A legutóbbi fejtegetésekből kitűnt, hogy az ember a mostani időkben fizikai testiségének és korunk nevelési szokásainak következtében nem egykönnyen tudja behozni jelenlegi inkarnációjába azt, ami régebbi inkarnációinak szellemi tartalmából akar felszínre kerülni, még akkor sem, ha olyan sajátos helyzetbe kerül, mint amilyenről a múlt alkalommal beszéltem. A tudati lélek fejlődésének korszakában élünk, ez pedig az a lelki fejlődés, amely elsősorban az intellektust alakítja ki az emberben. Az intellektus ma egész életünkön uralkodik, még ha közben gyakran siratjuk is az érzést, az érzelmeket. Ez az a lelki képesség, amely a leginkább függetlenedhet elementáris emberi mi voltunktól, attól, amit mélyebben fekvő lelki lényünkként hordozunk magunkban.

Az intellektusnak ezt a függetlenedését olyankor szoktuk tudatosítani, amikor „hideg értelemről” beszélünk, amelyben az emberek önzése, részvétlensége és a többi ember iránti együttérzésének hiánya mutatkozik meg, sokszor még a közelállók esetében is. Hideg értelemről beszélünk akkor is, amikor olyan utakat követünk, amelyek nem a lelki ideálok felé tartanak, hanem az életet a hasznosság alapján akarják meghatározni.

Mindezekben tehát egy olyan érzület fejeződik ki, amikor az értelmi, intellektuális, racionális elem elszakad a magunkban hordozott emberitől. Aki belátja, hogy a mai lelkek milyen nagy mértékben intellektualizálódtak, annak egyúttal be kell látnia azt is, hogy a karmának éppen a mostani lelkekbe kell belevinnie azt, amit ezek a lelkek az elmúlt korokban magasrendű spiritualitásként éltek át magukban.

Gondoljuk el a következőt. Legutóbb egy egészen rendkívüli példát hoztam fel, most nézzünk általánosságban olyan valakit, aki a Golgotai Misztérium előtti vagy akár az utána következő századokban élt, és számára magától értetődő volt a szellemi világ létezése. A saját tapasztalatai alapján beszélhetett róla, úgy, mint ami ugyanúgy létezik, mint az érzékek színes, hideg vagy meleg világa. Mindezt magában hordozta, és ez a halál és egy újabb születés között, ennek ismétlődő korszakaiban mindig intenzív kapcsolatot teremtett számára a magasabb hierarchiák szellemi világával. Ez a lélek tehát sokféle szellemi tartalommal telítődött.

Most azonban egyéb karmikus összefüggések következtében egy ilyen léleknek már olyan fizikai testben kell inkarnálódnia, amely erősen ráhangolódott az intellektusra. Így korunk civilizációjában csakis olyan fogalmakat vesz fel magába, amelyek tulajdonképpen egyedül a külső fizikai világra vonatkoznak. Ilyenkor csak az történhet, hogy az emberben benne rejlő spiritualitás az adott inkarnációban a tudattalanba húzódik vissza. Egy ilyen személy fejlett intellektusa esetleg bizonyos idealizmust is tanúsíthat, fogékony lehet mindenféle szép, jó és igaz eszmény iránt, de mégsem jut el oda, hogy azt, ami a lelkében szunnyad, felhozza tudata mélyéről mindennapi tudatába.

Ma sok ilyen lélek él. Aki szellemileg iskolázott szemmel közeledik a világhoz, és arra helyesen tud rátekinteni, annak számára számos emberi arc ellentmond az illető személy megnyilvánulásainak. Az arcról azt olvassa le, hogy a lelke mélyén sok a spiritualitás. Amikor viszont ez az ember megszólal, egyáltalán nem beszél a spiritualitásról. Egyetlen korábbi korban sem fordult elő, mint éppen a mi időnkben, hogy az arcok ilyen nagy mértékben ellentmondjanak az emberek kijelentéseinek.

Az intellektualizmust, ami korunkhoz hozzátartozik, spiritualitássá kell változtatnunk, hogy gondolataink és érzéseink felemelkedhessenek a szellemi világba, és eszméinkkel éppen úgy utat találjunk felfelé a szellemihez, mint lefelé a természethez. Aki megérti, hogy ehhez erő, energia, kitartás és egyfajta szent lelkesedés szükséges, annak tisztában kell lennie azzal is, hogy az intellektualizmus először az elképzelhető legnagyobb akadályokat gördíti az elé, hogy a lélekben szunnyadó spiritualitás megnyilatkozzon. Ahhoz, hogy az antropozófia eszméit felvehessük magunkba, csak úgy találhatjuk meg a szükséges belső lelkesedést, ha mindezt figyelembe vesszük. Ezeknek az eszméknek feltétlenül számolniuk kell korunk intellektualizmusával, és mintegy magukra kell ölteniük a kortársak intellektualizmusának köntösét. Az antropozófia eszméi ugyanakkor nem a külső fizikai világra vonatkoznak, így a velük foglalkozó embert mindenkor áthatja annak tudata, hogy neki a szellemit kell megragadnia, hiszen ezek az eszmék a szellemire vonatkoznak. A mai embert csak az antropozófia eszméibe való belemerülés vezetheti el a legbiztosabban a szellemiségbe, feltéve, ha ő maga is így akarja.

Amit most elmondtam, kedves barátaim, azt tulajdonképpen csak az utóbbi két-három évtized óta lehet elmondani. Korábban ez nem volt lehetséges, mert korábban annak ellenére, hogy a Michael-uralom már a hetvenes évek végén megkezdődött, az volt a helyzet, hogy azok az eszmék, amelyeket a kor mintegy az ember elé hozott, még az idealisták esetében is olyan erőteljesen csak az érzéki világra irányultak, hogy az intellektualizmustól a spiritualitáshoz való felemelkedés a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben csak kivételes esetekben volt lehetséges.

Egy példán szeretném bemutatni önöknek, hogy ez hogyan jelenik meg. Az antropozófiát, ami a szellemiség szemléletét jelenti, bele kell illesztenünk korunkba, ennek okait éppen a Társaság tagjainak tartott mostani előadássorozatomban fejtettem ki. Most azt szeretném megmutatni, hogy az a szellemiség, amely a régebbi időkből merül fel az emberi lélekben, a jelenkorban rendkívüli mértékben visszahúzódott, és valójában vissza is kellett húzódnia. Igen, a múlt század végén a spiritualitásnak vissza kellett húzódnia az intellektualizmus elől, mégpedig anélkül, hogy egyáltalán megnyilatkozott volna.

Értsék meg jól, hogy mire gondolok. Tegyük fel, hogy valaki a XIX. század második felében élt, és előző inkarnációiból intenzív spiritualitást hozott magával. Elsajátítja kora műveltségét, ezért mostani műveltsége teljesen intellektuális jellegű. Ebben a személyben azonban még olyan erős a spiritualitás utóhatása, hogy ez elő akar jönni, ki akar tömi belőle. Ezt azonban intellektualizmusa nem viseli el. Ezt az embert intellektuálisan nevelték, az őt körülvevő társadalmi érintkezésben, hivatásában, mindenütt az intellektualizmust élte át, amibe nem tud behatolni az, amit lelke mélyén hordoz. Pedig olyan személyiség lenne, akiről azt mondhatnánk, hogy hivatott lehetne akár az antropozófia művelésére is. De mégsem lesz antropozófus, mert az antropozófia éppen azt igényli tőle, hogy régebbi inkarnációinak spiritualitása most behatoljon az értelmébe. Ez a spiritualitás azonban nem alakul antropozófiává, hanem visszahúzódik, mert sokkolja az intellektualizmus. Mi egyebet tehet ez az ember, minthogy úgy viszonyul az intellektualizmushoz, hogy nem akarja azt megközelíteni, azért, hogy ami a lelkében él, az valamennyire előjöhessen majd valamelyik inkarnációjában. Természetesen nem fog tökéletesen előjönni, mivel a spiritualitás a korszaknak nem felel meg. Esetleg valamilyen dadogó jellege lesz, de látszani fog ezen a személyiségen, hogy mindenütt visszaretten attól, hogy túlságosan messzire menjen, és megérintse őt a kor intellektualizmusa.

Erre fogok most egy példát felhozni. Gondoljunk arra az ókori személyiségre, akit mi is gyakran emlegetünk, és akinek nevére a legkülönfélébb dolgok kapcsán szoktak utalni: Platónra. Platón a Krisztus előtti V-VI. század filozófusa, olyan lélek volt, aki sok mindent elővételezett abból, amit az emberek évszázadokon keresztül gondoltak. Amikor a chartres-i iskola nagy szellemi tartalmaira utaltam, akkor arra is rámutattam, hogy a platóni szellem már régóta benne élt a kereszténység fejlődésében, és bizonyos módon éppen a chartres-i iskola nagy tanítóiban jelent meg, már ahogy abban az időben megjelenhetett.

Mindenki tudja, hogy Platón szelleme mindenekelőtt az ideák világa felé fordult. Nem szabad azonban azt képzelnünk, kedves barátaim, hogy Platónnál az idea ugyanaz az elvont szörnyűség, mint a mi ideáink, amikor megrekedünk a mindennapi tudat szintjén. Platón számára az ideák csaknem olyasmik voltak, mint az Ahura Mazda mellett tevékenykedő, géniuszokként megjelenő perzsa Amesa Szpenták, azok az istenségek, akiket csak imaginatív látással lehetett megközelíteni. Platón számára az ideák tulajdonképpen lényszerűek voltak. Csak nem ábrázolta azokat olyan elevenséggel, ahogyan az ilyesmit a régebbi korokban leírták. Azt mondhatnánk, hogy már csak a szellemiség árnyaiként írja le az ideákat. Az absztrakt gondolatok is úgy jönnek létre, hogy az emberek egyre árnyszerűbben fogják fel az ideákat. Platón élete során még képes volt annyira elmélyülni, hogy ideáinak világába beleáradt korának csaknem egész bölcsessége. Csak késői dialógusait kell elővennünk, és megtaláljuk bennük az asztrológiát, asztronómiát, kozmológiát, egy nagyszerű pszichológiát, a népek történelmét, de mindezt olyan spiritualitással, amely a szellemit, mondhatnám, ideává finomítja, árnyszerűvé teszi.

Platónban minden eleven. Mindenekelőtt azt a szemléletet képviseli, hogy az ideák az alapjai mindannak, ami a fizikai világban létezik. Ahová csak nézünk a földi világban, bármit is látunk, az az ideák külső kifejeződése, külső megnyilvánulása.

Platón világképében még egy másik vonás is megtalálható, ami a világ számára egy bizonyos kifejezésben vált ismertté, és amelyet sokszor félreértettek és vissza is éltek vele. Ez az úgynevezett „platóni szeretet” (magyarosan: plátói szerelem - a ford.). Az élet platóni felfogása szerint ez az a szeretet, amelyet teljesen áthat a szellem, amely a legtöbbet levetett mindabból, ami gyakran még hozzákeveredik, tehát a szellemmel teli odaadás a világ, az élet, az ember, az Isten, az eszme iránt. Ez bizonyos korokban visszahúzódik, de később újra meg újra felvillan. Mert a platonizmus mindig újra megjelenik a világban, és ismételten itt is ott is kialakít valamit, aminek segítségével az ember felfelé törekedhet. Így jelentett impulzust a chartres-i iskola tanítói számára is.

Platónban gyakran látták már a kereszténység valamiféle előfutárát. De ha a kereszténység előfutárának tekintjük, ez a kereszténység félreértését jelenti. Mert a kereszténység nem egyszerűen csak egy tanítás, egy elmélet, hanem az életnek olyan áramlata, amely a Golgotai Misztériumhoz kapcsolódik. Ezért igazi kereszténységről csak a Golgotai Misztérium óta lehet beszélni. Azt azonban mondhatjuk, hogy olyan értelemben mégis léteztek keresztények, hogy a Golgotai Misztérium előtt Napszellemként tisztelték azt a lényt, akit később az emberiség földi életében, mint Krisztust ismertek fel. Ők ugyanazt a lényt látták a Naplényben. Ha ilyen értelemben akarunk a kereszténység előfutárairól beszélni, akkor sok misztériumtanítványt kell ilyen előfutárnak tekintenünk. Így Platónról is beszélhetünk úgy, mint a kereszténység előfutáráról, de a dolgot természetesen helyesen kell értenünk.

Említettem önöknek korábban is azt, sőt már évtizedekkel ezelőtt is szóltam arról, hogy még Platón életében élt egy művész, aki ha nem is Platón filozófiai iskoláján keresztül, de az ő befolyása alatt állt, nem volt ugyan platonikus, de a platóni szellemben gondolkodott. Miután később még áthaladt egyéb inkarnációkon is, újra megszületett a Földön, mint Goethe. A Jupiter-szférában karmikusan átalakította mindazt, ami előző inkarnációiból, de különösen a platóni áramlatból származott, így válhatott ez nála olyan bölcsességgé, amely mindent áthat. Platón nemes kapcsolatban állt vele, aki, ha nem is volt tanítványa, de követője volt, nem mint filozófus, hanem mint művész. A görög időkben Platón figyelemmel kísérte fejlődését, és meglátta ennek a fiatalembernek a rendkívül sokat ígérő képességeit.

Platónnak valójában nehezére esett, hogy a következő korokban az érzékfeletti világon átvigye azt, amit a Platón-inkarnációban a lelkében hordozott. Ez igen nehéz volt számára. Mert a platonizmus felragyogott ugyan itt-ott, de amikor Platón letekintett az odalent kibontakozó platonizmusra, akkor ez sokszor rendkívül zavarta érzékfeletti és szellemi életét.

Nem mintha ezzel el kellene ítélnünk, vagy meg kellene bírálnunk a tovább élő platonizmust. Platón lelke a következő korszakokban természetesen egyre inkább átélte a magában hordozott tartalom egyes részleteit. Platón még teljesen az ókori misztériumokhoz kötődött, elmondtam róla, hogy ideatanának volt bizonyos perzsa jellege. De éppen ez okozott nehézséget számára, hogy belépjen a keresztény kultúrába. Ebbe azonban be kellett lépnie, amikor letöltötte az új inkarnációja elérkezéséig tartó időt, amely nála meglehetősen hosszú volt. Így azt mondhatjuk: annak ellenére, hogy Platónt az említett értelemben a kereszténység egyik előfutárának nevezhetjük, mégis egész lelki beállítottsága olyan irányú volt, hogy amikor újra éretté vált a Földre való leszállásra, akkor rendkívül nehezére esett, hogy olyan organizációt, olyan testet találjon, amelybe régebbi eszméit úgy viheti bele, hogy azok most keresztény árnyalattal, keresztény jelleggel jelenjenek meg.

Platón teljességgel görög személyiség volt, mindazzal a régi keleti jelleggel, ami a görögöknél még megvolt, de a rómaiaknál már nem. Másfelől olyan lélek volt, aki a filozófiát fel tudta emelni a legmagasabb költészet birodalmába, filozófiai dialógusai művészi jellegűek. Mindent lélek hat át nála, és mindenben ott találjuk az eredeti értelemben vett platóni szeretetek amely szintén a keleti hatásról tanúskodik.

Platón tehát görög volt. Amikor éretté vált a megtestesülésre, vagyis, amikor mintegy megöregedett az érzékfeletti világban, akkor már csakis olyan civilizációban testesülhetett meg a Földön, amely római volt és keresztény. Ha szabad triviálisan kifejeznem magam, azt mondhatnám, hogy ebbe kellett belevetnie magát. Ekkor minden erejét össze kellett szednie, hogy saját ellenszegülését legyőzze. Mert Platón lényében benne rejlik a prózai, józan, jogi rómaiságnak az elutasítása, tulajdonképpen minden rómaiságnak az elutasítása.

Bizonyos nehézséget jelentett számára a kereszténység elfogadása is, minthogy ő a kereszténység előtti világszemlélet csúcspontját jelenítette meg. Bizonyos külső körülményekben is megnyilvánult, hogy Platón valódi lénye nem könnyen merülhetett bele a kereszténységbe. Mert idővel mi jutott bele a kereszténységbe itt a földi világban? Az új-platonizmus. Ez azonban valami egészen más volt, mint az igazi platonizmus. Kialakult ugyan valamilyen platonizáló gnózis és hasonlók, de éppen az nem volt lehetséges, hogy Platón lényege közvetlenül átkerüljön a kereszténységbe. Így Platón számára nehézséget jelentett, hogy mindazzal az aktivitással, amit lényében hordozott, és annak szellemi eredményeivel a világba belépjen, hiszen abba ezeket most újra bele kellett volna vinnie. Aktivitását tehát háttérbe kellett szorítania.

Így a középkorban, a X. században apácaként testesült meg, mint Hroswitha, akit százada elfelejtett, bár annak igen nagyszerű egyénisége volt. A kereszténységet platóni értelemben fogadta magába. Braunschweigben, a grandersheimi kolostorban élt, és rendkívül sok platonizmust vitt bele Közép-Európa szellemi életébe. Ezt akkor alapjában véve csak egy nő tehette meg. Ha Platón lénye nem női színezettel jelent volna meg, akkor a kereszténységet nem tudta volna ebben a korban elfogadni. De az akkori egész műveltség rómaiságát is be kellett fogadnia, ezért, hogy úgy mondjam nem volt más választása. Ez az apáca érdekes egyéniséggé fejlődött, aki latin nyelvű drámákat ír Terentius római költő stílusában, és e művei valóban rendkívül jelentősek.

Látják, azt lehet mondani, hogy szinte ijesztő, mennyire hajlamosak vagyunk arra hogy Platónt félreismerjük, ha megpróbálunk valamilyen módon közeledni hozzá. Már többször említettem, hogy Friedrich Hebbel írt egy drámatervezetet, ami csak kéziratban maradt fenn. Ebben humoros formában arról van szó, hogy az újraszületetett Platón egy gimnáziumi osztály tanulója. Ez természetesen költői fantázia, de Hebbel azt akarta ábrázolni, hogy az újraszületett Platón ott ül a gimnáziumi osztályban, ahol a tanárral éppen a platóni dialógusokat tanulmányozzák, de ezek értelmezése során az újraszületetett Platón kapja a legrosszabb osztályzatot. Ezt vázolta fel Hebbel egy dráma cselekményeként, de aztán nem dolgozta ki. Felismerte, hogy Platón milyen könnyen félreérthető. Ez a vonás különösen érdekelt Platón életének követésekor, mert ez a felismerés rendkívül tanulságos, hogy megtaláljuk a platóni individualitás további útját.

Így roppant jellemző, hogy akadt egy német filológus - a nevére most nem emlékszem -, aki tudományosan azt bizonygatta, szerinte megdönthetetlen bizonyítékok alapján, hogy Hroswitha apáca nem írt egyetlen drámát sem, semmi sem tőle származik, hanem Miksa császár valamelyik tanácsadója hamisította az egészet. Ez természetesen merő ostobaság. De Platánhoz mindig hozzátapad a félreismerés.

A X. századi Hroswitha személyiségében valóban erőteljes keresztényi-platóni szellemi tartalmat találunk, amely összekapcsolódik a közép-európai germán szellemmel. Ebben a nőalakban benne élt úgyszólván az akkori kor egész műveltsége. Valóban csodálatraméltó nő volt. Képes volta arra, hogy átélje magában a már említett későbbi nagy érzékfeletti történéseket: a chartres-i tanítók elindulását a szellemi világba, az arisztotelikusok leszállását, az egész michaeli iskolát. Mégis egészen különös módon élte át ezeket. Azt lehet mondani, hogy Platón férfiszelleme és Hroswitha női szelleme harcol egymással, mindkettő érvényesíti a maga szellemi hatását. Ha valamelyik inkarnáció jelentéktelen lett volna - és legtöbbször ez a helyzet akkor nem alakult volna ki egy ilyen belső küzdelem. Ennél a személynél azonban folyamatosan zajlik ez a küzdelem.

Így azt látjuk, hogy amikor aztán ez a lélek ismét megérett arra, hogy a XIX. században leszálljon a Földre, akkor olyanná válik, ahogy ezt hipotetikusan leírtam az előadás elején: Platón visszafogja egész spiritualitását, megtorpan a XIX. század intellektualizmusa előtt, nem akar ahhoz közelíteni. Hogy ez könnyebbé váljon, azt segíti elő Hroswitha apáca női beállítottsága. Ez a lélek tehát olyan módon jelenik meg, hogy ahol az intellektualizmust mégis el szeretné kerülni, ezt mindaz megkönnyíti számára, amit jelentékeny, ragyogó női inkarnációjából kapott.

Így ez az individualitás, amikor újra megszületik, belenövekszik a XIX. század intellektualizmusába, de ezt az intellektualizmust tulajdonképpen inkább csak kívülről engedi magához közeledni, belsőleg némileg visszahőköl tőle. Így a platonizmust nem intellektuális módon idézi fel magában, és ahol csak teheti, mindenütt elmondja, hogy az ideák mindenben megtalálhatók. Az ideákban való élés egészen magától értetődő e személyiség számára. Teste azonban olyan, hogy az az érzésünk támad: a feje igazából nem képes a felszínre törekvő platonizmust teljes egészében kifejezni. Másfelől viszont szépen, nagyszerűen életre tudja kelteni azt, ami a platóni szeretet fogalma mögött rejlik.

Fiatal korában arról álmodozik, hogy Közép-Európának - Hroswitha apácaként élt itt - nem lenne szabad teljesen rómainak lennie. Közép-Európát egy új Görögországnak akarta hinni - itt átüt a platonizmus és Európa keleti részét a Görögországgal mintegy vadabb vidékként szembenálló Macedóniának tekinti. Különös álmok éltek ebben a személyiségben, voltaképpen az látszott mindebből, hogy a modem világot, amelyben élt, Görögországnak és Macedóniának akarta elképzelni. Fiatal korában merült fel benne mindegyre az a vágy, hogy a modem világot, Európát, mint felnagyított Görögországot és Macedóniát képzelje el. Ez nagyon érdekes.

Ez a személy Kari Julius Schröer. Csak bele kell néznünk írásaiba: kezdettől fogva egészen platóni módon beszél. De igen különös, hogy, mondhatnánk, nőies kényeskedéssel mindig visszariad az intellektualizmustól, amikor nem tudja alkalmazni. Amikor Novalisról beszélt, mindig szívesen emlegette, hogy olyan szellem volt, akit a modem intellektualizmussal nem lehet megérteni, hiszen az egyebet sem ismer, mint a kétszerkettőt.

Kari Julius Schröer megírta a XIX. század német költészetének történetét. Nézzék csak meg: ahol platonizmussal lehet valamit megközelíteni, ott nagyon jó, ahol intellektualizmusra lenne szükség, ott a sorok hirtelen elapadnak. A könyvnek egyáltalán nincs professzoros hangvétele. Szókratészről is ír, akit újabb inkarnációjában a világ egyáltalán nem vett figyelembe, és oldalakon keresztül ír olyan személyekről, akikről az egyéb irodalomtörténetek hallgatnak, híres emberekről pedig olykor csak néhány sor található. (- Itt a gyorsírás hiányos. Az előadás hallgatói szerint Rudolf Steiner itt Szókratész újratestesülése- ként Christian Oesert, Kari Julius Schröer apját említette -) Amikor ez az irodalomtörténet megjelent, az összes irodalmi tekintély a fejéhez kapott. Emil Kuh például, aki akkoriban igen híres irodalmi tekintélynek számított, azt mondta, hogy ezt az irodalomtörténetet egyáltalán nem fejjel írták, hanem csak a kéz csuklójából rázták ki.

Schröer Goethe Faust-ját is kiadta. Egy egyébként kedves grazi professzor olyan borzalmas kritikát írt róla, hogy a grazi diákok azt hiszem, legalább tíz párbajt vívtak meg Schröer mellett és ellen. Schröert csúnyán félreismerték. Lebecsülésének egyszer sajátosan adtak hangot egy weimari társaságban. Itt Erich Schmidtet becsülték nagyra, aki minden társaságban szeretett hangadó lenni. Arról volt szó, hogy a weimari udvarnál melyik hercegnő és herceg okos, és melyik ostoba. Ezt tárgyalták. Erich Schmidt azt mondta, hogy Reuss hercegnő - a weimari nagyherceg egyik lánya - nem lehet okos, mert nagy embernek tartja Schröert. Ez volt az érve.

Kövessék tovább mindezt Schröer „Goethe és a szerelem” című csodálatos könyvecskéjében. Ebben valóban megtalálunk mindent, ami intellektualizmus nélkül elmondható a hétköznapi életben megjelenő platóni szeretetről. Amikor egyszer Schröer nővérével beszélgettem erről a kis könyvről, sajátságos módon mutatkozott meg számomra, hogy milyen rendkívüli hatást nyújthat stílusában és lelki magatartásában. Schröer nővére a stílus „teljesen érett édességéről” beszélt. És valóban ilyen. Szép kifejezés a „teljesen érett édesség”. Nem nevezhetjük ebben az esetben töménynek, mert Schröer mindent választékos finomsággal formál meg. A választékosság általában megfigyelhető nála.

De az intellektualizmus elfojtására, visszaszorítására törekvő platóni spiritualitás, amely be akart volna jutni ebbe a testbe, egészen különös, sajátos benyomást tett az emberre. Schröert látva világosan érzékelhető volt, hogy a lélek nincs teljesen benne a testben. Amikor aztán idősebb lett, a lélek mindinkább vissza is húzódott a testből, mivel tulajdonképpen nem is nagyon akart megjelenni ebben a jelenkori testben. Először az ujjai duzzadtak és vastagodtak meg, aztán a lelkisége egyre jobban visszahúzódott, és Schröer végül öregkori elmegyengeségbe esett.

A misztériumdrámáim Capesiusára átvittem Schröer néhány vonását, ha nem is az egész személyiségét: ő Capesius professzor.

Azt mondhatjuk, hogy Schröer esete látványos példája annak, hogy az ókori szellemi áramlatokat csak bizonyos feltételek mellett lehet a jelenkorba áthozni. Schröerben az intellektualitástól való visszariadás mutatkozott meg. Ha eljutott volna az intellektualitáshoz, és azt egyesíteni tudta volna Platón spiritualitásával, akkor megjelenhetett volna az antropozófia!

Láthatjuk ugyanakkor karmájában, hogyan alakul át régi követőjéhez, Goethéhez fűződő, mondhatnám, apai szeretete, és hogy most Goethe lelkes tisztelője lesz. Elmondtam már, hogy ez hogyan jött létre, hogy Platón annak idején apai szeretettel viseltetett iránta. Ez a kapcsolat ebben a formában merült fel újra. Schröer Goethe iránti tiszteletében volt valami rendkívül személyes.

Idős korában meg akarta írni Goethe életrajzát. Ezt el is mondta nekem, mielőtt a nyolcvanas évek végén eltávoztam Bécsből. Aztán írt is róla. De ezzel a tervbe vett Goethe-élet- rajzzal kapcsolatban mindig csak annyit írt: Goethe mindig meglátogat a szobámban. - Volt ebben valamilyen személyes jelleg, ami a karmából eredt, ahogy erre utaltam.

A Goethe-életrajz azonban nem készült el, mert Schröer öregkori elmegyengeségbe esett. De ha ismerjük a karmikus előzményeket, akkor feljegyzéseinek egész hangvételében világos utalásokat találunk erre.

Így azt látjuk, hogy a manapság már egészen elfelejtett Schröerben a goetheanizmus megrekedt a spiritualitásba átforduló intellektualizmus kapuja előtt. Végül is mi mást tehetett volna az, aki - hogy úgy mondjam - schröeri ösztönzést kapott, minthogy tovább vezesse a goetheanizmust az antropozófia irányába. Ez az egyetlen lehetőség adódott. Gyakran állt lelki szemeim előtt az a megindító kép, hogy Schröer elviszi Goethéhez a régi spiritualitást, ezáltal eljuthat az intellektualizmusig, Goethét viszont csak a spiritualitásba felemelt modem intellektualizmussal lehet megközelíteni, hogy valódi mélységében megérthessük. Ez a kép ugyanakkor részben nyomasztóan is hatott rám, mert lelki törekvéseimbe mindig belekeveredett valami ellenállás is Schröerrel szemben, mivel azt, amit képviselt, nem tudtam teljes egészében elfogadni.

Amikor például Schröer a bécsi főiskolán a szóbeli előadást és az irodalmi ábrázolást gyakoroltatta velünk, egyszer Mefisztónak egy eléggé nyakatekert értelmezésével álltam elő, csak azért, hogy tanárommal ellenkezzek. Ekkor még nem álltam vele olyan bensőséges barátságban. Így hát kialakult bennem némi szembenállás. De mint mondtam, mi egyebet tehettem volna, minthogy lebontsam a torlaszt, és a goetheanizmust valóban átvezessem az antropozófiába.

Láthatjuk tehát, hogy a világtörténelem valójában hogyan halad a maga rejtett útjain. Ezt követve megfigyelhettük, hogy mindaz, ami korunkban megnyilvánul, akadályokkal és nehézségekkel terhes, másrészről azonban megfelelően előkészül. Ha Schröernél elolvassuk a női lény csodálatos himnikus ábrázolását, vagy „A XIX. század német költészete” című irodalomtörténet függelékeként megírt szép tanulmányát - „Goethe és a nők” - akkor mindezek után azt fogjuk mondani: e művekben a női értéknek, a női lénynek valóban olyan átérzése él, ami utócsengése annak, ahogyan Hroswitha apáca a saját női lényét megélte. Az a két előző inkarnáció olyan csodálatosan belejátszik Schröer személyiségébe, hogy megtörésük csakugyan tragikusan megindító. Másfelől a XIX. század végén élt Schröer példáján keresztül olyan szellemi összefüggéseket tanulmányozhattunk, amelyek a legmélyebb értelemben rávilágíthatnak arra a kérdésre, hogy hogyan vigyük be korunk életébe a spiritualitást.

Ezzel akartam lekerekíteni ezt az előadássorozatot.