"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata V. (15)

12. --

[A karma jelentősége az egyes emberi életben. Az elmúlt és a létesülő karma. Példák az „Életutam”-ból: a mértantanár, Lord Byron, Garibaldi.]

Boroszló, 1924. június 11.

Fejtegetéseink során lassanként arra térek rá, amit a karma az egyes ember életében jelenthet, bár itt is kitérek majd bizonyos karmikus összefüggésekre, amelyek egyes, a történelemben fellépő személyiségek révén jelentek meg. Mert ha rátekintünk a történelmi karma átfogó jelenségeire, ez megfelelő módon világítja meg azokat a részleteket, amelyek saját karmánkban érdekelnek és közelről érintenek bennünket. Először is arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy egyáltalán nincs szükség valamilyen szellemi látásra ahhoz, hogy a karma létezésének megérzéséhez közelítsünk. Az összes karmikus törvényszerűséggel kapcsolatos összefüggés áttekintéséhez természetesen szükség van ilyen bepillantásokra, és az elmúlt napokban sok olyasmit közöltem, amit természetesen csak így lehet megszerezni. De az ilyen betekintésekhez vezető utat, mondhatnám, a karma olyan határozott megérzése egyengeti, amely minden egyes emberi életre hat, ha ez az élet nem megy el felszínesen a dolgok mellett, csak a külső szenzációs eseményekre figyelve, hanem eljut ahhoz, hogy ezt az életet bensőségesebb módon élje és érezze át. Ezáltal lesz valamilyen sejtelme arról, hogy az életben fennállnak-e bizonyos sorsszerű összefüggések, és ezek saját mivoltuk révén is megmutatják, hogy nem gyökerezhetnek csupán a születés és a halál közti egyszeri földi életben.

Nézzük csak meg, hogy életünkben hogyan találkozhatunk az emberekkel. Hiszen életünk sorsának túlnyomó része az emberekkel való találkozásoktól függ. Találkozunk egyik vagy másik embertársunkkal, és amit velük együtt élünk át, az hat az életünkre. A pontos megfigyelés számára, éppen az emberekkel különféle életviszonyok közt történő közös átélésben nyilvánul meg, hogy a karma egyáltalán nem mond-e ellent annak a magunkban hordozott szabad érzelemnek, amely átérzi cselekvésünk szabad elhatározását. Hiszen gyermekkorunkban először olyan időszakot élünk át, amikor a földi impulzus tekintetében szabadságról nem lehet még szó. Mégis milyen sok minden függ attól, ahogy gyermekkorunkban részt veszünk az életben! Egész földi életünkbe végtelen nagy, sorsdöntő jelentősége van annak, hogy ekkor milyen képességek bontakoznak ki belső lényünkből, és milyen utak állnak rendelkezésünkre. Később, többé-kevésbé önálló emberként beavatkozhatunk ugyan saját életünkbe, de ezt csak azon a helyen tehetjük meg, amelyet gyermekkorunk tett lehetővé számunkra. Ha pontosan megnézzük, akkor meglátjuk, hogy szabad cselekvésünkbe mi játszik bele sorsszerű világossággal és határozottsággal.

Nézzük csak meg azt az esetet, hogy életünk folyamán találkozunk emberekkel. Találkozásaink kétféle módja között éles különbség lehetséges. Lehet, hogy valaki első ízben kerül elénk földi életünkben, és máris úgy érezzük, hogy lelkünket híd köti össze ennek az embernek a lelkével. Előfordulhat, hogy intenzív érzéseink vannak iránta, de az nem érdekel közelebbről, hogy a külseje szép vagy csúnya, tekintete barátságos vagy barátságtalan. Rokonszenvet érzünk, és ami ehhez az emberhez vonz bennünket, az belső lényünkből merül fel. Némelykor az is lehet, hogy ellenszenvet érzünk, de ez voltaképpen csak azon múlik, hogy ennek az embernek a közelébe értünk, és tudatosodott bennünk, hogy itt van. Érzéseink azonban függetlenek attól a benyomástól, amelyet cselekvése vagy a hozzánk intézett szavai gyakorolnak ránk. Hiszen az ilyen élmények úgy illeszkednek a földi életbe, mint nagy kérdőjelek, az élet átfogó problémái, amelyeket a valóság hoz magával. Az ilyen ismeretségnél úgy áll a dolog, hogy nem is érzünk olyan kényszert, hogy elgondolkodjunk: milyen is ez az ember, mit is csinál? Ami hozzá vonz bennünket, az mintegy érzések összességévé, belső élmények összességévé, lelki alkatunk tartalmává alakul, és nincs is rá igényünk, hogy ezeket tetteivel igazoljuk.

Létezik azonban az emberekkel másfajta találkozás is, amikor nem merül fel ilyen érzés. Érdeklődni kezdünk irántuk, anélkül, hogy mélyebb rokonszenvet vagy ellenszenvet éreznénk. Érdeklődünk az ilyen emberek iránt. Igyekszünk utánajárni, hogy vajon jók, rosszak, jó akaratúak vagy rosszakaratúak, és milyen képességekkel rendelkeznek. A megismerkedést követő időben indítékot érzünk, hogy beszéljünk arról, akivel megismerkedtünk, ha találkozunk például valakivel, aki ismeri az illetőt. Szívesen érdeklődünk arról, hogy kicsoda, milyenek az életkörülményei, érdekelnek a külső vonatkozásai. Ilyen esetekben még az is előfordulhat, hogy roppant kellemetlen, ha közös ismerőssel találkozunk, és az mindjárt csevegni kezd az illetőről. Egyáltalán nem akarunk erről az emberről beszélni. Ha olyasmi jelenik meg az életünkben, hogy bizonyos értelemben indokolatlan szeretetbe vagy gyűlöletbe forduló érzés merül fel bennünk egy emberrel való találkozásunk során, akkor kiderül - szellemtudományos módszerek próbálkoznak az ilyen titkok megfejtésével -, hogy ezzel az emberrel a múltban valamilyen karmikus kapcsolatba kerültünk, és közös élményeink voltaképpen már egész földi életünkben olyan utakra vezettek, hogy az élet egy bizonyos pillanatában találkozzunk. Hozzá fűződő érzelmeinket az alakítja ki, amit az elmúlt időkben vele együtt éltünk át. Ezek az érzések és érzelmek a mérvadóak számunkra, nem pedig az, hogy az illető szép vagy csúnya jó vagy rossz akaratú. Ha ilyesmit egészen határozottan és világosan élünk át, és a szellemtudományos kutatás rávilágít erre, akkor érzéseinket igazolni fogja az, amit a szellemtudományos kutatás közöl a múltban kialakított karmáról. Amit itt elmondtam, azt még sok egyéb dolog is bizonyítani fogja.

Amikor alszunk, fizikai és étertestünkön kívül tartózkodunk csak énünkkel és asztráltestünkkel vagyunk szellemien jelen a világban. Fizikai és étertestünk az ágyban maradt, elválik tulajdonképpeni szellemi-lelki lényünktől, ekkor az átlagos tudat számára álmok merülnek fel. De kérdezzék csak meg önmagukat, figyeljék meg intenzíven, hogy nem álmodnak-e rögtön mindenfélét azokról az emberekről, akikkel olyan módon találkoztak, hogy belső lényükből érzelmek és érzések merülnek fel? Egyik-másik emberről egészen könnyen tudunk álmodni. Ez azt mutatja, hogy ez az ember kapcsolatban áll szellemi-lelki mivoltunkkal, amely egy vagy több, esetleg sok földi életet vele együtt élt át, tehát szellemi-lelki mivoltunknak köze van hozzá, vagyis éppen énünknek és asztráltestünknek, amelyekben ilyenkor élünk. Másokkal is találkozunk, hivatásunk vagy valami más vezet el hozzájuk. Olyan módon érdeklődnek irántunk, ahogy elmondtam. Még az is előfordul, hogy esetleg nagyon sok közünk van hozzájuk; az élet melléjük állít, de álmodni nem tudunk róluk Erre képtelenek vagyunk, nem jelennek meg az álmokban. Ilyenkor csak ebben a földi életben kapcsolódunk hozzájuk, és a kapcsolatot először az hozza létre, ami az ember lelki-szellemiségét fizikai és éteri mivoltához köti. Mivel pedig elsősorban a fizikai és étertest vesz részt abban az érdeklődésben, amely a külső cselekvésre és külső megjelenésre irányul, fizikai és étertestünk pedig az ágyban marad, míg szellemi-lelki lényünk eltávozik, ezért nem tudunk az ilyen emberekről álmodni. Itt megint csak a szellemtudomány mutatja meg, hogy a karma működik ugyan, de úgy, hogy csak most kezd el szövődni, és így majd csak halálunk után tekintünk vissza szellemi átéléssel erre a földi életre, amikor elmondhatjuk, hogy itt karmikus kapcsolatok kezdődtek, itt keletkező karmába léptünk be.

Láttuk, hogyan szövődik ez a karma, milyen sokáig működik a karma szövésén az, amit együtt élünk át halálunk és újabb születésünk között a magasabb szellemi lényekkel. Ha azonban meggondolják, amit a karma törvényszerűségére támaszkodva elmondtunk, akkor azt kell mondaniuk: az embereket a földi élet vezeti el egymáshoz, ami pedig egymáshoz vezeti őket földi életükben az karmikusan is összeköti őket. Ekkor együtt mennek át a halál és az újabb születés közti életen, és éppen itt alakítják ki a magasabb lényekkel következő földi életük karmáját. Mi következik ebből az ember földi élete számára egészében véve? Nagyjából az következik belőle, hogy akik együtt vannak egy földi életen át, azok a következő földi életünkben is egymáshoz igyekeznek, mivel karmájuk éppen ott kezdett el szövődni. Ismét karmikus kapcsolatokat alapoznak meg, azután újra áthaladnak a halál és egy újabb születés közti életen. Egy másik, szintén karmikus kapcsolatban lévő embercsoport is együtt jelenik meg ismét a Földön, egy harmadik úgyszintén. Mivel pedig a halál és egy újabb születés közti időszakok sokkal hosszabbak, ebből az következik, hogy a legtöbb földi ember voltaképpen csak a halál és az újabb születés között találkozik, és a karmikusan különösen egymáshoz kapcsolódott emberek csoportosan haladnak át az emberiség fejlődésén, és mindig újra találkoznak egymással a Földön. Ez a szabályos. Rendszerint nem találkozunk a Földön olyan emberekkel, akik a régi időkben nem a mi korunkban inkarnálódtak.

Látják, ezt akkor tudjuk meg, ha a világ szellemi szemlélése során valóban foglalkozunk azzal, hogy hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok. Ha elfogulatlanul gondolkodunk az életről, akkor eljutunk oda, hogy megbizonyosodhatunk a szellemi megfigyelés alapján elmondott dolgokról. Tudják, hogy fiatal koromban hosszú időn át foglalkoztam Goethével. Mivel a vele való szellemi foglalkozás egészen mélyen érintett, ezért sokszor kérdeztem magamban, hogy milyen is lett volna Goethe kortársának lenni? Külsőleg az ilyesmi elragadónak tűnhetne. Ha szeretjük Goethét, és nagyon szívesen foglalkozunk az alkotásaival, életünk egy részét arra fordítjuk, hogy magyarázzuk és értelmezzük, akkor nem merül-e fel bennünk az a gondolat, hogy milyen elragadó is lett volna Weimarban élni, amikor Goethe ott járkált, látni őt, és talán még beszélni is vele? Ez azonban csak felületes szemlélet, és ha pontosabban foglakozunk a dologgal, akkor azonnal a helyére kerül. Legalábbis azt mondtam magamban: valójában egészen elviselhetetlen gondolat, hogy Goethével egy időben éltem volna. Hiszen Goethe éppen azáltal vált különösen értékessé számomra, hogy mindaz megvolt, amit ránk hagyott. Mindez hatott egy bizonyos időn keresztül, és újra ki lehetett keresni a világ szellemi fejlődésének ősi szellemi mélységeiből. Az a helyzet, hogy elviselhetetlen lett volna Goethével egy időben élni! Ha megfigyeljük, hogy miután később születtünk, milyen konkrét viszony fűz hozzá, és azután rátérünk a finomabb lelki összefüggésekre, éppen az ilyen esetben, amikor olyan személyiséghez közeledünk, akivel nem élünk egy időben, tehát akihez közvetlenül nem vezethet el életünk karmája, hanem bonyolultabb karmikus körülmények állnak fenn, akkor a szellemi szemlélet azt mutatja, hogy ha egyidejűleg éltünk volna egy ilyen személyiséggel, úgy hatott volna lelkünkre, mint valami méreg. Tudom, hogy ez súlyos kijelentés, de így van. Nem is tudnánk megtartani belső lelki alkatunkat, ha ennek a személyiségnek a kortársai volnánk.

Egészében véve éppen az ilyen szemlélet élesíti meglátásunkat az emberi élet, a belső igazság és az emberi élet belső összefüggései iránt. Nem beszélünk már bizonytalanul összevissza. Nem is esünk kísértésbe, hogy olyan általános frázis- jellegű kijelentéseket tegyünk: „Bár csak akkor éltem volna!” Ha a karmát helyesen értelmezzük, akkor mintegy megerősít életünk körülményeiben és oda állít, ahol földi létünkben élünk. Már ezzel is megnyilvánul a karma igazi sorsszerű jellege. Ez akkor jelenik meg, ha azon kezdünk gondolkodni, hogy miért léptünk be földi életünkbe, éppen egy meghatározott időben. Éppen az a körülmény hozott ide ekkor, hogy karmánkat olyan lelkekkel készítettük elő, akikkel karmikus kapcsolatunk van, és arra a korra készítettük elő, amikor beléptünk a fizikai földi létbe.

Amit elmondtam, az a szabályos, a szellemben azonban minden individuális. A szabályoknak megvan a jelentőségük, de ezeket nem szabad azért elveknek tekinteni. Aki elveken lovagol, és úgy tekinti a szabályokat, mintha nem is lehetne alóluk kivételt tenni, az voltaképpen sohasem juthat be a szellemi világba. Mert a szellemi világban minden másképpen van, mint a fizikai világban. Még a legegyszerűbb dolgok is másképpen történnek. Szeretnék erre egy példát felhozni. Mi is lehetne világosabb egy fizikai világban élő ember számára, mint az a matematikai alaptétel, hogy az egész mindegyik részénél nagyobb, vagy hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. Valóban őrültnek kell lennie annak, aki vitatni akarná, hogy az egész mindegyik részénél nagyobb. Ezeket axiómáknak nevezik, mivel igazságuk közvetlenül nyilvánvaló, és bizonyításuk nem lehetséges és nem is szükséges. Így fogalmazzák meg. Így van ez annál a tételnél is, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. A szellemi világban azonban nem érvényes ez a két tétel. Sőt, ott az a tétel érvényes, hogy az egész mindig kisebb minden egyes részénél. Ennek megerősítését és igazolását már az ember lényében is megtaláljuk. Ha ugyanis fizikai-emberi mivoltunk szellemiségét nézzük a szellemi világban, akkor ez körülbelül akkora - valamivel nagyobb, de körülbelül akkora -, mint a fizikai világban. Ha azonban a tüdőnket vagy a májunkat nézzük, akkor ezek a szellemi világban óriási nagyok, ugyanakkor mégis valami kicsinek a részei. Gondolkodásunkat tehát át kell alakítanunk. A szellemi világban az egyenes általában nem a legrövidebb út, hanem a leghosszabb, mert a szellemi világban egészen másképpen történik, amikor egy pontból egy másikhoz érkezünk. A fizikai világban ez aprólékosan történik: ez az út hosszú, a másik hosszabb, a legrövidebb az egyenes. A szellemi világban ez nincs így, itt olyan nagy nehézségekbe ütközünk, hogy „egyenesen” haladjunk, hogy bármely görbe út rövidebb az egyenesnél. Nincs is értelme azt mondani, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, mert valójában ez a leghosszabb.

Meg kell tehát ismerkednünk azzal, hogy a szellemi világban minden másképpen van, mint a fizikai világban. Az emberek azért jutnak be olyan nehezen hűségesen végzett gyakorlataikkal a szellemi világba, mert ragaszkodnak az olyan előítéletekhez, hogy az egész nagyobb a részeinél, vagy hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes Az axiómákkal ez így van. De ha be akarunk hatolni a szellemi világba, akkor le kell szoknunk a fizikai világra érvényes valamennyi egyéb igazságról is. A helyzet ugyanis az, hogy a szellemi világban elvek nem lehetségesek, minden individuális. Minden egyes dolgot külön-külön kell megismernünk. A szellemi világban egyáltalán nem létezik ez a szörnyű, logikus összefoglalás, az, hogy általános szabályokat fogalmazunk meg. Nagyjából és egészében érvényes ugyan az az igazság, hogy az emberek csoportosan élik át a földi élet fejlődését, de természetesen ez alól is vannak kivételek. Jelentőségét pedig éppen ezeken a kivételeken ismerhetjük meg igazán. Erre is van példa.

Bocsássák meg, hogy ezek a saját életemből vett példák. Hogyan is lehetne az ilyen vonatkozású dolgokat pontosabban megismerni, mint éppen a saját életünkből merített példákból? Ekkor ezekben individualitásunk jelenik meg.

„Életutam”-ban utaltam egyik volt mértantanáromra. Ez a tanár nemcsak akkor állt közel hozzám, amikor a tanítványa voltam, hanem később is. Ezért érdekes volt számomra, hogy kövessem karmáját, életének összefüggéseit. Hiszen éppen a geometria volt, ahogy mondják, különösen kedvenc tantárgyam. Már kilencéves koromban boldoggá tett az a mér- tankönyv, amit a tanítómtól kaptam, bár a legkevésbé sem tartott érettnek hozzá. Rendkívül boldog voltam, amikor megtudtam, hogy egy háromszög szögeinek összege 180 fok. Ezt követően kezdett tanítani ez a mértantanár, aki valóban figyelemreméltó személyiség volt. Tizenkét éves koromtól kezdve hét éven át tanított. Valóban érdekes egyéniség volt, mert voltaképpen teljesen azonosult a geometriával, de sajátságos módon a leíró, szerkesztő geometriával. Amikor a felső osztályokba kerültem, akkor az úgynevezett analitikus geometriáról mindent másoktól kellett megtanulnom, mert ehhez egyáltalán nem értett. Kiváló szerkesztő volt, mindent megszerkesztett és ez nagyszerű benyomást keltett. Nagyon szerettem, és voltaképpen azért is haladtam úgy előre éppen a geometriában. Mindig jó órám volt, amikor ez a tanár jött be az osztályba, és a maga módján fejtette ki a geometriát.

Mivel érdeklődéssel közeledtem hozzá, ezért később nem is történhetett másként, minthogy elgondolkodjam élete összefüggésein. A karma kutatásánál valóban az a helyzet, hogy ha először az élet feltűnő körülményeire tekintünk, akkor egyáltalán nem tudjuk kikutatni. Ha csak arra tekintettem volna, hogy kiváló mértantanár volt, és mindarra, amit elő tudott adni, akkor valószínűleg sohasem jöttem volna rá karmájának összefüggéseire. De egész életével kapcsolatban mély benyomást tett rám, hogy dongalába volt. Egyik lába rövidebb volt, mint a másik.

Látják, ezeket a dolgokat általában nem tekintik az élethez tartozóknak. Ha a bennünket mélyen érdeklő dolgokkal foglalkozunk, akkor ezek bevezetnek a karmikus összefüggésekbe. Nem is kell, hogy ilyen feltűnőek legyenek. Átélhetjük, hogy valakinek egy olyan szokása vezet el a karmikus összefüggésekhez, amelyet mindig is tapasztalunk nála, így alakul képpé. Valamilyen apró szokás képpé alakulhat, és karmikusan bevezethet az illető régebbi életeibe. Volt egy másik nagyon szeretett tanárom, akinél az a tény vezetett el bizonyos mélyebb karmikus összefüggésekhez - most ezekről nem szeretnék beszélni - hogy valahányszor elénk állt, az volt az első dolga, hogy elővette a zsebkendőjét, és kifújta az orrát. Sohasem kezdte meg másképpen az órát. Éppen ez az ismétlődés alakult képpé számomra, minthogy karmikusan visszavezetett ennek az embernek régi földi életeibe. Így volt ez a másikkal is, akinek dongalába volt. Ennek a dongalábnak a révén derült fény ennek az embernek egész szellemi kapacitására. Az emberek ugyanis általában úgy vélik, hogy a mértani alakzatok vonalakból való kialakítása a fejből származik. Egyáltalán nem a fejből ered, és nem is igaz, hogy az ember a fejével éli át a geometriát. A mértani szöget fel sem ismerné az ember, ha nem tudna járni. Azért tudunk valamit róla, mert a lábunkban éljük át. A fej csak nézi, hogy karunk, lábunk szögeket alkot, és így tovább. A geometriában valójában a végtagjainkon keresztül áramló akaratunkat éljük át. Végtagjaink tanítanak a geometriára. Ezt azért nem tudjuk, mert meglehetősen elvontak lettünk, és úgy véljük, hogy a geometriát a fejünkből hozzuk létre. A fej végignézi, ahogy a geometriában lépkedünk, táncolunk, és így tovább. A mértani formákat aztán a fej alkotja meg, de előzőleg csak nézelődik. Ez az egész összefüggés, a geometria hangsúlyozásának sajátságos módja akkor derült ki számomra, amikor betekintettem éppen annak az embernek a belső lényébe, akinek dongalábbal kellett járnia, és azáltal vált olyan egyoldalúan kiváló geométerré, hogy ezt a dongalábat sajátos módon átélte. Ezek az élet intimebb összefüggései.

Minek a révén jutottam azonban tovább? Ez a tanár egy másik emberhez kapcsolódott bennem, akinek hasonló lába volt, tudniillik Lord Byron angol költőhöz. Ez a két ember külső személyiségében azonos jellegű volt, számomra összetartoztak, és most úgy tűnt, hogy Byron életének némely jelensége összefüggött mindazzal, ami régebbi karmájából lopakodott életének morális-etikai körülményeibe, de dongalábában is kifejezésre jutott. Ha aztán megtaláltam a karma egyik ilyen csücskét, akkor kikutatása folytatódhatott. Rájöttem, hogy ez a két ember együtt élt a középkor egy bizonyos időszakában, Európa keleti részében, és közösen élték át ugyanazt a sorsot. Rábukkantam akkori életük tartalmára.

Byron régebbi élete nem hasonlított XIX. századi életéhez, mint ahogy tanárom régi élete sem volt hasonló a XIX. századi életéhez, de mindkettőnek sorsa intim jellegű, és egy időben zajlott le. Amikor Kelet-Európában laktak, értesültek arról a nagy jelentőségű legendáról, hogy a Palládiumot, azt a kincset, amit a trójai hatalom varázserejének hordozójaként tiszteltek, egykor Trójában elásták. Később Afrikán át Rómába vitték, sokáig ott volt, majd amikor Konstantin császár megalapította Konstantinápolyi, akkor nagy áldozatok árán, óriási költséggel átvitette Konstantinápolyba. Itt ásatta el, hogy Konstantinápoly hatalma kerüljön a római hatalom helyére, mint ahogy előbb Trója, majd Róma hatalma is ettől a Palládiumtól függött. Azt mondták, és ez teljes mértékben így is van, hogy Konstantin császár gőgből vitette a Palládiumot Rómából Konstantinápolyba, és azon a helyen, ahol elásatta, hatalmas, súlyos oszlopot állíttatott fel, az oszlopra pedig egyfajta Apollón-szobrot helyeztetett el. Ezt az oszlopot nagyon nehéz volta oda vitetni, mert ehhez vassínekből álló utat kellett építeni. Az oszlopot egykor Egyiptomból hozatták Rómába, és olyan nehéz volt, hogy minden út megsüllyedt alatta és veszélyessé vált, amerre szállították. Aztán felállították az oszlopot és az védte a Palládiumot, amely alatta volt. Az oszlop tetejére a császár Apollón szobrát állíttatta, de azt híresztelte, hogy ez őt magát ábrázolja. Ezután keletről hozatott fát Krisztus keresztjéből, és ezt belerejtette az ércszoborba, Apollón fejét pedig a Krisztus keresztjéből vett szögekből formált sugarakkal vetette körül. így az oszlop tetején Konstantin szerint ő maga állt, és olyan sugarak ragyogtak rajta, amelyeket Krisztus keresztjének szögeiből állítottak össze. A későbbi korban egy olyan legenda fűződött ehhez a Palládiumhoz, amely még Nagy Péter végrendeletébe is belekerült, hogy ezt a Palládiumot majd keletről származó emberek viszik egy keleti fővárosba, és egykor a keleti-szláv hatalom ugyancsak annak varázserejére fog támaszkodni, ha azt Keleten vagy Konstantinápolytól északra süllyesztik a föld alá. Ezáltal a hatalom ugyanúgy száll majd át a szlávokra, mint ahogy egykor Trója, Róma és Konstantinápoly hatalma is a Palládiumhoz fűződött. Ezekben a dolgokban mély igazságok rejlenek, még ha legendaszerűen jelennek is meg.

Aki végül is átlátja a Palladium történetét, az sok mindent átlát Európa történelmi fejlődéséből. Ez az említett két ember, Byron, és aki társa volt a korai középkorban, hallott erről a legendáról, elhatározta, hogy elhozza a Palládiumot, és északra, Oroszországba viszi. Ez nem sikerült, kudarcot vallottak, hiszen természetesen kudarcot kellett vallaniuk. Mégis megmaradt a számukra valami. A karmikus összefüggésekben a legsajátságosabb módon marad meg valami az emberek számára. Byron később másképpen kereste a Palládiumot, csatlakozott Görögország szabadságmozgalmához, szellemi Palládiumot akart elhozni. Ez a törekvés maradt meg számára abból a korból, amelyről beszéltem. Aki pedig bensőségesen figyelte meg a tanáromat, az meglátta, hogyha aránylag nem is volt jelentékeny ember, de bárhol is tartózkodott, féktelen szabadságvágy élt benne, amely belső lényében mélységesen összefüggött a testi hibájával, társához hasonlóan.

Mi is történt itt voltaképpen? Hiszen ez a két ember elvált egymástól, nem találkozott újra. Az egyik Byron, a híres költő, a másik, aki valamivel később élt, a jelentéktelen mértantanár. Itt nem érvényesült az említett szabály. Az élet azonban különös módon igazolta számomra ezt a kivételt. Ezt a mértan- tanárt, bensőségesen szerettem, mindig vártam, hogy eljöjjön az órája, de míg tanárom volt, sohasem adott alkalmat arra, hogy akár egyetlen személyes szót is váltsak vele. Úgy jelent meg, mint olyan személyiség, akiről csak a történelemben olvastam. Nem illett bele a korába, mintha eltolódott volna az időben. Ez így is folytatódott: amikor később antropozófiai előadásra érkeztem abba a városba, ahol nyugdíjasként élt, Grazba, kikerestem a nevét a címjegyzékből. Sejtettem, hogy ott van, és mivel szerettem, most legalább ennyi év után - harminc év telt el azóta - személyesen akartam beszélni öreg tanárommal. Közben megöregedett és Grazban élt, abban az osztrák városban, ahol általában a nyugdíjas egyetemi tanárok éltek. Erősen elhatároztam, hogy felkeresem, miután megérkeztem Grazba és megnéztem a címjegyzéket, de erre nem került sor, folyton látogatók jöttek, feltartottak, nem tudtam vele ekkor sem személyesen beszélni. Bármennyire szerettem is, olyan személyiség maradt számomra, aki árny szerűen illeszkedett az életembe. Amikor ismét Grazba utaztam, megint meg akartam látogatni, de akkorra már meghalt. Tehát itt változatlanul egy olyan személyiséggel álltam szemben, aki bármilyen közel is állt hozzám, mégis olyan volt számomra, mintha valahol egy egészen más korhoz tartozó személyiségről olvastam volna. Az volt a helyzet, hogy kortársa voltam, de karmikusan nem kapcsolódtam hozzá. Korábbi inkarnációiban nem volt kortársam. Legutóbbi életében nyilvánvalóan kívül állt azokon a karmikus csoportokon, ahová voltaképpen tartoznia kellett. De úgy látszott, hogy a másik ember is ugyanúgy viszonylott ezekhez a csoportokhoz, mivel letért arról az inkarnációs sorról, amelyhez tartozott, mert ebben a földi életben éppen azzal az individualitással nem volt kapcsolata, akihez először kötődött, és így Byron nem is találkozott vele. Azért beszélek ezekről a dolgokról, hogy lássák a karma működését, mert ha mélyebben foglalkozunk az élettel, akkor a karma titokzatos, csodálatos szövődését éppen olyan élményeken keresztül találjuk meg igazán, amelyeknek előbb rejtélyessé kell válniuk, és az élet mindenütt rejtéllyé válik. Lehetnek tehát olyan kortársaink, akik képszerűnek tűnnek, mivel letértek karmikus pályájukról, másfelől azonban mégis észrevesszük, hogy az emberek túlnyomó többsége bizonyos intenzív belső szükségszerűséggel illeszkedik saját korába. Ez gyakran éppen a történelmi személyiségeknél mutatkozik meg.

Itt is szeretnék egy példára utalni, hiszen Garibaldi, az itáliai szabadsághős elég közismertté vált, különleges életet élt. Garibaldi személyisége éppoly kevéssé volt rokonszenves számomra, mint akit tegnap említettem és karmikusan követtem. Voltaképpen csak karmikus kutatása során vált rokonszenvesebbé, mert mielőtt karmikus összefüggéseit kutattam, egyes dolgok természetellenesnek, frázis-jellegűnek tűntek nála, holott nem így volt. Ez a személyiség mindenesetre úgy jelenik meg, hogy bármilyen gyakorlati módon, politikailag radikálisan jelent meg az életben, mégis sajátosan kivált abból, és amikor utána nézünk, mintha csupán egy kigondolt világban élt volna, kissé a föld felett lebegve. Amilyen gyakorlatias volt, ugyanolyan idealista is. Ezt már külső élete is megmutatja, és azonnal kiderül, ha életének néhány jellemző vonására tekintünk. Az idő sürget, ezért csak néhányat idézek fel. Nem szokványos jelenség, hogy valaki fiatalon és bátran behajózza az Adriát a XIX. század első felében, amikor az Adria egyáltalán nem volt biztonságos. Garibaldi 1807-ben született és többször is kalózok kezébe került, a legnagyobb kalandokat élte át, újra meg újra kiszabadult, de ez még hagyján, ez másokkal is megesett. Az viszont nem mindenkivel történik meg, hogy olyan életkörülmények között él, hogy kívül áll a világon, nem olvas újságot, amikor pedig mintegy először hozzájut, hogy egy újságot rendesen elolvasson, akkor abban saját halálos ítéletét lássa meg! Ez úgy történt, hogy valamilyen kalandról érkezett vissza a tengeren, és tudtán kívül megvádolták, hogy részt vett bizonyos politikai összeesküvésekben. Távollétében halálra ítélték, ezt olvasta az újságban. Úgy tűnt, hogy sorsszerűén áll az élet felett.

Életének egyéb vonásai azonban még sajátságosabbak. Az történt például, hogy amikor a tengerről éppen a part felé közeledett, hogy részt vegyen a szabadságért vívott küzdelmekben egy idegen országban, távcsővel a tengerpartra tekintett. Meglátott egy nagyon kedve fiatal hölgyet, és távcsövön keresztül beleszeretett. Ez nem mindennapi szerelem! Akik teljesen beleilleszkednek az életbe, azok nem távcsövön át szeretnek bele valakibe, ő azonban valóban fülig szerelmes lett, és teljes erővel arrafelé hajózott, ahol szerelmese volt. Mire odaérkezett, szerelme már elment, de ott volt egy férfi, akinek Garibaldi annyira megtetszett, hogy meghívta ebédre, és íme ez volt annak a hölgynek az apja, akibe távcsövön át beleszeretett. Így mindjárt részt vehetett azon az ebéden, ahol ez a hölgy is jelen volt. Garibaldi csak olaszul tudott, a hölgy pedig csak portugálul, de a szív nyelvén megértették egymást, és az eljegyzés is megtörtént. Közös életük hősiességet kívánt az asszonytól, igazi hősiességgel követte hadjáratain. Az sem fordul gyakran elő, hogy az első gyermek a férjtől sok mérföldnyi távolságra szülessen meg, és az asszonynak szörnyű kalandok közepette kelljen férjét a csatatéren megkeresnie, miközben gyermekét kötéllel erősíti a nyakára, hogy a mellén melengesse. Mindenütt kereste férjét, akiről azt hallotta, hogy megölték, aztán mégis életben találta. Mégis nagyszerű házasság volt. Akik ismerik Garibaldi életrajzát, azok tudják, hogy a felesége előbb halt meg, mint ő. Az élet úgy hozta, hogy tíz év múlva egészen megszokott, polgári módon jegyezte el magát és összeházasodott egy másik hölggyel, ahogyan ez a nyárspolgároknál szokás volt. Ez a szabályosan kötött házasság azonban csak egy napig tartott, eztán elváltak. Látják, hogy másképpen kötődött a földi élethez, mint a többi ember. Érdekelt egy ilyen élet felderítése.

Ennek az életnek a követése az ír misztériumok vidékére vezetett el. Garibaldi lelkében olyan individualitás rejlik, aki átélte a hyberniai misztériumokat, és míg bizonyos fokig valamilyen ír beavatott volt, elvándorolt keletre és még a Rajna vidékén is együttműködött másokkal. Engem karmikusan különösen az érdekelt azonban Garibaldi életében, hogy olyan személyiség rejlik benne, akinek az élete nehezen értelmezhető. Mert Garibaldi bizonyos értelemben teljesen azonosult az igazsággal. Egész mélységes belső lényében, lelki beállítottságában republikánus volt. Mégis ő volt az, aki republikánus beállítottsága ellenére Itália királyává tette Viktor Emánuelt. Viktor Emánuel személyében a királyságot támogatta. Ez először hihetetlennek látszik. Hogy jön ahhoz ez a republikánus, hogy Viktor Emánuelt Itália királyává tegye? Olvassanak utána a történelemben, hogy Garibaldi nélkül sohasem lett volna olasz királyság. Tovább mehetünk, és azt találjuk, hogy Garibaldi más olyan személyiségekhez is kötődik, akik voltaképpen távol esnek belső alkatától: Cavour és Mazzini. Ezek egészen másféle természetű emberek. Mazzini idealista, aki nem avatkozik gyakorlati dolgokba, Garibaldi pedig teljesen gyakorlati ember, katona és államférfi, és mégis mintegy a föld felett lebeg. Cavour pedig ravasz, okos politikus. Hogyan illenek össze ezek az emberek? Ez volt itt a kérdés. Éppen itt nyilvánult meg valami, amit a karma jellemző vonásaként szeretnék kiemelni. Kiderült, hogy mialatt Garibaldi ír beavatott volt, ez a három másik ember tanítványként követte, tanítványai voltak. Mármost éppen az ír misztériumok sajátossága, hogy a tanítvány és a mester között életfontosságú kötelék jön létre. Nem válhatnak el egymástól, legalább is bizonyos inkarnációk alatt. Karmikus kötelék szövődik köztük, nem válhatnak el. Most az a különös dolog történt, hogy 1807 körül újra megszületik ez a négy ember, az egyik Genovában, ketten Torinóban, a harmadik Nizzában, tehát ugyanazon a földterületen, és nagyjából azonos időben. Ugyanabban az időben és ugyanazon a vidéken születnek meg Itáliában. Ekkor kiderül, hogy akik összetartoznak, azok újra összekerülnek, még hajlamaik ellenére is. Így Garibaldi a merev republikánus magához láncolta a teljesen más jellegű Viktor Emánuelt. Az emberi összetartozás többet jelent az úgynevezett meggyőződésnél. Azért hozom fel ezt a példát, hogy lássák, mit jelentenek a karmikusan megalapozott emberi kapcsolatok. Az egyik igaznak tarthat valamit, a másik meg mást: a karmikus összetartozás köteléke erősebb. Az életben az emberi összetartozások erősebben működnek, mint az értelem révén kapott absztrakciók. Ha a karmát éppen a jellemző esetekben követjük, akkor megnyilvánul, hogy az emberek hogyan kapcsolódnak egymáshoz az életben, és milyen árnyszerűen haladhatnak át az életükön, ha a karmájuktól eltávolítják őket.

Ma ezt akartam elmondani, holnap folytatjuk ezeket a fejtegetéseket.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként