Amikor legutóbb önökhöz szólhattam - legalábbis a hallgatóság egy részéhez - még megvolt Dornachban a Goetheanum. Akkor nagy megelégedésemre szolgált, hogy francia barátaink előtt is beszélhettem. Örülök, hogy meghívásukra ismét beszélhetek az antropozófia témáiról. Köszönöm a kedves meghívást, különösen Mile Sauenvein-nak, és annak is örülök, hogy dr. Sauerwein, aki akkoriban olyan szépen fordította előadásaimat Dornachban, most is vállalta ezt a munkát itt Párizsban. Ezért különösen hálás vagyok neki.

Az antropozófiai mozgalomban azáltal változtak meg egyes dolgok, hogy aránylag rövid idővel a tűzvész után antropozófus barátaink nagyszámú részvétele mellett megtarthattuk a Karácsonyi Gyűlést, amely úgy hiszem, új impulzust adott az antropozófiai mozgalomnak, különösen az antropozófiai tevékenység tartalmának. Az antropozófiai mozgalomnak az is új vonása, hogy nekem kellett az elnökséget átvenni, míg azt eddig mások gyakorolták, és én csak tanítónak tekinthettem magamat. Jelentős elhatározás volt ez a szellemi világgal szemben is. Volt bizonyos kockázata. Azért jelentett kockázatot, mert a külső vezetés vállalásával megtörténhetett volna, hogy a szellemi lények megnyilatkozása lecsökken, holott az antropozófia terjesztésénél nagyon is rá vagyunk utalva a szellemi lények támogatására. Ma már elmondhatom azt a jelentős tényt, hogy ez nem következett be, ellenkezőleg, a Karácsonyi Gyűlés óta éppen hogy megnőtt az a szellemi impulzus, amelynek a szellemi világokból kell leáradnia, hogy az antropozófiai mozgalom a helyes irányban haladhasson. Így a Karácsonyi Gyűlés óta antropozófiai mozgalmunk egyre ezoterikusabbá válhatott, és továbbiakban is ilyen lesz. Ezzel kapcsolatos, hogy - szellemi részről - mindenesetre igen erős, ellenséges, démoni hatalmak támadnak mozgalmunk ellen. Nagyon reméljük azonban, hogy annak a szövetségnek az erői, amelyet a Karácsonyi Gyűlés révén kötöttünk a jó szellemi hatalmakkal, képesek lesznek a jövőben arra, hogy kiüssék a nyeregből mindazokat az ellenséges szellemi hatalmakat, akik a földi embert használják fel hatásaik eléréséhez.

Ebben a három előadásban arról szeretnék beszélni, kedves barátaim, hogy az antropozófia hogyan lehet egyfelől a világ és az ember szellemiségének a megismerése, mégpedig a világ és az ember olyan megismerése, amelyből másfelől valóságos belső lelki impulzusokat kaphatunk a morális és vallásos élet számára. Az antropozófia azáltal adhat az emberiségnek valami mást, mint a legutóbbi századok civilizációja, hogy általa lehetségessé válik, hogy olyan megismeréshez jussunk, amely ugyanakkor vallásos és morális impulzust is ad. Hiszen ez a civilizáció különösen abba betegedetett bele, hogy nagyszerű természettudományos, közgazdasági és filozófiai megismerései voltak, de mindezek csak az ember fejét foglalkoztatták. A morális és vallásos impulzusoknak a szívből kell fakadniuk, a lélekből kell kihajtaniuk. Mint morális és vallásos eszmények jelen voltak, de az újabb tudomány semmit sem tudott mondani arról, hogy ezekben a morális eszményekben megvan-e az az erő, hogy a morális és vallásos érzés megteremthesse a jövendő világokat korunk fizikai világának pusztulása után. Éppen ebből eredtek a múlt és a jelenkor nagy kétségei.

Ma az ember lényét szeretném először három szempontból megvizsgálni. Születésünk és halálunk között végigkísérjük ezt az emberi lényt, sorsunkkal benne élünk. Amit itt végig követünk, azt egyfelől a születés, illetve fogantatás határolja, másfelől a halál. A születés és halál nem maga az élet, hanem elkezdi és lezárja az életet Az a kérdés, hogy a születésre és halálra ugyanolyan szemlélettel tekinthetünk-e, mint ahogyan saját vagy mások születése és halála közti életébe illeszkedünk, vagy másféle szemlélet szükséges, amikor ezekhez a határokhoz, a születéshez és halálhoz érünk? Ma először a halált fogjuk szellemi módon megtekinteni, amely olyan világosan behatárolja az emberi életet.

A halál az előttünk álló fizikaiságot veszi el az embertől a földi életben. Hogyan veszi el ezt? A Föld elemei útján veszi el a fizikait, akár saját elemei révén a temetéskor, akár a tűz elem révén a hamvasztáskor Mit tehet mindazzal, amit fizikai érzékeinkkel észlelünk az emberből? Csak elpusztítani tudja. Nézzük meg a körülöttünk lévő erőket. Ha átadjuk nekik az ember holttestét, semmit sem építenek rajta, csak rombolják. Azt mondhatjuk: a körülöttünk lévő természeti erő nem az építést szolgálja; ha az emberi testet a természeti erőkre bízzuk, akkor szétbomlik. Valami másnak kell tehát azt felépítenie, és az nem földi jellegű, mert a föld szétbomlasztja a fizikaiságot.

Ha azonban az ember halálát olyan megismerő erőkkel szemléljük, amelyeket lelki gyakorlatok útján merítünk a lélekből, akkor az egész jelenség más jelleget mutat A megszokott megismerés erői csak a holttestet látják. Ha azonban a lélek gyakorlatai révén eljutunk a megismerés első fokához, a könyveimben leírt imaginációhoz, akkor a halál teljesen megváltozik. Az ember halálakor elszabadul a Földtől. Ha kialakítjuk az imagináció megismerési fokát, akkor közvetlen szemlélet formájában eleven képekben látjuk, hogy az ember halálakor nem hal meg, hanem feltámad a holttestből. Az imagináció megismerési fokán a fizikai halál szellemi születéssé változik. Az ember halála előtt földi emberként van itt. Azt mondhatja: itt vagyok ezen a helyen, a világ pedig odakint van. A halál beálltának pillanatában csak ott nincs az ember, ahol a holtteste van. Megkezdi létét a világmindenségben, eggyé válik azzal a világgal, amelyet azelőtt csak szemlélt. Átéli a testén kívüli világot, és ezzel eddigi belső világa külvilággá válik; ami eddig kívül volt, az belső világa lesz. Személyes életünk kozmikus létté válik. Az imaginatív megismerés számára a Föld a halál hordozójaként nyilvánul meg a világmindenségben. Bármelyik színtérre lép is az ember a fizikai vagy a szellemi életben, a halált csak a Földön találja meg. Mert abban a pillanatban, amikor az ember áthalad a halálon és egyesül a világgal, feltárul előtte a második nézőpont, nem a halál nézőpontja, hanem az, amelyben a tér távlatait mindenütt betöltő kozmikus gondolatok jelennek meg számára. A halálon áthaladt ember számára az egész világ, az egész kozmosz kozmikus gondolatokkal telik meg, ezek élnek és mozognak a tér messzeségeiben. A tér szempontja válik nyilvánvalóvá, így a halálon áthaladva a kozmikus gondolatok világába lépünk. Minden kozmikus gondolatok formájában működik és mozog. Ez a halál másik aspektusa.

Ha a földi életben emberekkel állunk szemben, először is az ember személyisége van előttünk, beszélnie kell, hogy gondolatait közölje. Ekkor azt mondjuk, hogy a gondolatok benne vannak, és beszéde révén érnek el hozzánk. De a földi élet folyamán sehol sem találunk önmagukban létező gondolatokat. Csak az emberben vannak jelen, és belőlük jönnek létre. Ha a halál földi szférájából kilépünk a gondolatok térbeli szférájába, akkor itt először is nem lények élnek. A tér távlataiban először nem találkozunk lényekkel - se istenekkel se emberekkel - de mindenütt kozmikus gondolatokkal találkozunk. Amikor áthaladunk a halálon és belépünk a kozmikus messzeségekbe, olyan a helyzet, mintha itt a fizikai világban az emberhez közelítve, nem az embert látnánk meg először, hanem a gondolatait, anélkül, hogy őt magát észlelnénk. A gondolatok felhőjét látnánk. Ott másik felhőt látunk, nem lényekkel találkozunk, hanem kozmikus gondolatokkal, az általános kozmikus intelligenciával.

Az ember néhány napig a kozmikus intelligenciának ebben a szférájában él a halála után. Az itt mozgó kozmikus gondolatok között különállóan, mondhatnám, külön felhőként jelenik meg saját, legutóbb átélt földi életünk, erre tekintünk. Ez beírta magát a kozmikus intelligenciába. Saját életünket néhány napig egyszerre, egy nagy tablóban látjuk. Napról napra gyengül - csak néhány ilyen nap van -, ami a kozmikus intelligenciába beíródott. Ez kiterjed a kozmikus térbe, eltűnik előlünk. Földi életünk végén ott a halál aspektusa, az átélés végén pedig néhány nap múlva megkezdődik a kozmikus messzeségekbe való tovatűnés. Az első aspektust a halál aspektusának nevezhetjük, ezt követi a második, ezt úgy nevezhetjük, hogy a földi élet tovatűnésének aspektusa. Valóban minden ember számára bekövetkezik a halál után egy olyan pillanat, amikor iszonyú félelem, gond és rettegés vesz erőt rajta, hogy egész földi életével belevész a kozmikus messzeségekbe.

Ha az ember a további halál utáni élményeiben is tájékozódni akarunk, akkor az imaginatív megismerés már nem elegendő. Be kell következnie a megismerés második fokának, az inspirációnak. Az imaginatív megismerés elé képek tárulnak, ezek alapjában véve az álomképekhez hasonlóak. Az álomképeknél azonban sohasem lehetünk meggyőződve arról, hogy valóság rejlik-e mögöttük; az imaginatív képek viszont mindig saját minőségük révén fejeznek ki realitást. Az imaginációban képek világában élünk, ez azonban realitás. A képeknek ezt a világát kell leküzdenünk, ha el akarunk jutni annak a látásához, amit az ember a halála után néhány nappal tapasztal, miután az életét meglátta.

Az inspirációt az imagináció után vagy a közben kell megszereznünk. Nem képek tárulnak elénk, mert ez a szellemi hallás megismerése, nem a képeké. Az inspiratív megis- mérés úgy veszi fel a kozmikus intelligenciát, a kozmikus gondolatokat, hogy mintegy szellemileg halljuk ezeket. A kozmikus ige hangzik fel, szólal meg mindenfelől, teljesen érthetően. Tudjuk, hogy valami ott rejlik mögötte. Először a kinyilatkoztatást kapjuk meg. Ha azonban át tudjuk adni magunkat ennek az inspirációnak, akkor a kozmikus gondolatok mögött intuícióban kezdjük észlelni a világ lényeit. Az imagináció a szellemi képeket észleli, az inspiráció a szellemiség szellemi beszédét hallja. Az intuíció magukat a lényeket érzékeli. Azt mondtam, hogy a világot betöltik a kozmikus gondolatok. Ezek nem utalnak még a lényekre, de eljutunk oda, hogy a gondolatok mögött szavakat halljunk, és intuícióval észleljük a világ lényeit.

Az első aspektus a halálé, a földi aspektus, a második kivezet a tér messzeségeibe, ahová földi emberként értetlenül tekintünk ki, ez az ember eltűnésének az aspektusa. A harmadik aspektus a csillagoké, ez meghozza számunkra azt, ami a látható tekintet számára is behatárolja a tér távlatait. A csillagok nem úgy jelennek meg, ahogy a fizikai szemlélet számára megjelennek. A fizikai szemlélet számára ezek fénylő pontok a tér határain, ezekre tekintünk. Ha eljutottunk az intuitív megismeréshez, akkor a csillagok a kozmikus lényeket nyilatkoztatják meg számunkra. Az intuícióval a fizikai csillagok helyett olyan szellemi közösségeket látunk a szellemi világmindenségben, amelyek ott vannak, azokon a helyeken ahol a fizikai csillagokat sejtjük. A harmadik aspektus a csillagoké. Előbb a halált ismertük meg, a tér messzeségei révén pedig a kozmikus intelligenciát, ez bevezet bennünket a kozmikus lények szférájába; emberi aspektusként lép a kozmikus lények szférájába, és így a csillagok szférájába. Ahogy a Föld felveszi az embert születése és halála között, úgy veszi fel őt halála után néhány nappal a csillagok világa, miután áthaladt a kozmikus intelligencia szakadékán. A Földön az ember földi ember volt földi lények között, halála után égi lény lesz az égi lények között.

Az ember először a Hold szférájába lép be. Később aztán belép a többi szférába is. Talán felrajzolhatom a táblára vázlatosan, amit ki akarok fejteni, hogy némi segítséget nyújtsak önöknek. Az ember a halál pillanatában még a Földszférához tartozik. Ebben a pillanatban már semmi jelentősége nincs az ember számára annak, amit a földi tudás magába foglalhat. A Földön különböző anyagaink vannak, fémek és egyéb anyagok A halál pillanatában megszűnik minden különbözőség. Minden külső szilárd anyag földi, és halálának pillanatában az ember földben, vízben, levegőben és hőben él. A halált követő néhány napot ez a kék szféra jelöli, a kozmikus intelligencia szférája. Az ember a saját életét szemléli, a földi és égi terület között tartózkodik. Halála után néhány nappal belép az égi területre, először a Holdszférába. A Hold-szférában találkozik először valóságos kozmikus lényekkel, de ők még nagyon hasonlóak az emberhez, mert a Földön együtt voltunk már azokkal a lényekkel, akikkel halálunk után néhány nappal a Hold-szférában találkozunk. Kedves barátaim, könyveimben elolvashatják, hogy a Hold, mint fizikai égitest, egykor a Földtől vált el. Egységet alkotott vele, aztán önálló égitestté vált. De a Földtől nem csak a fizikai Hold vált el. Valaha az emberiség nagy tanítói itt éltek a Földön az emberek között, az első bölcsességet ezek a nagy ősi tanítók hozták el az embereknek. Ezek az ősi tanítók nem éltek fizikai testben, csak étertestben léteztek, Tanításukat az ember belsőleg észlelte. Miután ezek a nagy tanítók egy ideig itt tartózkodtak a Földön, a Holddal együtt elváltak tőle, és ekkor a Holdon alkottak közösséget, a Hold-lények közösségét. Halálunk után néhány nappal az első kozmikus lények a földi emberek ősi tanítói, akikkel találkozunk, ők már régóta megváltak a Földtől.

Az az idő, amelyet az ember halála után a Hold-lényekkel tölt együtt, olyan életet ad számára, amely különös viszonyban van földi életével. Ha érzékfeletti megismeréssel lépünk be egy ember halál utáni életébe, azt gondolhatnánk, hogy ez az élet jobban elsuhan, kevésbé sűrű, mint a földi élet, és az ember földi életénél mintegy légneműbb. Ez azonban nincs így. Ha érzékfeletti megismeréssel veszünk részt az ember halála utáni életében, akkor kiderül, hogy hosszú ideig olyan életet folytat, amely földi életénél sokkal reálisabban hat rá; földi élete ehhez képest sok tekintetben álom. Ez a földi életnek nagyjából a harmadrészéig tart. A halál utáni élmények, amelyek néhány napig tartanak, ahogy ezt már említettük, a különböző embereknél eltérnek egymástól. Mert mit is élünk át ekkor? Amikor az ember visszapillant földi életeire, illúziónak adja át magát. Csak a nappalokat látja, nem veszi figyelembe azt, amit alvás közben, szellemileg él át. Az életben az a helyzet, hogy ha nem vagyunk különösen aluszékonyak, akkor az élet harmadrészét alusszuk át. Most erre tekintünk vissza, ezt éljük át tudatosan a Hold egyesült hatalmaival. Azért éljük át, mert az emberiség nagy, ősi tanítói belénk árasztják létüket, együtt élnek velünk, ezért a Földön öntudatlanul eltöltött éjszakákat a földi életnél sokkal intenzívebben éljük át.

Szeretném az itt elmondottakat egy példával igazolni. Néhány kedves barátunk ismeri talán valamelyik misztériumdrámámat, és tudja, hogy ezekben többek között egy bizonyos Strader alakját is megrajzoltam. Ezt a Stradert művészileg egy akkor élő személyről rajzoltam meg, aki időközben meghalt. Nem másoltam le földi életét, de megformálásának egy olyan ember élete volt az alapja, aki rendkívül érdekelt, mivel aránylag egyszerű körülmények között nőtt fel, először pap volt, aztán levetve a reverendát bizonyos racionális értelemben világi tudós lett. Érdekelt ennek az embernek a belső küzdelme. Megpróbáltam ezt a küzdelmet szellemileg megragadni. A négy misztériumdráma írásakor földi életére tekintettem. Az iránta való érdeklődésem folytán követni tudtam halála után a Hold-szférában eltöltött időszakában. Ma is ott tartózkodik (mármint 1924-ben - a ford.). Attól a pillanattól fogva, hogy ez az individualitás utat tört hozzám halál utáni életének egész intenzív reális hatásával, teljesen kialudt a földi élete iránt érzett érdeklődésem. Halála után teljesen együtt éltem ezzel az individualitással, és ez úgy jutott kifejezésre, hogy a negyedik misztériumdrámámban meg kellett írnom halálát, mivel földi emberként nem állt már előttem. Ezt csak annak megerősítésére jegyzem meg, hogy az emberek a halál utáni életüket belsőleg intenzívebben, lényegre törőbb módon, reálisabban élik át, mint álomszerű földi életüket.

Figyelembe kell vennünk, hogy az ember halála után a nagyvilágba, a kozmoszba éli bele magát. Most ő maga lesz a kozmosz. A kozmoszt most saját testének érzi, de morálisan is önmagában érzi mindazt, ami földi élete folyamán rajta kívül volt. Ami benne élt, azt önmagán kívül érzi. Vegyünk egy egészen triviális példát. Tételezzük fel, hogy földi életében valakit elragadott az indulat, megütött valakit, és ezáltal egyrészt fizikai fájdalmat, másrészt morális szenvedést okozott neki. Halála után a Hold-szférában a Hold-individualitások hatására nem azt éli át, amit földi életében átélt, amikor esetleg belső jó érzéssel, a másik szenvedésének átérzése nélkül mérgében megütött valakit, hanem azt, amit a másik ember élt át. A Hold-szférában azt a fizikai fájdalmat és szenvedést éljük át, amelyet a másik embernek kellett megtapasztalnia. Azt éljük át, amit magunk tettünk, vagy gondoltunk földi életünk során, de nem úgy, ahogy éreztük, hanem ahogy a másik ember átélte. Így az ember halála után földi élete harmadrészében átéli mindazt, amit földi életében gondolt és elkövetett, de olyan módon, ahogyan az említett Holdlények intenzív realitással megmutatják neki, és ezt az életet fordított sorrendben éli át. Amikor például az 1912-ben meghalt Strader életét visszafelé átéltem vele - misztériumdrámámban így neveztem, bár másképpen hívták -, akkor először azt élte át, ami legutóbb történt vele a Földön, aztán ami azt megelőzően történt, és így haladt visszafelé. Ha most megjelenik lelkem előtt, akkor körülbelül azt éli át a Holdnak ebben a szférájában, amit 1975-ben élt át. Eddig az 1912 és 1875 közötti időt élte át visszafelé, és születésének időpontjáig fog így tovább visszafelé élni.

Így az ember halála utáni élete során földi életét annak egyharmad részében éli át visszafelé, azoknak a Holdlényeknek a szférájában, akik egykor földi lények voltak. Ez az élet az első csírája annak, ami a következő földi életek karmájaként valósul meg. A földi életünk idejének harmadrészében átélt életben valóban saját belső érzéseink és észlelésünk révén ismerjük meg, hogy saját tetteink hogyan hatottak másokra. Ekkor, kedves barátaim, hatalmas vágy támad a szellemi emberben, hogy amit most átél a Hold szellemi szférájában - amit a Földön más emberekkel tett -, az megterhelje őt, és így létrejöjjön a kiegyenlítés. Ennek a holdbéli időnek a végén az a kívánságunk és elhatározásunk jön létre, hogy sorsunkat földi tetteinknek és gondolatainknak megfelelően valósítsuk meg. Amikor az ebből az egészen a születésünkig terjedő átélésből fakadó kívánság félelem nélkülivé válik, akkor érett meg az ember arra, hogy befogadja őt a következő szféra, a Merkúr szférája. Az ember ekkor a Merkúr-szférába lép be. A következő előadásban meg fogjuk látni, hogy az ember a Merkúr-szférában olyan lények birodalmába lép, akik sohasem voltak földi lények, mindig Földön túli lények voltak, és az ő birodalmukban tudja meg, hogy sorsát hogyan alakíthatja tovább. Így kell követnünk az embert a Merkúr, a Vénusz és a Nap szféráján át, hogy megismerjük, amit halála és újabb születése között átél. Ez a szellemi lét annak felel meg, amit a születése és halála közti időben a földi lények között élt át. Mert az ember a teljes életét földi életében születése és halála között éli meg, égi létében pedig halála és újabb születése között. Ebből tevődik össze a teljes élete. Hogy hogyan, erről majd a következő előadásokban beszélünk.