor az ember a halál kapuján átment, és ezt látta, úgy érezte: minden szellemi működésben, melyet a természet lényeiben és folyamataiban láttam, az Atyaisten szava szól, és az én étertestem az Atyához megy.

Amikor az ember így e másfajta ébredéssel szemlélte a külső természetet, akkor a saját külsejét is másképpen látta, mint a későbbiekben. Amikor az ember elaludt, az én nem szívta fel azonnal az asztráltestet. Ilyen körülmények között az asztráltest zengett. És az alvó emberi Énbe - bár nem annyira érthetően, mint a régi időkben - de halkan, intim formában belezengett egy és más a szellemi világokból, amit éber állapotban nem lehetett hallani. Felébredéskor az embernek teljességgel az volt az érzése: elalvástól az ébredésig a fénnyel teli kozmikus térségekben szellemi beszélgetés részese voltam.

Majd amikor a halál kapuját átlépve néhány nap múlva étertestét levetette, és már csak asztráltestében élt, újból az volt az érzése: ebben az asztráltestben mindent átélek visszafele, amelyben alvás közben minden éjjel éltem, átélem mindazt, amit a Földön gondoltam és tettem. - S míg az ember ébredésébe csak meghatározatlan elemeket hozott vissza, most, amikor a halál és újabb születés közötti időben asztráltestében visszafele göngyölítette földi életét, azt érezte: ebben az én asztrális testemben Krisztus él. Csak eddig nem vettem észre, de asztráltestem minden éjjel Krisztus lényében élt.

Az ember most tudta: addig, amíg földi életét visszafelé éli, Krisztus nem hagyja el, mert hiszen ott van asztráltesténél.

Látják: akárhogyan kapcsolódott is az ember az első keresztény évszázadokban a kereszténységhez, akár, mint az első csoport, ahogyan ezt megbeszéltük, akár, mint a második csoport, még telve pogány erőkkel, vagy belefáradva a pogányságba, de, mindenképpen átélte, ha nem is a Földön, de a halál után, a Golgotai Misztérium hatalmas tényét: azt, hogy Krisztus, aki régen a Nap vezérlő szelleme volt, egyesült, a Földön élő emberiséggel.

Ezt mindazok átélték, akik a keresztény fejlődés első évszázadaiban a kereszténységhez közel kerültek. A többiek számára többé-kevésbé érthetetlen maradt, amit így a halál után átéltek. Az első keresztény évszázadokban - és még később is - éppen ezek voltak a lelkek átélésében az alapvető különbségek.

Mindennek még egyéb hatása is volt. Az, hogy amikor az ember éber állapotban szemlélte a természetet, azt egészen az Atya Isten birodalmaként érzékelte. Mert mindaz a szellemiség, amit így eleven működésében megismert, számára, az Atya Isten kifejeződése, megnyilatkozása volt. Érezte, hogy itt olyan világgal áll szemben, amelynek abban az időben, amikor Krisztus a Földön megjelent, szüksége volt valamire, mégpedig arra, hogy a földi- szubsztancia felvegye magába Krisztust az emberiség számára. Az ember, még átérezte a természeti történésekkel, a természet működésével kapcsolatban az eleven Krisztus-princípiumot. Mert ezzel a természetszemlélettel egybekapcsolódott valami, úgyhogy a természetben szellemi működést, szellemi történést látott.

Amit itt szellemi történésként és működésként éreztek, ami itt minden növényiség felett és állatiság körül bizonyos mértékben változó szellemi formákban lebegett, azt az elfogulatlan érző ember a következő szavakban foglalhatta össze: „ez a természeti lét ártatlansága

Igen, kedves barátaim, ami itt szellemileg látható volt, azt egyenesen a természet működésében lévő ártatlanságnak nevezték és a természet működésében megnyilatkozó szellemi ártatlanságról beszéltek.

Azt azonban, amit az ember belsőleg érzett, amikor felébredt - hogy az elalvástól a felébredésig egy világos, zengő szellemi világban volt - azt úgy érzékelte, hogy abban a jó és a gonosz egyaránt működhet, hogy abban, ami így a szellemiség mélyéről felhangzik, a jó és a gonosz szellemek beszélnek, és miközben a jó szellemek a természet ártatlanságát még magasabb fokra akarják emelni, meg akarják őrizni, addig a gonosz szellemek a természet ártatlanságához a bűnt kapcsolják. Azok a keresztények, akikről beszélek, éppen azért érzékelték a jó és a gonosz tevékenységét, mert alvó állapotukban asztráltestük nem szívta magába énjüket.

Nem mindenki rendelkezett ezzel a lelki felfogással, aki magát annakidején kereszténynek nevezte, vagy valamiképpen közel állt a kereszténységhez. Európa déli és középső vidékein azonban számos ember élt, aki azt állította: benső mivoltom, amely az elalvás és felébredés közötti időben önállóan él, egy jó világ régiójához, és egy rossz világ régiójához tartozik. És sokat, nagyon sokat gondolkodtak és elmélkedtek azoknak az erőknek a mélysége felett, amelyek az emberi lélekből a jót és a rosszat kiváltják. Nehezen viselték el azt, hogy az emberi lelket olyan világba helyezték, amelyben a jó és a gonosz hatalmak egymással küzdenek. A legelső évszázadokban Európa déli és középső vidékein ezek az érzések még nem voltak jelen, de az V-VI. században mind gyakoribbá váltak, különösen, akik Kelet felől több hírt kaptak, - ez a hír a legkülönbözőbb módokon jött át Keletről azok körében lépett fel ez a lelki hangulat. És mivel ez a lelki hangulat különös erősséggel azokon a területeken terjedt el, amelyekre a későbbiekben a Bulgária név alakult ki, (különös módon megmaradt ez a név akkor is, amikor már egészen más népek lakták) a későbbi évszázadokban azután hosszú időn át „bulgároknak” nevezték Európában azokat, akik különös erősséggel alakították ki magukban ezt a lelki hangulatot. A középkor első felének későbbi keresztény évszázadaiban a nyugat-és közép-európaiak számára a bulgárok, olyan emberek voltak, akiket különösen erősen érintett a jó és gonosz kozmikus szellemi hatalmak ellentéte.

Azokat az embereket, akiket jellemeztem, egész Európában bulgároknak nevezték. Többé-kevésbé ilyen lelki felfogással rendelkeztek azok a lelkek, akikről beszélek: a lelkek, akik azután további fejlődésük során hozzájutottak ahhoz, hogy a földöntúli kultusz keretében azokat a bizonyos hatalmas képeket szemléljék, és azok működésében, a XIX. század első felében részt vegyenek. Mindazt, amit a lelkek azáltal éltek át, hogy önmagukat benne tudták a jó és a gonosz küzdelmében, végig magukkal vitték a halál és újraszületés közötti életen. Ez árnyalta, ez színezte a lelkeket, akik azután az említett hatalmas képek előtt álltak.

Ehhez még egyéb is fűződött. Ezek a lelkek voltak úgyszólván az utolsók, akik az európai civilizáció keretében az ébrenlétben és alvásban még megőriztek valamit maguknak az étertest és asztráltest elkülönített érzékeléséből. S mivel a lelki élet ezen sajátosságai alapján, egymást felismerték, rendszerint közösségekben éltek. Azok a keresztények, akik egyre inkább Rómához csatlakoztak, eretnekeknek tekintették őket. Akkoriban még nem jutottak annyira, hogy az eretnekeket olyan szigorú formában elítéljék, mint később, de azért eretnekeknek tekintették őket. Általában valami kellemetlen, ijesztő benyomás alakult ki róluk. Az a benyomás, hogy az alvás állapotának érzékelése következtében többet láttak, mint más emberek, és hogy az alvás állapotában való észlelés következtében az Istenséghez is másként viszonyultak, mint a többi emberek, akik között laktak. Utóbbiak már régen elvesztették ezt a képességüket, és már régóta ahhoz a lelki szemlélethez közeledtek, amely azután a XIV. században Európa-szerte általánossá vált.

Amikor azután ezek az emberek, akikről beszélek - akik külön érzékelték az asztráltestet és étertestet - áthaladtak a halál kapuján, akkor is különböztek a többi embertől. Nem szabad azt hinnünk, hogy a halál és újraszületés közötti időben az ember egyáltalán nem részese annak, ami a Földön az emberek által történik. Ahogy bizonyos szempontból innen feltekintünk az égi szellemi világba, úgy a halál és újraszületés közötti időben is, letekintünk az égi szellemi világból a Földre. Ahogy innen részt veszünk a szellemi létben, úgy a szellemi világból is részt veszünk abban, amit a földi lények a Földön átélnek.

A most jellemzett időszakot az követte, amelyben az európai kereszténység úgy rendezkedett be, hogy fennmaradjon olyan körülmények között is, hogy az ember már nem tud semmit asztráltestéről és étertestéről. A kereszténység berendezkedett arra, hogy beszéljen a szellemi világról anélkül, hogy az embereknél ezeket az előfeltételeket megtalálhatná. Mert gondolják csak meg, kedves barátaim: amikor a régi keresztény tanítók az első évszázadokban keresztény híveikhez szóltak, már valóban nagy számban voltak olyanok, akik csak a külső autoritás alapján fogadták el az elhangzott szavak igazát, de az akkori idők naivabb hangulata még elfogadta szavaikat, ha meleg lelkesedéssel telt szívből fakadtak. Hogy milyen meleg lelkesedéssel telt szívvel szónokoltak a kereszténység első századaiban, arról manapság, amikor a prédikáció gyakran, már csak a puszta szavakat tartalmazza, fogalmunk sincsen. De azok, akik ilyen lelkekhez beszéltek, mint akiket jellemeztem, vajon hogyan szólottak?

Nos, kedves barátaim, a következőket mondhatták: nézzetek a szivárványszínben játszó fényre a növények felett, az állatoknál mutatkozó ösztönszerű vágyra: ez annak a szellemi világnak a visszfénye, kinyilatkoztatása, amelyről szólunk, annak a szellemi világnak, amelyből Krisztus származik.

Amikor az ilyen emberekhez a szellemi bölcsességről szólottak, nem valami ismeretlenről beszéltek: arra emlékeztették őket, amit bizonyos körülmények között a napfény szelíd megvilágításában a természet szellemeként láthattak.

Majd, amikor az evangéliumról szóltak, amely a szellemi világról, a szellemi titokról ad hírt, amikor az Ótestamentum titkairól szóltak, akkor sem valamilyen ismeretlenről beszéltek, mert azt mondhatták: íme itt van a testamentum igéje ezt az igét, olyan emberek írták le, akik érthetőbben érzékelték annak a szellemiségnek a susogását, amelyben lelketek az elalvástól az ébredésig tartózkodik. Ismeritek ezt a susogást, hiszen emlékeztek rá, amikor reggelente felébredtek. Így ezekről, mint ismerős dolgokról lehetett beszélni ezeknek az embereknek. A beszélgetésekben, amelyeket az akkori idők papjai, prédikátorai ezekkel az emberekkel folytattak, bizonyos módon volt valami abból, ami az emberek lelke mélyén lejátszódott. Így a szó abban az időben még eleven volt, és eleven eszközként lehetett használni.

Amikor azután ezek a lelkek, akikhez úgyszólván még eleven szóval lehetett szólni, átléptek a halál kapuján és letekintettek a Földre, akkor itt lent az eleven szó alkonyát látták, és az volt az érzésük, hogy a Logosz elhomályosult. Ez az alapérzés töltötte be azokat a lelkeket, akikről beszéltem, akik a VII. VIII. IX. század után, vagy már valamivel korábban, áthaladtak a halál kapuján, és akik letekintve a Földre azt érezték: lent a Földön alkonyát éli az eleven Logosz. Ezekben a lelkekben valóban élt a szó: „és az Ige testté lett és lakozzék miközöttünk...” De az embereknek mind kevésbé van otthonuk az Ige számára, amelynek a testben kell élnie, amelynek a Földön tovább kell élnie.

Ez egy újabb alaphangulatot adott azoknak a lelkeknek, akik a VII.-VIII. és a XIX.-XX. század között a szellemi világban éltek, - függetlenül attól, hogy ezt megszakította-e valamilyen földi lét - azt az alaphangulatot, hogy Krisztus a Földért él ugyan, hiszen a Földért halt meg, de a Föld képtelen befogadni őt. Meg kell teremteni a Földön azt az erőt, amely képessé teszi a lelkeket Krisztus befogadására.

Ez mindazzal együtt, amit ábrázoltam, a halál és újraszületés közötti időben beleívódott azokba a lelkekbe, akiket annakidején földi életükben eretnekeknek tartottak, tehát bennük volt az igény egy megújult Krisztus-kinyilatkoztatásra, Krisztusról szóló híradásra.

Ilyen lelki hangulatban élték át ezek a testetlen lelkek azt, ami a Földön történt, ami számukra annak idején a Földön még teljesen ismeretlen volt. Megtanulták megérteni azt, ami itt lent a Földön lejátszódott. Látták, hogy a Földön egyre kevesebb azoknak a lelkeknek a száma, akiket a szellem meg tudott ragadni, s hogy már egyáltalán nem voltak olyan emberek, akiknek el lehetett volna mondani, hogy azt a szellemet hirdetjük nektek, amelyet a növényvilág felett lebegve, az állatok körül fénylőn még ti magatok is láthattok. A testamentumot tanítjuk nektek, amely azokból a hangokból íratott le, amelyeknek suttogását magatok is hallhatjátok éjszakai élményeitek utánérzéseként. Mindez már eltűnt.

Felülről, ahonnan a dolgok egész másként mutatkoznak, látták, hogy a keresztény fejlődés során a régi nyelv helyére, már csak pótléka került. Mert, noha a prédikátoroknak messze a legtöbb emberhez már így kellett szólniuk, mivel azoknak, földi életükben a szellemről nem volt tudatuk, végeredményben az egész tradíció, a beszéd egész használata még azokból az időkből származott, amelyekben feltételezhető volt, hogy a szellemről beszélve az emberek még éreztek valamit a szellemből.

Mindez tulajdonképpen csak a IX-X-XI. század körül tűnt el teljesen. Egyre inkább elterjedt a csak meghallgatás. Régebben, ha valaki egy szellemmel, Istennel áthatott lelkes ember beszédét hallgatta, az volt az érzése, mintha hallgatása közben úgyszólván kilépne önmagából, étertestébe húzódna, valamelyest elhagyná fizikai testét. Azután meg olyan érzése volt, mintha asztráltestéhez közelednék. A beszéd hallgatása közben valóban, megvolt még az elrévülés halvány érzete. Az ember még nem tartotta olyan fontosnak a csak odahallgatást, inkább arra figyelt, amit a csendes révületben belsőleg átélt. Együtt élt, az isteni szellemmel áthatott emberek szavaival.

A IX-X-XI. századtól kezdve a XIV. századig mindez teljesen eltűnt. Mindinkább előtérbe került a „csak hallgatás”. Ekkor merült fel annak szükségessége, hogy a szellemről beszélve valami másra támaszkodjanak. Szükségessé vált, hogy a hallgatóból húzzák ki azt, amit a szellemi világról, mint nézetet, el kell fogadnia. Szükségessé vált őt bizonyos szempontból úgy megdolgozni, hogy ebben a megmerevedett testében is indíttatva érezze magát arra, hogy mondjon valamit a szellemi világról. Ebből alakult ki az az igény, hogy kérdés-felelet formájában tanítsanak a szellemi dolgokról. Ha az ember kérdez - a kérdésben mindig van valami szuggesztív elem - tehát ha az ember azt kérdezi, mi a kereszténység, - és előkészíti, preparálja az embert egy bizonyos feleletre, vagy azt kérdezi: mi a konfirmálás, mi a Szent Szellem, melyik a hét főbűn - egy ilyen kérdés-felelet játék kidolgozásával helyettesíti az ember a magától értetődő elemi odafigyelést. Ebben az időben került felszínre - először azoknál, akik olyan iskolába jutottak el, ahol ezt megtehették - a kérdés-felelet formájában való betanulása annak, ami elmondható a szellemi világról: létrejött a katekizmus.

Az ilyen eseményekre oda kell figyelni. A szellemi világban lévő, és onnan most tudatosan letekintő lelkek ezt látták: itt valami olyan jutott el az emberekhez, amit mi egyáltalán nem ismerhettünk, ami számunkra egyáltalán nem volt nyilvánvaló!

Igen erős benyomást tett rájuk, hogy lent a Földön létrejött a katekizmus. Semmi különös sincs abban, hogy a történészek a katekizmus kialakulását külsőleg bemutatják, de jelentős, ha az ember a katekizmus kialakulását úgy szemléli, ahogy az, az érzékfeletti világ oldaláról mutatkozott meg: lent az embereknek lelkük mélyén egy egészen új dolgot kell átélniük: katekizmus-módra kell megtanulniuk azt, amit hinniük kell.

Ezzel egy érzést jellemeztem. Egy másikat a következőkben ábrázolok: ha visszanézünk a kereszténység első évszázadaira, azt látjuk, hogy akkor nem volt lehetséges, hogy az ember, mint keresztény, elmenjen a templomba, leüljön, letérdeljen, és az egész misét a kezdettől, az Introitustól az áldozást követő imákig végighallgassa. Nem volt lehetőség arra, hogy az egész misét mindenki végighallgassa, hanem azokat, akik keresztények lettek, két csoportra osztották: a katechumenek az evangélium-olvasás végéig maradhattak a misén az evangélium után, a felajánlás előkészületénél távozniuk kellett. Csak azok, akiket már hosszabb időn át előkészítettek erre a szent, bensőséges lelki hangulatra, amelyben az átváltozást, a transsubstantiatiót átélhették, a transsubstantok voltak azok, akiknek szabad volt bent maradniuk, akik a misét végighallgathatták.

Ez a részvétel a misén egészen más volt. Azok az emberek, akikről beszéltem, akik lelkükben a jellemzett állapotokat átélték, akik most letekintettek és a katekizmus útján való oktatás különös, számukra még lehetetlennek tűnő eseményét érzékelték, - ezek az emberek a kultuszban többé-kevésbé megtartották azt az őskeresztény-szokást, hogy az embert csak hosszas előkészület után engedjék a teljes mise meghallgatásához, a teljes részvételhez. Ezek az emberek, akikről beszéltem, megkülönböztettek a misében egy exoterikus, és egy ezoterikus részt. Mindazt, ami a transsubstantiatiótól, az átváltozástól kezdve történik, ezoterikusnak tekintették Most lenéztek arra, ami a kereszténység külső kultuszában kifejlődött. Látták, hogy az egész mise exoterikussá vált: az egész mise lejátszódik az előtt is, aki még nem jutott el egy különleges előkészítés útján egy különleges lelki hangulatba. Egyáltalán eljuthat-e az ember a Golgotai Misztériumhoz a Földön, ha a transsubstantiatiót nem a megfelelő szent hangulatban éli át? A halál és újraszületés közötti életben ezek a lelkek úgy érezték, hogy az emberek Krisztust már nem tudják a maga valódi mivoltában megismerni, már nem értik meg a kultuszt.

Ez rakódott le azoknak a lelkeknek a mélyén, akikről beszéltem. És amikor letekintettek arra, ami a miseolvasásnál szimbólumként kialakult, az úgynevezett Sanctissimusra, amelyben az ostya félhold alakú alátéten pihen, ezt érezték: íme, ez az eleven szimbóluma annak, hogy Krisztusban egykor a Naplényt keresték, mert még a napsugarak is rajta vannak minden szentségtartón, minden monstrancián. De elveszett a kapcsolat Krisztus és a Nap között; már csak a szimbólum van jelen. A szimbólumban a mai napig megmaradt, de magát a szimbólumot már nem értik meg! Ez volt a második érzés, amelyből azután, kisarjadt annak megerősödött érzése, hogy Krisztussal kapcsolatban új felfogásnak kell eljönnie.

Holnapután tovább fogunk beszélni az Antropozófiai Társaság karmájáról.