"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata IV. (4)

4. --

[Mihály előkészítő áramlatának továbbhaladása a keresztény arisztotelikus és platonikus individualitások hatása révén. Régi misztérium hagyományok a chartresi iskolában. Natura istennő, planetáris intelligenciák és az állócsillagok szellemi hatalmai. A XII. és XIII. század fordulóján inkarnálódnak az addig az érzékfeletti világban, Mihály szolgálatában tartózkodó arisztotelikusok és átveszik a chartresi missziót. A skolasztika. A tudati lélek korában megjelenik a Földön a materializmus, ezzel egy időben Mihály kiterjedt iskolájának megalapítása az érzékfeletti világokban.]

Dornach, 1924 szeptember 12.

Ha azt akarjuk, hogy gondolkodásunkat és cselekvésünket ismét áthassa a szellemi élet, akkor teljes komolysággal egy olyanfajta szemléletmódot kell elsajátítanunk a szellemi világgal kapcsolatban, mint amelyet az előző előadásokban igyekeztem érzékeltetni, és amely a civilizált emberiségből az elmúlt évszázadokban teljesen eltűnt.

Ha visszatekintünk az ember történelmi fejlődésének egyes korszakaira, akkor a régebbi korokban azt látjuk, hogy az emberek földi cselekvései mindenütt hozzákapcsolódtak ahhoz, ami az érzékfeletti világokban történt. Nem mintha az utóbbi időben az emberiség nagy többségéből teljesen hiányozna az érzékfelettiség bizonyos absztrakt tudata, ezt nem állítom. Hiányzik azonban az emberek bátorsága ahhoz, hogy a konkrét földi történéseket összekössék a szellemi életben zajló konkrét eseményekkel.

Mostani fejtegetéseinkkel ismét eljutunk ehhez. Különösen akkor éljük el ezt, ha az ember földi életét összefüggésbe tudjuk hozni a halál és az újabb születés közötti élettel, ahogy most mi tesszük, és megtaláljuk az egyik földi életben történt események kapcsolatát mindazzal, ami az egymást követő földi életeken keresztül bontakozik ki.

A legutóbbi alkalommal említettem azt a szellemi-érzékfeletti áramlatot, amely Michael jelenkori hatásával függ össze, és amelynek szolgálatába az antropozófia szegődött. Ezzel rátérünk arra az útra, amely elvezet bennünket az antropozófiai mozgalom karmájához, és így azoknak az egyes személyeknek a karmájához is, akik lelki és szellemi életükben őszintén, vagyis természetes belső indítékból az antropozófia mozgalmához csatlakoztak.

Utaltam arra is, hogy bizonyos fokig Michael hatalmának oltalma alatt egy érzékfeletti esemény játszódott le ugyanabban az időben, amikor a Földön 869-ben összeült az a zsinat, amely az egész európai középkor civilizációjának életét alapvetően befolyásolta. Csak meg kell figyelnünk azt a mélységes aggodalmat, amellyel a középkor felvilágosult szellemei kerülték, hogy a testből, lélekből és szellemből álló hármasán tagolt emberről beszéljenek. Mert éppen ez a konstantinápolyi nyolcadik egyetemes zsinat nyilvánította eretnekségnek az ember hármas tagoltságáról szóló tanítást. Az ilyen egyházi rendelkezések középkori hatalmánál fogva érthető, hogy az egész további európai szellemi élet az úgynevezett trichotómia eretnekséggé nyilvánításának árnyékában zajlott le.

Ugyanakkor viszont intenzívebb lett az a szellemi élet, amely régóta azon munkálkodott, hogy a XX. század számára előkészítse a Michael-áramlatot, amelyben már a XIX. század utolsó harmada óta benne élünk, és amely még három-négy évszázadon át fog tartani. Ma ennek az áramlatnak a további alakulását fogjuk követni, hiszen már elkezdtünk vele foglalkozni, holnapután pedig azt vizsgáljuk meg, ami egyfelől az antropozófiai mozgalom karmájával, másfelől korunk szellemi életével függ össze karmikus értelemben.

Említettem, hogy amikor Konstantinápolyban a nyolcadik egyetemes zsinatot tartották, ugyanabban az időben egy érzékfeletti, földöntúli gyűlésen találkozott Harun al Rasid és bölcs tanácsadója, illetve Nagy Sándor és Arisztotelész. Megjelentek itt néhányan abból a korból is, amikor Artus szolgálattétele zajlott, és azt is mondtam, hogy mindez Michael vezetése alatt ment végbe.

Azután beszéltem arról is, hogy Harun al Rasid - aki a keresztényietlenné vált arisztotelészi tanítással arab szellemiséget hozott át Európába - mint Lord Bacon, Verulami Bacon jelent meg újra, és nagy hatást gyakorolt Európa szellemi életére, de teljesen materialista módon. Arra is utaltam, hogy Harun al Rasid tanácsadója, Amos Comeniusként születik meg. Róla joggal beszélnek elismerően, de tevékenységének mégis megvan az az árnyoldala, hogy éppen azzal a törekvésével, hogy az oktatásban meghonosította a szemléltető módszert, a képszerű megjelenítést, előmozdította a materializmus térhódítását, mert túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított a közvetlen érzéki szemléletességnek.

Így a XVI. század végén és a XVII. század elején annak az áramlatnak a betörését látjuk a földi életbe, amely nem egyenes vonalban folytatja a kereszténységet, hanem a kereszténységtől idegen elemet visz bele Európa szellemi fejlődésébe. Másfelől az érzékfeletti világban tovább munkálkodik Arisztotelész és Nagy Sándor individualitása, akik Michael áramlatához kapcsolódnak, és mindazok, akik ehhez az irányhoz tartoznak.

Ebben az áramlatban azonban érvényesült még valami, nemcsak az érzékfeletti világban, hanem a Földön is, mégpedig olyan személyiségek révén, akik a halál és az újabb születés között kapcsolatban voltak ezekkel az érzékfeletti áramlatokkal, majd a következő századokban megjelentek a Földön. Ezek a személyiségek nem annyira Nagy Sándorhoz és az arisztotelizmushoz kötődtek, hanem inkább Platónhoz és mindahhoz, ami Platón szemléletmódján alapult.

Különösen a IX. századot követő időkben látjuk a platóni felfogású, Platónhoz igazodó lelkek Földre szállását. Ők folytatták a középkorban azt a kereszténységet, amelyet a hivatalos kereszténység, a hivatalos katolicizmus eretnekségnek nyilvánított, holott éppen ez volt az igazi keresztény tanítás. A keresztény színezetű arisztotelizmust követő individualitások még a szellemi világban maradtak, mert ennek a szellemi áramlatnak nem volt megfelelő kapcsolódási lehetősége a X-XII. századi európai civilizációhoz. Bizonyos elszigetelt helyeken viszont, mondhatnánk, egészen különleges intenzitással fejlődhettek az inkább platóni beállítottságú áramlatok. Így a hivatalosan egyre nagyobb uralomra jutó katolikus kereszténységben itt-ott, elszórtan találunk egyes személyiségeket, akik olyan iskolákban, amelyek még őrizték a régi misztériumok hagyományait, e hagyományok alapján magyarázták a keresztény elveket. Említettem a teljesen spirituális chartres-i iskolát, ahová valamennyi ilyen módon ápolt hagyomány beáramlott. Itt olyan szellemek tevékenykedtek, mint Bemhardus Sylvestris, Alanus ab Insulis és mások.

Milyen volt ez a szellemi élet, amely beleáramlott ebbe a különös chartres-i iskolába, amelyet a mai emberiség csak felületesen ismer? Ebben a szellemiségben tovább éltek a régi misztériumok hagyományai, amelyek az újabb korban alapjában véve már teljesen eltűntek, és mindenütt azt találjuk benne, hogy a természetre irányuló szemléletet mélységesen áthatotta a szellem, vagyis teljesen eltért attól az elvont természetszemlélettől, amely később mindenütt elterjedt, és csak az absztrakt gondolatokban kifejezhető természeti törvényeket ismerte el.

Ez a szellemi áramlat, amelyre utaltam, azt vette fel a természetből a lélekbe, amit áthatott a szellem; a természetben nem csupán elvont fogalmakból álló élettelen törvények működését látta, hanem eleven életet és mozgást. Akik ezt képviselték, azokat még kevéssé érdekelték a mai kémiai elemek, amiket később annyira csodálni kezdtek az emberek. Inkább a régi értelemben vett elemekre tekintettek: a földre, a vízre, a levegőre és a tűzre. Amint ezeket az elemeket nem csupán a szóbeli hagyományok útján ismerjük meg, hanem egy olyan hagyomány útján, amelyet még a legősibb misztériumok itattak át, akkor rögtön meglátjuk azt, amit nem találhatunk meg a kémiai elemekben, de ami nagyon is benne van a négy elemben: az elementáris szellemiség világát, bizonyos elementáris lények világát, amelyekkel azonnal kapcsolatot találunk, ha beleéljük magunkat ebbe a négy elembe.

Ekkor arról is tudomást szerzünk, ahogyan külső testiségével az ember maga is részt vesz a föld, víz, levegő és tűz életében és mozgásában, és mindez organikus formát ölt benne. Akik beletekintettek az elemek életébe és működésébe, azok nem puszta természeti törvényeket láttak a föld, víz, levegő és tűz mozgásában és életében, hanem egy nagy élő lényt láttak e mozgások mögött, Natura istennőt. Ebből a szemléletből az a közvetlen érzésük támadt, hogy Natura istennő lényének csak egy részét fordítja az ember felé. A másik része abban a világban rejtőzik, ahol az alvó ember elalvása és felébredése között tartózkodik, amikor énje és asztrálteste a természet alapját képező szellemi környezetben él, és együtt van a négy elemben élő elementáris lényekkel. A említett elszigetelt szellemi helyeken és iskolákban mindenütt megtaláljuk a kisebb vagy nagyobb embercsoportok tanítóit, akik elmondták, hogy Natura istennő saját eleven és mozgó lényének csak egy részét tárja fel azokban a külső jelenségekben, amelyek az embernek éber állapotában megmutatkoznak. Az embert körülvevő és meghatározó elementáris hatásokban azonban, a szélben, az időjárásban az is ott tevékenykedik, amit közvetlenül nem érzékel az ember, mert az alvás sötétségébe burkolózik be előle.

Így az akkori kor e tudós férfijai úgy gondolták, hogy Natura istennő idejének egyik részében felemelkedik, és megmutatkozik számukra az érzékelhető természet külső mozgásaiban, másfelől azonban minden éjszaka, és éppúgy minden évben alámerül, és azokon a területeken működik, amelyeket az alvó tudat elrejt az ember elől. Ez egyenes folytatása volt a régi misztériumok szemléletének, a Perszephonéról alkotott képzeteknek.

Gondolkodjunk el azon, hogy ez mit jelent. A mai kornak puszta gondolatokból építkező természetszemlélete van, amely csak természeti törvényeket ismer el, ezért elvontan beszél és gondolkodik, és gondolkodásában nincs semmi elevenség. Akkoriban viszont még olyan volt a természetszemlélet, hogy a természetet úgy tekintették, mint Perszephoné istennőt, Démétér lányát. Ezekben az iskolákban sok olyan fogalmat tanítottak, amelyek még a helyesen megőrzött képzetekből, a még eleven hagyományból származtak, és pontosan azt folytatták, amit a régi misztériumokban Perszephonéról mondtak.

Amikor az embert testi életének megértésétől el akarták vezetni lelki életének megértéséhez, akkor a következőt tárták fel előtte: testileg olyan elemek alkotnak téged, amelyekben az elementáris lények is közreműködnek, viszont olyan lelket hordozol magadban, amelyet nem ezek az elemek befolyásolnak, hanem ellenkezőleg, ez a lélek uralkodik az elemek belső organizációján. Ezt a lelket a Merkúr, a Jupiter és a Vénusz planetáris világa befolyásolja, illetve a Nap, a Hold, a Szaturnusz és a Mars. A lélektan tanulmányozása során tehát a bolygóvilág titkaira irányították az ember figyelmét. Ekkor az ember lénye testi mivoltából kitágult lelkiségébe, ugyanakkor a világgal való összefüggésének szemlélésekor tovább lépett a föld, víz, levegő, tűz elemeinek működésétől és mozgásától, annak szemléléséhez, amit a bolygók végeznek keringésük, ragyogásuk, fényük, titokzatos okkult hatásaik révén az ember lelki életében. Natura istennőtől a korábbi Perszephonétól a bolygók intelligenciáihoz, géniuszaihoz fordultak, és hozzájuk tekintettek fel, amikor meg akarták érteni az ember lelki életét.

Amikor pedig a szellemi élet megértéséről volt szó - mert ezeknek az elszigetelt iskoláknak a tanítói nem hagyták, hogy a nyolcadik konstantinápolyi zsinat dogmája eltántorítsa őket attól, hogy a szellemre tekintsenek - akkor felpillantottak az állócsillagokhoz azok alakzataihoz, különösen az Állatövben való megjelenésükhöz. Az emberi szellemet az állócsillagok konstellációjából, ragyogásából és a bennük megismert szellemi hatalmakból értették meg.

Az embert tehát a világból, a kozmoszból magyarázták. Valójában egyfelől a makrokozmoszról beszéltek, másfelől a mikrokozmoszról, az emberről. Ilyen volt a természetről szóló tanítás abban a korban. Ezt adták át lelkesen az emberiségnek az elszigetelt iskolák, de az itt-ott tanító egyes személyek is. Majd mindez a chartres-i iskolában mintegy csúcspontjához jutott, amikor olyan személyiségek szólaltak meg a maguk csodálatos módján, mint Bernhardus Sylvestris, Alanus ab Insulis és mások.

Ez a chartres-i iskola valóban lenyűgöző volt. Ha írásaik ma a kezünkbe kerülnek, akkor, mint említettem, nevek katalógusának tűnnek. De abban a korban már csak ilyen, mondhatnám, katalógusszerű formában írtak arról, amit a szellemiség útján meg akartak szerezni. Aki azonban képes ezeknek az olvasására, különösen ami a világrendről szól, az észreveszi, hogy ami a chartres-i iskola tanítóitól származik, azt ősi spiritualitás hatja át. Az iskola mélységes spiritualitása azonban nemcsak a tanítás és a számos tanítvány révén hatott, akik kivitték magukkal a világba azt, amit tanultak, hanem közvetlenül szellemi módon is. Mégpedig olyan formában, hogy a Chartresban élő eleven szellemiség okkult módon szétsugárzott a Föld szellemi atmoszférájában. Ezért látjuk a chartres-i iskola szellemi terjedését Franciaországon át egészen Itáliáig. Azokban az iskolákban tehát, amelyek név szerint külsőleg is ismertté váltak a történelemben, úgy tanítottak a természetről, ahogyan most bemutattam.

Egy konkrét eset: amikor Brunetto Latini, Dante tanítója visszatért spanyol követségi állásából, és szülővárosának, Firenzének közelében egy könnyebb napszúrást kapott és nagy belső megrendülést élt át, akkor megközelíthetővé vált a chartres-i iskola ilyen okkult kisugárzása számára. Élményét úgy írja le, hogy amikor Firenzéhez közeledett, egy sűrű erdőbe jutott, ahol először három állattal találkozott, aztán pedig Natura istennővel, aki a természet birodalmát oly módon építi fel, ahogy azt évszázadokon át tanították, és ahogy én is elmondtam. Ebben a félig patologikus állapotban, amely csak rövid ideig tartott, maga előtt látta azt, amit az iskolában évszázadokon át tanítottak. Amikor megpillantotta Perszephoné utódát, Natura istennőt munkája közben, azt is megfigyelhette, hogy az ember hogyan épül fel az elemekből, és a lelke hogyan működik a bolygók erőterében. Gondolatai útján felkerült egészen az állócsillagokig. Saját személyén belül élte át ezt az egész hatalmas középkori tudományt.

Brunetto Latini Dante tanítója volt. Különben nem tudta volna átadni Daniénak azt, amit olyan fenséges látomásban fogadott magába, és nem születhetett volna meg az Isteni Színjáték, hiszen Dante világképében Brunetto Latini tanítása tükröződik. Látják, nem volt más lehetőség, minthogy ezek a dolgok ilyen módon hassanak a világban, az akkori, a későbbiekhez képest még mindig jóval szabadabb egyházi állapotok között. A chartres-i tanítók valamennyien szerzetesek voltak, cisztercita öltözéket viseltek, és a kereszténység rendi életének jobbik áramlatához tartoztak.

Ekkor elérkezett a fejlődés egy további sajátságos szakasza. A platonikusok most leírt tevékenységének egész ideje alatt az arisztotelikusok még nem működhettek a Földön. Ehhez nem voltak meg a feltételek. Az érzékfeletti világban viszont előkészítették Michael áramlatát. Állandóan kapcsolatban voltak azokkal a tanítókkal, akik ebben az irányban tevékenykedtek, és akik Chartresban gyülekeztek. A chartres-i iskola virágkora a XI. század végére és a XII. századra esik. Ebben az időben egyfajta érzékfeletti megbeszélésre került sor azok között, akik a chartres-i áramlatból jöttek, és áthaladtak a halál kapuján, tehát a platonikusok és a szellemi világban maradó arisztotelikusok és alexandrinusok között. E dolgokat persze földi kifejezésekkel kell leírnom, noha a földi szavak természetesen nem teljesen megfelelőek, és könnyen nevetségessé válnak. Ez az érzékfeletti megbeszélés a XII-XIII. század fordulója körül történt, amikor e két áramlat tagjai megegyeztek további működésűkről.

Mindez oda vezetett, hogy más feltételek bontakoztak ki az európai emberiség szellemi életében. A platonikusok, akik legutóbb Chartresban fejtették ki jelentős munkájukat, és már az érzékfeletti világban tartózkodtak, átadták küldetésüket az arisztotelikusoknak. Most ezek szálltak le a fizikai világba, hogy amennyire lehetséges, folytassák azt, amit Michael kozmikus szolgálatának nevezhetünk.

Az arisztotelészi irányt követő személyeket a dominikánus rendben találjuk meg. Az arisztotelészi lelkek mintegy leváltották földi működésükben a platóni lelkeket. Ekkor fejlődött ki a középkori skolasztika - ezt ma szinte csak az antropozófiai mozgalomban méltányolják igazán, tartottam is itt egyszer egy előadássorozatot róla -, amely a már a materializmus felé tartó korban meg akarta őrizni az emberi szemlélet számára még megragadható szellemiséget.

A skolasztikában Michel szolgálatának folytatásán dolgoztak, mielőtt még Verulami Bacon és Comenius megjelent volna a Földön. A skolasztika úgynevezett „realista” iskolájában azt az elvet kellett megmenteni, hogy az ember a gondolataiban a szellemi léttel áll kapcsolatban. A realista skolasztikusok ugyanis szellemi valóságot, realitást tulajdonítottak mindannak, amit az ember a gondolataival fog fel. Bár csak kevés szellemiséget tudtak itt megmenteni, de ez mégiscsak szellemiség volt.

A helyzet tehát az, kedves barátaim, hogy a spirituális életet csak úgy követhetjük nyomon a világ fejlődésében, hogy amikor azt a maga realitásában tekintjük át a beavatási tudomány segítségével, akkor össze kell vetnünk a fizikait vagy a Földön lejátszódó fizikai történelmet azzal, ami a szellemi síkról szellemileg hatja át ezt a fizikait. Így jutunk egységes nézőponthoz. Először a platóni lelkek tevékenykednek egészen Chartresig, azután pedig az arisztotelészi lelkek jelennek meg. Először tehát az arisztotelészi lelkek inspiráló hatását látjuk az érzékfeletti világból a Földön tevékenykedő platóni lelkületű tanítókra, akik földi értelemmel a tudást őrzik és ápolják. Megfigyeljük munkálkodásukat, ahogyan a chartres-i tanítók járnak-kelnek a világban, végzik látomásokkal áthatott tanulmányaikat, és az érzékfeletti világból inspiráló sugár vetődik rájuk az arisztotelészi lelkektől, helyes útra terelve bennük a platóni színezetet. Ha ezt így nézzük, egészen más szemléletünk lesz az életről, mint amit megszoktunk. Általában ugyanis a platonikusok és az arisztotelikusok ellentétét szokták hangsúlyozni. Ez valójában tévedés. A földi korszakok azt követelik, hogy hol platóni, hol arisztotelészi értelemben beszéljünk. De ha a fizikai élet hátterében megpillantjuk az érzékfeletti életet, akkor azt látjuk, hogy az egyik irányzat mindenkor megtermékenyíti a másikat, az egyik benne rejlik a másikban.

Amikor viszont már az arisztotelikusok tanítottak a dominikánusok soraiban, akkor a szellemi világban tartózkodó platóni lelkek voltak az inspiráló géniuszok, azt követően, hogy megegyeztek a leszállni készülő arisztotelikus lelkekkel. Az élet sok tekintetben más volt abban a korban. Akár elhisszük, akár nem: ha szellemien tekintünk azokra az időkre, azt látjuk, hogy egy Alanus ab Insulishoz hasonló szellemhez, miközben magányos cellájában tanulmányaiba mélyed, az érzékfeletti világból szellemi látogató érkezik, egy arisztotelikus lélek, aki kapcsolatot keres vele. A szellemi világhoz tartozás tudata még erősen élt az emberiségben akkor is, amikor a dominikánus rendben megjelentek az arisztotelikusok. Előfordultak olyan esetek, hogy az egyik dominikánus tanító előbb szállt le a fizikai, földi életbe, mint a másik lélek, akivel kapcsolatban állt; az utóbbi még a szellemi világban maradt, hogy valamivel később levigyen valamit az előbb leérkezettnek, amit odafent még el kellett végezni, azután pedig együttműködött a már régebben megszületett társával. Ez teljesen tudatosan történt. Az emberek cselekvéseikben, munkálkodásukban azt érezték, hogy összeköttetésben állnak a szellemi világgal. A későbbi történelem folyamán azonban mindez eltűnt.

A történelmi lét igazságait ne az újabb kor dokumentumaiból akarjuk kiolvasni, hanem az életből. Az életet viszont elfogulatlanul kell néznünk, és kibontakozását ott is meg kell látnunk, ahol számunkra talán kevéssé rokonszenves körökben fejlődik ki a karmának megfelelően, de belsőleg ez egészen mást jelent.

Az események ilyen szemléletével, kedves barátaim, gyakran igen különös módon találkoztam életem során. Bizonyos dolgokra csak most tekintek mélyrehatóbb pillantással, amelyek mintegy okkult írásként jelennek meg előttem. A karma éppen az általunk átélt legfontosabb eseményekben hat és működik a maga igen rejtélyes módján. Azt mondhatnám, hogy abban is a karma különös működése rejlik, hogy ma, máskor meg más helyeken, éppen a chartres-i iskoláról beszélek, illetve az azt megelőző és az utána következő eseményekről. Mert éppen a chartres-i iskolában tanító legkiválóbb emberek a cisztercita rendhez tartoztak.

A cisztercita rend a katolikus fejlődés más rendjeihez hasonlóan idővel hanyatlani kezdett, és sok külsőleges dolog került bele. Akik valamilyen régi, az antropozófia számára is igen fontos irányzatban tevékenykednek, olykor olyan körülményeket találnak maguk körül, amelyekbe valójában nem illenek bele, de az élet, a karma belejuttatja őket. Így mindig különösnek találtam, hogy korai ifjúságomtól kezdve bizonyos ideig, mindig közeledett felém valami a cisztercita rendből. Amikor elvégeztem az általános iskolát, alig kerültem el, hogy ne egy cisztercita rendi gimnázium tanulója legyek; önéletrajzomban említettem, hogy hozzátartozóim milyen okból írattak reáliskolába és nem gimnáziumba. Voltaképpen egészen magától értetődő lett volna, hogy oda kerüljek. De természetesen megvoltak a jó karmikus okai annak, hogy ne így történjen.

A reáliskola azonban, ahová jártam, csak öt lépésnyire volt a cisztercita rend gimnáziumától. Megismertem az akkor még egészen kiválóan oktató cisztercita tanárokat. Nem magát a rendet kell megfigyelnünk, hanem a benne tevékenykedő egyes személyiségeket. Ma is mélységes örömmel gondolok az egyik cisztercita rendi papra, aki nagy lelkesedéssel tanította a német irodalmat abban a gimnáziumban. Magam előtt látom valamennyiüket a wiener-neustadti Alle utcában, ahol iskolakezdés előtt sétálgattak a tanárok. Ezek a civil ruhás cisztercita rendi papok roppant tehetségesek voltak. A tananyag tanév alatti olvasásánál sokszor érdekfeszítőbb volt számomra az, hogy a tanév végén elolvassam a tanárok dolgozatait, így valóban buzgó odaadással fogadtam magamba a ciszterciták saját gondolatait, amiket ennek a wiener-neustadti gimnáziumnak például az iskolai tantervében megfogalmaztak. Ha a ciszetrcita gimnáziumba kerültem volna, magától értetődően cisztercita lettem volna. Ez természetesen csak feltevés, és csak a dolog jellemzése érdekében mondom.

Aztán Bécsben éltem tovább, amint önéletrajzomban is leírtam. Idővel bekerültem a delle Grazie körül kialakult körbe, amellyel a bécsi teológiai fakultás sok professzora érintkezett. Néhányukkal bensőséges ismeretséget kötöttem. Valamennyien az ottani cisztercita rend tagjai voltak. Újra találkoztam tehát a cisztercitákkal. És azon keresztül, ami a cisztercita renden jelenleg átáramlik, mintegy nyomon tudtam követni egynémely dolgot.

Megemlítek önöknek egy esetet, hogy megmutassam azt, ahogyan a karma működik. Delle Grazie teadélutánjain - Angliában ezt ötórai teának hívják - igen jó ismeretséget kötöttem a teológiai fakultás ott megjelent cisztercita professzoraival. Egyszer tartottam egy előadást, és ezen az előadáson jelen volt egy cisztercita rendi pap, egy egészen kiváló ember, és az előadás után valami sajátságos dolgot mondott, amire most csak a következő formában utalhatok: egy olyan szót ejtett ki, amelyben benne rejlett egy régebbi földi életben való barátságunk emléke.

Az ilyesminek nevelő hatása van az életben. Ez 1889-ben történt. A Goetheanumban csak külsőségesen ábrázoltam ezeket a dolgokat, de a cikkek könyv alakban is meg fognak jelenni, és a jegyzetekben majd a belső összefüggésekre is kitérek.

Itt láthatunk valamit abból a karmikus háttérből, amely engem is oda vezetett el, hogy egyáltalán beszélhetek ezekről a szellemi áramlatokról. Ennek előkészítése csak az életben történhet meg, nem a tanulmányokban.

Megmutattam tehát önöknek a platóni és az arisztotelészi áramlat együttműködését. Azután az arisztotelikusok is áthaladtak a halál kapuján. A tudati lélek korszakában egyre inkább tért hódított a Földön a materializmus. De éppen a materializmus földi terjedésének kezdetén megalakult az érzékfeletti világban Michaelnek egy olyan iskolája - mint mondtam, ezeket a dolgokat a szokványos kifejezésekkel kell érzékeltetnem -, amelyben olyan szellemek gyűltek össze, mint Bemhardus Sylvestris, Alanus ab Insulis, Arisztotelész és Nagy Sándor. Itt az akkor éppen nem inkarnálódott emberi lelkek olyan szellemi lényekkel voltak együtt, akik saját életüket földi megtestesülések nélkül élik, de kapcsolatban vannak a földi lelkekkel. Azután ott volt maga Michael, mint tanító, aki a régi misztériumok valamennyi nagy tanítására visszatekintve csodálatos áttekintést nyújtott a régi misztériumok titkairól, de ugyanakkor grandiózusán felvázolta azt a perspektívát is, aminek a jövőben történnie kell.

Ebben a XIV-XV. századi érzékfeletti iskolában olyan lelkeket találunk, akik több földi életen keresztül többé-kevésbé együttműködtek ezekben a csoportokban. Ezek a csoportok Michael áramlatához igyekeztek, tehát olyan lelkekből álltak, akik akarati impulzusukba felvették azt, amit úgy lehet nevezni, hogy össze akartak kapcsolódni a Michael-áramlattal.

Ha megkeressük ezeket a lelkeket, többségüket felfedezzük ezen az érzékfeletti gyűlésen, mivel akkoriban kevesen tartózkodtak közülük lent a Földön, a legtöbben éppen a halál és az újabb születés közötti életüket élték, és részt vettek ennek az érzékfeletti iskolának az összejövetelén. Ott látjuk őket, amint Michael tanítását hallgatják. Ma sokukat felfedezhetjük azokban a személyekben, akik jelenlegi földi megtestesülésük idején bensőséges, őszinte törekvéssel viszonyulnak az antropozófiai mozgalomhoz.

Akik igaz szívvel, bensőleg, őszintén fordulnak az antropozófiai mozgalom felé, azoknak karmájában olyan impulzusok működnek, amelyeket az érzékfeletti világ szempontjából is tanulmányoznunk kell. Ezeket a lelkeket a karmájuk vitte éppen akkor ebbe az érzékfeletti közösségbe, aminek legfőbb oka természetesen az volt, hogy régebbi földi életeikben oly módon alakították a karmájukat, hogy az most ide vezethette őket. De a lelkek karmáját nem ismerhetjük meg teljesen, ha csak a Földön lejátszódó dolgokra tekintünk, figyelembe kell vennünk azt is, ami a halál és az újabb születés között történik velük.

Végtelenül gazdagíthatja világszemléletünket - ha szabad ezt mondanom -, ha a világban tevékenykedő lelkek - végül is valamennyi ember - életét szemlélve, nem mindig földi megszületésükkel kezdjük és halálukkal fejezzük be, minthogy létüket nem is ekkor kezdik és nem is ekkor fejezik be. Ami szellemileg lejátszódik, abban nemcsak azok a lelkek tevékenykednek, akik ma testesülnek meg a Földön, hanem olyan más lelkek is, akik a halál és az újabb születés között tartózkodnak, és leküldik onnan hatásuk sugarait a Földre. Saját tetteinkben az ilyen lelkek impulzusai is benne rejlenek. Hiszen mindez ugyanúgy együttműködik, ahogy a földi tettek is átnyúlnak a szellemi síkra, és ott tovább hatnak, ahogyan például az első misztériumdrámámban képszerűen utaltam erre Capesius és Strader személyiségénél.

Brunetto Latini, Dante tanítója szintén itt van. Annak idején meghalt, áthaladt a halál kapuján, de ez csak az élet megváltozása volt számára. Valójában most is jelen van. Továbbra is hat, és ha szellemileg keressük, meg is találjuk.

Az emberiség szellemi fejlődéséről alkotott képünk azáltal teljesedik ki, ha mindig bele tudjuk vonni az úgynevezett halottakat is, akik tulajdonképpen sokkal elevenebbek, mint az úgynevezett élők. Brunetto Latini korunkban ugyan nem testesült meg a Földön, mégis sok tekintetben benne él roppant sok mindenben, ami jelenleg történik. Látjuk ebből is, hogy a földi élet mennyire szorosan kötődik az érzékfelettihez, és valójában nem is beszélhetünk egy a földi-fizikai világtól teljesen elválasztott érzékfeletti világról sem, mert minden földit áthat az érzékfelettiség, és minden érzékfeletti valahol vagy valamikor megnyilvánul a fizikaiban.

Kedves barátaim, a Karácsonyi Gyűlés óta az antropozófiai mozgalomba bele kell kerülnie annak, hogy egészen nyíltan, elfogulatlanul, a teljes megismerésre való törekvéssel tárgyaljuk az érzékfeletti tényeket. Ez az ezoterikus vonás jellemezze az antropozófiai mozgalmat! Csakis ez teheti lehetővé, hogy megadjuk számára az igazi spirituális tartalmat.

Amit Michael áramlatáról mondtam önöknek, az tovább folytatódott. Amikor azonban az egyes lelkek újra és újra megjelennek a Földön, akkor rá vannak utalva arra, hogy azokat a fizikai testeket használják, amelyeket az adott korszak nyújthat számukra, és bele kell illeszkedniük az illető korszak nevelési impulzusaiba is. A materialista korban mindez egyfajta külső formát ölt. De ez a kor a lehető legnagyobb akadályokat jelenti az olyan lelkek számára, akik régebbi földi életeikben sok spiritualitást vettek fel magukba, mert erősen gátolja őket abban, hogy testükbe bekerüljön a szellemiség. A mai nevelés rendszabályai is ilyen hatásúak. Nem kell csodálkoznunk azon, amikor azt mondom, hogy az antropozófiára őszintén törekvő embereket az említett módon találhatjuk meg a történelem előző korszakaiban. Valódi megismeréshez nem juthatunk, ha nem látjuk meg mindannak együttes hatását, ami a világban él és működik. A szellemi kutatás teljesen a szellemi életen múlik, így szükségessé teszi, hogy a szellemet a maga saját útján keressük. A szellem útjai azonban minden korszakban mások. A mi korunkban csak akkor járhatók, ha a külső természet szellemi megismerésének szilárd talaja a rendelkezésünkre áll.

Azt a korszakot, amelyet most a Michael-áramlat ábrázolásával leírtam, egy olyan korszak követte itt a Földön, amely már teljesen átadta magát a materialista szemléletnek, mindenhez materialista módon közeledett. Az érzékfeletti világban ugyanakkor Michael impulzusának a legintenzívebb előkészítése bontakozott ki, és a mi korunkban az emberek ezt mintegy lehozzák a szellemi világból a földi világba. Korunk nem kapcsolódhat ahhoz, ami az elmúlt századokban történt itt lent a Földön, ezt ismernünk kell, de nem kapcsolódhatunk hozzá. Korunk mai tudatával ahhoz kell kapcsolódnunk, ami az érzékfeletti világ síkján játszódott le a legutóbbi századokban. Az erről való ismeretnek az antropozófiai tevékenység, az antropozófiai élet talajává kell válnia. Azt a szemléletmódot, amelyet ezeken az órákon érzékeltettem önöknek, nemcsak hideg ésszel, józan érzülettel kell befogadnunk, hanem teljes emberi mivoltunkkal, az emberi lélek egész befogadó- képességével is. Az antropozófia csak akkor jelenthet valamit az emberiségnek, ha az emberi lélek teljes befogadóképességével vesszük fel magunkba. Ez az alapja annak, amit az Antropozófiai Társasággal egyesült antropozófiai mozgalom a Karácsonyi Gyűlés óta akar. Kívánatos lenne, hogy mindez egészen mélyen átitassa a hozzá kapcsolódó emberek lelkületét, és hogy tudatossá váljon bennük az, hogy a lelkük mélyén mit hordoznak saját karmájukként.

Ezzel, kedves barátaim, megteremtettük az alapját annak, ami majd tovább vezet bennünket a következő alkalommal, amikor Michael áramlatának további alakulásáról fogok beszélni, valamint az antropozófia ebből adódó feladatairól, általában korunk szellemi életének tennivalóiról.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként