"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata V. (11)


A karma, mint az emberi élet sorsának kialakítása

8. --

[A Holdszféra és az emberiség ősi tanítói. A karma első csírái.]

Boroszló, 1924. június 7.

Az antropozófia bölcsessége azáltal hat leginkább az emberi életre, hogy rámutat azokra az átfogó kozmikus titkokra, az egész világ titkaira, amelyek voltaképpen mikrokozmikusan egyesülnek az ember lényében. Ami azonban a kozmoszból ilyen módon érthetővé és világossá válhat számunkra, abban olyasmi él, ami beleragyog az emberi élet minden napjába, sőt minden órájába, és mivel ez megjelenik az emberi élet sorsában, az ember karmájában, ezért abba is beleragyog, ami közvetlenül érinti szívünket, sőt, mint mondtuk, minden órában megérinti. Így ezekben a napokban különösen azoknak az eszméknek, szellemi képeknek antropozófiai megalapozásáról szeretnék beszélni, amelyek az emberi karmát közelebb hozhatják hozzánk.

Tudjuk, hogy a születés és a halál között lezajló emberi életben van két olyan pillanat, amely lényegesen eltér az ember földi életének minden más pillanatától. Az egyik ilyen pillanat - természetesen szó szerint véve nem pillanat, de megértik, hogy miről van szó - a földi élet kezdete, a születés illetve a fogantatás. Az ember ekkor száll le szellemi-lelki lényként a földi életbe, földi működésének eszközéül fizikai testet ölt, és nemcsak betölti ezt a fizikai testet, hanem mintegy azonosul vele, hogy működni tudjon a Földön. A másik pillanat az, amikor az ember eltávozik földi életéből, és a halál kapuján át visszatér a szellemi világba.

Ha mindenekelőtt az utóbbi pillanathoz tartjuk magunkat, azt látjuk, hogy a halál utáni első napokban bizonyos mértékben megmarad az ember fizikai alakja. Feltehetjük azonban a kérdést: hogyan viszonylik az embernek ez a megmaradt fizikai alakja a természethez, ahhoz a léthez, amely földi életünkben a természet különböző világaiban vesz körül bennünket? Képesek-e a természeti világok, képes-e az egész külső természet arra, hogy fenntartsa az emberi lény maradványait, ezeknek a maradványoknak az alakját? Erre a természet nem képes. A természet csak arra képes, hogy szétrombolja az ember fizikai alakját, amely fizikai-földi életébe való belépése óta épült fel; a halállal elkezdődik annak a formának a feloszlása, amelyet az ember földi alakjának tekint. Akinek ez az egészen nyilvánvaló igazság elég mélyen hat a lelkére, az megérti, hogy már az ember fizikai formájában is milyen egyszerűen benne van minden anyagiságnak a cáfolata. Mert ha a materiális gondolkodásmód helyes volna, akkor azt mondhatnánk, hogy az emberi formát a természet építi fel. Ezt nem mondhatjuk, mert a természet az emberi formát csak szétrombolni tudja, nem pedig felépíteni. Ez a gondolat mély benyomást kelthet bennünk. Ez meg is történik, de igen gyakran nem foglaljuk helyes gondolati formába. Tudat alatt él az emberi lélekben, és benne él mindabban, amit a halál rejtélyénél érzünk. Itt azonban mégis energikusan van jelen. Az antropozófia éppen azokat a rejtélyeket akarja megoldani, amelyek az elfogulatlan emberi értelemben jönnek létre az élettel kapcsolatban, mégpedig úgy, ahogy ez a megoldás az élet helyes irányításához szükséges. Így először is egyszerűen az ember elfogulatlan szellemét kell, hogy a halál pillanatára figyelmeztesse.

Másrészről a születés pillanatára mutathat rá. Ha azonban elfogulatlanul figyeljük meg önmagunkat, akkor a születés pillanatáról voltaképpen csak a halál képzetét kaphatjuk meg. Ennek a megfigyelésnek az emberi gondolkodásra kell irányulnia. Az emberi gondolkodás kiterjed mindarra, ami a fizikai-érzéki földi világban történik. Gondolatainkat a világ történéseiről alakítjuk ki. Nem is lehetnénk emberek, ha nem alakítanánk ki ilyen gondolatokat, mert a földi világban körülöttünk élő valamennyi lénytől a gondolatok kialakításában különbözünk. Ha azonban gondolatainkat önmagunk elfogulatlan megfigyelésével ragadjuk meg, akkor úgy tűnik, hogy ezek valóban igen távol esnek mindattól, ami valóságosan vesz körül bennünket. Képzeljük csak el megfelelőképpen, hogy milyen elvontak és hűvösek leszünk belsőleg, amikor gondolkodásunknak adjuk át magunkat, ahhoz képest, amikor lelkünkkel az életnek adjuk át magunkat. Az elfogulatlan lelkület számára nem lehet kétséges, hogy a gondolatokban van valami hidegség, elvontság, józanság és szárazság. De éppen gondolati életünk helyes szemlélése kellene hogy legyen az, amit az antropozófus elsőként meditatív módon átél. Akkor a gondolati életből olyasmi merül fel benne, ami nagyon hasonlónak tűnhet egy holttest látványához. Mi jellemző egy holttestre? A holttest előttünk fekszik. Azt mondjuk, hogy ebben a képződményben emberi lélek, emberi szellem élt. Ez az emberi lélek és szellem eltávozott. Az emberi holttest a lélek és szellem burkaként fekszik előttünk, de ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy az egész emberen kívüli világ sem hozhatta volna létre ezt az alakzatot, ez csak a legbelső, szellemmel áthatott emberi természetből származhatott, és csak a maradványa valaminek, ami már nincs meg. Maga a forma azt mutatja, hogy a holttest nem valóság, csak egy valóság maradványa, és csak akkor van értelme, ha lélek és szellem él benne. Most a megmaradt formában sok mindent elveszített, de jelenlegi alakjában éppen azt mutatja, hogy lélek és szellem lakott benne.

Most irányítsuk lelki tekintetünket a gondolati életre. Ha némileg más szempontból is, de ez is holttestszerűnek fog tűnni. Ha az emberi gondolkodást elfogulatlanul szemléljük: ez voltaképpen épp olyan kevéssé létezhet önmagától, mint a holttest emberi formája. Ennek nincs értelme, és a külső természetet felfogó emberi gondolatnak sincs, akárcsak a holttestnek. Hiszen a külső természetet a gondolat megragadhatja ugyan, de az sohasem hozhatja létre ezt a gondolatot. Másrészről nem létezhetne olyan logika, amely valamennyi természeti törvénytől függetlenül meglátja, hogy valami gondolatilag helyes vagy helytelen. Ha itt a földi világban felfogjuk és helyesen értjük a gondolatot, akkor holttestnek, lelki holttestnek kell tűnnie, ugyanúgy, ahogy fizikai holttestként jelenik meg az, ami az emberből megmarad, amikor áthalad a halál kapuján. Ezt az emberi formát csak akkor érthetjük meg, ha olyan maradványnak tekintjük, amit egy élő ember hagyott itt halála után. Képzeljük el, hogy ha csak egyetlen ember élne a Földön, és halála után eljönne egy „marslakó”, meglátná a holttestét, egyáltalán nem értené. Tanulmányozhatná az összes ásványi, növényi és állati formát, mégsem értené, hogy ez a halott forma hogyan jött létre. Mert ellentmond saját magának, és ellentmond az egész emberen kívüli földi világnak. Elárulja, hogy valami hiányzik belőle, mert nem lehetne olyan, amilyen, ha mindig csak önmagára lett volna bízva.

Ugyanez a helyzet a gondolatainkkal is. Ezek sem lennének olyanok, amilyenek, ha csak a külső természet révén jöttek volna létre. A lelki holttestek a fizikai holttestekhez hasonlóak. Ahol holttest van jelen, ott valaminek el kellett halnia. Mi halt meg? A gondolatnak az az alakja, amellyel a földi világba való leszállásunk előtt rendelkeztünk. Akkor még élt az, ami az elvont gondolatban holttá vált. A még testetlen lélek gondolkodása úgy viszonylik mostani gondolatainkhoz, mint a lélekkel és szellemmel áthatott ember a holtesthez. A fizikai testben élő ember az a sír, amelyben eltemették a születés előtti lét eleven lelki életét. A gondolat a lélekben eleven volt. A lélek a szellemi világ számára elhalt. Nem eleven gondolatokat hordozunk magunkban, hanem a gondolat holttestét.

A születés a földi élet halállal ellentétes oldala, ha ezt megnézzük, a fenti dolgok adódnak számunkra. Azt kell mondanunk, hogy a szellemiség bizonyos módon a születés révén hal el az emberben, fizikai mivolta pedig halála révén hal el. Ekkor beszélünk helyesen ezekről a tényekről, és nem akkor, ha úgy beszélünk, ahogy korunkban általában szoktak.

Ha az antropozófiához vezető kaput keressük, akkor először a halálhoz kell vezetnünk lelkünket, és tudomásul kell vennünk, hogy gondolkodásunk a születés előtti gondolkodáshoz képest holttest. Ekkor az emberre vetetett pillantásunk túlterjed a földi életen, és ezáltal felkészülhetünk az antropozófia tanításának, bölcsességének felvételére. Az antropozófiához vezető természetes utat azért találják meg az emberek olyan nehezen, mert nem látják helyesen azt, ami itt van ugyan a földi életben, de - az itteni körülményeknek megfelelően - csak holttest alakjában lehet jelen. Ma túlbecsülik a gondolkodást, pedig valójában nem is ismerik igazán, csak lelki-holttest jellegű állapotában.

Ha gondolatainkat úgy irányítjuk, ahogy most megpróbáltam, akkor intenzíven feltűnik számunkra az emberi lélek örök életének két oldala. Alapjában véve az emberi reménység idézte elő, hogy a modern nyelvekben csak egy kifejezésünk van arra a fél-örökkévalóságra, amely most kezdődik, és sohasem szűnik meg. Csak a „halhatatlanság” kifejezésünk létezik, mert korunk emberét elsősorban az érdekli, ami halála után történik. Most itt van a Földön, és minden érdeklődése arra irányul, hogy megtudja, mi történik a halála után. Voltak azonban olyan korok az emberiség fejlődésében, amikor az embert más is érdekelte. Az önzőén gondolkodó ember ma azt mondja: érdekel, hogy mi jön a halál után, azt szeretném tudni, hogy tovább élek-e, ami születésem illetve fogantatásom előtt volt, az nem érdekel. Mert az ember itt van, és ezért nem egészen úgy gondolkodik a születés előtti életéről, mint arról, ami halála után következik. Az emberi lélek örökkévalóságához azonban mindkét oldal hozzátartozik: a halhatatlanág és a születetlenség is. Az emberek régebbi, eredeti misztériumnyelveinek volt megfelelő szava a születetlenségre is, mert ők koruknak megfelelően látták az érzékfeletti világot. Egy ilyen kifejezést azáltal kell elsajátítanunk, hogy gondolatainkat ebbe az irányba tereljük. Ez azonban az emberben érvényesülő természeti törvényszerűségtől egészen eltérő törvényszerűséghez juttat el bennünket: az emberi sorshoz.

Ez az emberi sors először csak úgy tárul lelkünk elé, hogy mintegy véletlenül ér bennünket, véletlenül éli ki magát. Valamiféle impulzusból kiindulva véghez viszünk valamit, és a mindennapi élettel kapcsolatban azt kell mondanunk: számtalan esetben történik, hogy a jó embert súlyos, fájdalmas, tragikus tapasztalatok érik, aki viszont egyáltalán nem jó szándékú, az nem rossz, hanem éppenséggel jó élettapasztalatokban részesül. Átlagos tudattal a mindennapi életben nem látunk összefüggést lelki indítékaink és a sors eshetőségei között. Látjuk, hogy a jó embert a sors legsúlyosabb csapásai érhetik, a gonosznak pedig sokszor viszonylag jó a sorsa. A természet történéseiben látjuk az okok és okozatok szükségszerűségét, ezt viszont nem látjuk abban a szellemi vonatkozásban, amelybe morális életünk beleszövődött. Ha viszont mégis elfogulatlanul tekintünk az életre, akkor azt látjuk, hogy a sors úgy játszódik le, hogy azt kell gondolnunk: úgy folyik le, ahogyan mi magunk kerestük.

Legyünk csak egészen elfogulatlanok magunkkal szemben. Nézzük meg jelenlegi inkarnációnk valamely időpontjában eddigi életünket. Ha valaki például ötvenéves és elfogulatlanul tekint vissza erre a gyermekkoráig terjedő ötven évre, akkor megláthatja, hogy voltaképpen belső indítékból saját maga ment elébe mindannak, ami őt érte. Nem kellemes megfigyelés, de visszafelé követve a dolgokat mégis azt kell mondanunk életünk döntő eseményeiről: az életnek ezekhez az eseményeihez úgy közeledtünk az időben, mint ahogy a térben egy pont felé haladunk. A sorsszerűség önmagunkból ered. Így teljesen érthető, ha egyes, már kissé atyaivá vált emberek, mint például Knebel, Goethe barátja, azt mondják magukban: ha megnézzük ezt az emberi életet, egészen tervszerűnek látjuk. Ez a terv persze nem olyan, hogy visszatekintve mindig azt mondjuk: ha így visszatekintek, megint csak ugyanezt tenném. Ha azonban visszatekintünk egyes cselekedeteinkre, mégis mindig azt látjuk: az előzőekhez belső ösztönzésre fűztük hozzá a következőt, így történt aztán, hogy egyik-másik esemény belekerült az életünkbe. Ilyen módon jutunk el annak belátásához, hogy morális lelki életünkben egészen más törvényszerűség fejeződik ki, mint a természetben. Mindezek révén teremtjük meg azt a hangulatot, amellyel a szellemi kutató elé állunk, aki a szellemi világ történései alapján írja le sorsunk alakulását, mint ahogyan a természet kutatója a természeti folyamatokból írja le a természeti törvényeket. Korunkban az antropozófiának éppen az a feladata, hogy felfedje a világmindenségben lévő szellemi törvényszerűségeket.

Erről bevezetésül mondok néhány szót. Emlékeznek rá, hogy például „A szellemtudomány körvonalai” című könyvemben említettem és más összefüggésben is leírtam, hogy az égről leragyogó Hold egykor a Földhöz kapcsolódott, aztán eloldódott a Földtől és egy meghatározott időpontban elvált tőle. A jövőben a Hold majd ismét egyesülni fog a Földdel. A Földtől azonban nemcsak a Hold vált el, elváltak tőle azok a lakói is, akik akkor éltek a Földön, amikor a fizikai Hold még együtt volt a Földdel. Ha megnézzük az emberi fejlődésben rejlő szellemi értéket, akkor egyre inkább felismerjük, hogy bár a jelenlegi emberiség rendkívül okos - ma csaknem mindeni nagyon okos - de nem bölcs. Az emberiség fejlődésének kezdetén megvoltak a bölcsesség értékei - ha nem is az értelemnek megfelelő alakban, hanem inkább képszerű költői formában -, ezeket az emberek között élő nagy tanítók, az ősi tanítók osztották szét a földi emberiség körében. Az emberiség ősi tanítói nem éltek fizikai emberi testben, csak étertestben testesültek meg, és a velük való érintkezés másmilyen volt, mint a fizikai emberek közötti érintkezés. Ezek a tanítók étertestben jártak-keltek a Földön. Akit ők vezettek, az lelkében érezte meg a közellétüket. Valami inspirációhoz hasonlót érzett a lelkében, igazságok és szemléletek belső felragyogását. Szellemi módon tanítottak. A földfejlődés akkori időszakában meg lehetett különböztetni látható és láthatatlan embereket. A tanítóknak nem volt szükségük arra, hogy lássák a láthatatlan embereket, mert tanításaik befogadására akkor is képesek voltak, ha nem voltak láthatóak. Lelkük mélyén hallották meg ezeket a tanításokat, és azt mondták: ha ilyen tanítások érkeznek, akkor az emberiség valamelyik nagy ősi tanítója közeledett hozzám. Külsőleg nem is látták ezeket az ősi tanítókat, szellemi látás útján találkoztak velük. Fizikailag nem fogtak kezet, mégis találkoztak, és mintegy szellemi kézfogást éreztek.

Ezek az ősi tanítók adták az emberiségnek azt az eredeti nagy bölcsességet, amelynek még az olyan alkotások is csak utócsengései, mint a Védák, vagy a Védanta-filozófia. Még ezek a nagy keleti tanítások is csak ennek utóhangjai. Ez az ősi bölcsesség egykor ismert volt az emberiség körében, de azért pusztult el, hogy az emberek saját maguktól, szabad akarattal küzdjék fel magukat ismét a szellemiséghez. Az ember lényének szabadsága lehetetlen lett volna, ha az ősi tanítók itt maradnak, ők ezért aránylag röviddel a Hold kiválása után követték a Holdat, és a Hold kozmikus telephelyén ütötték fel lakóhelyüket, ők a Hold legfontosabb lakói, amióta elváltak a Földtől, és magukra hagyták az emberiséget. Itt a Földön már nem találkozunk ezekkel az ősi tanítókkal, de a halál utáni életünk során, amikor az egyik földi életből a másik felé haladunk, találkozunk velük, mégpedig nem sokkal azután, hogy átléptük a halál kapuját. Azt is említettük már, hogy a halál kapuján áthaladt ember fizikai testének le vetése után átéli, hogy éterteste egyre jobban kitágul, egyre nagyobb lesz, de ugyanakkor fel is hígul, végül pedig eltűnik a világmindenségben. Ezután nem érezzük már, hogy a Földön lennénk, néhány nappal halálunk után, miután étertestünket levetettük, a Föld közvetlen környezetében érezzük magunkat. Halálunk után néhány nappal tehát már nem érezzük magunkat a Földgolyón, hanem úgy érezzük, mintha a Föld teste egészen odáig tágult volna, ahol a Hold kering a Föld körül. Egy megnagyobbodott Földön érezzük magunkat, a Hold pedig mintha nem is volna test, hanem az egész szféra egyetlen egységet alkotna, és ennek a szférának a határát a Hold pályája képezi. A Föld megnőtt számunkra, és szellemivé válva egyszerűen a Hold-szféráig terjed. A Hold szférájában vagyunk és halálunk után hosszabb ideig benne is maradunk. Itt találkozunk először újra azokkal a szellemi lényekkel, akik az ember földi életének kiindulópontján a nagy ősi tanítók voltak. Halálunk után ezek az ősi tanítók azok a lények, akikkel a kozmoszban legelőször találkozunk, az ő területükre érkezünk meg. Ekkor különös tapasztalatra teszünk szert.

Könnyen azt képzelhetnénk, hogy a halál utáni élet, amely egy bizonyos ideig tart - az időről még beszélnem kell - a földi élethez képest árnyszerű. Hiszen a földi élet erőteljesnek tűnik, a dolgok tömörek, mindenütt megfoghatóak. Az ember is sűrű és tömör. Akkor nevezünk valamit valóságosnak, ha erősen meg tudjuk fogni. Ez az erőteljes földi élet azonban álomszerűnek tűnik, amikor áthaladunk a halál kapuján. Mert amikor a leírt módon a Hold birodalmába lépünk, akkor olyan életbe jutunk, amely sokkal reálisabbnak, valódibbnak tűnik, mégpedig azért, mert a Hold-régióban élő ősi tanítók áthatnak bennünket saját létükkel, és mindent sokkal reálisabban tárnak elénk, mint ahogyan földi emberként éljük át a világ dolgait. Mit élünk át?

Földi életünket voltaképpen csak töredékesen éljük át. Ha átlagos tudattal tekintünk vissza, akkor egységes folyamatnak tűnik. De hogyan éltünk? Árnyszerűen éltünk, a nappalt az éjszaka követte. Erre az átlagos tudat nem emlékszik. Újra nappal lesz, aztán megint éjszaka, ez így folytatódik, és emlékezetünkben csak a nappalokat állítjuk össze. A valóságos visszaemlékezésnél mindig azzal kell a nappalokat megszakítanunk, amit éjszaka éltünk át, a nappalokat mindig az éjszakákkal kell megszakítanunk. Az átlagos tudat ezt, némileg jogosan, nem teszi meg, mivel alvás közben letompul. Amikor együtt vagyunk a Hold lényeivel, akik egykor az emberiség ősi tanítói voltak, akkor éppen azt éljük át, amit éjszaka éltünk át itt a Földön. Ebből adódik, hogy a Hold régiójában ez a létforma mennyi ideig tart. Ha valaki nem aluszékony, akkor földi életének mintegy harmadrészét alussza át. Éppen ennyi ideig tart a Hold-régióban töltött életünk: mintegy földi életünk harmadrészéig. Ha valaki húszéves volt, akkor körülbelül hét évig, ha hatvanéves volt, akkor húsz évig - és így tovább. Itt ezek között a lények között élünk, létükkel hatnak át bennünket.

Hogy megértsük ottani létünket, abba kell behatolnunk, hogy milyenné válunk fizikai testünk elhagyása után. Erről a beavatott és a halott tud beszélni, mert a halott a tér régióján át elhagyja fizikai testét. Amint elhagytuk fizikai testünket, abban ősziünk szét, ami a fizikai testen kívül van. Ha itt állok, és elhagyom a testemet, akkor először az asztalban vagyok, aztán mindabban, ami körülvesz. Mindig abban vagyok, ami a világot betölti, egyre jobban benne vagyok, nem pedig a bőrömön belül. Ami eddig fizikai belső világom volt, most külső világom lesz; ami pedig régebben külső világom volt, az most belső világommá válik. Így a moralitás is külső világom lesz. Képzeljük el, hogy gonoszságomban arcul ütöttem valakit, és most halálom után negyvenedik évemben vagyok, akkor sértettem meg. Ez iszonyú morális hatást tett rá. Életemben talán ki is nevettem. Most nem az akkori élményemet élem át, hanem az ő fizikai fájdalmát és morális szenvedését. Teljesen őbenne vagyok. Ez valójában így volt már minden éjszaka is, de a tudat alatt maradt, nem tudtunk róla, kép maradt. Most a Holdon élő nagy, ősi tanítók szubsztanciája hat át bennünket. Ekkor mindent intenzívebben élünk át, mint itt a Földön. Ami itt a Földön álomszerű, az ott sokkal erősebb realitás, ezt éljük át. Ezt az intenzív realitást az is átéli, aki szellemi látó tudattal él együtt egy halottal a halála után; azáltal, hogy fel tud emelkedni az inspirációhoz, érzékfeletti látással tudja átélni. Ekkor átéljük, hogy az emberek haláluk után intenzívebb realitásban élnek, mint haláluk előtt. Ha valóban átéljük azt, amit egy ember a halála után él át, akkor ez bármilyen földi hatásnál sokkal intenzívebben hat. Nézzünk meg egy példát.

Bizonyára ismerik néhányan misztériumdrámáimat, és ezek egyik alakját, Stradert. Strader alakját az életből vettem. Volt egy hozzá hasonló személyiség, aki rendkívül érdekelt. A Strader alakjában leírt személyiség életét - természetesen költőien átalakítva - külsőleg követtem. Tudják, hogy négy misztériumdrámát írtam, a negyedikben Strader meghal. Ezt az 1913-ban írt misztériumdrámát úgy éltem át, hogy kénytelen voltam megírni Strader halálát. Miért? Amíg Strader eredeti személye itt élt a fizikai világban, addig őrá tekintettem. Közben azonban meghalt, de annyira érdekelt, hogy tovább követtem. Ekkor halála utáni életének a benyomásai olyan intenzívek voltak, hogy teljesen kioltották földi élete iránti érdeklődésemet. Nem mintha részvétem nem maradt volna meg, de ez nem volt elegendő azokhoz a hatalmas benyomásokhoz képest, amelyeket fizikai-földi halála után élt át, és én ezeket követtem. Meg kellett írnom Strader halálát, mert az eredeti személy halála utáni élete lebegett a szemem előtt, és ez földi életénél sokkal erősebb volt.

Ez a gyakorlatban is megjelent. Voltak olyan barátaim, akik rájöttek, hogy kiről mintáztam Stradert, és bizonyos nemes odaadással igyekeztek a hagyatékot felkutatni. Óriási örömmel hozták el nekem. Önkéntelenül kissé neveletlennek kellet lennem, mert ez egyáltalán nem érdekelt, hiszen amint a földi maradványokkal szemben megjelentek a halál utáni élet benyomásai, ezek mindazt kioltották, amit barátaim még ebből a földi életből elhoztak. Az a helyzet, hogy az emberbe a Hold lényeinek szubsztanciája költözik, és ez olyan benyomásokat hoz létre, amelyek mindazt letompítják, amit földi életünkben tapasztalhatunk, reálisabbá teszik az életet. Az igazságos kiegyenlítő tettet tehát intenzívebb realitással éljük át. Saját tettünknél erősebben éljük át azt, hogy mit jelent a másik embernek, amit mi okoztunk neki.

A karma első csírája abból alakul ki, amit a halál után az emberiség nagy ősi tanítóinak szférájában élünk át. Itt határozzuk el, hogy tetteinket nekünk kell kiegyenlítenünk. Itt jelenik meg először, hogy az elhatározásoknak hatásuk van az életben. Itt a földi világban nem feltétlenül valósul meg a jó valami jóban, a rossz valami rosszban. Amit ebben a földinél sokkal reálisabb világban határozunk el és impulzusként él bennünk: hogy ki kell egyenlítened azt, ami tetted fonákjaként jelenik meg, az a Földön túli világba való belépésünk pillanatában, mint szándék, a későbbi életben történő kiegyenlítés reális oka lesz.

Azt szeretném leírni, hogyan alakul ki lassanként az a karma, amelyet az ember a halál és újabb születése közti idő átélése után alakít ki következő életére. A halálunk utáni első időt olyan módon éljük át, hogy a Hold lényeivel való együttélésünk révén elhatározzuk karmánk megvalósítását. Szeretném konkrétan leírni azokat az időszakokat, amelyekben az ember kiegyenlíti a karmáját halála és újabb születése között.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként