"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata V. (14)

11. --

[A karma hatásai a világtörténelemben. A Szaturnusz-szféra, és a Szaturnusz lényeinek kozmikus- univerzális emlékezőképessége. Friedrich Schiller. Ernst Hackel. Victor Hugo.]

Boroszló, 1924. június 10.

Tegnap arról kezdtünk beszélni, hogy karmikus vonatkozásban milyen összefüggés van az ember itteni, születés és halál közti földi élete és a másik emberi élet között, amelyet az érzékfeletti világban halála és újabb születése között él át. Láttuk, hogy az ember karmájában az működik, amit az előző életében és az egymást követő földi életekben átélt, cselekedett, gondolt és érzett, ezt alakítja, formálja azután, mint eljövendő földi életének alapját, együttműködve a vele kapcsolatban álló emberi lelkekkel és a magasabb hierarchikus szellemi lényekkel. Láttuk, hogy az emberiség történelme így válik átláthatóvá. Minden egyes embert - akár kiemelkedő, a világot átalakító dolgokat hajt végre, akár kis körökben működik - úgy látunk, hogy hátterében átfogó szellemi történések vannak. Hiszen különösen azt vettük észre, hogy ha érteni kezdjük az emberi sorsot, akkor egy mögötte rejlő hatalmas, általános történés külső földi kifejeződéseként jelenik meg a szellemi világban is. Ezzel kimutattuk, hogy az ember maga viszi át és hozza működésbe egy régebbi földi korszak történéseit egy későbbi földi korszakba. A történelmi fejlődés összefüggései tehát az ember révén jönnek létre, és úgy gondolom, hogy egy ilyen történelemszemlélet felemelő hatással lehet az emberre. Sőt, azt a módot, ahogy saját karmánkat átérezzük, és ahogy abba beleéljük magunkat, csak akkor látjuk át helyesen, ha többé-kevésbé általánosan ismert személyiségeken figyeljük meg, hogy az egyes földi életek hatásaként hogyan jönnek létre a következő földi életek.

Példákon ismertük meg, hogy egy bolygószférához tartozó szellemi jelleg és az ottani szellemi lények hogyan hatnak arra, amit az ember önmagából hozott át a szellemi világba, miután áthaladt a halál kapuján, és a szellemi világban él tovább. Megjegyeztük, hogy a Jupiter-szféra milyen sajátságosán működik. A Szaturnusz-szféra sajátossága és hatásmódja még megrendítőbb. Említettem, hogy a Szaturnusz- szférának az emberre gyakorolt hatását akkor tudják a világmindenség szellemi életének és működésének egész összefüggésében megítélni, ha valamennyi összefüggés önálló áttekintéséhez beavatott megértéssel pillantanak vissza a hatvanharmadik életévet meghaladó korukban, életüknek az ötvenhatodiktól a hatvanharmadik életévig terjedő szakaszára. Mert a Szaturnusz szférájával kapcsolatban minden úgy működik, hogy valamennyi lénynek intenzív, átható tudata van a múltról, a jelen azonban többé-kevésbé öntudatlan marad. Megrendítő ennek a hatása. Jelenlegi cselekvésükben a Szaturnusz lényei, a szeráfok hatását is beleértve, voltaképpen mintegy öntudatlanul működnek, nem tudják közvetlenül, hogy a jelen pillanatban mi történik velük és általuk. Miután azonban valami megtörténik, azonnal áthatóan és pontosan tudják, mit tettek, mit gondoltak és mi történt velük.

A Szaturnusz-szféra sajátságos létformáját egy kép segítségével szeretném jellemezni. Képzeljék el, hogy mint emberek itt járkálnak a Földön, és a jelen pillanatban sohasem tudják, hogy mit beszélnek, gondolnak, és hogy egyáltalán mi is történik önökkel és önök által, de - vegyünk egy egyszerű példát - mennek valahová. Nem látják, hogy hol járnak, de nyomaikat otthagyják. Tételezzük fel, hogy előző helyzetük folytán egy hóemberke jött létre. Még egy lépést tesznek: újabb hóemberke, még egy további lépés, megint egy hóemberke, és így tovább. Így mindig valami plasztikus dolog történik, és pontosan vissza tudnak tekinteni arra, amik voltak. Már abban a pillanatban, amikor valami történik önök által, látják, hogyan van az jelen, hogy marad meg, hogyan illeszkedik az örökkévalóságba. Egyfajta perspektívába tekintenek vissza, amely minden önök által történt dolgot mintegy feljegyez az univerzumban az örök krónikába. Mert ilyen a Szaturnusz-lények öntudata. De mindaz, amit a Szaturnusz lényei ilyen módon a múlt létesülésének látnak, újra összekapcsolódik az egész bolygórendszer minden egyes lényének múltbeli fejlődésével. Így a Szaturnusz-lények tudata úgyszólván abból áll, hogy emlékezőképességük folytán minden pillanatban visszatekintenek az egész bolygórendszer valamennyi lényének teljes emlékezésére, ha szabad ezt így kifejeznem. A Szaturnusz-lények kozmikus, univerzális emlékezőképességében minden rögződik.

A beavatott szemlélőt különösen megrendíti a Szaturnusz- szférában történő mozgás és élet felfedezése, de még sokkal inkább annak meglátása, ahogy ezek a lények előző földi életük hatását hogyan viszik le egy új földi életbe, miután karmájukat éppen speciális élményeik révén kellett, hogy kidolgozzák a Szaturnusz-szférában. Valóban magasztos, hatalmas tartalmat kap a világmindenség szemlélése, ha ezt egy világtörténelmi személyiségről tudjuk.

Ha az ilyen személyiségek földi életét megvizsgáljuk - szellemi módon, nemcsak kibetűzve, hanem olvasva -, akkor ez felvezet bennünket a Szaturnusz szférájának életébe, és lényébe. Ha meglátjuk a Szaturnusz-szféra működését, ez hatalmas előmenetelt jelent szellemi szemléletünk számára. Meglátjuk a földi történésekre ható működést, meglátjuk, ahogy a Szaturnusz szférájának a folyamatai itt lent tükröződnek. Ezt szeretném egy példán elmagyarázni.

Egy olyan emberi individualitásra tekintünk, aki az elsőmásodik keresztény században élte le az életét Európa déli részén, amikor a görögség még erősen hatott a keresztény fejlődés menetére. Lelke akkor intenzív, finom, kissé intellektuális színezetű fogékonysággal fordult a görög jellegű kereszténység felé. Áthelyezték a Római birodalomba, itt pedig átélte mindazt, amit a kereszténység elterjedésének első századaiban lehetett átélni: a keresztényüldözések igazságtalanságát, a római császárság hatalmaskodását, mindazt, ahogyan a római császárság viselkedett általában a finomabb lelkű emberekkel szemben. Lelke legmélyebb felháborodásával élte át ezeket a látványokat, és voltaképpen rezignált hangulatban ment át a halálon, így szólva önmagához: kibontakoztathat-e egyáltalán valamilyen előrehaladást az olyan világ, ahol ilyesmi lehetséges? Ahogy lelke a római császárságot szemlélte, bizonyos kétségei támadtak, hogy a világban kiegyenlítődhet-e még egyáltalán a jó és a rossz. Lelki tekintete elé egyfelől a császárok gonoszsága, másfelől egyes keresztényeknek a mártíromságot vállaló lénye tárult. Lelke kemény, éles ellentétben látta egyfelől a jót, másfelől a rosszat. Ezzel a benyomással haladt át a halál kapuján, és azután kevésbé jelentős földi életeket élt át. Ami a görög-római korban rakódott le a lelkére a földi élet során, az mély barázdákat vont lelki életében. A XVIII. század közeledtével azután ennek az individualitásnak további karmája a Szaturnusz-szférában alakult ki.

A Szaturnusz-szféra komolyan és behatóan dolgozik a karma kialakításán. Éppen akkor adja ezeket az intenzív erőket, amikor arról van szó, hogy az emberi lélek legteljesebb mélységét ragadja meg, és ebből a mélységből bontakoztasson ki erősen radikális erőket, mivel a Szaturnusz- szférában minden történés intenzíven szellemi, de olyan módon szellemi, hogy sokkal mélyebben hat, amikor az ember földi alakzatához száll le; nagyon mélyen hat a fizikai organizációra. Olyan fizikai organizáció jön létre, amely lelkesedik annak kiegyenlítéséért, amit a lélek egy régebbi földi életében élt át. Intenzív visszapillantás következik be. Hiszen amikor a karma a Szaturnusz szférájában alakul ki, akkor emlékekre, a múltra tekintünk vissza, lényünknek a Szaturnusz-szférában való kialakulására. Visszatekintünk tehát, és amikor aztán az ember leszáll a földi szférába, akkor bizonyos vonatkozásban az ott átélt dolgok negatív képmása mutatkozik meg. Az intenzív visszapillantás az ideákra való tetterős törekvéssé alakul át, a jövő felé irányul, így éppen azok lesznek a jövőért lelkesedő emberek, akik karmájuk kidolgozását a Szaturnusz-szférából hozzák le magukkal, ők akarnak ideálokban működni, a jövő felé törekedni, mert a Szaturnusz-szférában a tisztán szellemi életben elsősorban a múltba tekintettek.

A szóban forgó individualitás a XVIII. század második felében jelent meg Friedrich Schillerként. Nézzék meg Schiller egész életét, úgy, ahogy ifjúkori drámáinak rendkívül hatásos, de művészileg talán igen gyenge vonalvezetésével megjelenik a maga tüzességében, de nézzék meg ugyanakkor mélységes komolyságát, mondhatnánk, a lelkére nehezedő mérhetetlen melankóliát, és különösen, ahogy ifjúkori sorsa éppen ebből a melankolikus lelki alaphangulatból fakad megindító módon. Nézzék meg, hogyan közeledett aztán munkájával a görögség valamilyen lelkes felfogásához, amikor megismerkedett Goethével. Tekintsék mindezt előtérnek, amely mögött ez az ember az első-második keresztény században szerezte meg szemléletének alapját, egyfelől a görög kereszténység átélésében, másfelől a római császárság feletti felháborodásából. Mindez új karmává mélyül el aztán a Szaturnusz-szféra komoly működésében. Schiller a karmáját tekintve valóban szaturnuszi ember.

A lélek nem éli át helyesen ezeket a dolgokat, ha csak elméletileg figyel rájuk. Csak akkor fogja fel őket helyesen, ha a lelkével, ha egész érzületével közelít hozzájuk, ha érzületét először belemeríti a csillagvilágban való teljes szellemi létezésbe és életbe - jelen esetben a Szaturnusz szférájába - és miután lelkületét egy földi sors működésének felfogására irányította, akkor nézi meg, hogy ez a sors hogyan működik.

Egy másik példát is említek, itt a dolgok egészen másképpen hatnak. Olyan individualitásra tekintünk, aki valamivel korábbi földi életében még bizonyos fokig beavatottnak számított. Mielőtt azonban erről az emberi karmáról beszélnék, olyan kérdést kell felvetnem, amelynek voltaképpen mindenkiben fel kell merülnie, aki a most megbeszélt dolgokon gondolkodik, és amelyet bizonyára már eddig is sokan felvetettek. Ez a kérdés azoknak az antropozófiai fejtegetéseknek a megfigyeléséből adódik, amelyek szerint a földi fejlődés során voltak a lét nagy titkaiba, a földi bölcsességbe beavatott emberek. Hiszen nagy tisztelettel, mélységes nagyrabecsüléssel tekintünk az emberiség fejlődésének régi beavatottjaira. Amikor a reinkarnációról, az ismétlődő földi életekről beszélünk, akkor felvethetjük a kérdést: mi a helyzet ezeknek a beavatottaknak az újabb megtestesüléseivel? A kérdést folytathatjuk, és úgy is feltehetjük, hogy élnek-e vajon korunkban is újratestesült beavatottak? Vagy éppen korunkban húzódtak vissza abból a világból, ahol most születésük és haláluk között élünk?

Ez egyáltalán nincs így. Ne felejtsük el azonban, hogy amikor az ember individualitásként száll le földi életébe a születés előtti szellemi-lelki létből, akkor ahhoz kötődik, amit az adott kor fizikai testben, nevelésben és hasonlókban nyújthat neki. Ezeket el kell fogadnia annak, aki a földi körülmények között testesül meg újra. Láthatunk valamilyen beavatott individualitást - akár a homályos ősi időkben is -, akinek az a karmája, hogy valamikor később, a XVIII-XIX. században jelenjen meg újra. De a XVIII. században sehol sem találhatók a földi civilizációban olyan testek, mint a régi homályos időkben, amikor a testek plasztikusan illeszkedtek az ember szellemi individualitásához. Az emberi test csak az elfajult tudomány előítélete szerint maradt elképzelhetetlenül hosszú idő óta mindig ugyanolyan. A materializmus korában valójában kemény, merev és formálhatatlan lett, nem könnyű vele bánni. Az öröklés körülményei is összefüggenek az ember gondolkodásmódjával, és egész belső lelkialkatával, és ezek is olyanok, hogy amit a lélek a beavatás idejéből hordoz, annak egy részével nem lehet a fizikai szervezetbe belemerülni. Az egyes ember nem tehet erről, ez az egész civilizáció hibája, és ezért nem is juthatunk közvetlenül tudatára, mert csak azt lehet tudatosítani, amivel az ember teljesen bele tud merülni fizikai testébe.

Valójában igen paradox dolgot kell elmondanom, de el kell fogadnunk, mert igaz. Látják, a homályos régi korok beavatottjait megkímélték valamitől, amit ma az emberi nem nagy jótéteményének tekintenek, de ha ez annak idején éri ezeket a beavatottakat, nem tekinthették volna jótéteménynek, hanem beavatásuk akadályát látták volna benne. Ma nem engednék meg, hogy valaki a homályos régi idők beavatottjához hasonlóan elkerülje az írás és olvasás megtanulását. Ahogy ma olvasni és írni tanulnak, az sok mindentől megfosztja az embert, olyan betűformákba kényszeríti, amelyekhez nem fűződik semmilyen emberi kapcsolat. Az európaiak, a vademberekhez képest „jobb emberek”, megmutatták betűformáikat az amerikai indiánoknak, amikor átmentek ezekhez a „vad” indiánokhoz, akik kis koboldoknak tartották a betűket, féltek, rettegtek tőlük. Az embert a hatodik-hetedik évében vezetjük el most írásunk betűformáinak idegen jellegéhez, amely teljesen természetellenes, kis koboldok laknak benne. Gyermekkorunkban olyan alakban kell egy A-t vagy B-t magunkhoz engednünk, amelynek az emberi élettel a legcsekélyebb kapcsolata sincs. A régi Egyiptomban legalább képírás volt, a festett kép hasonlított a valósághoz, és tudatosították is, hogy amit lefestettek, annak köze van a valósághoz. Ma az ábécét teljesen életidegen módon tanulják. A Waldorf-iskolában ki akarjuk javítani a legnagyobb hibákat, többek között ezért vezettük be iskolánkban az olvasás és írás tanulásának másik módját. Ha azonban mindent csak materialista módon akarunk megítélni, és csak az átlagos tudattal óhajtunk a világban élni, akkor nem leszünk képesek belátni, hogy az írás és olvasás mai tanulása mi mindent űz ki az emberből, és mit öl meg benne.

Látják, nem ütköztem meg rajta, mint sokan mások: „Életutam”-ban kellőképpen utaltam rá, hogy tizenöt éves koromban még nem tudtam helyesen írni. Ennek rendkívül sokat köszönhetek. Ez sok mindentől megóvott, amitől nincs megvédve az, aki már tizenöt évesen helyesen tud írni. A kor materialista műveltségéből sok olyasmi származik, ami éppenséggel elválaszt a szellemi világtól. Ez sokkal komolyabb kérdés, mint hinnénk. Azért utalok erre, hogy lássák, hogy az egykori beavatott csak azt a nevelést hasznosíthatja, amelyik rendelkezésére áll. Mi mást is tehetne, minthogy beilleszkedik korának testébe, lelkébe? Így lelkének képességeiből sok minden el kell hagynia. De az élet egy bizonyos korban jelentkező jelenségein mégis meglátható az egykori beavatáshoz fűződő karmikus kapcsolat, még olyan embernél is, aki külsőleg átlagos földi polgárként jelenik meg, és egyáltalán nem úgy, mint egy beavatott. Hiszen a karmában igazán nem az működik, amit először a leghatékonyabbnak vélnek az emberi életben. Ha például egy bizonyos szellemi beállítottságú ember van előttünk, akkor a karmát pusztán értelemszerűen megítélve, könnyen hajlamosak vagyunk arra, hogy az előző földi élet hasonló értelmi jellegére következtessünk. Pedig ez nincs így. A karmikusan felszabaduló és egyik földi életből a másikra ható dolgok sokkal mélyebb lelki régiókban rejlenek, mint az értelmi felépítés. Csak egyetlen példát kell említenem, hogy meglássák, hogy ami a karmát befolyásolja, az nem a lélek pusztán értelemszerű régiójából ered.

Ernst Haeckel a XIX. század érdekes személyisége volt. Az embereknek leginkább materialista színezetű világszemlélete tűnt fel, és az ultramontanizmus, a római pápaság, a katolikus egyház elleni küzdelme. Ebbe a harcba olyan lelkesedéssel vetette bele magát, hogy közben néha egészen elragadó kifejezéseket használt, olyakor azonban ízléstelenné vált. Ha karmáját visszafelé követjük, legfontosabb előző földi inkarnációja VII. Gergely pápa volt, az a hatalmas pápa, aki éppen a pápaság külső világi uralmát akarta a külső császársággal szemben megalapozni. Gergely pápa, még mint Hildebrand, a clunyi reformot képviselte, amely a maga módján a X. századtól a XI. századig folytatta küzdelmét a császárság ellen. Végül egy olyan pápa került ki közülük, aki szintén a maga módján ellenszegült a világi uralom, az akkori császárság ellen. Egy világnézet lelkes erőszakolása, a belőle eredő impulzusok lelkes megvalósítása volt az, ami a Hildebrand-inkarnációból a Haeckel-inkarnációra hatott. Ez a példa is mutatja, hogy egyáltalán nem szabad azt hinnünk, hogy valamilyen lelki alkat külső megítéléséből rátalálhatunk egy mérvadó régi életre. Itt óvatosnak kell lennünk, figyelembe kell vennünk és szellemi szemlélettel kell felfognunk olyan dolgokat, amelyek a valóságban olykor az emberen megfigyelhető elenyésző apróságoknak tűnnek, de azt jelenítik meg lassanként az ember mögött, ami régebbi földi életében történt.

Látják, különösen a szaturnuszi karma működik egészen mélyreható módon. Egy olyan individualitásra szeretném felhívni a figyelmüket, aki egy régebbi inkarnációjában valóban beavatott volt. Amit mondok, teljesen objektív, és nem kevés fáradságomba került, hogy kiderítsem az igazságot, mert ez az individualitás voltaképpen egyáltalán nem volt számomra rokonszenves ebben az új megtestesülésében, és máig sem az. Hiszen éppen az objektív tények megállapításáról van szó, és a karma helyes meglátására voltaképpen több kilátásunk is nyílik az olyan személyiségeknél, akikkel szemben nem érzünk személyes rokonszenvet, még ha ez fáradságunkba kerül is. Tekintetüket egy olyan individualitásra szeretném irányítani, aki az egyik földi életében valóban beavatott volt, mégpedig az emberiség fejlődéstörténetének egyik nagy és hatalmas misztériumában, a hyberniai misztériumokban - misztériumdrámáimban utaltam ezekre. Ezekben a misztériumokban a tanítványoknak sok mindent át kellett élniük, mielőtt beavatásuk során a bölcsesség olyan fokához jutottak el, amelyet éppen ezekben az ír misztériumokban lehetett befogadni. Aki beavatott akart lenni, annak először át kellett élnie mindazokat a kétségeket, amelyek a nagy igazságokra vonatkozóan nehezedhetnek az emberi lélekre. A tanítványt éppenséggel arra nevelték, hogy mindenben olyan intenzíven tudjon kételkedni, ahogyan csak lehetséges, mégpedig éppen a legmagasztosabb igazságokban. Ha már átélte lelkében mindazt a fájdalmat, belső tragikumot, nyomasztó élményt, mondhatnám, belső meghasonlottságot, amit a legmagasztosabb igazságokban való kételkedés során átélhetett, akkor vezették el az igazság valódi felfogásához, először képszerű, imaginatív formában, majd pedig szellemi realitásban. Akiket tehát a hyberniai misztériumokba avattak be, azok nemcsak azt tanulták meg, hogy higgyenek az igazságban, de azt is, hogy ne higgyenek benne. Csak ezáltal bizonyulhatott életerősnek az igazsághoz való rendíthetetlen ragaszkodásuk.

Még egy másik érzést is felkeltettek azoknál, akiknek Hybernia beavatási bölcsességét kellett keresniük. Olyan érzéshez juttatták el őket, hogy minden létezés voltaképpen a földi léthez hasonlóan illúzió, nem valóságos lét. Az embert eljuttatták oda, hogy ne csak az igazságban kételkedjék, hanem lássa meg az emberi lét semmiségét, az emberi létezésben a nemlétet. Ekkor a mindig újra formát öltő éteri hatalmakkal és a pusztuló, de a szellemiség felől mindig újra alakot öltő fizikai hatalmakkal szembesülve, az életet átható pusztító és újra felépítő valamennyi erővel szembesülve két hatalmas szobor elé vezették, miután lelkületét megfelelő hangulatba hozták, hogy teljesen eljusson a dolog imaginációjához. Arra késztették, hogy benyomja az egyik szobrot, ami mindig újra helyrejött, mert teljesen rugalmasan alakították ki, a benyomódás helye mindig megszűnt. A szobor mindig megtartotta az alakját, szinte elevennek tűnt. Mivel az érintés közvetlen tapasztalásánál ünnepélyes hangulat vett erőt a tanítványon, így felhívta a figyelmét az elevenség sajátosságára. A másik szobrot viszont úgy alakították ki, hogy ha valaki meg akarta nyomni, akkor ez mindig meglátszott, a szobor deformálódott. Mire a következő napon újra odavezették, már kijavították a benyomódást. A tanítványok elé tárult a fizikaiság és éteriség belső jellege, némileg tehát önmaguk szemléletének az igazsága.

Ez volt az első fok. Ezután más képekhez vezették őket, egyre inkább elvezették belső felépítésük tetterős felfogásához. Hybernia tanítványai lelki alkatukban valóban intenzíven felfogták azt, amit szellemi igazságnak nevezünk. Ha elérték a beavatás bizonyos fokait, akkor nemigen törődtek már a külső fizikai valósággal, a szellemi valóságban azonban benne tudtak élni. A hyberniai kultuszhelyen az volt a helyzet, hogy míg odaát Ázsiában a Golgotái Misztérium a fizikai valóságban lejátszódott, Hybernia főpapja a kultikus cselekményeket úgy irányította, hogy ezt az eseményt kultikus cselekményként ünnepeljék. Hyberniában tehát a Földet mintegy áthidalva éltek át egy fizikai tényt szellemi módon. Ez rámutat arra, hogy ezek a hyberniai misztériumok voltaképpen milyen mélységekbe vezettek.

Van egy individualitás, akit egy igen régi korban bizonyos fokig beavattak ezekbe a hyberniai misztériumokba. Később egy női inkarnációt élt át, de hyberniai inkarnációja mélységesen hatott a lelkére. Halála és újabb születése közötti életében aztán azt élte át, amit a karma Szaturnuszon történő feldolgozása révén lehet átélni. A hyberniai beavatásban - nem a legmagasabb, de mégis bizonyos fokú beavatásban - elérhető lelki eredmények egész jelentőségére ekkor az univerzális történés megfelelő perspektívájában pillantott vissza. Az emberi lény teljes múltbeli működésének viszonylatában látta meg a Hyberniában megtanulható dolgok teljes jelentőségének a helyzetét. Hatalmas kozmikus visszapillantásban dolgozták ki, hogy hogyan fejlődött ki Hybernia lassanként az évszázadok, évezredek emberi vágyakozásaiból. De erre az individualitásra éppen az várt, hogy az újabb kor közeledtével olyan emberi teste és neveltetése legyen, amelyben ennek a legfontosabb része rejtve marad, és a XIX. századi civilizációnak megfelelően élhető meg. Amit viszont a visszapillantásban hozott magával ez a lélek, amikor valóban nem nagyon megfelelő fizikai testbe szállt alá, és olyan neveltetésben lett része, amely egyáltalán nem felelt meg a Szaturnuszon feldolgozott írországi beavatás élményeinek, az a jövőbe ható ideálokká alakult át. Mivel azonban olyan testbe kellet kerülnie, amely nem volt olyan, mint a régi ír beavatottak egészen különleges teste, hanem mint egy XIX. századi franciáé, ezért sok minden visszaszorult, lendületes, bár fantasztikus képekké alakult, és mégis van valami átható, nagyszerű jellegük. Ez az individualitás lett aztán Victor Hugo személyisége.

Látják, hogy a karma még odáig is képes hatni, ahol két egymást követő földi élet annyira eltér egymástól, mint az ír beavatott és Victor Hugo élete. Mert a karma hatásait nem szabad külsőséges hasonlóságokban keresnünk, hanem arra kell tekintenünk, amit a karma az emberi lény mélyén visz át az egyik földi életből a másikba. Voltaképpen ma is megfelelő hangulatra és lelkiállapotra van szükségünk ahhoz, hogy az egyes ember karmáját, sőt saját karmánkat szemléljük. Tulajdonképpen minden karmikus elgondolás profanizálódik, ha olyan hangulatban fogadjuk, amely a mai kor műveltségéből, civilizációjából, iskolájából és egész életéből származik. A karmáról alkotott szemléletet lényegében szent és teljesen áhítatos hangulat alapján kellene lelkünkbe fogadnunk. Valahányszor karmikus igazsághoz közeledünk, olyasmit kellene éreznünk lelkünkben, mintha Ízisz fátyolának egy részét lebbentenénk fel. Hiszen alapjában véve éppen a karma leplezi le az emberhez legközelebb álló módon, hogy ki is volt Ízisz, akinek külsőleg jellemző igéje így szól: „Én vagyok, aki volt, van és lesz”. Ez azonban az emberi karma szemlélésénél jelenik meg számunkra olyan módon, ami közelről érinti az ember lelkét.

Most megnéztük, hogy a karma hogyan megy végbe a világtörténelmi fejlődés során, és ezáltal tettünk szert a karmikus fejtegetésekhez szükséges áhítatos hangulatra. Csakis ilyen módon tudunk helyesen és megfelelő lelki hangulatban saját sorsunkra, valamit arra tekinteni, hogy ez a sors hogyan alakult és formálódott régebbi földi életeinkből saját karmánkká, miközben együttműködött azzal, amit az ember halála és újabb születése között élt át a csillagok szellemi szféráiban. Ha a karmát megfelelő hangulatban olvassuk le, akkor egész emberi lényünkkel az érzékfeletti világokra tekintünk. Mert a karmikus elgondolások egy olyan törvényszerűséggel ismertetnek meg bennünket, amely teljesen ellentétes a külső természet törvényszerűségeivel. A külső természetben természeti összefüggések működnek, de ezeken teljesen túl kell jutnunk, fel kell tekintenünk a szellemi összefüggésekre, ha szellemi szemünkkel meg akarjuk látni a karma működésének a törvényszerűségeit. Erre természetesen az készít elő a legjobban, ha éppen a messzire sugárzó világtörténelmi karmára tekintünk, hogy megkapjuk belőle azt a világosságot, amely saját karmánk átéléséhez, szemléléséhez lényeges számunkra. A következő napok egyéb karmikus fejtegetéseihez éppen azáltal akartam a hangulatot előkészíteni, hogy a karma világtörténelmi hatásait jellegzetes személyiségeken mutattam be.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként