Tegnap az Antropozófiai Társaság karmájáról fejtettem ki néhány gondolatot az itt megjelent barátainknak. Ma egy ezzel összefüggő jelenséggel szeretnék foglalkozni, de úgy mondom el, hogy önmagában is érthető legyen. Mindaz, amit az emberiség fejlődésének jelenlegi szakaszában meg kell tennünk a közeli és távolabbi jövő szellemi történéseinek előkészítésére, összefügg azzal, amit antropozófus barátaink körében Michael-eseménynek szoktam nevezni. Ma ezzel kapcsolatban szeretnék néhány olyan kérdésről beszélni, amelyek kapcsolatosak az antropozófiai mozgalommal.

Ha a Michael-eseményhez hasonló jelenségről beszélünk, mindenképpen abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a világ előrehaladása mintegy „korszakonként” épül fel. Ha a világ fejlődését azoknak az erőknek az alapján nézzük, amelyek az ember születése és halála közötti földi életében találhatók, akkor láthatjuk, hogyan fejlődött a földi emberiség. Láthatjuk, ahogyan a régi népek a még régebbiekből alakultak ki, ahogy a keleti, az indiai, perzsa, arab, a káldeus és egyiptomi népesség után megjelent a görög és a római nép, azután a görög-római világból kialakult a középkor, végül pedig itt van a mi újabb korunk, minden zavarosságával, nagy technikai létesítményeivel együtt. A népek fejlődésének felszíne „alatt” avagy „felett” azonban olyan fejlődést is észrevehetünk, amely nem az emberektől származik, hanem olyan szellemi lényektől, akik az emberiség fejlődésével bizonyos kapcsolatban állnak.

Az egyes ember fejlődéséhez közvetlenül az angyalok birodalmának van köze, a keresztény értelemben vett angyaloknak. Az angyalok birodalmához azok a szellemi lények tartoznak, akik az egyes embert földi életei során vezetik, minthogy ilyen vezetésre, ilyen vezetőre szüksége van, megvédik az embert valahányszor védelemre szorul. Noha földi szemmel nem érzékelhetők, mégis közvetlenül kapcsolódnak az emberiség fejlődéséhez.

A velük szomszédos szellemi tartományban az úgynevezett arkangyalok hierarchiája, az arkangyali lények fejtik ki tevékenységüket. Az arkangyalok az emberiség fejlődésének sok fontos kérdésével foglakoznak, de nem az egyes emberekkel, hanem az embernek az emberiséggel való összefüggésével. Így például, mint azt antropozófiai előadásaimban sokszor említettem, a népek fejlődését arkangyallények irányítják. De az emberiség fejlődésének bizonyos korszakait is elsősorban az arkangyallények ösztönzik, határozzák meg. Például a XIX. század utolsó harmadát megelőző három évszázadban, tehát a XIX., XVIII., XVII. és részben a XVI. században a civilizált világot lényegében annak az arkangyallénynek a vezetése alatt kell elképzelnünk, akit az ilyesmiről tudó keresztények Gábrielnek hívnak. Ez a periódus tehát Gábriel korszaka volt.

Gábriel korszaka rendkívül jelentős volt az emberiség egész újabb fejlődésére vonatkozóan. A Golgotai Misztérium óta alapjában véve az volt ugyanis a helyzet, hogy az emberek átélték a Földön azt, hogy Krisztus, a magasztos Napszellem a Golgotai Misztérium érdekében leszállt a Napról a Földre, testet öltött Jézus testében, és hozzákapcsolódott a Föld sorsához. De miközben a Krisztus-lény már a Földhöz kapcsolódott, maga a Krisztus-impulzus még nem tudta megragadni az emberiség belső fizikai és éteri lényét az arkangyalok által vezetett mindazon korszakokban, amelyek a Golgotai Misztériumtól a Gábriel-korszakig követték egymást. Ez csak Gábriel impulzusával vált lehetővé, amely mintegy három évszázaddal a XIX. század utolsó harmada előtt kezdődött meg a XV. században. Az emberiséget a Krisztus-impulzus csak azóta tudja áthatni bensőleg, már az átöröklés erői révén. Ez eddig nem történt meg. Gábriel az emberiségben a fizikai átöröklés minden erején uralkodik. Ő főként a generációsorral összefüggő érzékfeletti szellem, mondhatnám, az anyák nagy átfogó védőszelleme, amennyiben gyermekeket hoznak a világra. Gábrielnek az emberi születéshez és embrionális fejlődéshez van köze. Erői benne rejlenek mindabban, ami a fizikai szaporodás szellemi alapja. Így a földi emberiség fizikai szaporodása voltaképpen csak Gábriel legutóbbi uralma óta kapcsolódik a Krisztus-impulzushoz.

A XIX. század hetvenes éveinek végétől azután Michael uralma kezdődött el. Ez egészen más jellegű, mint Gábrielé volt. Míg az előző három évszázadban az arkangyal uralmát, a fizikaiságot érintő szellemi impulzusokban kell keresnünk, addig Michael uralkodásának megjelenésével már azt az arkangyalt láthatjuk, akinek elsősorban az emberiség szellemi, értelmi tulajdonságaival van dolga, tehát mindazzal, ami az emberiség értelmi, szellemi fejlődését, a szellemi kultúrát érinti. Rendkívül fontos az emberiség földi fejlődésének vizsgálatában, hogy Gábriel uralmát, amely mondhatnám a legfizikaibbat ragadja meg a szellemiben, mindig Michael uralma követi, akinek viszont éppen ahhoz van köze, ami a kultúrában szelleminek nevezhető. Amikor tehát a fizikai szaporodás védő arkangyalát keressük, Gábriel arkangyalhoz tekintünk fel, amikor ahhoz a szellemhez akarunk feltekinteni, akinek a civilizáció haladásában a tudományok, művészetek és hasonlók kibontakozásával van dolga, akkor a keresztény hagyomány szerint a Michaelnek nevezett arkangyallényre emeljük tekintetünket.

Az egyes korszakok számára mérvadó kultúrákban mindig hét arkangyal uralma követi egymást. Így Michael uralmát hat másik arkangyal uralma előzte meg. Ha Gábrieltől visszafelé követjük az arkangyalok egyes korszakait, akkor visszaérünk egy olyan korba, ahol megint Michael befolyása érvényesült a Földön. Egy adott arkangyal mindegyik uralma megismétli a saját régebbi, hasonló típusú uralmát, egyúttal maga az arkangyal is fejlődik e haladás során. Ugyanaz az arkangyal tehát bizonyos idő, mintegy két évezred elteltével ismét uralomra kerül az irányadó civilizációban. Ezek a háromszáz évnél valamivel hosszabb egyes arkangyal-korszakok lényegesen különböznek egymástól, ha nem is mindig olyan élesen, mint Michael uralma Gábrielétől. Azt mondhatjuk, hogy Gábriel uralma idején mindig olyan kor készül elő a következő időkre, amely elválasztja, differenciálja a népeket, amelyben a népek nacionalistábbak lesznek. Megkérdezhetik, hogy hogyan jelenhet meg korunkban, Michael korszakának idején is egy ilyen erős nacionalista vonás a Földön? Úgy, hogy ez szellemileg már régóta készül elő, azután tovább hat, végül lecsillapodik, de az utófájdalmak sokáig fennmaradnak, és gyakran komiszabbak, mint a közvetlen korszakban. Michael impulzusai fokozatosan nyomulnak be abba, amit nagyrészt Gábriel uralma hagyott maga után. Michael korszakában mindig feléled a földi emberiségben az a vágy, hogy túllépjen a népek ellentétein, és kiterjessze a korszakban létrejött magasrendű kultúrát és szellemi tartalmakat, a Földet akkor benépesítő egyes népekre. Michael uralmát mindig a kozmopolita elv jellemzi, ilyenkor egy magasrendű szellemi álláspont terjed el a Földön az erre fogékony népek között, bármilyen nyelvet beszéljenek is. Így az emberi fejlődést ösztönző hét arkangyal közül Michael mindig a kozmopolitizmus impulzusát hozza el az emberiségnek, de nem kevésbé azt az impulzust is, hogy a korszak legértékesebb tartalmai elterjedjenek az emberek között.

Visszatekintve az emberiség fejlődésére, megkérdezhetjük, hogy melyik volt a miénket megelőző legközelebbi Michael-korszak a múltban? Így eljutunk ahhoz a korszakhoz, amely az akkor legértékesebb görög szellemi életet terjesztve Nagy Sándor ázsiai hadjárataival, mint kozmopolita tettel zárult le. Látjuk, hogy hogyan alakul ki a régi civilizáció fejlődésének alapjaiból az a törekvés, hogy a kis Görögország szellemi kultúrájának eredményeit elvigyék a keleti népekhez, Egyiptomba, és kozmopolita módon terjesszék minden erre fogékony nép körében. Rendkívül jelentős, hogy a Michael-korszak folyamán, kozmopolita módon terjed és bontakozik ki mindaz, amit a görögség vívott ki az emberiség számára. Bizonyos értelemben az a koronája az akkori Michael-korszaknak, amikor Észak-Afrikában felvirágzik Alexandria városa.

Ez volt az előző Michael-korszak. Utána hat másik arkangyal uralma követte. A XIX. század utolsó harmadában pedig - a hetvenes évek végén - ismét új Michael-korszak kezdődött. De sohasem volt még akkora különbség az egész Föld-fejlődés során két egymásra következő Michael-korszak között, mint a Nagy Sándor korabeli és a XIX. század hetvenes éveinek végén kezdődő kor között, amelyben most élünk. E két Michael-korszak közé esik ugyanis az az esemény, amely megadta a Föld-fejlődés igazi értelmét: a Golgotai Misztérium.

Gondoljunk most arra, hogy másfelől mi az, amit Michaelnek a szellemi kozmosz egészében kormányoznia kell? Azt kell kormányoznia, ami szellemi ugyan, de ami azután az ember intellektuális gondolkodásában csúcsosodik ki. Michael nem olyanféle szellem, aki az intellektualitást gondozza, mégis azt akarja, hogy ami spiritualitást jelent számunkra, azt az ember ideák, gondolatok formájában, de a szellemiségre irányuló ideák és gondolatok formájában ragadja meg. Michael szándéka az, hogy az ember szabad lény legyen, olyan, aki saját fogalmaival és ideáival be is látja azt, ami a szellemi világból számára megnyilatkozik.

Nézzük meg a Nagy Sándor korabeli Michael-korszakot. Sokszor mondtam, hogy korunkban az emberek igen-igen okosak, azaz fogalmaik, ideáik, képzeteik vannak, az emberek intellektuálisak, és intellektualitásukat maguk szerzik meg. Az emberek azonban Nagy Sándor korában is okosak voltak. De ha megkérdezték volna tőlük, hogy fogalmaik, ideáik honnan származnak, akkor nem azt mondták volna, hogy azokat saját magukból szerezték. Ok inkább szellemi kinyilatkoztatásokat fogadtak be, és ezekkel együtt ideákat és gondolatokat. Gondolataikat tehát nem tekintették a saját alkotásuknak, hanem tudták, hogy ezeket a szellemi világból nyilatkoztatták ki számukra. Michael Nagy Sándor idejében ezt az égi - a mai földivel ellentétes intelligenciát kormányozta. O a legkiválóbb a Napot benépesítő arkangyalok között. O volt az a szellem, aki nemcsak fizikai-éteri napsugarakat küldött ki a Napról, hanem a fizikai-éteri napsugarakban a Földre küldte az inspiratív módon ható intelligenciát is. Az emberek tudták abban a korban, hogy a Földön kifejtett intelligencia-erő égi adomány, a Nap ajándéka, ez a Napról áramlik le. És az ebben közvetlenül résztvevő szellem, aki az intellektualitást szellemi módon leküldi a Földre: Michael. A régi Nap-misztériumokban is csodálatos beavatási tanítás élt arról, hogy Michael a Napon lakik, ott kormányozza a kozmikus intelligenciát, és amikor ez a kozmikus intelligencia az embereket inspirálja, az Michael ajándéka.

Elérkezett azonban az a korszak, amikor egyre inkább elő kellett készíteni az embernek azt a képességét, hogy az intellektust lelke saját erejéből fejlessze ki. Ne csak a kozmosz intelligenciáját kapja meg kinyilatkoztatott formában, hanem a saját erejéből váljon intelligenssé. Ezt a görögség alkonyán fellépő sajátos filozófiai világnézet, az arisztotelizmus készítette elő, amely azután hatással volt Nagy Sándor ázsiai és afrikai hadjárataira is. Az arisztotelizmusban rejlik, mondhatnám, a földi intelligencia kiválása a kozmikus intelligenciából. Amit később arisztotelészi logikának neveznek, az annak a gondolkodásformának a váza, ami minden elkövetkezendő évszázad emberi intelligenciájának alapja lesz. Ez akkor kezdett kiválni a kozmikus intelligenciából. Gondolják meg, hogy a Michael impulzusából kiinduló mintegy végső tett az volt, hogy megalapította a földi-emberi intelligenciát, és hogy Nagy Sándor hadjáratai révén a görög kultúrával hatást gyakorolt az akkori kozmopolita beállítottságú népekre. Ez egy mindenre kiható tett volt a részéről.

Azután Oriphiel kora lépett Michael helyébe, Oriphiel arkangyal uralma kezdődött el. Megtörtént a Golgotai Misztérium. Azok az emberlelkek, akik Michael uralma idején, Nagy Sándor korában tudatosan részt vettek az előbb említett tettekben, a keresztény időszak kezdetén Michael arkangyal köré gyülekeztek a Napon. Michael átadta földi uralmát Oriphielnek, majd pedig a Napszférában az őt szolgáló emberlelkekkel együtt tanúja volt annak, hogy Krisztus eltávozik a Napról.

Ezt az eseményt is figyelembe kell vennünk: az antropozófiai mozgalomban egyesült emberi lelkekben ott él ez a hatalmas látvány: együtt vagyunk Michaellel a Napon, és Krisztus, aki addig a Napról küldte impulzusait a Földre, elhagyja a Napot, hogy a Földfejlődéshez kapcsolódjon. Képzeljük magunk elé ezt a nagyjelentőségű földöntúli-kozmikus eseményt, azt az egyszeri látványt, amelyben azoknak az angyalokat szolgáló emberlelkeknek is részük volt, akik Michael földi uralmának befejeződése után Michael köré gyülekeztek, és a Nap-szférában végigkövették azt, amint Krisztus elhagyja a Napot, hogy összekösse sorsát a földi emberiséggel. „Eltávozott!” - ez volt számukra a megrendítő élmény.

Az emberi lelkek nemcsak a Földön kapnak útmutatásokat, hanem a halál és az újabb születés közötti életben is. Így volt ez mindenekelőtt azoknak esetében, akik átélték Nagy Sándor korát. Hatalmas, nagy impulzus indult ki abból a kozmikus-világtörténelmi pillanatból, amikor ezek a lelkek látták, hogy Krisztus eltávozik a Napról. Világossá vált számukra az a tény, hogy a kozmikus intelligencia fokozatosan átmegy a kozmoszból a Földre. Michael és az őt körülvevők mintegy meglátták, hogy minden, ami korábban a kozmoszból intelligenciaként áradt, az fokról fokra leereszkedik a Földre.

Michael és az övéi azt is észlelték, akár fent tartózkodtak a szellemi világban, akár rövid földi életre odalent öltöttek testet, hogy a VIII. keresztény évszázadban a földi síkra érkeztek az intelligencia sugarai, és tudták, hogy odalent fog az intelligencia a továbbiakban kibontakozni. A Földön megfigyelhető volt az első ilyen gondolkodók megjelenése. A régebben fellépő nagy emberlelkek a gondolatokra inspiráció útján tettek szert. Egyéni gondolkodók csak a VIII. század óta jelentek meg. És a Nap-szféra arkangyali karában felhangzott Michael hatalmas szózata: „Ami birodalmam ereje volt, és amit eddig innen kormányoztam, az többé nincs itt. Ennek ott lent a Földön kell tovább áradnia, buzognia és hullámzania!”

Ilyen volt a VIII. századtól kezdve a Föld látványa a Napról nézve. A nagy titok az volt, hogy a mindenekelőtt Michaeltől származó erők lekerültek az égből a Földre. Ezt a nagy titkot csak az olyan iskolákban tudatták néhány beavatottal, amelyek közül az egyikről, Chartres magasztos iskolájáról tegnap beszéltem. Úgy fogalmazhatnánk: régebben a misztériumokban a Naphoz kellett feltekinteni, ha tudni akarták, hogy mi az intelligencia. Az intelligencia még most sem volt teljesen látható a Földön, de fokozatosan ismertté vált az, hogy már olyan emberek is fejlődnek a Földön, akik saját gondolkodással, saját intelligenciával rendelkeznek. Az általam többször említett Scotus Erigena egyike azoknak, akiknek lelkében először pattant ki a saját gondolkodás szikrája az európai civilizációban. De voltak már előtte is néhányan, akikben kialakult ez az egyéni gondolkodás, és többé már nem pusztán inspirált, fentről kinyilatkoztatott gondolkodással, rendelkeztek. Ez az egyéni gondolkodás egyre inkább terjedőben volt.

Az emberiség fejlődésében azonban lehetőség nyílt arra, hogy ezt az egyéni gondolkodást egy speciális irány szolgálatába állítsák. Gondoljuk meg: ez az egyéni gondolkodási képesség Michael régiójából, az égből a Földre lekerült impulzusok összegződése volt. Michaelnek mindenekelőtt az lett a feladata, hogy engedje kifejlődni ezt a földi intelligenciát. De nem volt még jelen a Földön, csak 1879-től csatlakozhatott hozzá ismét. Ez a földi gondolkodás tehát kezdetben úgy fejlődött idelent, hogy Michael még nem tudta átvenni az irányítást felette. Nem hathatott a saját gondolkodású emberekre, mert az ő uralma és kora még nem érkezett el.

Csakhogy néhány keleti misztériumban is ismerték ezt az emberiség fejlődésében bekövetkező mélységes titkot. Így e keleti misztériumokban szellemi képességű és spirituálisan képzett személyek beavathattak egyes tanítványokat ebbe a nagy titokba. És egy olyan jellegű végzet folytán, amelybe az átlagos földi értelem nehezen lát bele, a helyzet úgy alakult, hogy ez a néhány keleti misztérium által jól ismert titok eljutott abba az uralkodói udvarba, amelyről a Goetheanumban és másutt már többször szóltam. Ez az udvar éppen ekkor, a VIII. században és a IX. század elején működött Elő-Ázsiában Harun al-Rasid uralkodása alatt. Harun al-Rasid az arab kultúrából, a mohamedán színezetű kultúrából jött. Beavatott, vagy legalább bizonyos tudással rendelkező tanácsadóihoz eljutott az előbb említett titok. Ez az udvar éppen azért vált olyan kiemelkedővé, mert Harun al-Rasid uralkodása idején ez a titok megérintette Harun al-Rasid bagdadi székhelyét. Itt gyűlt össze a Kelet minden bölcsessége, művészete, mély vallásossága, jóllehet mohamedán színezettel. Míg Európában kortársának, Nagy Károlynak udvarában még csak a nyelvtan első elemeinek összeállításával foglalkoztak, és félig barbár volt minden, addig Bagdad a keleti, elő-ázsiai szellemi élet rezidenciája, fényes központja lett. Harun al-Rasid maga köré gyűjtötte azokat, akik ismerték a keleti misztériumok nagy hagyományait. Volt egy jelentős tanácsadója, aki a régmúlt időkben beavatott volt, és előző inkarnációi még hatottak szellemi lelkületére, ő szervezte meg mindazt, amit Harun al-Rasid udvarában műveltek, így a geometriát, kémiát, fizikát, zenét, építészetet és más művészeteket, és különösen a ragyogó költészetet. A bagdadi udvarban összegyülekezett, nagyhírű bölcsekben többé-kevésbé tudatosan élt, hogy az égből a Földre szállt földi intelligenciát a mohamedán szellemiség szolgálatába kell állítani!

Tudjuk, hogy Mohamed kora óta, az első kalifák kora óta az arabizmust áthozták Ázsiából Észak-Afrikán át Európába. Háborúk jelezték terjedését. De jelentékeny egyéniségek is jöttek azokkal együtt, akik még Spanyolországban is fegyverrel terjesztették az arabizmust. Franciaországot közelről érintette a dolog, szellemileg egész Nyugat-Európát is. Ismerjük a frank királyoknak a mórok, arabok ellen vezetett hadjáratait. De ez csak a történelem külső oldala volt, ennél sokkal jelentősebbnek bizonyultak az emberi fejlődés bensőjében zajló szellemi folyamatok.

Harun al-Rasid és legfőbb tanácsadója azután áthaladt a halál kapuján. A halál és az újabb születés közötti életben különös módon nem mondtak le céljukról, hogy az arab gondolkodásmódot bevigyék az európai világba, felhasználva az ott meggyökerező intelligenciát. Miután Harun al-Rasid átlépett a halál kapuján, lelke a szellemi szférákon, a bolygószférákon haladt át, és eközben Elő- Ázsiából, Bagdadból kiindulva, és Afrika, Spanyolország és Nyu- gat-Európa fölött elnézve úgyszólván állandóan Angliára szegezte pillantását. Halála és újabb születése közötti életében mindegyre ebbe az irányba fordította tekintetét. Harun al-Rasid a következő inkarnációjában azután mint Lord Bacon, Francis Bacon jelent meg újra. Bacon maga Harun al-Rasid, akinek tehát ilyen módon telt el a halál és újabb születés közötti élete. Bölcs tanácsadója más utat választott: Bagdadból a Fekete-tengeren és Oroszországon keresztül Közép-Európára tekintett. E két személyiség eltérő irányban haladt: Harun al-Rasid következő földi céljához tartott, a Bacon-élethez. A bölcs tanácsadó a halál és újabb születés közötti időben azt figyelte meg, ami inkább keletebbre volt befolyásolható, majd, mint Amos Comenius, a nagy pedagógus és a Pansophia szerzője született meg újra. E két, egykor a bagdadi udvarban tevékenykedő személyiség együttműködése olyasmit hozott létre Európában, ami - a kereszténységtől többé-kevésbé távol tartva magát - valami elavult arabizmusként fejlődött ki, de mintegy Michael Napról eloldódott intelligenciájának behatása alatt.

A külső háborús eseményekben felülkerekedtek a frank királyok és egyéb európaiak. Látjuk, hogy az eleinte nagy ütőerővel fellépő arab hadjáratok és a mohamedán kultúra előrenyomulása Nyugaton megtörik, nem tudnak tovább terjedni, Nyugat-Európában szemmel láthatóan, megszűnik a mohamedánizmus. Az új arabizmus azonban éppen az új természettudomány lett, amelynek alapjait Amos Comenius a pedagógiában rakta le, még ha ez le is vetkőzte az arabizmus külső formáját és külsőleg kialakult kultúráját. Így történt, hogy a XVII. századba érve a földi intelligencia mintegy az arabizmus jegyében terjedt tovább.

Ezzel arra a területre utaltam, ahová az antropozófia magvait kell ma bevetnünk. Ehhez valóban megfelelő szellemi elmélyedéssel kell közelednünk.

Míg Elő-Ázsiából a tündöklő bagdadi udvar szellemi folytatása hatolt be, Európában fejlődött és terjedt a kereszténység is. Az történt azonban, hogy a kezdeti időkben csak a legnagyobb nehézségek mellett gyökerezett meg Európában az arisztotelizmus. Nagy Sándor tettei révén az arisztotelizmust természettudományként átvitték Ázsiába, annak keretén belül, amit a görögség teremtett meg lenyűgöző formában, de amit azután az arabizmus bekebelezett. Európa feltörő keresztény kultúrájában viszont először csak egy teljességgel felhígított arisztotelizmus honosodott meg. Ekkor nem állt távol a platonizmustól, amely a régi görög misztériumokon alapult, ahogy erre az első előadásban utaltam.

Észrevehető tehát, hogy az arisztotelizmus egészen lassan terjed el Európában, míg a platonizmus mindenütt iskolához jut. Egyik legjelentősebb éppen a chartres-i iskola a XII. században, ahol a tegnap jellemzett nagy szellemek működtek: Bernardus Sylvestris, Bernardus von Chartres, Johannes Salisbury, de főképpen Alanus ab Insulis. Ebben a chartres-i iskolában egészen másként beszéltek, mint az arabizmus utóhangjaként terjedő tudományban. A chartres-i iskolában igazi kereszténység élt a régi misztériumok fényében, ahogyan ez a misztériumbölcsesség még az övék lehetett. Azután az a jelentős dolog történt, hogy az arabizmustól egészen távol álló és platonizmusukkal mélyen a keresztény titkokba merülő nagy chartres-i tanítók áthaladtak a halál kapuján. Ez volt az a rövid időszak a XIII. század elején, amikor az említett nagy égi megbeszélés lezajlott. Amikor tehát a legkiválóbb tanítók, Alanus ab Insulisszal az élen, meghaltak, és átléptek a szellemi világba, akkor fontos kozmikus tettre gyűltek össze azokkal, akik még fent tartózkodtak a szellemi világban, és akiknek nemsokára a Földre kellett szállniuk, hogy ott már új módon képviseljék az arisztotelizmust. Az ekkor leszállni készülők között voltak olyanok, akik lelkük legjavával, minden lelki erejükkel merítkeztek meg Michael Nagy Sándor korában ható impulzusában. Elgondolhatjuk, hogy a XII. és XIII. század fordulóján a chartres-i iskolához hasonló keresztény beavatási helyekről megérkező lelkek találkoztak a szellemi világban ezekkel, akik éppen leszállni készültek, és akik a szellemi régiókban nem a platonizmust őrizték, hanem még a régi Michael-korból való belső intellektus művelését, az arisztotelizmust. Azok is jelen voltak, akik azt mondták magukban: mi ott álltunk Michael körül, amikor vele együtt kísértük figyelemmel, ahogyan a kozmikus intelligencia az égből a Föld felé áramlik; vele voltunk a Földön annál a nagy kozmopolita tettnél is, amelyet Michael akkor hajtott végre, amikor régen még ő kormányozta, és kozmikusan irányította ezt az intelligenciát. Ekkor történt, hogy a chartres-i tanítók az arisztotelikusoknak adták át a Föld szellemi ügyeinek vezetését. A platonisták tulajdonképpen csak annak hatását tudták elviselni, hogy az intelligenciát az „égből” kormányozzák. Ezek a chartres-i tanítók tehát átadták a Föld szellemi életének intézését azoknak, akik most készültek leszállni, és képesek voltak arra, hogy megvalósítsák a Földön az egyéni intelligencia kidolgozását.

Ezek a szellemek, akiknek lelkében benne élt az előző Michael-korszak, a michaeli impulzus utóhangja, főképpen a dominikánus rendbe kerültek. Kialakult a skolasztika, amely elsősorban a dominikánus rendből eredt, és elkeseredetten, mégis nagyszerűen szembesült azzal a kérdéssel, hogy mi a helyzet az intelligens gondolkodással. Hiszen a XIII. században a skolasztika megalapítóinak lelkében mélyen élt az a nagy, égető kérdés, hogy mi történik a michaeli intelligenciával?

Ez időben voltak olyanok - később nominalistáknak nevezték őket -, akik azt mondták, hogy a fogalmak és ideák pusztán szavak, nevek, de semmilyen realitásuk nincs. Ezek Ahrimán hatása alatt álltak, akik Michael érvényesülését meg akarták akadályozni a Földön. Amikor azt állították, hogy a fogalmak, az eszmék csak realitás nélküli nevek, akkor voltaképpen Michael uralmát akarták száműzni a Földről. Az ahrimáni szellemek így szóltak azokhoz, akik meghallották őket: Michael elengedte a kozmikus intelligenciát, ez most itt van a Földön, de, ne engedjük, hogy Michael ismét kormányozhassa ezt az intelligenciát! - A fontos égi megbeszélés lényege azonban éppen az volt, hogy a platonisták és az arisztoteliánusok közös tervet készítettek a Michael-impulzus megvédésére. A nominalistákkal a dominikánus realisták szegültek szembe, és azt mondták, hogy az ideák, a gondolatok nem pusztán nevek, hanem a dolgokban élő realitások.

Ha van érzékünk hozzá, akkor az ilyen összefüggések igen különös, érdekes módon jelenhetnek meg számunkra. Utolsó bécsi éveim során többek között Vincenz Knauer szerzetessel ismerkedtem meg, aki A filozófia alapkérdései című művét írta, amit antropozófusoknak is gyakran ajánlottam. O még a XIX. században is benne élt a középkori nominalisták és realisták harcában, mindig megcáfolni igyekezett a nominalizmust, és ehhez egy igen jó példát választott, amely a könyvében is szerepel. Mélységes örömmel emlékszem vissza, amikor egyszer Bécsben a Wahringer utcában járva a nominalizmusról és realizmusról beszélgettünk - még egyfajta becsületes filozófia élt benne, miközben sok filozófus többé-kevésbé tisztességtelenné vált - és ekkor egészen különös, megfontolt lelkesedéssel mondta: Mindig elmagyarázom a tanítványaimnak, hogy a dolgokban élő ideáknak igenis van realitásuk, és előadom nekik a bárány és a farkas példáját. A nominalisták azt állítanák, hogy a bárány és a farkas csak izom, csont és anyag; így a bárány létében a bárány fogalma, a bárány-idea csak valami név, vagyis mint idea nem realitás. Ugyanez a helyzet a farkassal is: mint idea nem reális, hanem csak név. De a nominalistákat könnyen megcáfolhatjuk, mondta a jó Knauer, csak fel kell szólítanunk őket: adjatok hát a farkasnak egy ideig kizárólag bárányhúst! Ha a bárány „ideájának” nincs semmi realitása, hanem csak puszta név, és a bárány lényege az anyagban van, akkor a farkasnak fokozatosan báránnyá kellene változnia, ha csak bárányt eszik. De mégsem lesz belőle bárány! Ellenkezőleg, továbbra is farkas-realitás marad. Mert az itt álló bárányban a bárány ideája öltött testet, és ez adott neki formát, a farkasnál is ez a helyzet: a farkas ideája ölti magára a farkas anyagát és ad neki farkas-formát. Lényegében ez volt a nominalisták és realisták ellentéte: annak realitásáról vitatkoztak, amit csak a gondolkodással ragadhatunk meg.

Így a dominikánusoknak idejében elő kellett készíteniük Michael következő korszakát. A XIII. században lezajlott égi megbeszélés szerint a platonisták, így a chartres-i tanítók, a szellemi világban maradtak, nekik most sokáig nem volt mérvadó inkarnációjuk, az arisztoteliánusok viszont elvállalták az intellektus földi ügyének gondozását. Minden modern intellektuális törekvés a skolasztikából veszi eredetét. Csakhogy az intellektualizmust hamarosan az arabizmus sajátítja ki, és Róma is eltorzította, karikírozta, ahrimanizálta a mi időnkig.

Ebben a korban tehát ez a két áramlat érvényesül Közép- és Nyugat-Európában: egyfelől az az áramlat, amelyhez Bacon és Comenius tartozik, másfelől pedig a skolasztika áramlata, amely beilleszkedett a múlt és jelen keresztény civilizációjának arisztotelészi szellemi fejlődésébe, és Michael új korszakát kellett előkészítenie. Ha a skolasztikusok a többi arkangyal uralma idején feltekintettek a szellemi régiókba, akkor azt kellett mondaniuk: Michael ott van, az ő uralmára várunk, és elő kell készítenünk a Földön azt, amit a kozmikus fejlődés következtében elveszített az égben, de amit a Földön a megfelelő időben újra át kell vennie. - Így kibontakozott egy áramlat, amelyet csak a katolikus ultramontanizmus vitt később mellékvágányra, amely azonban önálló is maradt és folytatta, amit a XIII. században megkezdtek.

Olyan áramlat jött tehát létre, amely közvetlenül a földi intelligencia arisztotelészi alapon való kidolgozásán munkálkodott. Itt találjuk azt a személyt is, aki kissé tovább maradt Alanus ab Insulis mellett a szellemi világban, fiatalabb dominikánusként jött le és hozott üzenetet Alanus ab Insulistól a már előtte Földre szállt dominikánusnak. Ekkor az európai szellemi életben benne élt az az intenzív akarat, hogy a gondolatokat erőteljesen megragadják.

Mindebből azután kialakult a földi élet felett az is, ami a XIX. század elején egy nagy átfogó eseményhez vezetett a szellemi világban, amikor hatalmas imaginációkban megjelent az, aminek később a Földön antropozófiaként kellett kibontakoznia. A XIX. század első felében, de részben már a XVIII. század végén is, összegyűltek a kozmikus régióban a chartres-i tanítók által vezetett platonisták, akik akkor a halál és újabb születés között éltek, valamint az európai arisztotelizmus megalapítói, akik közben már régen áthaladtak a halál kapuján. Abból a célból gyűltek össze, hogy egy olyan érzékfeletti kultuszt hajtsanak végre, amelyben hatalmas reális imaginációkban láthatóvá vált, hogy mit kell majd a XX. század új kereszténységében spirituális módon újra megalapozni, azt követően, hogy a XIX. század utolsó harmadában megkezdődik Michael új korszaka.

Ebből az érzékfeletti eseményből leszivárgott egy és más a Földre is. Fent a szellemi világban hatalmas kozmikus imaginációkban megtörténik annak az intelligens, de teljesen spirituális teremtésnek az előkészítése, amely később, mint antropozófia jelenik meg. Ami leszivárgott, az Goethére bizonyos hatást gyakorolt, mintegy miniatúraképekben érte el őt. Goethe nem ismerte a fent lejátszódó nagy, monumentális képeket, mégis ezeket építi be miniatúra formában A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjébe. Csodálatos jelenség! - A leírt áramlatok úgy alakulnak tovább, hogy elvezetnek azokhoz a jelentős imaginációkhoz, amelyek fent a szellemi világban történnek meg Alanus ab Insulis és mások vezetése alatt. Nagyszerű jelenség, hogy egyes dolgok átszüremlenek és Goethét a XVIII-XIX. század fordulóján A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló spirituális mesére ihletik. Ebben bukkannak fel először azok az imaginációk, amelyek a XIX. század elején, sőt már a XVIII. század végén bekövetkeznek a szellemi világban. Ne találják tehát meglepőnek azt, hogy tekintettel a XIX. század első felében végbement érzékfeletti kultuszra, első misztériumdrámám, A beavatás kapuja - amely a XIX. század elején történteket akarta drámai formában ábrázolni - külső struktúrájában kissé hasonlít Goethe A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjének leírásához.

Az antropozófia tehát kezdetben a földöntúli szférák imaginatív életében él, de innen le kell szállnia a földi régiókba, annak hatására, hogy a földöntúli régiókban történik valami. Az a sok lélek ugyanis, akiket a kereszténység különféle korokban megérintett, olyan lelkekkel egyesült, akikre a kereszténység kevésbé volt befolyással, mert életük a Golgotai Misztérium földi történésének idejére, vagy az azt megelőző korokra esett. A lelkek e két csoportja azért egyesült, hogy az érzékfeletti régiókban előkészítse az antropozófiát. Itt voltak a már jellemzett Alanus ab Insulis körüli személyiségek és azok is, akik a dominikánus áramlaton belül az arisztotelizmust alapították meg Európában, ezek Dante nagy tanítójával, Brunetto Latinivel is együttműködtek. És a lelkek e nagy csoportjában megtaláljuk azok nagy részét, akik ma az Antropozófiai Társaságban gyűltek össze, miután újra leszálltak a Földre. Akik ma indítékot éreznek magukban az Antropozófiai Társasághoz való csatlakozásra, azok a XIX. század elején együtt voltak az érzékfeletti régiókban, hogy végrehajtsák azt a hatalmas imaginatív kultuszt, amiről beszéltem.

Az elmondottak tehát az antropozófiai mozgalom karmájával is kapcsolatban vannak. Ezt felismerhetjük, ha az antropozófiai mozgalmat nemcsak racionálisan szemléljük, külső földi alakjában, hanem a szellemi régiókba vezető szálakat is tekintetbe vesszük. Akkor meglátjuk, hogy hogyan ereszkedik le az antropozófiai mozgalom a Földre. Ez a - mondhatnám -„égi” antropozófiai mozgalom a XVIII. század végén és a XIX. század elején részben már átszüremlik, amit Goethe miniatúraképekben jelenít meg A zöld kígyóról és a szép Liliomról szóló meséjében. De azután ténylegesen is le kellett ereszkednie, azt követően, hogy Michael a XIX. század utolsó harmadában a Napról a Földre érkezik, és meg akarja ragadni az emberek földi intelligenciáját.

A Golgotai Misztérium óta Krisztus egyesült a földi emberiséggel. Ezt a földi emberiség először nem tudta külsőleg felfogni. Michael uralma a kozmikus intelligencia utolsó fázisát kormányozta Nagy Sándor korában. A Krisztus utáni VIII. században a kozmikus intelligencia teljesen leereszkedett a földi létbe. Akik Michaelhez kötődtek, azok a platonistákkal megkötött egyezség szerint magukra vállalták, hogy ezt a földi intelligenciát úgy készítik elő a skolasztikus realizmus áramlatában, hogy Michael ismét egyesülhessen vele, amikor a XIX. század hetvenes éveiben megkezdi uralmát a civilizáció folyamatában.

Ezért most arról van szó, hogy az Antropozófiai Társaság megragadja belső feladatát, ami abban áll, hogy Michael az emberi gondolkodást ne vonja kétségbe. Ebben nem lehet fatalistának lenni. Azt kell mondanom: az embernek az Istenekkel, magával Michael- lel kell együttműködni. Michael szellemileg úgy hat az emberre, hogy a földön a szellemiség világítson, az ember saját intelligenciája növekedjen, amivel az ember egyúttal szellemi emberré válhat. Ez jelenti Michael uralmát. Ezért kell küzdenünk az antropozófiai mozgalomban. A XX. század végén ismét megjelennek azok, akik ma az antropozófiai mozgalomban tevékenykednek, és a Földön szövetkezni fognak Chartres egykori tanítóival. Mert a XIII. század elejének égi tanácskozásán az a megegyezés született, hogy az arisztoteliánusok és a platonisták a jövőben együtt jelenjenek meg, és azon munkálkodjanak, hogy az antropozófiai mozgalom egyre gyümölcsözőbb legyen a XX. században, és hogy a platonisták és arisztotelikusok összekapcsolódásával az antropozófia bizonyos kulminációt érjen el a XX. század végére a földi civilizációban. Ha ez a munka meg tud felelni annak a célnak, amit Michael kitűzött, és amire törekszik, akkor Európa, a modern civilizáció kijut hanyatlásából. Másképpen semmi esetre sem! A civilizációt csak Michael megértésével vezethetjük ki jelenlegi hanyatlásából.

Ezzel vázoltam önöknek, kedves barátaim, Michael titkának megismerését, amely éppen jelenkorunkban fejt ki hatást a gondolkodó és spirituális bölcsességre törekvő emberiség körében. Hogy azt, amit az antropozófia által a Föld szellemi fejlődésébe most bele kell juttatnunk, manapság sokan paradoxnak találják, az azzal magyarázható, hogy az emberek mindenféle démoni, ahrimáni hatalmak befolyása alá kerültek. Az ahrimáni hatalmak már ujjongtak néhány emberi testben, hogy Michael elveszíti a Földre lehullott kozmikus intelligenciáját. Ez az ujjongás különösen a XIX. század közepén erősödött meg, amikor Ahrimán már azt hitte, hogy Michael nem találja meg azt a kozmikus intelligenciát, amely egykor az égből a Föld felé vette útját. Óriási a tét! Nem is meglepő ezért, ha e harcok résztvevőinek gyakran furcsa dolgokat kell tapasztalniuk.

Voltaképpen még sohasem beszéltek szellemi mozgalomról olyan különösen, mint az antropozófiai mozgalomról. Éppen ezen a különös beszédmódon látható, hogy az antropozófia spirituális jellegét és a Golgotai Misztériummal való összefüggését jelenkorunk legvilágosabb elméi sem tudják felfogni. Vajon mondta-e már valaki, hogy látott egy olyan embert, aki egyszerre volt fekete és fehér? Nem hiszem, hogy értelmesnek tartanának valakit, aki ilyet mond. De az antropozófiai mozgalomról ma mégis írhatnak ehhez hasonlókat. Maurice Maeterlinck például olyan logikát árul el A nagy titok című könyvében, amennyiben rólam, mint az antropozófiai mozgalom hordozójáról ír, amely megfelel annak, hogy valaki látott egy fekete-fehér embert, vagyis aki európai és egyben szerecsen is. Egy ember csak az egyik lehet, de mindkettő egyszerre nem. Maeterlinck azonban ilyeneket ír: „Amit a Védákban olvasunk, mondja Rudolf Steiner, korunk egyik legképzettebb és legzavarosabb okkultistája...” Ha valaki azt állítaná, hogy látott egy személyt, aki európai is és szerecsen is, azt bolondnak tartanák; de Maeterlinck összerakhatja, hogy „az egyik legképzettebb és legzavarosabb”. Így folytatja: „Rudolf Steiner igen világos és éles elme, ha nem kalandozik el a történelemelőtti korok talán valószínű, de sohasem ellenőrizhető vízióiba, vagy a más csillagokon való életről szóló asztrális fejtegetéseibe, e bíráskodás értelmét - az ozirifikációról van szó - és a lélek istennel való azonosulását rendkívül jól világítja meg.” Vagyis: ha éppen nem beszél antropozófiáról, akkor világos, éles elme. Ezt megint csak mondhatja Maeterlinck. Egyéb különös dolgokat is mondhat, még a következő kijelentést is lehetségesnek tartja: „Steiner saját intuitív módszerét alkalmazza, valamilyen transzcendens pszichometriát, hogy rekonstruálja az atlantisziak történetét, kinyilatkoztassa a Napon, Holdon és más világokon történteket, leírja az emberré váló lények egymás után következő változásait, mégpedig olyan határozottsággal, hogy a mérlegelő, logikus, széles látókörű szellemre mutató bevezetést még érdeklődéssel követve most azon tűnődünk, vajon megőrült-e hirtelen, és nem tudjuk, csalóval vagy egy igazi látnokkal van-e dolgunk...”

Gondolják meg, hogy ez mit is jelent. Maeterlinck előadja, hogy ha könyvet írok, olyankor a bevezetés alapján mindig azt kell mondania, hogy „nagyon mérlegelő, logikus és széles látókörű szellemmel” van dolga. Ha azonban tovább olvassa a könyvemet, akkor már nem tudja, vajon megőrültem-e hirtelen, csaló vagy igazi látnok vagyok-e. De nem csak egyetlen könyvet írtam. Minden könyvnél először a bevezetést írom meg. Megírtam tehát az első könyvet, Maeterlinck elolvassa a bevezetést: ekkor „nagyon mérlegelő, logikus és széles látókörű szellemnek” mutatkozom előtte, ezután tovább olvas, és olyannak talál, hogy azt mondja: nem tudom, hogy Rudolf Steiner megőrült-e hirtelen, vagy pedig csaló, vagy látnok. És ez folytatódik tovább. Megírom a második könyvet: a bevezetést olvasva Maeterlinck megint „nagyon mérlegelő, logikus és széles látókörű” szellemnek talál, de a továbbiakat olvasva megint nem fogja tudni, hogy őrült, csaló vagy látnok vagyok-e. Ez így megy tovább. Gondolják meg, hogy valaki azt mondja: ha a könyveid elejét olvasom, nagyon okosnak, mérlegelőnek, logikusnak talállak, de azután hirtelen megőrülsz! Furcsa ember lehet is az, aki logikus, amikor írni kezd, de az írást folytatva mindig egyszeriben megőrül? a következő könyvnél újra átkapcsol, eleinte logikus, később pedig őrült! És így tovább, ritmikusan. Hiszen a világ tele van ritmusokkal.

Ezen a példán láthatják, hogy hogyan viszonyulnak korunk legvilágosabb szellemei ahhoz, amelyet Michael korszakában létre kell hoznunk a világon, és amit azért kell megtennünk, hogy kifejlődjön a földi emberiségben a kozmikus intelligencia, amelyet Michael a VIII. században a világrendnek megfelelően elbocsátott magától. Michael egész hagyományát újra kell értelmeznünk. Michael, aki lábát a sárkányon nyugtatja: ezt a képet, amely Michaelt mint harcost ábrázolja, úgy kell értenünk, hogy ő a kozmikus szellemet képviseli a lába alá vetett ahrimáni hatalmakkal szemben.

Ezt a harcot, minden más harcnál jobban az emberi szívbe helyezték. Ott belül gyökeret vert a XIX. század utolsó harmada óta. Döntő tényezővé kell válnia annak, amit az emberi szívek a világnak e michaeli feladatával kapcsolatban tesznek a XX. században. A XX. század végére eltelik egy évszázad a Káli Juga lezáródása után: ekkor az emberiség vagy az egész civilizáció sírjához érkezik majd, vagy pedig annak a korszaknak kezdetén találja magát, amikor olyan emberek vívják meg lelkükben Michael harcát a Michael-impulzus győzelméért, akik képesek egyesíteni szívükben az intelligenciát és a spiritualitást.