Fejtegetéseink egyik célja, hogy egyre jobban megértsük, mit is jelent korunkban Michael uralmának érvényesülése. Legutóbb láthattuk, hogy az emberi karma milyen sajátságos módon tud hatni. Bizonyos értelemben azt is láttuk, hogy a nehézségek még arra is kiterjedhetnek, hogy valaki halála és újabb születése között nem éli át azt, amire szüksége volna ahhoz, hogy karmája a csillagvilág történéseibe való beilleszkedése folytán kialakulhasson.

Természetesen nem könnyű a karma eszméjét komolyan venni és a szükséges összefüggéseket megérteni azzal a szemléletmóddal, amely még teljesen összefonódott az itteni fizikai élettel. De a nagy elhatározások korában élünk, amelyeknek mindenekelőtt szellemi téren kell megvalósulniuk. Ezeket az elhatározásokat azáltal készíthetjük elő szellemileg helyesen, ha az antropozófia szellemiségéből bátorságot merítünk ahhoz, hogy a szellemi világ szemlélését komolyan vegyük, és befogadjuk magunkba mindazt, ami leárad ebből a szellemi világból, annak érdekében, hogy a külső élet jelenségeit mélyebben megérthessük.

Az utóbbi hónapokban a szellemi világ egyes olyan érzékfeletti tényeiről beszéltem önöknek, amelyek ismeretében a jelenkor szellemiségébe jobban beleláthatunk. Ma néhány további dolgot hozok fel annak érzékeltetésére, hogy hogyan függ össze korunk szellemi életének karmája az antropozófiai mozgalom feladataival.

Először mindenesetre néhány olyan dologra térnék ki, amelyekről esetleg nem fogják mindjárt belátni, hogy hogyan kapcsolódnak fő témánkhoz, de az azonnal felismerhető lesz, hogy a múlt szellemi életének mélységei mennyire meghatározzák korunk szellemi életét.

Egyes dolgok paradoxnak fognak tűnni, de földi szemléletünkben az élet teljessége nem nélkülözi a paradoxonokat. A példák, amelyeket ma kiválasztok, nem hétköznapiak lesznek, mert a földi életek szokásos egymásutánjában rendszerint nem találunk történelmi személyiségeket, illetve az egyes személyek nem úgy jelennek meg, hogy felületes szemlélettel valamilyen folyamatos láncolatot figyelhetnénk meg náluk. Valóban vannak azonban olyan földi életek, amelyek oly módon követik egymást, hogy áttekintésük egyben a történelmet is bemutatja.

Ez persze kevés egyéniségnél fordul elő látványosan, de akiknek egyes inkarnációira történelmi jelleggel utalhatunk - már említettem ilyeneket azoknál rendkívül sokat tanulhatunk a karmáról.

Először egy olyan személyiségről szeretnék beszélni, aki az első keresztény század végén élt, és olyan filozófus volt, aki a szkeptikusokhoz tarozott, vagyis azokhoz, akik a világban tulajdonképpen semmit sem tartanak bizonyosnak. Ahhoz a szkeptikus iskolához tartozott, amely megélte a kereszténység megjelenését, de teljesen azon az alapon állt, hogy biztos megismeréshez egyáltalán nem lehet jutni, tehát például semmiképpen sem lehet megmondani azt, hogy valamilyen isteni lény emberi alakot ölthet-e.

Ez a személy - az akkori neve nem sokat számít, Agrippának hívták - ekkor testesült meg, és úgyszólván mindazt magába szívta, amit a görög szkepszis létrehozott. Bizonyos értelemben olyan ember volt, akit akár cinikusnak is nevezhetnénk, ha ezt a kifejezést nem megvető értelemben használjuk, hanem inkább szakkifejezésként. Életszemléletében szkeptikus volt, de ahogy a világ dolgait fogadta, abban cinikus: még az igen fontos dolgokon is nagyon szívesen tréfálkozott. A kereszténység akkor teljesen nyomtalanul haladt el mellette. Amikor átlépett a halál kapuján, olyan hangulat maradt benne, amely nem annyira a szkepszisének eredménye volt - hiszen az csak egy filozófiai szemlélet, amit halálunk után nem viszünk magunkkal messzire -, hanem olyan alaphangulat, amely belső lelki és szellemi szokásaiban rejlett: az élet fontos eseményeit felületesen fogadta, és örült annak, hogy egyes jelentősnek tűnő dolgok nem bizonyulnak jelentősnek. Így ezt az alaphangulatot vitte bele a halál utáni életébe.

Már tegnap is említettem, hogy a halál kapuján áthaladva az ember először olyan szférába lép, amely fokról-fokra elvezeti a Hold régiójába. Arra is utaltam, hogy ez az emberiség ősi tanítóinak a területe, akik egykor a Földön éltek, bár nem fizikai testben, és így nem is úgy tanítottak, ahogyan a későbbi tanítást elképzeljük. Csak étertestben jártak a Földön, és úgy tanítottak, hogy amikor a misztériumokban valakinek a tanítására sor került, az illető ezt úgy érezte, mintha az ősi bölcsek egy időre beleköltöztek volna. Úgy érezték: egy ősi bölcs volt nálam. Az ősi bölcsek e beköltözésének eredményét belső inspirációként élte át. Ilyen módon tanítottak a régmúltban. Mindez a Föld-fejlődés legrégebbi korszakaiban történt, amikor a nagy ősi tanítók étertestben jártak a Földön. Amikor a Hold mint égitest különvált a Földtől, akkor ezek az ősi tanítók átvándoroltak a Holdra, így a halál után az ember kozmikus útjának első állomásaként most az ő területükön halad át. Ők világosítják fel karmájáról, hiszen főként a múlt bölcsességével foglalkoznak.

Amikor Agrippa, a szóban forgó személy belépett e területre, akkor igen erőteljesen megvilágosodott számára egyik korábbi inkarnációjának az értelme. Ez különösen jellegzetes inkarnáció volt, és amikor most a halála után visszapillantott rá, mély benyomást keltett benne, mert abban az inkarnációjában még sok mindent meglátott abból, ahogyan az elő-ázsiai és afrikai kultuszok kialakultak a régi misztériumokból.

Ez a személy most - már a keresztény korban - az érzékfeletti síkon megint nagyon intenzíven átélte azt, amit annak idején a Földön Elő-Ázsia néhány hanyatló misztériumánál tapasztalt. Ez vezetett oda, hogy most érzékfeletti módon meglátta - mint mondtam, a kereszténység nem érintette meg -, hogyan várták Krisztust a régi misztériumokban.

Ezek a misztériumok azonban azokon a helyeken, ahol ez a személyiség élt már külsőségessé váltak - a misztériumhelyekről származó kultuszokra gondolok, amelyekkel találkozott -, így olyan kultuszokat ismert meg, amelyek a Krisztus utáni első századok során bekövetkező keresztény átalakulásban átkerültek a római kereszténységbe.

Tehát figyeljék meg jól, kedves barátaim, miről van szó! Ennél a személynél a halála után az érzékfeletti régióban készült elő annak megértése, hogy a kultuszok és egyházi intézmények külsőségessé váltak. Ezek azelőtt pogányok voltak, de az első keresztény századokban ismét feléledtek, és átmentek a kifejezetten római kultuszba, az egyházi formának teljesen a római kultuszhoz igazodó változatába.

Mindez ennél a személynél egészen sajátos szellemi karaktert hozott létre. Amikor az ember a halála és újabb születése közötti életét éli, ennél a személynél azt látjuk, hogy különösen a Merkúr-szférában úgy dolgozza ki karmáját, hogy ne bensőséges értelemben, hanem inkább a külső intelligenciának megfelelően nyeljen majd nagy áttekintést a világ viszonyairól.

Ha azután tovább követjük ezt a személyt, akkor újra rátalálunk a Földön, mint aki XIV. Lajos gyermekkora idején Francia- ország irányítását a kezében tartja: ő Mazarin bíboros. Ha tanulmányozzuk Mazarin bíborost a maga fényesen ragyogó nagyságában, valamint a kereszténységet illető külsőséges felfogásában, ami erősen jellemezte, de még abban is, ahogy beleéli magát annak az asszonynak a lelkületébe, aki XIV. Lajos gyámja volt, akkor azt látjuk, hogy a kereszténységből felvette az intézményes formát, a kultuszt és a pompát, és mindebbe belevont egyfajta elő-ázsiai keleti csillogást. Alapjában véve úgy uralkodott Európán, mint aki az egyik jóval korábbi inkarnációjában intenzíven magába szívta az elő-ázsiai jelleget.

Mazarin bíborosra másfelől igen erőteljesen hatottak a külső körülmények. Csak gondoljunk a korra: a harmincéves háborúra és annak kimenetelére, illetve mindarra, ami XIV. Lajostól indult ki.

Mazarin bíboros nagy áttekintéssel rendelkezett, valóban jelentős államférfi volt, de ugyanakkor mintegy mámorban, saját tetteinek kábulatában élt, így tettei, mondhatnánk, nagy virtuozitással mentek végbe, de nem fakadtak szíve mélyéből.

Élete egészen sajátossá válik, amikor ismét áthalad a halál és az újabb születés közötti szakaszon. Ekkor azt látjuk, hogy a Merkúr-szférában mintegy köddé foszlik mindaz, amit ez a személyiség a Földön cselekedett. A halál és az újabb születés közötti életben megmarad benne mindaz, amit a kereszténység eszméiből felvett, és az is, amit a tudomány iránti szkepszisében átélt: a tudomány nem nyújthatja a végső igazságokat. A Merkúr-szférán való előző áthaladásakor megvolt benne a megismerésre való hajlam, ez azonban most megszűnik, és az érzékfeletti életben karmikusan kialakul egy sajátságos beállítottság: szívósan ragaszkodik azokhoz a fő nézeteihez, amelyeket korábban vallott, de kevés olyan fogalmat tud kibontakoztatni magában a következő életére vonatkozóan, amely majd abban vezethetné. Amikor áthalad a halál és az újabb születés közötti életen, az az érzésünk támad: mit is kezd magával ez a személy az új inkarnációjában, amelyre most törekszik? Mihez kötődik igazán? Úgy érezzük, hogy többé-kevésbé kapcsolódhatna bármihez, de éppen úgy semmihez sem. Ennek előfeltételét ott látjuk benne. Ebben a személyiségben a bíborossághoz vezető úton mély nyomot hagyott az, ahogyan korábbi szkepsziséből fakadóan átélte a kereszténység minden külsőségét. Ennek a személynek tehát majd széleskörű ismeretekkel kell rendelkeznie, amelyek mégiscsak a felszínt érintő fogalmakban fejeződnek ki. Másrészről: Európa térképe erősen megváltozott azóta, hogy ő uralkodott. Ezért nem tudjuk, hogyan talál vissza önmagához. Mihez kezd Európa új térképével? Egészen biztosan semmire sem megy vele.

Igen, kedves barátaim, át kell élnünk ezeket a dolgokat a halál és az újabb születés közötti életet illetően, hogy ne essünk tévedésekbe, hanem valóban egzakt tudásra tegyünk szert. Ennek a személynek az újratestesülése a fizikai létben a Michael-korszak közeledtével és megjelenésével különös kettős arculatot mutat. Olyan személyiség lesz, aki már nem lehet egészen és teljesen államférfi, sem valódi egyházi ember, mégis a külső élet intenzíven belevonja mindkettőbe: ő Hertling, aki egészen idős korában német birodalmi kancellár lesz, és így karmikus következményként kell értékesítenie Mazarin életének maradványait. Keresztény professzorként pedig megjeleníti mindazokat a sajátosságokat, amelyekkel korábban a kereszténységhez viszonyult.

Láthatják ezen a példán, hogy korunk emberei milyen sajátos utakon érkeznek el a múltban mostani személyiségükhöz. Aki nem kutat, hanem csak kigondol valamit, az természetesen egészen máshoz juthat el. A karmát azonban csak akkor értjük meg, ha az ilyen extrém összefüggéseket is nyomon tudjuk követni, amelyek fizikai világunkban paradoxnak tűnnek, de a szellemi síkon mégis léteznek. Mint például az az általam már többször említett tény, hogy az egyházat oly dühödten támadó Ernst Haeckel az újratestesült Hildebrand szerzetes, akiből előző inkarnációjában a nagy Gergely pápa lett.

Itt megfigyelhetjük azt, hogy egy ember földi életében táplált hitének vagy szemléletének külső tartalma mennyire közömbös, mivel ezek csak a gondolatai. De tanulmányozzák csak Haeckelt, különösen azzal kapcsolatban, ahogyan Hildebrand apátként, majd Gergely pápaként viselkedett - azt hiszem ezek között a chartres-i képek között is szerepel - akkor észreveszik, hogy itt valóban fennáll egy dinamikus átfedés. Ezt a példát azért említettem, hogy lássák: korunk sok kiemelkedő személyisége áthozza a múltat a jelenbe.

Most egy másik példát szeretnék kiválasztani, amelynek valamennyien igen nagy jelentőséget tulajdoníthatnak, és szinte félek attól, hogy nem a kellő súllyal beszélem el, de olyan rendkívül mélyen vezet be korunk egész szellemi szövedékébe, hogy nem tudom megállni, hogy ne ezt válasszam.

Ha egyébként jól megnézik Hildebrand szerzetes arcát, akiből VII. Gergely pápa lett - őt ismerjük a történelemből - akkor szembetűnik, hogy már Hildebrandnak, a későbbi Gergelynek az arca milyen megdöbbentően kifejezi Haeckel belső lelki alkatát.

De most egy másik személyiséget szeretnék felidézni - mint mondtam, szinte visszariadok az említésétől -, akinek az esete rendkívül jellemző arra, amit a múltból hoz át az ember a jelenbe, és arra is, hogy ez hogyan történik. Már többször utaltam rá, és a külső történelemből is mindenki tudja, hogy a IV. században Niceában tartották azt a zsinatot, amelyen Nyugat-Európa számára döntés született az arianizmusról és az athanazianizmusról, amennyiben elítélték az arianizmust.

Ezen a zsinaton megjelent az első keresztény századok mérvadó személyiségeinek minden magasrendű tudása, ahol valóban mélyreható eszmékkel vitatkoztak, mivel az ember lelki alkata még egészen más volt, és az emberi lélek számára magától értetődött, hogy közvetlenül benne él egy szellemi világban. Arról vitatkozhattak, hogy Krisztus, a Fiú, egylényegű-e az Atyával, vagy nem egylényegű vele. Ez utóbbit az arianizmus állította. Most nem akarok e kétféle nézet dogmatikai különbségével foglalkozni, de hangsúlyozni szeretném, hogy roppant éles elméjű vitákról volt szó, amelyeket az akkori korra jellemző intellektualitással vívtak meg.

Ha ma éles elméjűek vagyunk, akkor mint emberek vagyunk azok. Hiszen ma szinte minden ember éles elméjű. Már többször elmondtam, hogy az emberek korunkban nagyon okosak, vagyis képesek gondolkodni. Ez nem túl sok, de mindenesetre képesek erre. Lehet valaki nagyon buta, de azért gondolkodni mégis tud. A mai emberek tehát tudnak gondolkodni. Akkoriban azonban az emberek még nem tudtak gondolkodni, hanem gondolataikat inspirációnak érezték. Aki tehát éles elméjű volt, az úgy érezte, hogy ez isteni kegyelem nála. A gondolkodásnak még szellemi látás jellege volt. Ez teljesen így volt még a IV. században is. Akik meghallgattak egy gondolkodót, azok gondolkodásának eredetéről is megérezték valamit.

Ezen a zsinaton jelen volt egy személy, aki részt vett ezeken a vitákon, de a zsinat kimenetele a legnagyobb mértékben lehangolta, mert ő azon fáradozott, hogy mindkét fél mellett érveket találjon. Ez az ember igen jelentős szempontokat hozott fel mind az arianizmus, mind az athanazianizmus mellett, és ha szándéka megvalósul, akkor kétségtelen, hogy az eredmény egészen másképpen alakult volna. Nem valamiféle hitvány megegyezés jött volna létre az arianizmus és az athanazianizmus között, hanem valószínűleg valamilyen nagy szintézis. Persze nem helyes a történelmet kiigazítani, de bizonyos feltételezések azért elmondhatók. Egy ilyenféle szintézis hatása az lett volna, hogy az ember a maga belső isteni mivoltát sokkal intimebb módon tudta volna hozzákapcsolni a világmindenség isteni mivoltához. Az athanazianizmus ugyanis utóbb úgy alakította a dolgokat, hogy az emberi lelket egészen elszakította isteni eredetétől, és eretnekségnek nyilvánította, ha valaki az ember benső világában élő isteniről beszélt.

Ha viszont az arianizmus győz, akkor természetesen sokat beszéltek volna az ember bensőjében élő istenről, de sohasem beszéltek volna róla a szükséges belső tisztelettel és különösen nem a szükséges belső méltósággal. Az arianizmus az embert minden fokon a benne létező isten megnyilatkozásának tekintette volna. Azonban minden állat is az, minden növény, a kő, az egész világ. Ennek a szemléletnek tehát csak akkor van értéke, ha ugyanakkor magában foglalja azt az ösztönzést is, hogy fejlődésünk során egyre magasabbra és magasabbra emelkedjünk, és ezáltal találjuk meg magunkban az istent. Csak akkor van értelme annak a megállapításnak, hogy az élet valamilyen fokán magunkban hordozzuk az istenit, ha ezt az istenit úgy fogjuk fel, mint egy állandó törekvést „önmagunk” felé, ahová még nem jutottunk el. Ha az említett személyiség valamilyen mérvadó befolyásra tett volna szert a zsinaton, akkor kétségkívül létrejött volna a két szemlélet ilyenféle szintézise.

Ez a személy azután mélységes elégedetlenséggel vonult visz- sza valamilyen egyiptomi remeteségbe, ahol rendkívül aszkétikus módon élt. Alaposan ismerte - akkor a IV. században - a kereszténység minden valóságos spirituális tartalmát, talán korának ő volt az egyik legképzettebb kereszténye, de nem volt harcos típus.

A zsinaton olyan emberként lépett fel, aki minden oldalról mérlegel, nyugodt, bár rendkívül lelkes, még ha nem is a részletekért és egyoldalúságokért lelkesedik. Így aztán rendkívül keserűen érintette - nem mondom, hogy undor fogta el, ez azért mégsem volna a megfelelő kifejezés -, hogy semmit sem tudott elérni. Teljesen meg volt győződve arról, hogy a kereszténység sokat nyert volna, ha szemléletét érvényre juttathatja.

Így egyfajta remeteségbe húzódott vissza, további élete során remeteként élt. Belső lelki késztetésből azonban egy egészen sajátságos életszakasz várt rá, ugyanis most annak szentelte magát, hogy kikutassa a gondolati inspiráció eredetét. E személyiség misztikus elmélyedése annak kiderítésére irányult, hogy a gondolkodás honnan kapja az inspirációt. Legfőbb törekvése az lett, hogy rátaláljon a szellemi világban a gondolat eredetére. Ennek vágya teljesen átjárta. Ezzel a vággyal is halt meg, anélkül azonban, hogy akkori földi életében ennek végére tudott volna járni, választ talált volna rá. Ez nem történt meg. Mert a kor akkoriban még nem volt alkalmas erre.

A halálon áthaladva azonban ez a személyiség sajátos dolgot élt át. Évtizedekkel a halála után visszapillantott földi életére, és ebből a földi életből most mindig azt látta, amit annak végén kutatott. És a halált közvetlenül követő visszapillantásban képes volt meglátni, hogy az ember hogyan gondolkodik.

E kérdést illetően azonban még ekkor sem jutott végső válaszhoz. Ezt fontos tudnunk. Ez a személyiség a halála után csodálatosan világos, imaginatív módon belelátott a világmindenség intelligenciájába, de anélkül, hogy kérdésére megtalálta volna a valódi választ. Mert nem a világmindenség gondolatait látta - ezeket akkor látta volna, ha beteljesedik, ami után vágyott, hanem a világmindenség gondolkodását csak képek alakjában érzékelte.

Itt tehát egy olyan személyiségről van szó, aki úgy élte át a halál és az újabb születés közötti életet, hogy valamilyen egyensúlyi állapotba jutott a misztikus imaginatív szemlélet és az éles elméjű gondolkodás között, de ez cseppfolyós állapotban maradt benne, még nem jutott el a kifejlethez.

Először a misztikus beállítottság kerekedett felül abban, ami karmikusan kialakult nála. Ez a személyiség a középkorban látnoknőnek születik meg, aki csodálatos módon be tudott pillantani a szellemi világba. A gondolkodó képesség most teljesen visszahúzódott, és a szemléleti jelleg került előtérbe. Ennek az apácának a vízióiban csodás látomások jelentek meg, ugyanakkor a Krisztusnak való misztikus önátadás jellemezte. Lelkét egy látnokian szemléletes kereszténység hatotta át, annak minden mélységével. Ezekben a látomásokban Krisztus nem harcias, hanem szelíd seregek vezetőjeként jelent meg, ezek a seregek szelídségükkel akarták elterjeszteni a kereszténységet, éppenséggel úgy, ahogyan az még egyetlen korban sem valósult meg a Földön. Látomásaiban tehát egy egészen bensőséges kereszténység bontakozott ki, amely egyáltalán nem illett bele abba, ahogyan a kereszténység akkori formájában megjelent.

Ez az apáca, ez a látnoknő élete során nem került ellentétbe a hivatalos kereszténységgel. De mégis kiemelkedett belőle, és kialakított magában egy olyan teljesen személyes jellegű kereszténységet, amilyen később tulajdonképpen nem is létezett a Földön. Így a világmindenség, mondhatnám, azt a kérdést intézte ehhez a személyhez, hogy ezt a fajta kereszténységet egy újabb inkarnációban hogyan lehet megvalósítani fizikai testben.

Miután ez a látnoknő már hosszabb ideje a szellemi világban élt, megint megjelent benne a régi inspirált intellektualitás utócsengése. A látomások utóhatásait, hogy úgy mondjam, most már eszmék is áthatották. Amikor pedig ez a lélek emberi testet keresett magának, Vlagyimir Szolovjovként született meg újra.

Olvassák el Szolovjov műveit! Már többször leírtam, hogy milyen hatással vannak a mai emberre, ezt a Szolovjov-kiadás előszavában is említettem. Próbálják meg átérezni, hogy mi minden rejlik a sorok között: részben egy sokszor igen fülledtnek tűnő misztika és egyúttal egy teljesen individuálisan megjelenő kereszténység. Mindez arról tanúskodik, hogy egy annyira lágy, minden irányban hajlékony testet kellett keresnie magának, amely csak az orosz nép körében volt lehetséges.

Úgy gondolom, kedves barátaim, hogy ezeket a példákat látva szent áhítatunk támad a valóban csak a legbelső lényünkben hordozott karma igazságai iránt. Akinek van érzéke a szellemi világ szemléléséhez, az itt megtapasztalhatja, amit gyakran kívánatosnak is tartunk, hogy az igazságnak legyen valamilyen szentsége, valami burkolt jellege, ami nem tárulkozik fel méltatlan módon.

Elsősorban teológiai oldalról ugyanis mindegyre azt vetik az antropozófia szemére, hogy a titokzatos igazságokról lerántja a szentség, a misztérium leplét, és ezáltal profanizálja azokat. Ha azonban belemerülünk az antropozófiai szemléletmód mélyebb, ezoterikusabb részeibe, akkor tisztába jövünk azzal, hogy ilyen profanizálásról nincs szó. Sőt, a világ szent áhítatot kelt bennünk, amikor az egymást követő emberi életeket vizsgáljuk, és azt kutatjuk, hogy a régebbi életek hogyan hatnak csodálatos módon a későbbiekre. Senki sem fog ilyen kifogásokat emelni, amennyiben saját maga bensőleg még nem profanizálódott, vagy gondolkodásával nem ilyen irányban hat.

Azt mondhatjuk, hogy aki Szolovjov írásait olvassa, és közben érzékeli a háttérben a vallásos apácát csodálatos látomásaival és a Krisztus lénye iránti odaadásával, és aki tudja, hogy ez a személyiség a IV. században milyen keserű érzéssel hagyta el a niceai zsinatot, ahol olyan nagy és jelentős dolgokról beszélt, aki tehát ennek a személyiségnek a szívében-lelkében mintegy kétszer is felfedezi a kereszténységet, mint hátteret - először racionális, de inspiráltan racionális alakban, majd látnoki formában -, annak számára e titkok leleplezése egyáltalán nem jelent profanizálást.

Egyszer egy német romantikusnak volt annyi bátorsága, hogy a híres Ízisz-mondásról másképpen gondolkodjon, mint a többi ember. Ez a híres Ízisz-mondás így hangzik: „Én vagyok, ami volt, ami van, ami lesz, fátylamat halandó még nem lebbentette fel”. - Erre a német romantikus azt felelte: akkor halhatatlanná kell válnunk, hogy azt fellebbenthessük! - A többiek viszont egyszerűen csak tudomásul vették a mondást.

Fedezzük fel magunkban az igazán halhatatlant, az isteni-szellemit! Akkor megközelíthetünk egynémely titkot, anélkül, hogy profanizálnánk azokat. Ha viszont kevésbé bízunk saját lényünk isteni mivoltában, akkor közelednünk sem lenne szabad hozzájuk.

Ez egy olyan gondolkodásmód, amelynek egyre jobban el kellene terjednie az olyanfajta fejtegetések nyomán, mint az előző és a mostani, hogy hatással legyen azoknak a cselekvésére és egész életére, akiket karmájuk az említett módon az Antropozófiai Társasághoz vezetett.