Tegnapi késői érkezésem miatt nem mondhattam el méltó módon, ami a Karácsonyi Gyűlés óta történt a Goetheanumban, az Antropozófiai Társaságban. Csak röviden szólok a leglényegesebbről, hiszen barátaink megismerhették „Közlöny”-ünkből, hogy miért jött létre a Karácsonyi Gyűlés, majd mélyebb összefüggéseit tekintve foglalkozom azzal, amit ez a Karácsonyi Gyűlés jelent az Antropozófiai Társaság számára.

A Karácsonyi Gyűlésnek igazi megújulást, mondhatnám egy alapítást kellene jelentenie az Antropozófiai Társaság számára. A Karácsonyi Gyűlés előtt mindig megkülönböztettem az antropozó- fiai mozgalmat és az Antropozófiai Társaságot. Az utóbbinak mintegy földi vetületében kellene megjelenítenie azt, ami a szellemi világban a szellemi élet bizonyos áramlataként lép fel. Amit itt a Földön tanítunk, és mint antropozófiai bölcsességet közlünk, annak azt kell visszatükröznie, ami korunkban az emberiség mostani fejlődési fázisának megfelelően áramlik a szellemi világból. Akkoriban az Antropozófiai Társaság mintegy csak az ügyintézője volt annak, ami az antropozófiai tudás tartalmaként jelent meg az antropozófiai mozgalomban.

Az idők folyamán kiderült, hogy ez nem képes az antropozófia igazi, valóságos műveléséhez kapcsolódni. Ezért vált szükségessé, hogy én magam vegyem át a dornachi elnökséggel együtt az Antropozófiai Társaság vezetését. Eddig tanítottam az antropozófiát, és az Antropozófiai Társasággal nem volt semmilyen hivatalos kapcsolatom. Most azonban egyesült az antropozófiai mozgalom az Antropozófiai Társasággal. A dornachi Karácsonyi Gyűlés óta tehát a korábbinak az ellenkezője érvényes: nem teszünk különbséget az antropozófiai mozgalom és az Antropozófiai Társaság között, a kettőnek eggyé kell válnia. Tekintsük a Goetheanum velem együttműködő elnökségét egyfajta ezoterikus elnökségnek; amit tesznek, az úgy jellemezhető, hogy már művelik az antropozófiát, míg régebben csak ügyintézés formájában kapcsolódtak ahhoz, amit az antropozófiában tanítunk.

Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy az egész Antropozófiai Társaságot fokozatosan más alapra kell helyeznünk, olyanra, amely lehetővé teszi, hogy az ezoterika közvetlenül beleáramoljon a Társaságba. A jövőben az Antropozófiai Társaság tulajdonképpeni mivoltának oly módon kell alakulnia, hogy akik antropozófusok akarnak lenni, azok megfelelő érzületet hozzanak magukkal. Ezért meg kell különböztetnünk az Általános Antropozófiai Társaságot, amely, mint karácsonykor kihirdettük, ezentúl teljesen nyilvános társaság lesz, mindenki beszerezheti az előadásciklusokat - bizonyos eszmei-spirituális feltételek mellett - és az Általános Antropozófiai Társaságon belül azóta megalapított Szellemtudományi Főiskolát, amely majd három osztályra fog tagolódni. Eddig csak az első osztály jött létre. Aki az iskola tagja akar lenni, annak más kötelezettségeket kell vállalnia, mint azoknak, akik csak általános tagjai az Antropozófiai Társaságnak. A Társaság tagja mindenki lehet, akit érdekel az antropozófia és befogadja e tanítás tartalmát, ezzel voltaképpen nem vállal több kötelezettséget, mint amit morális okokból minden tisztességes ember önként követhet.

Ezzel sok olyasminek is elejét vesszük, ami éppen az utóbbi években károsan befolyásolta az Antropozófiai Társaságot, és számos tagunknak szerzett nehéz órákat, mivel úgymond jó szándékból egyesek mindenfélét kezdeményeztek, de ezekből a dolgokból mégsem az lett, aminek feltüntették őket, és valójában mellék- utakra terelték az antropozófiai mozgalmat. A jövőben az antro- pozófiai mozgalom fog emberi módon az Antropozófiai Társaságon átáramlani.

Minél inkább belátják ezt, annál gyümölcsözőbb lesz ez az antropozófiai mozgalom számára. Elmondhatom, hogy mivel akkor karácsonykor ez az impulzus uralkodott azok között, akik a Goetheanumban összegyűltek, ezért karácsony óta teljesen más hangot üthetünk meg az antropozófiai mozgalomban. Mélységes megnyugvással állapíthatom meg, hogy a különböző helyeken, ahol eddig megfordultam, mindenütt szívélyes előzékenységgel fogadták ezt a hangot. Megállapíthatjuk, hogy amit karácsonykor vállaltunk, az bizonyos értelemben merészség volt a részünkről. Mivel az Antropozófiai Társaság vezetését közvetlenül összekapcsoltuk a spirituális bölcsesség tartalmának képviselésével, ezért megvolt annak lehetősége, hogy azok a szellemi hatalmak, akik a szellemi világban vezetik az antropozófiai mozgalmat, esetleg leveszik a kezüket rólunk. Elmondhatjuk, hogy ennek az ellenkezője történt: ezek a szellemi hatalmak nagyobb jóindulattal, fokozottabb jóakarattal viseltetnek aziránt, ami most áramlik át az antropozófiai mozgalmon. Bizonyos értelemben ígéretet tettünk a szellemi világnak. Ezt az ígéretet rendületlenül megtartjuk, és meglátják, hogy a jövőben úgy történnek majd a dolgok, ahogyan azt a szellemi világnak megígértük. Így nemcsak az antropozófiai mozgalommal, hanem az Antropozófiai Társasággal szemben is felelősség hárul az elnökségre.

Akik a Szellemtudományi Főiskola tagjai akarnak lenni, azoktól megkívánjuk, hogy az életben az antropozófiai mozgalom igazi reprezentánsai legyenek, és a dornachi Goetheanum ezoterikus elnökségével összhangban cselekedjenek. Ez azt jelenti, hogy aki az iskola tagja szándékozik lenni, annak arra kell törekednie, hogy a világban a saját személyén keresztül jelenítse meg az antropozófiát. Ez mindenesetre feltételezi, hogy ha az iskola vezetősége szerint valaki nem képviseli megfelelően az antropozófiai mozgalmat, akkor fenntarthassa magának a jogot, hogy kijelentse: az illető nem lehet többé az iskola tagja. Ne mondják erre, hogy ez az emberi szabadság korlátozása lesz. Itt inkább egyfajta szabad szerződési viszonyról van szó az iskola tagja és az iskola vezetősége között, mert a vezetőségnek is szabadnak kell lennie, hogy szükség esetén megmondhassa valakinek azt, amit akar. Ezért azt is ki kell tudnia fejezni, hogy ha valakivel nem kívánja fenntartani a kapcsolatot.

Az antropozófia ügyének sikeres, termékeny fejlődése az antropozófiai mozgalmon végigvonuló ezoterikus vonás valódi megértésében rejlik. Gondunk lesz rá, hogy a Társaságot semmilyen bürokratikus, külsőséges intézkedés ne terhelje, hanem minden csakis a benne ápolandó emberségen alapuljon. Amit tesz és sok minden, amit már el is kezdett, az lesz az Antropozófiai Társaság tartalma.

Csak ezt a néhány szót kívántam előrebocsátani, hogy mindjárt olyasmivel folytassam, amiről most már beszélhetünk, és ami jellege szerint az antropozófiai mozgalom tartalmához tartozik. Az Antropozófiai Társaság karmájáról szeretnék ugyanis beszélni.

Ha megnézzük, hogyan is áll a világban az Antropozófiai Társaság, mint testet öltött antropozófiai mozgalom, akkor látjuk, hogy ebben az Antropozófiai Társaságban találkozik bizonyos számú ember. De akinek van hozzá szeme, az észreveszi, hogy a világon vannak mások is, mindenütt találhatók ilyen emberek, akiknek karmájuk szerint megvannak az előfeltételeik ahhoz, hogy közeledjenek az Antropozófiai Társasághoz. Először akadályok merülhetnek fel, nem találják meg hozzá azonnal az egyenes utat, de akár ebben, akár egy következő inkarnációban rá fognak találni. Itt azonban tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az antropozófiai mozgalomhoz közeledő embereket karmájuk révén már előre kijelölték e mozgalom számára.

Minden fizikai világban történő dolog előzménye megtalálható a szellemi világban. A földi-fizikai világban nem történik semmi, ami nem készült volna elő szellemi módon a szellemi világban. A lényeges számunkra itt a következő: a XX. században összegyűlik a Földön bizonyos számú ember az Antropozófiai Társaságban, ami a XIX. század első felében úgy készült elő, hogy ezek a ma megtestesült, nagy számban összegyűlt emberlelkek a fizikai világba való leszállásuk előtt már találkoztak a szellemi világban. És akkor bizonyos számú lélek együttműködve olyan kultuszt hozott létre a szellemi világban, amely előkészített bennünk egy szellemi irányultságot, majd ezek a lelkek megtestesülve most az Antropozófiai Társaságban gyűlnek össze. Aki ezeket a lelkeket a testükben is fel tudja ismerni, az felismerheti azt is, hogy a XIX. század első felében együttműködött velük, amikor az érzékfeletti világban hatalmas kozmikus imaginációk tanúja volt. Ezek az imaginációk azt ábrázolták, amit így nevezhetnék: az új kereszténység. Ott bizonyos lelkek összegyűltek - ahogyan most a testükben itt vannak a Földön - annak érdekében, hogy a kozmikus szubsztanciákból és kozmikus erőkből majd a földi realitásba átültessenek valami kozmikusan nagy jelentőségűt, ami e hatalmas képekben nyilatkozott meg. Ez annak ősképe volt, aminek mint tanításnak és antropozófiai cselekvésnek meg kell valósulnia itt a Földön. Ha az antropozófusok, akik most együtt vannak, felismernék ezt, akkor nagy részük elmondhatná: igen, ismerjük egymást, együtt voltunk a szellemi világban is, és átéltük egy érzékfeletti kultusz hatalmas kozmikus imaginációit.

Ezek a földi antropozófiai mozgalom előkészítésére összegyűlt lelkek lényegében véve azt készítették elő a XIX. század első felében, a szellemi világban, amit Michael áramlatának szoktam nevezni. Ez az áramlat a XIX. század utolsó harmadában jelent meg a földi síkon, és az emberiség újabb fejlődésének legjelentősebb szellemi impulzusa. Az itt összegyűlt lelkek feladata az, hogy égi-földi tevékenysége számára előkészítsék Michael útját: ez a Michael-áramlat.

A lelkek e találkozását azonban hosszú időkön, századokon, sokszor évezredeken át zajló előzmények alapozták meg. E lelkek között alapvetően két csoportot különböztethetünk meg. Az egyik csoport az, amelyik az első keresztény századokban élte át a kereszténységet, amely ekkor már Dél-Európában és részben Közép-Európában is elterjedt. E kereszténység hívei még úgy tekintettek Krisztusra, mint arra a nagy isteni küldöttre, aki a Napról a Földre ereszkedett alá, hogy ezt követően az emberek között működjön tovább. Az első századok első keresztényei - több vagy kevesebb tudásuk alapján - a „nagy Napistennek” tekintették Krisztust.

Ezekben az első keresztény századokban azonban már eltűnt az emberiség egykori ösztönös szellemi látása. A Napot általában már nem tekintették valamilyen hatalmas szellemi birodalomnak, amelynek középpontjában egykor Krisztus állt. A Krisztus Földre szállásáról szóló ősi ösztönös szellemi tudás helyébe a puszta tradíció lépett az első keresztény századokban, az a hagyomány, hogy Krisztus a Napról leszállt a Földre, és egyesült a Názáreti Jézus fizikai testével. A keresztények tömegének semmi egyébről nem volt elképzelése, csak arról, hogy valamikor élt Palesztinában valaki, a Jézus Krisztus, akinek természetéről és lényéről a zsinatok elkezdtek vitatkozni, hogy vajon Isten volt-e, vagy Isten és ember egyszerre. Az embereknek ez a tömege egyre inkább csak azt hajtogatta, amit Rómából diktáltak nekik.

A keresztények e sokaságában azonban találunk egyeseket, akiket mindinkább eretnekeknek tekintettek a többiek. Ezek még magukban hordozták annak eleven tradicionális emlékét, hogy Krisztus naplény volt, és egykor, mint a földi léttől teljesen idegen lény, éppen mint naplény ereszkedett le ide a Földre, a földi-fizikai világba. Ezeknek a lelkeknek évszázadokon át, egészen a VII-VIII. Krisztus utáni századig mindinkább úgy kellett fogalmazniuk, hogy ami mint kereszténység idővel kialakult, abban az emberek tulajdonképpen már semmit sem értettek Krisztusból!

Ezek az eretnek lelkek, mondhatnánk, belefáradtak a kereszténységbe. Voltak tehát olyan emberlelkek, akik az első keresztény századokban, egészen a VII-VIII. századig, a kereszténységbe belefáradva mentek át a halál kapuján. E lelkek számára az akkori, tehát az első keresztény századokban átélt inkarnációjuk vált mérvadóvá, akár volt azután valamilyen inkarnációjuk, akár nem. Ám ezek a lelkek a VIII-IX. századtól kezdődően arra a hatalmas, jelentős tevékenységre készülődtek a szellemi világban, amire már utaltam önöknek: a XIX. század első felében egyfajta érzékfeletti kultusz jött létre a szellemi világban. Ezek a lelkek azután részt is vettek ezen a kultuszon. Ők képezik az Antropozófiai Társasághoz eljutott lelkek egyik csoportját.

Más lelkek utolsó jelentősebb inkarnációjukat a Krisztus születése előtti utolsó századokban élték át - tehát nem az első keresztény századokban - akik a régi, kereszténység előtti pogány misztériumokban még szellemi látással tekintettek a szellemi világba. Ezek a lelkek ezekben a régi misztériumokban szereztek tudomást arról, hogy Krisztus valamikor leszáll majd a Földre. Ők nem a Földön élték át a kereszténység elterjedésének korszakát, hanem az érzékfeletti szférában, és jelentősebb inkarnációhoz csak később jutottak, a VII. évszázadban. Ezek a lelkek mintegy érzékfeletti nézőpontból nézték végig Krisztus belépését a földi világba, és vágyódtak a kereszténység után. Ugyanakkor intenzív aktivitással azon akartak munkálkodni, hogy egy igazi kozmikus, spirituális kereszténységet hozzanak létre a világban.

Ez a második csoport azután azon a XIX. század első felében bekövetkező érzékfeletti kultuszon egyesült az előbbivel. Így megtörtént a nagy kozmikus-spirituális ünnep, amely több évtizeden át tartott, és amely egy szellemi-érzékfeletti történés volt a fizikaival közvetlenül határos létben. Itt találjuk mindazokat a lelkeket, akik azt követően szálltak le a Földre, hogy az érzékfeletti világban, mint a kereszténységtől megfáradt, illetve a kereszténységre vágyódó lelkek együttműködtek a következő földi inkarnációjuk számára. A XIX. század vége felé pedig testet öltöttek, és Földre szállásukkor már felkészültek az Antropozófiai Társasághoz való közeledésre.

De mindez évszázadok során készült elő. Itt a Földön lassanként egy olyan kereszténység alakult ki, amely szerint az evangéliumok csak egy olyan személyről - a Názáreti Jézusról - szólnak, aki Krisztust valamiféle elvont magasságokból hirdeti. Már nem is sejtették, hogy az égitestek világa, mint a szellemiség kifejeződése összefügg a szellemi világgal, így nem érthették annak jelentését sem, hogy Krisztus, mint isteni Nap-hős leszállt Jézusba, hogy az emberek sorsában osztozzon. Aki a történelmet ma a szokásos módon nézi, az sokszor éppen a legfontosabb tényeket hagyja el belőle. A VII-VIII. század felé lassanként eltűntek már azok a Krisztusról szóló hagyományok is, amelyek a kereszténységtől megfáradt eretnekek között éltek. E hagyományok már csak kis körökben maradtak fenn, ahol a középkor közepéig, egészen a XII. századig tovább ápolták ezeket. E kis körökben úgyszólván isteni kegyelemmel megajándékozott tanítók tudtak még valamit a régi idők híradásai alapján a spirituális kereszténységről, a kozmológiai kereszténységről. Ezek között voltak olyanok is, akik a régi idők e tudását befogadva inspirációszerűen megvilágosodtak, és így élték meg magukban annak erősebb vagy gyengébb visszfényét, ami az első keresztény századokban, hatalmas inspirációban még látható volt a Napisten Golgotai Misztériumhoz való leszállásáról.

