"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata IV. (5)

5. --

[Az élő platonizmus alkonyi hangulata a chartresi iskolában, mialatt Mihály érzékfeletti iskolájában a jövő impulzusai jönnek létre. Ezek belehatnak jelenkorunk antropozófiai mozgalmába. Julianus Apostata alakja.]

Dornach, 1924 szeptember 14.

Ezek az itt látható képek annak az ajándéknak a részei, amiket a napokban kaptam valakitől, amikor többször is beszéltem a nyugati szellemi élet számára oly jelentős chartres-i iskoláról. A képeken a nagyszerű középkori építészetnek és szobrászatnak azokat a csodálatos alkotásait figyelhetjük meg, amelyek ott jöttek létre, ahol egykor ez az annyira fontos szellemiség virágzott.

A chartres-i iskolában azok a személyiségek működtek, akik a XII. században tanítva vagy éppen tanulva igyekeztek elmélyedni abban, ami a múltban még eleven szellemiségként élt, és ami az európai civilizáció fejlődésének abból a korszakából származott, amelyben a tudásra vágyó emberiség még a természeti lények eleven tevékenységében és mozgásában kereste a megismerést, és nem az élettelen, elvont természeti törvényeket kutatta. Így a chartres-i iskolában intenzíven ápolták a természetben működő szellemi hatalmak iránti odaadást, és bár ez már nem a régi beavatás útján történt, mégis olyan személyiségek képviselték, akiknek volt érzéke és szíve ahhoz, hogy az egykori spirituális élmények némelyikét a hagyományok útján magukba fogadják. Említettem, hogy Brunetto Latiniben, Dante nagy tanítójának szellemében a chartres-i iskola titokzatos kisugárzását láthatjuk, illetve azt is mondtam, hogy Chartres személyiségei a szellemi világban tovább hatottak, szövetkezve azokkal, akik később a dominikánus rendben a skolasztika hordozóiként jelentek meg.

A chartres-i személyiségek az idők jeleiből kiolvasták, hogy számukra csak akkor érkezik el újra a földi élet ideje, amikor Michaelnek a XIX. század végén esedékes áramlata már terjedni kezd a Földön. Ezek a chartres-i személyiségek messzemenően részt vettek azokban az érzékfeletti tanításokban, amelyek Michael vezetésével mentek végbe, hogy mintegy kiárasszák a világba azokat az impulzusokat, amelyeknek a következő századok spirituális életében kell érvényesülniük, és aki ma a szellemi élet ápolásának akarja szentelni magát, annak szükségképpen ezeknek a hatása alatt kell állnia.

Nagyjából azt mondhatjuk, hogy a chartres-i szellemek reinkarnációja a XX. század első feléig csak kis mértékben történt meg. De megadatott számomra az a lehetőség, hogy visszapillantsak a chartres-i iskolára, mégpedig egy indítéknak köszönhetően. Volt a chartres-i iskolában egy szerzetes, aki teljesen átadta magát az iskola akkori szellemének. De éppen az, hogy ennek így átadta magát, keltette fel benne a földi szellemi élet alkonyi hangulatának érzését is. Chartresban ott élt ugyan mindaz, ami még a szellemmel teljes platonizmus nagy és jelentőségteljes impulzusaira emlékeztetett, de már úgy, hogy ennek a chartres-i életnek a hordozói kénytelenek voltak azt mondani, hogy a jövőben az európai civilizáció már nem lesz fogékony a platóni elevenség iránt.

Megható látnunk, ahogy a chartres-i iskola megőrzi az úgynevezett hét szabad művészet inspiráló géniuszainak mintegy a képmását. Ezek: a grammatika, a dialektika, a retorika, az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a muzsika. A hét szabad művészetben adott szellemiség befogadásában is még eleven isteni adományokat láttak - amelyek szellemi lények révén közeledtek az emberhez -, nem pedig élettelen természeti törvényekről szóló halott gondolatokat. De már látható volt, hogy a jövőben Európa nem lesz ezek iránt fogékony. Ezért érezték a földi szellemi élet alkonyi hangulatát.

Ez a chartres-i munkának és tanításoknak magát különösen átadó szerzetes megtestesült a mi korunkban, de úgy, hogy e személyiség életében csodálatos módon megtalálható volt előző életének tükröződése. Ismertem, sőt barátságban voltam egy írónővel, aki már régebben meghalt, és aki a mi időnkben egészen különös lelki hangulatot hordozott magában. Erről a lelki hangulatról még nem beszéltem, bár már évekkel ezelőtt megfigyeltem. Ezekről a dolgokról azonban valójában csak azóta lehet beszélni, amióta az Antropozófiai Társaságban megtörtént a Karácsonyi Gyűlés, mert ez sajátságos megvilágításba helyezi ezeket a dolgokat, és ma már lehetőségünk nyílik arra, hogy elfogulatlanul beszéljünk róluk.

Amikor az ember ezzel a személyiséggel beszélgetett, akkor lényegében mindig arról beszélt, hogy meg akar halni. Ez a halálvágya nem szentimentális vagy hipochondriás lelki hangulatból származott, még csak nem is melankóliáról volt szó nála, hanem annak, akinek volt bizonyos pszichológiai érzéke az efféle dolgok iránt, és képes volt ezt a lelket messzire követni, az úgy érezhette, hogy ez a hangulat egy előző földi élet vetülete. Egy előző földi életben elvetett csíra most bújt elő: nem a halálvágyban, hanem abban az érzésben, hogy ennek az újból megtestesült léleknek tulajdonképpen semmi köze nem volt a jelenkorhoz.

Ennek a személyiségnek az írásai is olyanok, mintha egy másik világból származnának, nem közlésük vagy tárgyuk alapján, hanem hangulatilag. Ennek a hangulatnak a megértéséhez csak úgy juthatunk közel, ha megtaláljuk az utat attól a borongó fénytől, amely az írásaiban és az alapjukat képező lelkiségben élt, ahhoz a chartres-i szerzeteshez, aki mélyen átélte annak idején Chartresban az eleven platonizmus alkonyi hangulatát.

Ennél a személynél tehát nem melankóliáról vagy szentimentalizmusról volt szó, hanem egy régebbi életének kisugárzásáról. Mostani lelke tükörhöz hasonlított, amelyben valóban ott derengett a chartres-i élet. Nem a chartres-i tanítások tartalma jött át benne, hanem csak annak hangulata. Ha visszatekintve belehelyezkedünk ebbe a hangulatba, akkor átérezhetjük azoknak a személyiségeknek a szellemi fényképét, akik annak idején Chartresban tevékenykedtek.

Látják, az élet a legkülönfélébb módon nyújt lehetőséget arra, hogy betekintsünk ezekbe a dolgokba. Legutóbbi alkalommal felidéztem a cisztercita renddel kapcsolatos élményeimet. Ennek kiegészítéseképpen most azt említettem meg, hogy a chartres-i iskola alkonyának érzülete hogyan került át korunk egyik rendkívül érdekes személyiségének szívébe és lelkébe. Mostanra már régóta visszatalált azokba a világokba, ahová annyira vágyódott, a chartres-i atyákhoz. Ha ennek a személyiségnek egész lelki életén nem uralkodott volna ilyen levertség a chartres-i szerzetes lelki hangulatának karmikus következményeként, akkor alig hinném, hogy korunkban létezett volna nála alkalmasabb személy arra, hogy valaki a középkorban még létező hagyományos szellemiség alapján ápolja korunk szellemi életét. A lélek mélységeiben ható karmikus impulzusok olykor azt a sajátságos dolgot eredményezik, hogy a következő inkarnáció fizikai arckifejezése hasonlít az előző inkarnációéra. Ez ritkán fordul elő, de lehetséges. Annak a szerzetesnek és korunk írónőjének arca valóban rendkívül hasonló volt.

Kedves barátaim, szeretnék ehhez kapcsolódva az Antropozófiai Társaság, illetve egyes tagjaink individuális karmájáról is beszélni. Mint legutóbb utaltam rá, az antropozófiai mozgalomban őszinte szívvel résztvevő lelkek nagy része valahol és valamikor már megtalálta az utat Michael áramlatához. Tulajdonképpen erre is vonatkozott mindaz, ami az érzékfeletti világban történt, párhuzamosan azzal, hogy a fizikai világban Konstantinápolyban összeült a nyolcadik zsinat, ami a Harun al Rasid udvarában történtek folytatásaként ment végbe a szellemi és fizikai síkon; végül pedig, amit a Michael vezetésével tartott XIV-XV. századi érzékfeletti iskoláról mondtam. Ennek az iskolának a tanításában az volt a jelentős, hogy mindig újra rámutattak először is a régi misztériumokkal való összefüggésekre, arra, aminek a régi misztériumok tartalmából új alakban ismét meg kell jelennie, hogy spiritualitás hassa át az újabb kor civilizációját, másfelől azokra az új impulzusokra, amelyeket a szellemi életért tevékenykedő lelkeknek meg kell szerezniük eljövendő működésükhöz. E szellemi áramlat megismerése révén világossá válik számunkra, hogy mi az antropozófia: a Krisztus-impulzus megújult, valóságos, mélyreható megértése.

Az antropozófiai mozgalomban valójában a lelkek kétféle típusát találjuk meg. Ezeknek a lelkeknek egy része végigélte azokat az áramlatokat, amelyek az első századok keresztény áramlatai voltak. Átélték a világba érkező kereszténységet, különösen Konstantin császár idején és a közvetlenül utána következő korokban. Sokan vannak az Antropozófiai Társaságban ma olyanok, akik a kereszténység igazi megértésére törekednek. Ezek többnyire azok a lelkek, akik akkoriban őszintén közeledtek a kereszténységhez, és azt bensőséges elmélyültséggel vették fel magukba. Nem azok voltak ezek, akik egyszerűen csak engedelmeskedtek Konstantin császár parancsának, hanem azok, akikben megvolt az a törekvés, hogy valódi keresztények legyenek. Ők inkább egyes szektákba tömörültek. Az antropozófiai mozgalomhoz becsületes módon csatlakozó sok mai lélek valamikor keresztény szekták bensőségesen elmélyült tagja volt. Ez az impulzus nem tudatos bennük, sőt sok esetben félre is értik.

Vannak azonban másmilyen lelkek is az antropozófiai mozgalomban, akik közvetlenül nem élték át ezt a korai keresztény fejlődést, hanem egy későbbi keresztény korba születtek bele, amikor a szekták bensőséges elmélyültsége már nem létezett. De ugyanakkor sok minden él elevenen és el nem halványodva a lelkük mélyén, amit a kereszténység előtti korban élhettek át, mint a misztériumok régi pogány bölcsességét. Ők is átélték a kereszténységet, de nem hatott rájuk annyira, mint az előbbi lelkekre, mivel elevenebben maradt meg bennük a régi misztériumok benyomása, tanítása és kultikus gyakorlata. Az utóbbiak között, akik ilyen módon kerültek az antropozófiai mozgalomba, találhatunk olyan lelkeket, akik Krisztust nem elvont értelemben keresik. Az előzőkben említettek mintegy annak örülnek, hogy az antropozófiai mozgalomban ismét rátalálnak a kereszténységre. A többiek között vannak azonban azok, akik belső megértéssel közelednek az antropozófiában felfedezhető kozmikus kereszténységhez. Az antropozófiai mozgalomban Krisztust, mint kozmikus Napszellemet elsősorban azok a lelkek fogják fel, akiknek lelke mélyén még sok minden elevenen él a régi pogány misztériumok emlékéből. A jelenkori emberiség szellemi életének áramlatai összefüggnek mindezzel - a jelenkor fogalmán most évtizedeket, évszázadokat értek.

Az antropozófia végül is a mi korunk szellemi életéből sarjadt ki. Ha tartalmában közvetlenül nem is azonos ezzel a szellemi élettel, karmikusan sokféle módon nőtt ki belőle, és ha látszólag sok minden nem is tartozik ahhoz, ami az antropozófiában megjelenik, mégis fontos, hogy mindaz belekerüljön szellemi látókörünkbe, ami az idők folyamán az említett régebbi áramlatokban élt. A fizikai világ külső történéseinek igaz megértése csak úgy lehetséges, ha e történések hátterében meglátjuk azt, ami szellemi területről áramlik le a fizikai síkon zajló eseményekre. A legutóbbi alkalommal is elmondtam, hogy újra bátorságot kell merítenünk ahhoz, hogy korunkba belevigyük azt a régi misztériumi érzületet, amely a fizikai történéseket nem csupán elvont módon fűzi hozzá valamilyen panteista, deista vagy egyéb ilyen jellegű szellemi valósághoz, hanem az egyes történéseket és azokon belül az emberi élményeket konkrétan vissza tudja követni eredeti szellemi okaikhoz és lényegükhöz.

Erre éppen az adhat alkalmat, amit korunk egyik legnagyobb feladatának kell tekintenünk. Korunkban ismét meg kell keresnünk a test, lélek és szellem hármasságának megfelelő igazi emberismeretet, de nem elvont eszmékben vagy törvényekben gyökerező formában, hanem az egész ember valóságos lényébe tekintve. Az embert egészséges és beteg állapotaiban kell kutatnunk, de nem pusztán a fizikai ismeretek szerint, ahogyan ma megszoktuk. Így nem ismerjük meg igazán az embert, főként arról nem kapunk képet, ami mindenkor befolyásolja az emberi életet, és alapvetően kihat az ember sorsára: a szerencsétlenségről és betegségről, a tetterőről vagy éppenséggel a tehetetlenségről. A karmát csak akkor érthetjük meg minden megjelenési formájában, ha az embert fizikai életének kezdetétől fogva követni tudjuk saját szellemiségébe, belső lelki életébe.

Ma a megismerésre való törekvés általában olyan, hogy az embert egészen külsőlegesen szemlélik, szerveire, idegeire, vérkeringésére és egyebekre vonatkozóan, Aki az ember egészségét és betegségét innen közelíti meg, az mindebben nem lesz képes rátalálni a szellemre vagy a lélekre. Azt mondhatnánk, hogy a mai anatómus hasonló módon felelhetne, mint ahogy egykor az ismert csillagász felelt az uralkodó kérdésére: végigkutattam az egész világegyetemet, mindenütt kerestem benne Istent, a csillagokban és azok mozgásaiban, de sehol nem találtam. - Ezt mondta a csillagász. A mai anatómus és fiziológus azt mondhatná: megvizsgáltam az emberben mindent, a szívet, a vesét, a gyomrot, az agyvelőt, a véredényeket és idegeket, de a lelket és a szellemet nem találtam.

Látják, ebből származik a mai orvostudomány valamennyi nehézsége. Mindezt általában az antropozófiai mozgalommal, az egész Antropozófiai Társasággal szemben támasztott igényeknek megfelelően kell továbbfejlesztenünk, a részleteket tekintve pedig szakszerűen, egyes csoportokban, ahogyan például most egy szakmailag felkészült csoport előtt beszélünk a lelkipásztori orvoslásról. Mert végül azokat az összefüggéseket is meg kell találnunk, amelyek éppen a karmikus folyamatok átfogóbb összefüggéseiként adódnak számunkra. A hallgatók meg fogják látni a kortanban és a terápiában, hogy a beteg és az egészséges ember megfigyeléséhez mindazt tekintetbe kell vennünk, ami a külső fizikaiság mellett a lélekre és a szellemre vonatkozik, persze a fizikait - mint mindig elismétlem - éppen annyira elismerve, ahogy a természettudomány leírja.

Nemsokára megjelenik az a könyv, amelyet kedves munkatársammal, Ita Wegman doktornővel együtt dolgoztunk ki az egészséges és a beteg emberre vonatkozóan. Ki fog derülni belőle, hogy ezen a területen is figyelembe kell vennünk az emberi lény magasabb rendű tagjait. A fizikai embertől a szellemi emberhez való eljutás megfelelő formáját kereső kutatások csak akkor nyújtanak előrevivő eredményeket, ha a helyes módon végzik azokat. Ehhez a munkához nemcsak a jelenkori kutatásokat kell felhasználnunk, hanem be kell vonnunk azoknak a karmikus szálaknak a kutatását is, amelyek az emberiség fejlődésében érvényesülnek. Mintegy a karma erőivel kell dolgoznunk, hogy rájöjjünk a szóban forgó titkokra. A munka első kötetében ennek csak az alapját fektetjük le, de folytatni fogjuk, és akkor attól, amit inkább elemi módon fejtettünk ki, tovább haladunk ahhoz, ami az orvosi-kórtani oldal felől teszi lehetővé az ember megismerését. Ez csak azért lehetséges, mert Wegman doktornő olyan személyiség, aki orvosi tanulmányait úgy végezte, hogy azok természetszerűen alkalmazkodnak az ember lényének szellemi szemléletéhez.

E kutatás során, ha az ember szerveit szellemi perspektívából nézzük, olyan ismeretek adódnak, amelyek elvezethetnek a karmikus összefüggésekhez. Mert ez a szemléletmód, amelyet ki kell fejlesztenünk, hogy a szellemiséget meglássuk, ez visz közelebb az emberi személyiségek elmúlt földi életeinek megfejtéséhez. Olyan szemléletről van szó, amely nem az egész ember mögött rejlő szellemiség megragadására irányul, hanem csak az egyes szervei mögött rejlő szellemiség megtapasztalására. Az egyik szerv mögött, mondjuk a Jupiter világa áll, a másik mögött a Vénuszé, és így tovább. Az ember jelenlegi földi életében bőrével körülhatároltan áll előttünk. Ha megszerezzük azt a képességet, hogy betekintsünk az ember egyes szerveinek az életébe, akkor kitágul számunkra az, ami a bőrünkön belül található, és minden szerv a világ másik irányába vezet el bennünket: a makrokozmoszba vezető utat mutatja meg. Az ember odakint ismét kiteljesedik, és éppen erre van szükség, hogy szellemileg újra felépíthesse magát, miután legyőzte a bőrével határolt jelenlegi alakját.

Ha kifelé követjük azt, ami fizikailag egészen más, mint ahogy a mai anatómus és fiziológus elképzeli, akkor ez olyan szemléletet nyújt, amely az ember régebbi földi életeibe való betekintésre is alkalmat ad. Mert így átélhetjük azokat az összefüggéseket, amelyek megvilágítják az emberiség fejlődésének történetét, és értelmezhetővé teszik mindazt, ami fizikailag megjelenik. Valójában az emberek egész múltja benne él jelenükben. De ezzel az általános, elvont mondattal természetesen még nem mondtunk sokat, hiszen ezt mondják a materialisták is. A dolog nem ezen múlik, hanem azon, hogy ez a múlt vajon hogyan él benne a jelenben.

Erre is mondanék önöknek egy példát, amely rendkívül érdekes, és bennem is a legnagyobb csodálkozást ébresztette, amikor kutatásaim eredményeként elém került. Néhány dolog mindenesetre helyesbítésre, vagy legalább is kiegészítésre szorult, amit ezen a területen régebben elgondoltam.

Aki megértéssel tekint a történelemre, annak számára a kereszténység első századainak egyik eseményét különös titok lengi körül. Látunk itt valakit, Konstantin császárt, akit belsőleg talán kevéssé tartunk alkalmasnak erre, mégis elfogadja a kereszténységet, hogy azt végül azzá alakítsa, ami a Nyugat hivatalos kereszténységévé vált. Konstantin mellett azonban ott találjuk Julianus Aposztatát is - persze nem szó szerinti értelemben, hanem egy nagyobb időközt véve alapul -, azt a személyiséget, akiben még valódi misztériumbölcsesség élt. Julianus Aposztata beszélt a háromszoros Napról. Élete is annak esett áldozatul, hogy éppen emiatt misztériumárulónak tekintették. A háromszoros Napról abban a korban nem volt szabad beszélni, korábban pedig különösen nem. Julianus Aposztata sajátságos módon viszonyult a kereszténységhez. Bizonyos értelemben csodálkozhatunk azon, hogy éppen ez a finom, zseniális elme olyan kevéssé volt fogékony a kereszténység nagysága iránt. Ez azonban onnan eredt, hogy környezetében igen kevés valóban tisztességes embert talált. De azok között, akik bevezették őt a régi misztériumokba, még sok pozitív tevékeny becsületességet tapasztalt.

Julianus Aposztatát Ázsiában meggyilkolták. A gyilkosságról mindenfélét meséltek, de valójában azért történt meg, mert misztériumárulónak tekintették. Ez egy előre kitervelt gyilkosság volt.

Ha megismerkedünk azzal, amit Julianus Aposztata magában hordott, akkor mélységes érdeklődés ébredhet bennünk aziránt, hogy ez az individualitás hogyan élt tovább? Mert egészen sajátságos személyiség volt, és azt kell mondanunk róla, hogy sokkal alkalmasabb lett volna a kereszténység útjának egyengetésére, mint Konstantin vagy Klodvig, vagy bárki más. Ez lelkialkatában rejlett. Ha a kor kedvezett volna, akkor megfelelő körülmények esetén a régi misztériumok egyenes vonalú folytatásaként megteremthette volna az utat a kereszténység előtti kozmikus Krisztushoz, a Logoszhoz, ahhoz a Krisztushoz, aki a Golgotai Misztérium után hatott tovább az emberiségben. Ha szellemileg foglalkozunk Julianus Aposztatával, akkor különös dolgot találunk: ez az Aposztata-lény burok volt nála, de lelkének mélyén ott rejlett a kereszténység megragadásának ösztöne, amit azonban nem engedett kibontakozni magában, hanem elnyomta, annak hatására, hogy Celsus ostobaságokat írt Jézusról. Néha előfordul, hogy egy zseniális személyiséget tőrbe csal mások butasága. Úgy érezzük tehát, hogy Julianus lett volna a kereszténység útjának egyengetésére igazán alkalmas lélek, hogy a kereszténységet arra az útra terelje, amerre annak ténylegesen haladnia kellett volna.

Azután elhagyjuk Julianus Aposztata lelkét földi életében, és a legnagyobb érdeklődéssel követjük személyét a szellemi világban. Itt azonban valami homályossá válik. Ezt a lelket homály lengi körül, és csak a legintenzívebb törekvésnek sikerül eligazodnia. A középkorban sok olyan nézet létezett, amelyek többnyire ugyan legendaszerűek voltak, de megfeleltek a valóságos eseményeknek. Már említettem, hogy mennyire valósághűek - még ha természetesen mesés formában is - a Nagy Sándor személyéhez fűződő mondák. Milyen elevennek tűnik Nagy Sándor élete Lamprecht pap leírásában!

Ami Julianus lényéből tovább él, az úgy él tovább, hogy tulajdonképpen mindig el akar tűnni a kutató figyelme elől. Ha követjük, mintegy csak a legnagyobb nehézséggel tudunk szellemi tekintetünkkel a közelében maradni, állandósan eltűnik. Évszázadokon át követjük, egészen a középkorig, de közben mindig visszahúzódik előlünk. Ha azután mégiscsak sikerül megközelítenünk, akkor különös helyen találjuk magunkat, amely igazából nem is történelmi, de mégis valóságos: végül ugyanis egy nőalakba ütközünk, akiben megtaláljuk Julianus Aposztata lelkét, és aki egy számára nyomasztó élmény hatására fontos dolgot vitt véghez életében. Ez a nőalak azonban nem önmagában látta Julianus Aposztata sorsának képmását, hanem valaki másban, annak kapcsán, hogy Julianus vezetett egy hadjáratot keletre, és ennek során árulás következtében életét vesztette.

Akiről most beszélek, Herzeloyde, Parsifal anyja, aki történelmi személy volt, bár a történelem nem említi. Gamurettel házasodott össze, aki egy keleti hadjáraton árulás áldozata lett, ez utalt Herzeloyde saját régebbi, Julianus Aposztatában átélt sorsára. Ez az utalás mélyen hatott a lelkére, és ezáltal vitte véghez azt, amit legendaszerűen, de nagyon is történelmileg mondtak el arról, ahogyan Parsifalt nevelte. Julianus Aposztata, akinek lelke egészen visszahúzódott a kutatás elől, és akiről úgy érezzük, hogy tulajdonképpen arra lett volna hivatva, hogy a kereszténységet a helyes útra terelje, a középkorban női testben élt. Ő volt az, aki útjára bocsátotta Parsifalt, hogy megkeresse és megmutassa a kereszténység ezoterikus útjait.

Látják, sokszor ilyen titokzatosan és rejtélyesen vezetnek az emberiség útjai az élet mélyebb rétegeiben és annak hátterében. Ez a példa kapcsolódik ahhoz, amit a chartres-i iskoláról mondtam, és felhívja a figyelmünket arra, hogy alapjában véve milyen csodálatosak az emberi lélek és az egész emberi fejlődés útjai. Ez a példa még folytatásra vár. Elmondok majd néhány dolgot Herzeloyde életéről és arról, akit akkor fizikailag, mint Parsifalt kiküldött a világba. Legközelebb innen folytatjuk.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként