Előző előadásaink alatt nagy örömömre szolgált, hogy olyan sok barátunk van jelen mindenfelől. Ezeknek az előadásoknak lényegében az a célja, hogy a karma alapján olyan leírást nyújtsanak, amely spirituális vonatkozásban, legalább néhány vonását tekintve el kell, hogy vezessen a jelenkor szellemi életének megértéséhez. A következő utolsó előadáson majd szeretném lezárni ezt a sorozatot, úgy, hogy bizonyos vonatkozásban valamilyen egységet alkosson.

Ma egy példán szeretném bemutatni, mennyire nehézzé válhat, hogy korunkba belevigyünk egy olyan szellemtudományt, amely számára megfelelő lenne. Erre a kérdésre most nem a külső körülményekből kiindulva fogjuk keresni a választ, hanem egy karmikus példa segítségével. A példát egy olyan lélek szolgáltatja, aki nem éppen tipikus, hanem nagyon is különleges egyéniség. Általa látni fogjuk, hogy korunk földi viszonyai közé milyen nehezen juttatható bele mindaz, amit régebbi földi életeiből mindenki azáltal hoz magával, hogy - esetleg legutóbbi inkarnációját kivéve - valóságosan, vagy legalább is a hagyomány ismerete révén eredeti kapcsolatai voltak a szellemi világgal. A példa megmutatja, mennyire nehéz, hogy az ember mostani testiségébe, illetve korunk nevelési és civilizációs körülményei közé valamilyen régebbi spiritualitást bevigyen, amit annak idején szellemi módon fogadott magába.

Ehhez elmondom egy lélek egymást követő földi életeinek sorát, amely éppen azt a sokféle akadályt tárja elénk, amelyek meggátolják, hogy korunkba bevigyük a szellemiséget, és megmutatja azt is, hogy ezek a nehézségek egyeseknél a régebbi földi életeiben gyökereznek.

Kedves barátaim, nézzünk meg először egy olyan személyt, aki a Krisztus előtti VI. században született, nagyjából abban az időben, illetve valamivel azután, hogy a zsidókat a babiloni fogságba hurcolták. E kort vizsgálva tűnt fel nekem valaki, aki akkor női inkarnációban a zsidó néphez tartozott, de a zsidók babiloni fogságba való hurcolásakor, illetve még mielőtt a babiloni fogságba érkeztek volna, elmenekült, és az azt követő időben megismerte az akkori különféle elő-ázsiai tanításokat. Ebben az inkarnációjában meglehetősen magas kort ért meg. Különösen azt fogadta tehát magába, ami akkor még nagy intenzitással, igen behatóan élt Elő-Ázsiában. Így a legsokoldalúbb módon sajátította el azt a világszemléletet, amelyet Zarathusztra világnézetének nevezhetünk. Ezzel a dualista világ- szemlélettel a „Szellemtudomány” egyik fejezetében is foglalkoztam. Ez a dualizmus egyfelől elismerte Ahura Mazdát, a nagy fényszellemet, aki beleárasztja impulzusait az emberiség fejlődésébe, hogy a jóság, nagyság és szépség forrása legyen. Szolgáló szellemei, az Amesa Szpenták veszik körül, mint a Napot, a menny arculatának megnyilatkozását, a tizenkét állatövi jegy. Ez tehát az ősi Perzsiából származó dualizmus fénylő oldala. A másik, az ahrimáni ellenerő, amely mindenütt a sötétséget, a gonoszságot, az akadályokat és a diszharmóniát árasztja bele az emberi világ fejlődésébe.

Ez a tanítás a csillagok konstellációjának beható ismeretéhez kötődött, olyan értelemben, ahogyan a régi korokban művelték az asztrozófiát vagy asztrológiát. Ez a személy mindezt azáltal ismerte meg abban a női inkarnációjában, hogy volt egy tanítója és barátja, egy férfi, aki be volt avatva sok elő-ázsiai tanításba, különösen a káldeai csillagászatba.

Így először is a gondolatok élénk kicserélése folyt e két személyiség között a zsidók babiloni fogságának kezdete utáni időkben, majd pedig az a sajátos jelenség történt, hogy ez a nőalak a kapott benyomások ereje révén, ahogyan mindent rendkívül fogékonyan, érdeklődő módon fogadott magába, egyfajta belső látásra tett szert, és a világot olyan látomásokban tudta áttekinteni, amelyek teljesen megfeleltek a kozmikus rendnek.

Itt tehát egy valóban érdekes személyiséggel van dolgunk, akiben úgyszólván életre kelt mindaz az ismeret, amit ezzel a részben beavatott barátjával megbeszélt, és együtt végiggondolt. Ezen a nőalakon akkor olyan hangulat uralkodott el, amelyet így lehetne jellemezni: a tanulás során megszerzett eszmék hogyan is lennének mérhetők azokhoz a hatalmas imaginatív képzetekhez, amelyek most lelkem előtt feltárultak? Milyen gazdag és hatalmas belülről a világ! - Ezt látnoki imaginációi alapján érezte így.

Éppen ez a hangulat váltott ki bizonyos kedvetlenséget a két személy között. A férfi a világszemlélet gondolati kifejtését értékelte többre, a nő viszont egyre inkább a képszerű imaginációkban merült el. Ez a két személy aztán szinte egy időben haladt át a halál kapuján, de egymás iránt bizonyos elkedvetlenedéssel.

E két földi élet eredménye, mondhatnám, sajátosan egybeolvadt, így e két ember mindezt rendkívül intenzíven élte át a halál után a visszapillantó, visszafelé haladó szakaszban, és később, a karma kidolgozásakor is, a szellemi világban töltött életük során. Ott ebből a különös földi együttlétből egy intenzív közös élet alakult ki. Így a nőnél a halált követően már nem találjuk annyira hangsúlyosnak a látnoki imaginációk hangulatát. Olyan vágyat látunk felébredni benne, a következő földi élet számára, hogy abban már gondolati formában is felfogja a világot, míg az előző földi életében inkább szóbelileg ragadta meg a dolgokat, úgy, hogy a nyelvi átélésből haladt tovább a látnoki imaginációhoz.

Ez a két karmikusan erősen összetartozó személy az első keresztény századokban születik meg újra, amikor a kereszténység szellemi tartalma már bizonyos tudományos írásokban is megjelenik. A korábbiakban már említettem, hogy sok olyan lélek, aki korunkban őszintén közeledik az antropozófiához, a kereszténységet éppen ezekben a Krisztus utáni első századokban ismerte meg, de annak átélése akkor sokkal elevenebb módon történt, mint a későbbi időkben.

Most egy érdekes dolgot figyelhetünk meg. Egy olyan férfi megjelenését látjuk, akinek karmikusan semmi köze sincs a két szóban forgó személyhez, de kortörténetileg kapcsolódik hozzájuk: ő Martianus Capella, a kor jelentős hangadó személyisége.

Ő írt először mérvadó, alapvető könyvet a hét szabad művészetről, amelyek később nagy szerepet játszottak az egész középkor folyamán minden tanításban és oktatásban. A hét szabad művészet - a grammatika, retorika, dialektika, aritmetika, geometria, asztronómia és zene - együttesen nyújtotta akkoriban a világ és a természet megismerését.

Martianus Capella könyve először talán kissé száraznak, józannak tűnik. Tudnunk kell azonban, kedves barátaim, hogy az ilyen könyvek, különösen a középkor kezdeti szakaszában még spirituális alapokból eredtek. Még a későbbi chartres-i iskolából származó írásoknak is hasonló józan, katalógusszerű jellegük van. A hét szabad művészetnek és a mögöttük ható természetnek ezt a száraz, józan stílusú leírását tehát úgy kell tekintenünk Martianus Capellánál, mint bizonyos ösztönös magasabb látás eredményét. Mert ő a hét szabad művészetet éppen olyan lényszerűen írja le, mint ahogyan magát a természetet is - erről már volt szó ezekben az előadásokban. Noha az ilyen dolgokat megfogalmazó Martianus Capella és más személyiségek művei némileg száraz nyelvezetnek is, mégis ők maguk teljesen úgy gondolták, hogy a dialektika, a retorika, stb. valójában élőlények, az emberi képességek és szellemi működések inspirátorai. Már említettem itt, hogy Natura istennőt egészen hasonlóan képzelték el, mint a régi Perszephonét.

A már említett nőalak ebben az áramlatban testesült meg újra, vagyis abban, amit az emberiség abból a hatásból kapott, ami a hét szabad művészetben és az általuk kifejeződő természetszemléletben rejlett. Most azonban férfi-inkarnációban élt, férfi testben és férfi-értelemben hordozta azt a hajlamot, hogy a dolgokat ne gondolatok útján alakítsa ki és ismerje meg, hanem víziószerű képekben.

Azt mondhatjuk, hogy abban a korban - az V. keresztény század végén és a VI. század elején - Martianus Capella tanítványai közül csak kevesekben jelent meg teljesen szemléletes és eleven módon az akkori szellemi tartalom. Ezt a most férfi- inkarnációban élő személyiséget azonban teljesen betöltötte a szellemi működések szemlélése, és beszélni tudott az inspiráló hatalmakkal és azok köreivel, a dialektikával, retorikával és a többiekkel.

Megint találkozott a másik személlyel, aki előző inkarnációjában férfi volt, most viszont nőnek született meg, és aki ebben az életében ismét nagy intelligenciával rendelkezett. Megint intenzív szellemi eszmecsere, vagy inkább szemléletcsere jött létre köztük, egészen eleven, szellemileg intenzív együttműködés - gondolhatjuk, hogy ennek karmikus okai voltak, ebben is a karma működését láthatjuk.

Különös dolog alakult ki azonban annál a személyiségnél, aki a Krisztus előtti VI. században nő, ebben a korban pedig férfi volt. Az történt ugyanis, hogy mivel ilyen eleven szemlélettel rendelkezett, felismerte azt, hogy a víziószerű képesség - amely nála is megvolt - általában összefügg a női természettel. Nem mondhatjuk, hogy ez a képesség egyedül a nők személyéhez tartozhat; inkább arról volt szó, hogy látnoksága alapjában véve az előző női inkarnációból jött át. Ezáltal a Föld és a Hold kölcsönhatására vonatkozó számtalan titokra jött rá, például a szaporodással kapcsolatban. Éppen ezeken a területeken most rendkívül járatossá vált ez a most férfiként megjelenő személyiség.

Ez a két személy aztán ismét áthalad a halál kapuján, átéli a halál és az újabb születés közötti életet, és először az érzékfeletti síkon tapasztalja a tudati lélek korszakának megjelenését, annak kezdetét tehát az érzékfeletti síkon éli át. Ezután az először női, majd másodszor férfi inkarnációban élő személy ismét férfiként születik meg újra. Nagyon érdekes, hogy mindketten megint ugyanakkor születnek meg. A másik viszont, aki régebben, tehát második inkarnációjában nő volt, most ismét férfialakban jelenik meg, így most mindketten férfi-inkarnációban élnek. Különösen az érdekel most bennünket, aki a régi korban nő volt, és azután az első keresztény századokban öltött férfialakot. Először a zsidó népből származott, második alkalommal rendkívül kevert vérű fizikai eredetet hordozott. Most a XVI. században pedig, mint az itáliai Thomas Campanella született meg újra, aki igen érdekes személyiség volt.

Nézzük meg közelebbről Thomas Campanella életét, amennyire a karma megértéséhez szükségünk van erre. Rendkívül erős fogékonyságot mutatott a keresztény tanítás iránt, és már korán foglalkozni kezdett Aquinói Tamás „Summá”-jával. A régebbi látnoki életre való belső ráhangoltság most egyre inkább átvált az ellentétébe, és a dolgokat a gondolkodás alapján akarja megismerni. Beleéli magát abba az erősen gondolati elembe, amely Aquinói Tamás „Summá”-jában található, buzgón elmerül benne, és a XVI. században dominikánus lesz. Gondolkodását a legszigorúbb értelemben a „Summa” irányában akarja megtartani, de ebbe állandóan beleáramlik bizonyos nyugtalanság a régebbi spirituális, atavisztikus látnoki életéből.

Sajátságos, hogy Campanella most támaszt és fogódzót keres ahhoz, hogy belső összefüggéseket találjon mindabban, amire egykor látnoki formában tekintett a világ szemlélésekor. Míg egyfelől teljes belső lelkesedéssel lesz keresztény dominikánus, addig éppen a cosenzai kolostorban - ez a különös - megismerkedik egy igen nagy tiszteletben álló zsidó kabbalistával, és most összekapcsolja a zsidó kabbalisztika tanulmányozását azzal, ami régi látnoki életének utóhatásaként merül fel benne. Ugyanakkor ezt össze is köti azzal, amivé a tomizmus áramlata alakult a dominikánus renden belül. Azt mondhatnánk, hogy mindez vízió- szerű lázban ég benne. Olyasmit szeretne alkotni, ami külsőleg képes megjeleníteni ezt az egész fénylő, belső szellemi életet. Mert lelkében állandóan azt mondja valami: minden mögött ott rejlik a szellem, tehát a világmindenségben élő szellemnek az emberi életben is benne kell lennie! Ez az életrajzában nem található meg, de a szellemi szemlélet számára megnyilvánul.

Mindez az érzelmi szférájára is hatott. Dél-Itáliában élt, amelyet leigáztak a spanyolok. Campanella részt vett egy Dél-Itália felszabadítására szervezett összeesküvésben, de a spanyolok elfogták, és az összeesküvésben való részvétele miatt 1599-től 1626-ig börtönben sínylődött. Ettől kezdve tehát a világtól elzárt életet folytat, amely tulajdonképpen 27 évre kioltja földi életét.

Állítsuk most egymás mellé ezt a két tényt. Thomas Campanella a harmincas éveinek elején járt, amikor bebörtönözték. Az elkövetkező időt börtönben töltötte. Ez az egyik dolog.

De milyen szellem ő egyáltalán? Milyen személyiség? Megalkotja a napállam eszméjét. A régebbi inkarnációkból most be- sugárzik lelkébe az asztrológiai szemlélet, a szellemi világ egész áttekintése. A „Napállam” című művében egy társadalmi utópiát vázol fel, úgy gondolja, hogy egy értelmes szociális berendezkedés révén minden ember boldog lehet. A leírt napvárost vagy napállamot bizonyos vonatkozásban kolostori szigorúság jellemzi, van benne valami olyasmi, amit a dominikánus rendben tapasztalt. Az állam kialakításának elgondolásába hoz valami kolostori szigorúságot, de másfelől saját régebbi szellemiségéből is roppant sok minden átszivárog. Ennek az ideális államnak az élén egy legfőbb irányító áll, valamilyen metafizikai vezető, aki a szellemből kiindulva találja meg az állam kormányzásának, felépítésének irányvonalait. Egyéb hivatalnokok is állnak mellette, így a legfőbb miniszter; nekik a legapróbb részletekig meg kell valósítaniuk mindazokat a szabályokat, amelyeket az emberek még ismertek abban a korban, amikor a lelkekben karmikusan még felmerültek bizonyos emlékek a régebbi földi élményekből. Mindez megtalálható Campanellánál. Úgy gondolta, hogy ezt a napállamot asztrológiai alapelvek szerint kell kormányozni, a csillagállások gondos megfigyelése útján. A házasságokat a csillagállások szerint kell megkötni, és a fogantatásoknak is úgy kell megtörténniük, hogy a születések meghatározott csillagkonstellációkra essenek. Ezeket úgy határoznák meg, hogy az emberek a Földön az égi konstellációknak megfelelően szülessenek bele a sorsukba. Bizonyos, hogy a XIX. és a XX. század embere, vagy idegorvosa, pszichiátere azt mondaná egy ilyen mű láttán, hogy ez az elmegyógyintézetek könyvtárába való. Meg fogjuk látni, hogy íróját korunkban, amikor újra megszületett, egy pszichiáter hasonlóképpen ítélte meg.

De képzeljük el ezt a két dolgot: itt van valaki ezekkel az előzményekkel, életének ilyen előfeltételeivel a régebbi földi életei alapján, és a földi állam kormányzásának irányelveit a Nap és a csillagok erejében akarja megtalálni. Ez az ember a Napot akarja behozni a földi életbe, miközben több mint húsz évig sínylődik a börtön sötétségében, és csak szűk nyílásokon át tud kitekinteni a természetes napfényre. Lelkében gyötrelmes érzésekben és érzelmekben tört fel sok minden abból, ami régebbi földi életeiből származott. Orbán pápa aztán kiszabadítja Campanellát a börtönből, ezt követően Párizsba megy, Richelieu kegyeibe fogadja, nyugdíjat kap és élete utolsó éveit Párizsban éli le.

Sajátságos dolog: az a zsidó rabbi, akivel Consenzában ismerkedett meg, aki által gondolkodása némi kabbalista színezetet kapott, és akinek révén sok mindent kihozott magából, mint az egyébként lehetséges lett volna, ez a zsidó kabbalista volt az, aki az említett első inkarnációban férfiként jelent meg, majd a következő inkarnációban nő lett, ahogy elmondtam.

Itt tehát valamilyen együttműködést látunk közöttük. De amikor Campanella és barátja, a zsidó rabbi ismét áthalad a halál kapuján, akkor abban a személyiségben, aki legutóbb Thomas Campanella volt, különös ellenállás alakul ki azzal szemben, amit régebbi földi életeiben magába fogadott. Mostani érzései így jelennek meg: mi lehetett volna mindebből, ha azokban az években nem sínylődöm a börtön sötétségében, ahol csak a nyílásokon át néztem ki a természetes napfényre. - Lassanként valamilyen elutasítás, ellenszenv lesz úrrá rajta azzal a szellemi látással szemben, amellyel régebben, a kereszténység előtti időkben és az első századokban rendelkezett. Így azt a különös dolgot látjuk, hogy a tudati lélek korának közeledtével egy személyiség úgy fejlődik tovább az érzékfeletti síkon, hogy ellenségessé válik a régebbi spiritualitással szemben.

Sok lélekkel történt meg ez, kedves barátaim. Sokan, miközben érzékfeletti életüket élték már a tudati lélek korában, még az újabb földi életük megkezdése előtt ellenségessé váltak saját régi spirituális életükkel szemben, mert valóban igen nehéz a régebbi spirituális élményeinket a jelenkori földi testbe belevinni. A mi korunkban kialakult fizikai test és az egész nevelés a racionalizmus és intellektualizmus irányába tereli az embert.

Az a lélek, amelyik a legutóbbi inkarnációjában Thomas Campanella volt, az ezután következő életében, egy aránylag korán bekövetkező új földi életben látta a kiegyenlítés egyetlen lehetőségét. Ezt azonban az adott körülmények erősen megnehezítették számára. Mert ez a személyiség az érzékfeletti síkon már erősen belenőtt a kezdődő tudati lélek korszakának tudati elemébe, a racionalizmusba és intellektualizmusba. Amikor viszont rabságának időszakát élte át visszafelé a halál utáni létben, akkor mindig újra áthatotta a régebbi látnokság, a spirituális látás.

Ez a személy tehát most lelkébe fogadta azt a hajlamot, hogy intelligens és okos legyen, ezáltal viszont a régebbit elutasította. De a régivel szemben fellépő ellenérzése különös módon lassanként egészen személyes formában jelentkezett nála, teljesen egyedien. A kereszténység előtti női inkarnációjával szemben ellenszenv alakult ki benne, de egyúttal magukkal a nőkkel szemben is. Ez a nőkkel szemben érzett ellenszenv teljesen a személyes individuális lényéből sarjadt ki. A karmával ugyanis az a helyzet, hogy benne elméletek helyett minden individuálisan működik, személyes temperamentum, személyes szimpátia vagy antipátia - itt az antipátia alakult ki.

Most tehát lehetősége lesz e személynek, hogy a világgal való szabad érintkezésben átélje még egyszer a földi életet, amit a legutóbbi megtestesülésekor Campanellaként rabságban élt át.

Kérem, fogják fel helyesen, hogy mi történt itt. A legújabb földi életben a másik személy nincs mellette, az ő számára ez nem volt indokolt. Az előbbi lélek eddig három olyan földi életen haladt át, amikor a másik lélek mindig életének támasza és vezetője volt. Most megkapja azt a lehetőséget, hogy átélje földi életében azt, amit a Campanella-élet elvett tőle a 27 évi rabsággal. Tehát megkapta annak lehetőségét, hogy egy új földi életben átélje azt, amit a rabság sötétségében elmulasztott.

Mi lesz ennek a következménye az ismert előzmények után? Gondoljuk végig: Campanellát körülbelül harmincéves korában érte a rabság. Képzeljük el egy ember belső érettségét a reneszánsz korában, életének harmincas éveiben. Képzeljük el, hogy a jelenben most az hat, amit ott elmulasztott, de felragyog, idesugárzik kívülről valami spiritualitás és racionalitás is. Körös-körül mindenütt világosság van, csak a rabság évei sötétek. Most azonban minden egymásba áramlik: a szellemi látás, az elmondottakból fakadó nőgyűlölet, és az igen intenzív okosság. Mindez újra átjárja egymást, olyan módon, ahogy egy harmincas éveiben járó reneszánsz-ember érési folyamatának eredményeként megjelenhet.

A XIX. század utolsó évtizede környékén születik meg újra. A gyermektestbe beleszületik valami, ami tulajdonképpen egy későbbi életkornak felelne meg. Most ismét férfi inkarnációban látjuk, hiszen ez csak a raboskodás idejének ismétlése: így működik a karma ebben az esetben. Nem csoda, hogy mint fiú, rendkívül koraérett. Ebben természetesen benne vannak a mostani gyermeki növekedési erők is, de ezek az annak idején a rabságban elmulasztott erőkkel együtt jelennek meg, vagyis egy ember harmincas éveinek érettségével, ennélfogva koraérett formában. Ilyen a karma.

Az életnek, mondhatnám ebben az újra kipróbálásában egy sajátságos hajlam bontakozik ki benne. Ismét felködlik az asztrológia régi szemlélete, a természet szellemi voltának régi szemlélete, amely az első keresztény századokban olyan nagyszerűen megvolt ebben a lélekben. Ez gyermeki módon merült fel ugyan, de olyan erőteljesen él benne, hogy ellenszenvet érez a matematikai alapokon álló természettudomány iránt. Amikor aztán a kilencvenes években bekerül a gimnáziumba, akkor ragyogóan tanulja a nyelveket, és mindazt, ami nem természet- tudomány és nem matematika. Aki azonban meg tudja ítélni a karmikus összefüggéseket, annak számára különös, de mégis, mondhatnám, boldogítóan megdöbbentő látvány, hogy az újabb nyelveken, a francián és az olaszon kívül spanyolul is gyorsan megtanul, hogy egész lelkialkatába belevigye azt, ami régebben - ha használhatom ezt a kifejezést - fellázította a spanyol uralom ellen. Ezt most magában mintegy újra felidézi.

Látjuk tehát, hogyan működik itt a karma, hogyan hat ennél a személyiségnél. Érdekes, hogy ez a fiú az iskolán kívül tanul meg gyorsan spanyolul, csak azért, mert az apja véletlenül kedveli ezt a nyelvet - ezt megint csak a karma hozza magával és így már korai ifjúságában elsajátít egy ilyen viszonylag távoli nyelvet. De ez egész lelkialkatát is befolyásolni fogja. Bebörtönzése idejének alapérzése a spanyolok elleni felháborodás volt, és ezáltal merül fel ismét lelkében, hogy a spanyol nyelvet elsajátítsa, és ez most áthatja eszméit, gondolatait. Éppen az jut be arra a tudatalatti területre, ahol a nyelv uralkodik, ami rabsága alatt a legkeservesebb volt számára. Természettudománnyal csak akkor foglalkozott valamelyest, amikor már egyetemre került, mivel a kor ezt megkívánta. Aki korunkban művelt ember akar lenni, annak némileg ismernie kell a természettudományt.

Most megmondom, hogy kiről van szó: ő a szerencsétlen Otto Weininger.

Miután Otto Weininger az egyetemen megismerkedik a természettudományokkal, beleveszi doktori disszertációjába mindazt, ami benne forrong, ahogyan ez csak egy olyan földi életben lehetséges, amely az előző hiányosságainak az ismétlése. A bécsi egyetemen doktorál filozófiából, majd ezután a „Nem és jellem” című terjedelmes művében dolgozza ki disszertációját.

Ebben a „Nem és jellem” című könyvben ott kavarog minden régebbi dolog. Olykor Campanella utópizmusának felvillanását érezzük, amely csodálatos módon összefonódik az ősrégi nézetekkel. Mi az erkölcs? A kérdésre Weininger így válaszol: az erkölcs külső megnyilvánulása a természetben megjelenő fény. Aki a fényt ismeri, az ismeri az erkölcsöt. A földi erkölcstelenség forrása ezért a mélytengeri faunában és flórában keresendő, amely a fényt teljesen nélkülözi. - Nagyszerű intuíciókat találunk nála, például ilyet: nézzük meg a kutya különös fiziognómiáját, mit mutat? Valami hiányzik belőle, valamit elveszített: elvesztette a szabadságot.

Weiningernél valóban felfedezhetünk még némi szellemi látást amely viszont a legszélsőségesebb racionalizmussal keveredik, és megtalálhatjuk a gyűlöletet aziránt, ami egy korábbi inkarnációjában megjelent. Ez most nem a régi tudása iránti ellenszenvben jelentkezik, hanem a női inkarnációja iránti gyűlöletében, amely egészen az ostobaságig menő nőgyűlöletig fokozódik, és a „Nem és jellem” című művében tükröződik. Mindez azt mutatja, hogy bármilyen sok spiritualitást hordozhat is valaki, amely a tudati lélek korának idején az érzékfeletti világban találkozott az intellektualizmussal, ez a spiritualitás korunkban nem tud igazán megnyilatkozni. Ki akar tömi, bár az így leélt élet mintegy csak ismétlése egy régebbi élet elveszett idejének.

Különös szokások jelennek meg Weiningernél, ezek is rendkívül jellemzőek lehetnek annak számára, aki belelát a karmikus összefüggésekbe. Életrajzírója elmondja, hogy rövid életének vége felé az a szokás alakult ki nála, hogy egy sötét helyiségből kinézett a napvilágra az általa készített keskeny nyíláson át, és ez különös örömöt okozott neki. Itt újra csak belejátszanak személyébe a hajdani legintimebb, legbensőbb szokásai, a börtönben átélt élmények.

Gondolják el, hogy ez az élet hogyan kapcsolódott Dél-Itáliához. Hiszen ott játszódott le az, ami ebbe a földi életbe bevezette.

Még egy apróságot említek meg, ami a karma szemlélője számára szintén fontos. Természetesen Weininger is Nietzsche olvasói közé tartozott. Képzeljék el a lelkében élő egész hangulatot, amikor Nietzschének a „Túl jón és rosszon” című művét olvasta. Bombaként csapódott lelkébe Nietzschének az a megállapítása, hogy az igazság női jellegű. Ekkorra ugyanis a nőgyűlölet már teljesen átszínezte azt, amiről beszéltem.

Még csak 23 éves, de mindez átjárja belülről. Lelkében furcsa szokások jelennek meg. De vajon meglepő-e, hogy egy múltbeli rabságot felidéző életet fájdalmasan érint a napnyugta, amely a sötétség kezdetére emlékezteti? Weininger ezért érzi mindig elviselhetetlennek a napnyugtát. De fiatal testében a harmincas évek érettsége él. Bizonyos, hogy nem szép, ha kevésbé tehetséges emberek fennhéjázóak és hiúk, de itt maga a karma teszi érthetővé, hogy különleges személynek tartotta magát.

Természetesen a legkülönfélébb lelki rendellenességeket mutatta, mert ez az élet egy börtönélet ismétlése volt. Ilyenkor az emberek nem viselkednek egészen megszokott, szabályos módon. Amikor mindez karmikusan kiteljesedik, akkor az átlagos pszichiáterben ez az epilepszia benyomását keltheti. Így volt ez Weiningernél is. De ez az epilepszia a börtönélet ismétlése volt. Az ilyenféle elhárító tüneteknek nem lett volna értelmük egy szabad életben, de ezek nála a börtönélet karmikus ismétlődései voltak. Ez nem a szokásos epilepszia volt.

Ne csodálkozzunk azon sem, hogy húszas évei kezdetén egyszerre csak olyan vágyat érez, hogy hirtelen, egészen egyedül, teljes bizonytalanságban, szinte fejvesztve Itáliába utazzon. Utazása alatt egészen csodálatos könyvecskét ír „A végső dolgokról” címmel. Ebben elementáris természetű leírások vannak, amelyek olyannak tűnnek, mintha valaki Atlantisz ábrázolását akarná karikírozni, egészen nagyszerű, de a pszichiátria szempontjából mégis teljesen őrült módon. Ezt azonban karmikusan kell megítélnünk.

Fejvesztetten Itáliába utazik tehát, majd onnan visszatér, és egy kis időt Bécs közelében, Brunnban tölt a hegyekben. Itáliából hazaérkezve feljegyez még néhány gondolatot, amely az olasz utazás alatt merült fel benne, nagyszerű eszmék a morális és a természetes világ összhangjáról. Aztán annak a háznak lesz a lakója, ahol Beethoven élt, és néhány napig abban a szobában lakik, ahol Beethoven meghalt. És miután újra átéli magában régebbi rabságát, agyonlövi magát. A karma beteljesedett. Belső indítékból lövi agyon magát, mert úgy gondolja, hogy ha tovább élne, akkor egészen gonosz emberré válna. Nem adódott lehetősége arra, hogy tovább éljen, mert a karma beteljesedett.

Kedves barátaim, Otto Weininger műveit ebből a szempontból kell nézni. Meg kell, hogy lássák bennük egy olyan lélek nehézségeit, aki ilyen rendellenes módon került a reneszánsz korából a mi korunkba. Észre kell venniük, hogy mennyi minden húzta őt vissza a szellemiség keresése közben, holott lelke mélyén tudat alatt tele volt spiritualitással. Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy Michael korában igen sok akadálya lehet annak, hogy teljesen megfeleljünk a Michael-kor követelményeinek.

Természetesen az is elképzelhető lett volna, hogy Weininger lelke valamilyen spirituális világszemléletet dolgoz ki, és folytatja fejlődését, vagyis, hogy nem kell rabságának ismétlését öngyilkossággal befejeznie. De jelentős dolog, ha észrevesszük, ahogyan egy emberi lélekben a régi spiritualitás egészen a mi korunkig fejlődik, és azután megáll. Amikor éppen az ilyen jelenségeket tapasztaljuk, akkor lényeges megfigyelnünk azt, hogy ez a spiritualitás hogy áll meg.

Úgy gondolom, hogy most valamennyire bepillantottunk olyan karmikus összefüggésekbe, amelyek korunk szellemi életének bizonyos karmikus jellemzőire is rávilágítanak, amikor egy mindenképpen érdekes személyiség négy egymást követő inkarnációját követtük nyomon. Ezek a Golgotai Misztérium előtti VI. századtól egészen a mostani korig terjedő életeket fogták át. Éppen ebbe az időtartamba tartozik bele mindaz, amit tekintetbe kell vennünk, ha korunk életét meg akarjuk érteni.

Ma olyan esetet néztünk meg, amely azt is megmutatta, hogy egy lélek mi mindet élhet át ebben a korban. Az ilyen dolgokat a magam részéről sokkal szívesebben írom le egy adott lélek személyes élményei alapján, mint elvont fejtegetések segítségével.

Ezt az előadássorozatot a Társaság tagjainak szóló következő előadáson fejezem be.