Lényegében tehát két áramlat létezett. Az egyik közvetlenül az első keresztény századok eretnek mozgalmaiból eredt. Ezek a lelkek még magukban hordoztak valamit abból, ami a régi görög platonizmusban élt. Ha pedig a régi korok közlései belső lelki áttöréshez vezettek náluk, akkor gyenge, de mégis valóságos inspirációban tekinthettek Krisztus leérkezésére és földi tevékenységére. Ez volt a platóni áramlat.

A másik áramlatnak más küldetése volt. Oda főként olyan lelkek tartoztak, akik legutóbbi jelentősebb inkarnációjukat a kereszténységet megelőző korban élték végig, és a kereszténységet ekkor egy jövőbeli impulzusnak érezték. Ez az áramlat lesz az, amelyiknek az emberi intellektust kell majd előkészítenie a XV. század első felében kezdődő korszak számára. A XV. században kezdődik a tudati lélek kora, amelynek során az emberi intellektust kell kifejlesztenünk magunkban. Mindezt a platonistákkal ellentétben - de harmonikus ellentétben - az arisztotelikusok készítették elő. Az arisztotelészi tanokat ugyanis a XII. századig azok terjesztették, akik mérvadó inkarnációjukat a régi pogány korban főként Görögországban élték le. A középkorban a XII. és XIII. században, a szellemi világban történt egy csodálatos, nagyszabású - mondhatnám - megbeszélés a platonisták és az arisztotelikusok között. A platonisták és arisztotelikusok között annak a két jellemzett lélek- csoportnak a képviselői is ott voltak, akik később az antropozófiai mozgalmat igyekeztek előmozdítani.

A XII. század körül mintegy belső szükségszerűségből alakult ki egy olyan iskola, amelyben mindenekelőtt a régi platonikus szemlélet utóhangja éledt ujjá. Ez Chartres hatalmas, nagyszerű iskolája volt. Jelentős alakjai még tudtak az első kereszténység titkairól, szívükben és lelkükben olyasmi ragyogott fel a híradás nyomán, amivel beleláthattak a kereszténységet övező szellemi összefüggésekbe. A franciaországi Chartres-ban áll a csodálatos, sok nagyszerű részlettel kidolgozott dóm, iskolájában mindaz egyesült és koncentrálódott, amit nem sokkal előbb csak kis körökben, de már ápoltak. Ha említeni akarunk valakit, akihez hozzákötődhetett a főként a XI. század végén és a XII. században virágzó chartres-i iskola, Peter von Compostellát kell említenünk, aki a régi spirituális kereszténységet inspirált megvilágosodással újította meg saját lelkében és szívében. Mellette a Chartres-ban tanító csodálatos egyéniségek egész sorát találjuk, akik a XII. században egészen különleges hangon szóltak a kereszténységről a chartres-i iskolában. Itt van, például Bernardus von Chartres, Bernardus Sylvestris, Johann Salisbury, és főként a nagy Alanus ab Insulis. Hatalmas tanítók! Úgy beszéltek a chartres-i iskolában, mintha Platón személyesen működött volna e szellemek között a kereszténységet interpretálva. Ok a kereszténység spirituális tartalmát képviselték. A tőlük származó írásokat a mai ember talán elvont- nak találja, de ez inkább csak a mai emberi lélek elvontságából fakad. E nagy egyéniségek művei a szellemi világot úgy jellemzik, hogy azt teljesen Krisztus hatja át. Most elmondom, kedves barátaim, hogy különösen Bernardus Sylvestris és Alanus ab Insulis hogyan tanította a beavatott tanítványokat. Ez bármennyire is paradoxnak tűnik a mai embernek, a chartres-i tanítvány számára nem volt szokatlan.

Azt tanították, hogy a kereszténység meg fog újulni. Ismét meg fogják érteni szellemi tartalmát, amikor befejeződik a Káli Juga, a sötét korszak, és egy új korszak kezdődik el. Ez 1899-ben valóban be is következett, ezért jelent meg az a fordulat a mi időnkben, amely a Káli Juga végével lép életbe az emberiség történelmében. De a chartres-i iskolában főként Bernardus Sylvestris és Alanus ab Insulis már a XII. században prófétikusan beszélt arról a hatalmas impulzusról is, amely két évtizeddel korábban Michael közbelépésével veszi majd kezdetét. Ezek az emberek azonban nem arisztotelészi módon tanítottak, azaz nem az intellektushoz szóltak, hanem grandiózus képekben beszéltek, ezeket állították hallgatóik elé, és e képek szemléletes módon jelenítették meg a kereszténység spirituális tartalmait. De találunk itt egyéb prófétikus tanításokat is. Az egyiket vázlatosan most bemutatom önöknek.

Alanus ab Insulis azt mondta a beavatott tanítványok egy szűk körének: ma úgy nézzük a világot, hogy még tudunk a Föld központi helyzetéről, mindent a Földből kiindulva magyarázunk. Ha azonban a következő évszázadokat csak ezzel a földi szemlélettel termékenyítenénk meg, amely csupán képekben, imaginációk- ban fejezi ki magát, akkor az emberiség nem haladhatna előre. Ezért szövetséget kell kötnünk az arisztotelikusokkal, akik elhozzák az emberiségnek az intellektust. Ezt az intellektust azután spiritualizálni kell, és a XX. században majd új spirituális módon fog felragyogni az emberek között. Most a Földet tekintjük a kozmosz középpontjának, a bolygókat a Föld körüli keringésükben írjuk le, az egész csillagos eget is úgy ábrázoljuk, ahogyan fizikai szemünk elé tárul, mintha a Föld körül keringene minden. De jön majd valaki, aki azt mondja: helyezzük a Napot a világegyetem középpontjába! A világszemlélet azonban sivárrá válik akkor, amikor eljön az, aki a Napot fogja a világegyetem középpontjába helyezni. Az emberek csak kiszámítják majd a bolygópályákat, meghatározzák az égitestek helyeit. Az égitestekről úgy fognak beszélni, mint égő és égve világító gázgömbökről, vagyis mint csupán fizikai testekről, és a csillagos égről kizárólag matematikai-mechanikai tudásuk lesz.

Ennek a sivár világnézetnek azonban egyetlen előnye mégiscsak lesz: mi a Föld felől nézzük a világot, aki pedig eljön, az a Nap felől fogja nézni. És így mintegy jelezni fog számunkra egy hatalmas, jelentős eseményeket hordozó és nagyszerű lények közreműködésével segített jövőbeli utat. De ő csak az absztrakt irányt adja meg. Ezzel utalt Insulis a kopernikuszi világszemlélet sivárságára, elvontságára, amely azonban mégiscsak egy szükséges út, mert - mint Alanus ab Insulis mondta - előbb mindannak el kell tűnnie, amit imaginációval ragadunk meg, és ez szinte csak egy útjelző lesz egy nagyszerű emlékművek között vezető úton, mert a világszemléletnek teljesen elvonttá kell válnia. De lesz majd valaki a szellemi világban, aki felhasználja ezt az útjelzőt - amely éppenhogy a világ megújulásának irányába mutat - hogy megalapozza az új spiritualitást, összekapcsolva ezt az intellektualizmussal, ehhez pedig csakis ezt az útjelzőt használhatja. Ez a valaki: Szent Mihály, mondta Alanus ab Insulis. Számára kell az utat szabaddá tenni, ő fogja az utat új vetőmaggal teleszórni. Ehhez kell a matematikai irányvonal.

Szinte varázslat érintette meg a chartres-i iskolát, amikor Alanus ab Insulis ilyesmiről beszélt néhány tanítványának. Olyan volt, mintha a környező étervilágot Michael hatalmas tanításának hullámverése rázta volna meg, amely továbbterjedt Nyugat-Európából Dél-Itáliába is, és szellemi atmoszférát teremtett az akkori világ fölött. Voltak egyesek, akik ezt érzékelték is, hatalmas imaginációként tört fel lelkükben, és olyankor betekinthettek a szellemi világba.

De a világ haladásában ezek a lét nagy titkaiba beavatott emberek - mint amilyen bizonyos fokig Alanus ab Insulis és Bernardus Sylvestris is volt - tisztában voltak azzal, hogy mindig csak korlátozott mértékben tehetnek meg valamit. Az ilyen emberek, mint Alanus ab Insulis, így szóltak magukhoz: nekünk platonistáknak át kell haladnunk a halál kapuján, ezután a szellemi világban kell élnünk. A szellemi világból kell majd letekintenünk, a fizikai világot pedig át kell most engednünk azoknak, akik arisztotelészi módon kialakítják a Földön az intellektust. Most ennek jött el az ideje. Alanus ab Insulis idősebb korában felöltötte a cisztercita rend ruháját, cisztercita lett. Ebben a rendben sok ilyen tanítás volt. De éppen a mélyebb belátással rendelkező ciszterciták gondolták úgy, hogy mostantól kezdve csak a szellemi világból tudnak hatni, és át kell engedniük a terepet az arisztotelikusoknak.

Az arisztotelikusok főként dominikánusok voltak. Így Európa szellemi vezetése a XIII. században már rájuk hárult. De az is lényegesen hatott az európai szellemi életre, amit az előbb említett szellemek hagytak hátra: Peter von Compostella, Alanus ab Insulis, Bernardus von Chartres, Johann Salisbury és az a költő, aki a chartres-i iskolában jelentős költeményt írt az ún. hét szabad művészetről. A chartres-i iskola olyan hatékonyan működött, hogy hatása eljutott egészen az orléans-i egyetemig is, ahol a XII. század második felében egyes tanok átitatódtak azokkal a hatalmas képekkel, amelyek Bernardus Sylvestris, Alanus ab Insulis ezüstösen ragyogó szavai nyomán bontakoztak ki a chartres-i tanítványok előtt.

Mindez annyira áthatotta az akkori Európa szellemi atmoszféráját, hogy egyszer egy olasz férfi, aki követ volt Spanyolországban és innen hazafelé tartott, olyan állapotba került - amihez még egy enyhe napszúrás is hozzájárult - amikor a guelfek uralmának megdöntéséről hallott, hogy Firenze előtt éterteste kihúzódott a fizikai testéből, és felfogta a chartres-i iskolából a világban mintegy éterikusan szétáradó képek maradványait. Ami így éterikusan megérintette, az intuíciót váltott ki benne, ahogyan ez az első keresztény századokban még gyakran előfordult. Először a földi világ tárult elé, úgy ahogy az az embert körülveszi, de nem a későbbi természeti törvények uralma alatt látta, hanem Naturát, az isteni demiurgosz nagy segítőtársát pillantotta meg. Natura istennőt Perszephoné utódaként tisztelték az első keresztény századokban. Akkoriban még nem tudtak absztrakt természeti törvényekről, hanem a beavatottak a természetben ható átfogó isteni hatalom lényeit látták meg. A görög misztériumokban Perszephonét a természet uralkodó hatalmaként ábrázolták, aki megosztotta idejét a felső és az alsó világ között. Utóda az első keresztény századokban Natura istennő lett.

Ez a személyiség tehát a napszúrás következtében és a chartres-i iskolából odaáramló tartalmak révén betekintett Natura istennő életébe és működésébe, majd az intuíció további hatása nyomán a föld, a víz, a levegő és a tűz elemeinek tevékenységét szemlélte, ahogyan a régi misztériumokban látták az elemek hatalmas mozgását. Ezután az emberi lélek titkaiba pillantott, és meglátta azt a hét hatalmat, akikről az első keresztény századokban tudták, hogy az emberiség nagy égi tanítói. Akkoriban még nem beszéltek olyan elvont tanokról, mint manapság, amikor mindent fogalmak és eszmék által tanítanak. Az első keresztény századokban azt mondták, hogy a szellemi világból istennők tanítják az embert: a Dialektika, Retorika, Grammatika, Aritmetika, Geometria, Asztrológia vagy Asztronómia és Muzsika. Nem elvont módon képzelték el őket, mint később: látták őket, ha nem is testben, de lélekben. Ezektől az égi alakoktól tanultak. A dialektika, retorika és a többi később már nem eleven istennők alakjában jelent meg az emberek magányos vízióiban, hanem elvont formában, absztrakt-elméleti tanításként.

Az említett személy azonban még átélte mindezeknek a hatását. Bevezették őt a bolygók világába, amely egyúttal az emberi lélek titkait is magában rejti. Miután áthaladt a nagy kozmikus óceánon, Ovidius vezette a csillagok világában, aki a lelkek vezetője lett a szellemi világban, miután áthaladt a halál kapuján. Ez a személyiség Brunetto Latini volt, Dante tanítómestere. Dante az Isteni színjátékban költői formában alkotta meg azt, amit Latinitől tanult. Ez a hatalmas költemény annak utolsó visszfénye, ami platonikus módon helyenként még továbbélt, és amit a XII. században a chartres-i iskolában Bernardus Sylvestris és társai tanítottak. Őket a régi hagyományok ihlették, amelyek nyomán a kereszténység titkai különleges inspirációkban világosodtak meg bennük, ezeket közölték azután tanítványaikkal.

Amit Alanus ab Insulis hozott a cisztercita rendbe, az később átment a dominikánusokhoz, akik Arisztotelészhez kapcsolódva mindenekelőtt az intellektust ápolták. Volt azonban egy közbeeső kor: a chartres-i iskola a XII. században virágzott, de a dominikánus rendben csak a XIII. században kezdődött el a skolasztikáért folytatott intenzív tevékenység az arisztotelészi értelemben. A chartres-i iskola nagy tanítói áthaladtak a halál kapuján a szellemi világba. És ekkor együtt voltak egy ideig a születésükhöz leszállni készülő dominikánusokkal, akiknek lejövetelük után majd meg kell alapítaniuk az arisztotelizmust. Nézzük meg ezt a közbeeső kort: a halál kapuján áthaladt utolsó jelentős chartres-i tanítók egyfajta nagy égi gyűlést rendeztek a még le nem szálló későbbi dominikánusokkal, akiknek az arisztotelizmust kell kiművelniük az újabb idők számára. Ekkor e két csoport egy jelentőségteljes „égi megállapodást” kötött a szellemi világban. Akik Alanus ab Insulis vezetésével érkeztek a szellemi világba, így szóltak a leszálló arisztotelikusokhoz: nekünk most nincs földi időszakunk, most a szellemi világból kell hatnunk, a közeljövőben nem mehetünk vissza a Földre. A ti feladatotok most az intellektus kifejlesztése lesz a tudati lélek korának hajnalán.

Ezután pedig lejöttek a nagy skolasztikusok, és teljesítették azt, amiben megegyeztek a chartres-i iskola utolsó nagy platonikusaival. Történtek ekkor érdekes dolgok. Egyikük például már leérkezett a Földre; ez később üzenetet vett át egy olyan valakitől, aki tovább maradt Alanus ab Insulisnál a szellemi világban, vagyis annál a szellemi individualitásnál, aki földi életében Alanus ab Insulis volt. A később érkező tehát egy üzenetet adott át Insulistól, így működött együtt a fiatalabb az idősebbel. Megkezdődött tehát a dominikánus rendben az intellektuális kor előkészítése a Földön. Aki kissé tovább maradt Alanus ab Insulisnál a szellemi világban, az először a cisztercita rend ruháját öltötte fel, és csak később ment át a dominikánus rendbe. A Földön tehát most azok működtek, akikre valamikor Arisztotelész tanításai voltak hatással, odafent pedig - kapcsolatban maradva a Földön tevékenykedő arisztoteliánusokkal - a chartres-i iskola egykori platonistái őrködtek. A szellemi világ kézen fogva haladt a fizikaival. A XIII., XIV., és XV. század során az arisztotelikusok és a platonikusok mintegy kezet nyújtottak egymásnak. Az előbbiek folyamatosan jöttek le, hogy bevezessék Európába az arisztotelizmust, majd ismét felmentek tanácskozni a többiekkel.

A további fejlődés úgy történt, hogy a chartres-i iskola, valamint a dominikánus rend volt vezetői az élére álltak azoknak, akik a XIX. század első felében a már említett nagyszabású érzékfeletti kultuszban előkészítették a későbbi antropozófia áramlatát. Először azoknak kellett ismét lejönniük a Földre, akik itt arisztotelészi szellemben tevékenykedtek, mert az intellektualizmus elterjedése miatt még nem érkezett el az ideje a spiritualitás újabb elmélyítésének. De szilárd megállapodás állt fenn a két csoport között, és ez érvényes volt továbbra is. A megállapodás szerint az antropozófiai mozgalomból ki kell bontakoznia valaminek, és a

XIX.    század vége előtt ki kell teljesednie. Mert az Antropozófiai Társaság felett az a sors lebeg, hogy a mai Antropozófiai Társaság számos tagjának még a XX. század befejeződése előtt ismét le kell jönnie a Földre, és együtt kell működnie azokkal, akik a chartres-i iskola vezetői vagy pedig tanítványai voltak. Tehát a chartres-i platonistáknak még a XX. század befejeződése előtt össze kell fogniuk az arisztotelikusokkal itt a Földön, hogy a civilizáció ne kerüljön teljes dekadenciába.

A jövőben az Antropozófiai Társaságnak teljesen tudatosan fel kell vállalnia azt, hogy megértse a saját karmáját. Az emberiség szellemi fejlődésének mélyén sok olyasmi nyugszik, ami különösen a mi időnkben nem képes a felszínre jutni. Mostanság sok minden külsőségesen jelenik meg, de ha a külső megjelenések mögött felismerjük a szimptómákat, a belső jelentéseket, akkor sok mindent felismerhetünk mindabból, ami a századok szellemi életében tovább hat.

Most megemlítenék egy ilyet példaképpen. Miért is ne tenném, amikor az Antropozófiai Társaságot immár ezoterikus jellegnek kell áthatnia? Utalnék valamire, amely megmutatja, hogy ha bele tudunk látni abba, ami körülvesz bennünket, akkor bizonyos összefüggéseket is felismerünk.

Az antropozófiai mozgalom előkészítése során olykor magam is a sors különös útjait jártam, amennyiben egészen érdekes kapcsolatom volt a cisztercita renddel, amely éppen Alanus ab Insulisszal függ össze. Csak megjegyzem azoknak, akik szeretnek legendákat kiötleni, hogy saját személyemet tekintve Alanus ab Insulishoz semmiféle közöm sincs. Szeretném elkerülni, hogy legendák szülessenek abból, amit ezoterikus módon megemlítek. Arról van szó, hogy ezeket a dolgokat a szellemi világból merítem. Sorsom a külső események alakulása folytán tehát egészen érdekes betekintést engedett számomra az imént vázolt spirituális összefüggésekbe.

Talán ismerik néhány an az Életutam fejezeteit. Ebben elmondom, hogy ifjúságomban nem gimnáziumot, hanem reáliskolát végeztem, és a gimnáziumi képzettséget csak később szereztem meg. Ezt karmám különös rendelésének kell tekintenem. Mert a városban, ahol ifjúságomat töltöttem, a reáliskola csak néhány lépésnyire volt a gimnáziumtól, és egy hajszálon múlt, hogy oda vettek fel és nem a gimnáziumba. Ha azonban az ottani gimnáziumba kerülök, akkor kétségkívül cisztercita pap lettem volna. Mert ebben a gimnáziumban csak ciszterciták tanítottak. Mélységesen vonzódtam ezekhez a papokhoz, többségükben rendkívül nagy tudású emberek voltak. Sok munkájukat olvastam is, és nagy hatással voltak rám, kedveltem ezeket a papokat. Voltaképpen csak azért nem kerültem be a cisztercita rendbe, mert a gimnáziumba nem jutottam be. A karmám másfelé vezetett, de a cisztercita rend mégsem engedett el.

Mindig is társasági természetem volt, és az Életutamban elbeszélem, hogy később Marie Eugenie delle Grazie házában több teológussal is találkoztam. Szinte valamennyien cisztercita papok voltak. Ekkor felmerült bennem a visszatekintés lehetősége. Ezt személyesen is nagyon kézenfekvőnek éreztem: az a perspektíva merült fel, hogy a cisztercita rend áramlata révén jussak vissza a szellemi életbe, egészen a chartres-i iskoláig. Mert Alanus ab Insulis cisztercita volt. És különös, hogy amikor később első misztériumdrámámat, A beavatás kapuját írtam, akkor esztétikailag szükségszerűnek éreztem, hogy a nőket hosszú tunikában és úgynevezett stólával léptessem fel a színpadon. Ha ezt a ruhát úgy képzelik el, hogy a tunika sárgásfehér, a stóla és az öv fekete - akkor ez a cisztercita rend ruhája. Akkoriban ez csak egy esztétikai indíttatás volt a részemről, de a ruházat nagyon emlékeztetett a ciszterciták rendi ruhájára. Ilyen összefüggésekre bukkanhat az, aki a külső világban fellépő szimptómákban a belső spirituális jelentéseket is észreveszi.

Karácsonykor elkezdtük e belső összefüggések fokozatos feltárását. A mélyen rejlő összefüggéseket napfényre kell hoznunk, mert az emberiség várja a belső dolgok megismerését, hiszen évszázadok óta csak a külső jelenségekben gondolkodik, ami a civilizációt mára rettenetes helyzetbe sodorta. Sok mindennek ki kell derülnie, így annak is, hogy egyfelől működött a chartres-i iskola, amelynek beavatottjai a halál kapuján áthaladva a szellemi világban találkoztak azokkal a lelkekkel, akik később felöltötték a dominikánus rend ruháját, hogy terjesszék az arisztotelizmus intellektualitását, és hatékonyan előkészítsék a tudati lélek korszakát. Így az Antropozófiai Társaságban ma az arisztotelizmus hat tovább spirituális módon, további spiritualizálódásra várva.

A XX. század végén jönnek el majd azok, akik közül némelyek ma is itt vannak közöttünk, akkor azonban a chartres-i iskola tanítóival együtt fognak megérkezni. Az antropozófiai mozgalom célja e két áramlat egyesítése. Az arisztotelizmus azokban a lelkekben él, akik a régi pogány korokban várták az eljövendő kereszténységet, és mintegy vágyódtak a kereszténység után, majd később dominikánusokként az intellektualitáson keresztül hirdették a kereszténységet. Ezek egyesülni fognak azokkal, akik már fizikai módon élték meg a kereszténységet az első századokban, később pedig legjelentősebb vezetőik a chartres-i iskolában gyűltek össze. Ez utóbbiak azóta nem inkarnálódtak, jóllehet a cisztercita rendben mindig találkoztam a chartres-i iskola némelyik volt tagjának valamilyen inkorporációjával. Mert akadt a cisztercita rendben néhány személyiség, aki nem volt ugyan újratestesült chartres-i tanítvány, de életének bizonyos pillanataiban, órákra, napokra átszellemiesítette, áthatotta őt a chartres-i iskola valamelyik individualitása. Tehát inkorporáció történt, nem inkarnáció. Csodálatos írások születtek ezen a módon, és azt kell kérdeznünk, hogy ki a szerzőjük? Nem az a páter a szerző, aki akkor cisztercita volt, halványsárga ruhát hordott, fekete stólával és övvel. A szerző ebben az esetben olyan személy, aki órákra vagy napokra, esetleg hetekre elfoglalta a cisztercita rend e tagjának lelkét. Ebből egynémely dolog belekerült néhány feljegyzésbe vagy egyéb írásokban, ami részben ismertté vált az irodalomban is.

Volt egy különös beszélgetésem a cisztercita rend egyik rendkívül nagy tudású tagjával, amiről az Életutam-ban is írtam. Egy társaságból távozva a Krisztus-kérdésről beszélgettünk Kifejtettem a gondolataimat, lényegében ugyanazt, amit az előadásaimon szoktam elmondani. Fejtegetésem közben egyszer csak nyugtalanul közbeszólt: talán rájöhetünk ilyesmikre, de mégsem engedhetünk meg magunknak efféle gondolatokat. Hasonlóképpen nyilatkozott a krisztológia egyéb kérdéseiről is. Azután megálltunk a Schottenring és a Burgring találkozásánál - a pillanat rendkívül elevenen él bennem - egyik oldalon a királyi palota, a másik oldalon a Hotel de France és a fogadalmi templom, és így szólt hozzám: „Szeretném, ha velem jönne. Adok egy könyvet a könyvtáramból, különös dolog olvasható benne, ahhoz kapcsolódik, amit az előbb mondott”. Vele mentem. A drúzokról szóló könyvet adott. Beszélgetésünknek az olvasmánnyal való összefüggéséből az derült ki, hogy ez a rendkívül művelt ember különös módon szinte magán kívül volt, amikor a krisztológiából kiindulva az ismétlődő földi életekről beszéltem, és amint magához tért, csak arra emlékezett, hogy van egy könyve a drúzokról, és ebben szó van a reinkarnációról. Erről ebből az egyetlen könyvből tudott. Annyira művelt volt, hogy azt mondták róla - már udvari tanácsos volt a bécsi egyetemen - N. N. udvari tanácsos az egész világot ismeri, és még három falut. Valóban nagyon művelt volt, de testében élve a témáról csak annyit tudott, hogy egy drúzokról szóló könyvben szó van az ismétlődő földi életekről. Ez különbözött attól, ami benne tudat alatt élt, és ami a lelkén, mint szellemiség átáramlott. Egyszer azután előadást tartottam Bécsben. O is ott volt, és az előadás után egy olyan megjegyzést tett, ami csak úgy volt értelmezhető, hogy abban a pillanatban tökéletesen megértette a jelenben élő embert és annak előző inkarnációihoz fűződő viszonyát. Helyesen beszélt két földi élet összefüggéséről, nem tévedett. De nem hitt benne, csak kimondta.

Ezzel csak arra kívánok utalni, hogy hogyan nyúlnak át a spirituális áramlatok a jelenkorba. A jövőben a chartres-i iskola és a skolasztika képviselőinek kapcsolódásával meg kell jelennie annak, ami ma még csak szűk nyílásokon át szűrődik be hozzánk. A XX. század végén egy spirituális megújulásnak kell bekövetkeznie, amely az intellektust is elvezeti a valódi spiritualitáshoz. Ennek megvalósítását a XX. század emberének nem szabad elmulasztania. Hogy azonban ezeknek az egymással együttműködő áramlatoknak a hordozói le tudnak-e szállni a Földre, hogy szellemiséget hozzanak a XX. század kultúrájába, az azon is múlik - mivel a mi időnkben minden a szabad akarattól függ - hogy az Antropozófiai Társaság képes lesz-e helyes módon és teljes szívvel művelni az antropozófiát.

Ma erről akartam beszélni önöknek: az antropozófiai áramlat kapcsolatáról annak a kornak mély titkával, amely Krisztusnak a Golgotai Misztériumban való megjelenésével kezdődött, és az imént leírt módon fejlődött tovább. Ezt fogom folytatni a következő előadásban.