Nagyon köszönöm Dr. Unger úr szavait. Elhihetik nekem, hogy nagy örömmel tölt el, hogy ismét stuttgarti barátaim körében lehetek.

Legutóbb a Waldorf-iskolai összejövetel alkalmából beszélhettem itt, és kifejtettem önöknek néhány témát az emberiség karmikus jellegű összefüggéseire és fejlődésére vonatkozóan. Ma folytatni szeretném azt az előadást, többé-kevésbé ismert dolgokból kiindulva, hogy azután rátérjek az ismeretlenekre.

Tudjuk, hogy amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor éterteste hamarosan szétoszlik a kozmoszban, azt követően, hogy a halál pillanatában fizikai testét levetette. Most nem vizsgáljuk meg a halált követő első szakaszt, az étertest levetését, és ennek a kozmoszban való szétoszlását, hanem az ezután következőket. Ezt úgy érthetjük meg a legjobban, ha először is az ember születés és halál között lejátszódó földi életére vetünk egy pillantást. Az emberi élet folyamán két élesen elkülönülő állapot váltakozik: az ébrenlét és az alvás. Az antropozófiai fejtegetésekből tudjuk, hogy az ébrenlét annak köszönhető, hogy a mai ember négy része - a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én - összekapcsolódik, és kölcsönösen támogatják egymás tevékenységét. Az alvó állapot úgy jön létre, hogy a fizikai és étertest az ágyban marad, és átmenetileg bizonyos fokig mintegy növényi életet folytat, míg az asztráltest és az én-organizáció a fizikai testtől és az étertesttől eloldódik, és önállóan él a szellemi világban.

Életünk mindennapi tapasztalatai közé tartozik, hogy amikor az ember visszaemlékezik földi életére, akkor valójában meghamisítja ezt az emlékezést. Ha ugyanis a hétköznapi tudattal visszagondolunk eddig eltelt életünkre, akkor ez a visszapillantás folyamatos haladásnak tűnik számunkra, ahogy az egyik esemény követi a másikat, és legtöbbször nem tudatosítjuk, hogy az emlékképek nem megszakítatlanul vonulnak el előttünk, mivelhogy a visszaemlékezésben az éjszakák állandóan közbeékelődnek. Ezt tehát valójában ilyen folyamatnak kellene érzékelnünk: nappal, éjszaka, nappal, éjszaka. A visszaemlékezésben van mindig egy világos szakasz, erre egy sötét következik, ezt ismét egy világos követi, és így tovább. A földi élet egy részét ugyanis átalusszuk, és ez a rész lényegében öntudatlan marad számunkra, az alvásban felmerülő álmok kivételével. Az alvás általában a földi élet harmadrészét teszi ki, ha az ember nem túlságosan álomszuszék. Kiszámíthatjuk, hogy mennyit alszunk az életben, és még akkor is, ha figyelembe is vesszük, hogy a gyermek jóval többet alszik, mint a felnőtt: körülbelül földi életünk idejének harmadát kapjuk meg.

Először is azt kérdezhetjük, hogy mit csinál alvásunk idején az én-organizációnk és az asztráltestünk? Természetesen a szellemi világban tartózkodnak. De a szellemi világban nem érzékelnek semmit - az álmok kivételével, mint mondtam - vagyis teljesen öntudatlanok maradnak. Az embert átlagos földi tudatának alkata mellett erősen megzavarná, ha alvás közben állandóan észlelné a szellemi világot: egyfelől vagy az történne, hogy felébredéskor, az ébrenlét idején tudatunk mintegy ájultnak tűnne, és valamilyen lebénult tudattal járkálnánk, amennyiben inkább ahrimáni hajlamúak vagyunk. Vagy pedig ébrenlétkor olyan zavaros tudattal járkálnánk, amelyben a gondolatok és érzések összevissza kavarognak, amennyiben inkább luciferi hajlam jellemez bennünket.

Az embert azonban az, amit a „Küszöb Őrének” nevezünk, általában megóvja attól, hogy éjszakánként észlelje a körülötte található szellemi világot. Amikor viszont áthaladunk a halál kapuján, és eltöltjük az első néhány napot, amikor levetjük étertestünket, akkor a halál és újabb születés között egy olyan időszakba lépünk át, amelyben visszafelé haladva végignézzük az emlékeinket: a halálunk napjával kezdjük, tovább megyünk az azt megelőző naphoz, és így tovább. Újra átéljük az életünket, de a halálunktól a születésünk irányában. Most azonban nem a nappalokat éljük át, hanem az éjszakákat! Ezért életünknek ez a visszafelé történő átélése életkorunk mintegy harmadrészét veszi igénybe. Ha valaki hatvanéves korában halt meg, akkor nála ez a visszafelé haladás körülbelül húsz évig tart. Ez az időszak tehát a földi életnél háromszor gyorsabban telik el. A halál és újabb születés között ezt a periódust úgy éljük végig, hogy az éjszakákra tekintünk, amikor nem tudatos módon éppúgy képek jöttek létre, amelyek bizonyos értelemben az életünk negatív képmásainak tekinthetők.

Ha a „Küszöb Őre” nem óvna meg bennünket az észleléstől, akkor minden egyes éjszaka - de számunkra elviselhetetlenül, és olyan további következményekkel, ahogy az előbb leírtam - átélnénk a másnak okozott gonosz cselekedeteinket, úgy, mintha belehelyezkednénk a másik emberbe, vagyis abba, amit ez az ember érzett és megélt a gonosz cselekedetünk közben. Alvás idején valóban abban a lényben vagyunk, akinek nappal különböző dolgokat okoztunk. De ezt az említett okból alvás közben nem észleljük. Halálunk után azonban mindezt átéljük a jelzett időszakban, mégpedig a lehető legintenzívebben. Földi életünkben visszafelé haladva mindazzal kapcsolatban átélünk ilyen kiegyenlítő élményeket, azzal kapcsolatban, amit tettünk vagy éppen elmulasztottunk. De hogyan éljük át ezeket a kiegyenlítő élményeket?

E kérdés megválaszolásához egy kozmikus eseményre kell utalnom. Amint emlékeznek, többször kifejtettem, hogy a földi fejlődés során az eredetileg a Föld-fejlődéshez tartozó Hold kivált a Földből. Nemrégiben beszéltem itt arról, hogy a Hold elszakadt a Földtől, és önálló fizikai létet alakított ki. Azt is említettem már, hogy miután a Hold leválasztotta fizikai természetét a Földről, bizonyos idő múlva az emberiség ősi tanítói is utána költöztek. Ezek a Földön élve nem öltöttek fizikai testet, csak étertestben éltek. Ezért imaginatív, inspiratív módon hatottak az emberekre. A népek mondáiban megőrzött, költői formába öltöztetett csodálatos tanítások abból a nagyszerű, fenséges ősi bölcsességből származnak, amelyet az ősi tanítók adtak át az emberiségnek. Az ősi tanítók azonban természetüknél fogva képesek voltak eltávozni a Holdra, és azóta ott élnek.

Amikor az ember áthalad a halál kapuján, akkor ténylegesen átéli a kozmoszt. Mégpedig úgy éli át, hogy ottlétében egyre nagyobbá válik. Először belenő a Hold szférájába. Amikor halála után az ember a Hold-szférába érkezik, akkor találkozik ezeknek a nagy ősi tanítóknak mostani létével. Ezek a nagy ősi tanítók mintegy megőrzik az emberi nem naiv-ösztönös, ártatlan állapotát. Az ősi tanítók akkor voltak a Földön, amikor az emberek számára még nem jelent meg a gonosz cselekvés lehetősége. Ok a mostani időben mindazt látják, ami földi életünk éjszakái idején velünk kapcsolatban belekerül az Akasha Krónikába. Ezt áthatják a saját lényükkel, és a halál után életünk első egy harmadában való visszafelé követésében az élmények sokkal intenzívebb átélésére késztetnek bennünket, mint amit életünk eseményei közben éreztünk itt a Földön. Aki bele tud tekinteni abba, amit egy halott a halála utáni első évtizedekben átél, az tudja, hogy bármennyire is markánsak a földi élményeink, bármennyire is megráznak és felkavarnak bennünket, mégis a Holdra áttelepült, mágikus erővel rendelkező ősi tanítóknak köszönhetően sokkal erősebb hatásokat élünk át, ezek túlharsogják, elhalványítják földi élményeinket. És mi ezt akkor valóban átéljük. Ha - mondjuk - a Földön arcul ütöttek egy embert, akkor ebben a visszafelé élésben nem a saját elégedettségüket, a haragjukat vagy dühüket élik meg, amelyből az ütés fakadt, hanem belehúzódnak a másik emberbe, és teljesen átélik magukban annak fájdalmát és megrendülését. Pontosan azt érzik most, amit az a másik ember élt át. Egy halott élményeit tapasztalni olyasmi, ami ha nem is tör össze bennünket, de rendkívül intenzíven érinti a megfigyelőt.

Szeretnék erre egy példát felhozni. Bizonyára a legtöbben emlékeznek arra, hogy misztériumdrámáim alakjai között megrajzoltam Strader alakját is. Stradert a misztériumdrámák legtöbb szereplőjéhez hasonlóan a valóságból vettem. Volt valaki, aki csaknem ugyanúgy élt, ahogyan Stradert ábrázoltam a misztériumdrámákban. Gondolhatják, hogy ez a személyiség nagyon érdekelt fizikai-földi életében. De 1912-ben meghalt. Ettől kezdve viszont már a halála után bekövetkező élményei iránt érdeklődtem. Életében egyfajta teológiai-racionalista író lett, és mindaz, amit itt a Földön végigélt, sokkal intenzívebb fokon jelent meg akkor, amikor átélte könyvei hatását, teológiai racionalizmusát és így tovább. Miután már egy ideje követtem ezeket az élményeit, nem folytathattam Strader alakját a misztériumdrámákban: meghal a drámában, mert földi élete már nem foglalkoztatott, ez iránt kialudt az érdeklődésem, mert a halála utáni élményei érdekeltek.

Még egy kis esemény is adódott: néhány barátunk igen élénken érdeklődött a Strader-alak eredeti személyének hagyatéka iránt, azon fáradoztak, hogy megmutassák nekem. De engem nem érdekelt. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen azért, mert a halott iránti érdeklődésem sokkal erőteljesebb volt, és kioltott minden mást. Ezzel csak arra akarok utalni, hogy az ember sokkal intenzívebben, jelentőségteljesebben él át mindent ebben a visszafelé haladásban, mint ahogyan ez a Földön lehetséges. Földi életünk szinte álomszerű ehhez az átéléshez képest. De ez egy negatív átélés, mert annak következményeit éljük át egy másik emberben, amit vele tettünk, vagy amit elmulasztottunk. Ezért nem is lenne szabad ezt valami hátborzongató létként leírni. Az embernek ekkor mindenesetre rá kell ébrednie arra, hogy melyik tette, gondolata, érzése volt helyes vagy helytelen.

Nos, a karma első csírája ebben az időszakban alakul ki. Mert amikor az ember megtapasztalja, hogy a halál és újabb születés között hogyan történnek a dolgok, akkor mindent másképpen ítél meg, mint mi itt a Földön. Talán említettem már, hogy sok évvel ezelőtt megismerkedtem egy hölggyel, aki végighallgatott egy beszélgetést az ismétlődő földi életekről. Azt mondta, hogy miután megízlelte ezt az egyet, nem kíván még egybe belekóstolni, és nagyon háborgott az ismétlődő visszatérések lehetősége ellen. Azt kellett mondanom neki: lehet, hogy itt a Földön ez a véleménye, de nem ezen múlik a dolog, hanem hogy majd azon, hogy a halál és egy újabb születés között mi lesz a véleménye. Ezt akkor helybenhagyta, de elutazása után küldött nekem egy lapot, azon azt írta, hogy mégsem ismeri el, hogy vannak újabb földi életek.

Amikor az ember mindent annyira intenzíven él át a halála után, akkor egyúttal el is határoz valamit, amit így fejezhetnénk ki: ez vagy az a cselekedetem tökéletlenné tett, kisebb értékű emberi lény- nyé váltam, ezt nekem helyre kell hoznom! Ebből adódik a karma szándéka. A szellemi világban a halál és az újabb születés közötti életben a szándékok realitások. Ahogyan itt realitás, hogy megégetik az ujjukat, ha a tűzbe tartják, úgy jelent realitást a szellemi világban az, amikor valamit elhatároznak. És bizonyos, hogy tesznek is ilyen elhatározásokat!

Mindez a Hold-szférában történik az emberrel. A következő szférákban, a Merkúr- és Vénusz-szférában azután lassanként felkészülünk arra, hogy majd belépjünk a Nap szférájába. A Merkúr- és Vénusz-szféra teremti meg ugyanis az átmenet a Napszférába. De ide semmiképpen sem juthatunk be addig, amíg magunkkal hurcoljuk a gonoszság batyuját, egész terhét, amit lelkünk magával hurcolt a Hold-szféráig. A kozmosznak olyan a felépítése, hogy a gonoszságnak ott kell maradnia a Hold-szférában, amikor eljövünk onnan. Mindez ott várakozik, amíg vissza nem térünk. Hiszen Földre szállásunkkor ismét a Hold-szférán fogunk áthaladni. A gonoszsággal azonban önmagunk egy jó részét hagyjuk most itt a Hold-szférában, mivelhogy az ember azonos a tetteivel. Ha itt a Földön valami gonoszat teszek, azzal egyúttal kisebb értékűvé válok. Amikor tehát a Hold-szférából kijutok, akkor elveszítem önmagam egy részét is: a saját lényem egyik felét ott hagyom. Ha lenne egy annyira megátalkodott gonosztevő, aki sohasem tett volna valami jót életében, az mindenestül ott maradna a Holdszférában. Ilyen ember persze nincs, így az emberek továbbmennek.

Ezután többé vagy kevésbé teljes vagy éppen igen megfogyatkozott lényként először a Merkúr-szférába érkezünk. A halál és újabb születés között a Merkúr-szférában is különleges dolgokat élünk át, de ezek már a Nap-létre készítenek elő bennünket. Látják, itt a fizikai-földi létben különböző betegségeket kaphatunk. A Nap-szférába azonban teljesen egészséges lélekkel és szellemmel kell belépnünk. Ezért a Merkúr-szférában megszabadítanak bennünket a lélek mindenfajta betegségétől, amit magában hord. Igazi orvostudományt ezért csak akkor tanulhatunk, ha megnézzük, hogy a halottakat hogyan szabadítják meg betegségeiktől a Merkúr- szférában. Ebből érthetjük meg, hogy mit kell tennünk az emberekkel a Földön, hogy megszabadítsuk őket betegségeiktől. Azokban a korokban, amikor még fennálltak a misztériumok és az embereknek ösztönös szellemi látásuk volt, mindig úgy tekintették a gyógyítást, mint ami a Merkúr-szférából került le a Földre és a misztériumokon keresztül nyilatkoztatták ki. Mert nézzék csak: a mai ember mit ért az istenen? Olyan lényt, akit a Földön sohasem lehetne érzékelni. Az ösztönös szellemi látás ősi korában élő ember számára ez nem így volt. A Merkúrnak is megvoltak a maga misztériumai. Léteztek Merkúr-misztériumok, utánanézhetnek A szellemtudomány körvonalaiban. És a Merkúr-misztériumok legelső főpapja maga Merkúr volt. Úgy valósult meg, hogy született egy ember, akinek szellemét egy emberfeletti folyamat révén felszabadították, hogy más úton keressen megtestesülést. A test megvolt, és ezt a testet használta Merkúr isten földi megtestesüléséhez, vagyis hogy a misztériumokban megmutatkozzék. A régi misztériumokban az istenek voltak a tanítók. Ez valamennyi görög istennél így volt, mindannyian jártak a Földön. És Merkúr isten tanította az embereknek a gyógyítást. Ezt a hagyományt később Hippokratész őrizte meg.

Ezután a Vénusz szférájába ér az ember. A Vénusz-szférában az történik, hogy az ember teljesen érzékeli saját hiányosságait, de éppen a Vénusz-szférában készülünk fel a Nap-lét számára, ahol az ember a legtovább tartózkodik. Itt kétszer vagyunk jelen, de most csak az egyik alkalomról fogok beszélni. A Nap-létben tartózkodunk tehát a leghosszabb ideig. Ebben a Nap-létben először is azokkal a lelkekkel vagyunk együtt, akikkel valamilyen karmikus közösségben állunk, és akik most szintén a szellemi világban vannak, vagyis éppen olyan halottak, mint mi. Együtt vagyunk azonban a magasabb hierarchiák szellemi lényeivel is: az Angyalokkal, Arkangyalokkal, Archékkal, Exuziákkal, Dünamiszokkal, Küriotészekkel és a többiekkel.

Mi történik itt? Minthogy az ember észleli tudatában a hiányosságait, azért következő földi életének mintáján és ősképén kezd el dolgozni a magasabb hierarchiák lényeivel együtt. A Naplét első felében inkább fizikai testiségének ősképét dolgozza ki, a második felében pedig inkább elkövetkezendő földi életének morális ősképét. A Nap-lét alatt végzett munkánk igazán nem olyan egyhangú, mint amilyennek elképzelik; mérhetetlenül gazdagabb, nagyszerűbb és hatalmasabb, mint bármi, amit az ember a Földön átélhet. Itt a Földön az ember nem azt éli át, amit a bőre közvetlenül határol, hanem azt, ami rajta kívül található. A Nap-lét alatt ez éppen fordítva van: itt az ember mindazt átéli saját magában, ami a kozmoszban van. Ahogyan itt azt mondjuk, hogy ez a gyomrom, úgy akkor azt mondjuk: ott kint van a Vénuszom. Ahogyan itt azt mondjuk, hogy ez a szívem, úgy akkor azt mondjuk: ez a Napom. A világmindenség lényei lesznek a szerveink. Azonosulunk a világmindenséggel, és a Földön álló ember - akit persze akkor szellemileg ragadunk meg - akit a földi anyagiság csak körülburkol, ő lesz akkor a külvilágunk. Az embernek ez a belső világa valóban átfogóbb, grandiózusabb, mint az emberen kívüli fizikai kozmosz innen a Földről nézve. A Földön az ember nincs tudatában annak, hogy kozmikusan mi minden rejlik benne. Pedig ez sokkal monumentálisabb annál, mint amit az ember itt a Földön maga körül lát. Amit az ember magában hordoz, az a Naplét alatt válik számára nyilvánvalóvá. És saját fizikai és morális lényének felépítését a következő földi élete számára éppen abból dolgozza ki, ami az ottani világa. Ekkor a karmánkon is dolgozunk. Miután a halál utáni első évtizedekben megismertük, hogy magunkon mit kell majd változtatnunk a karma megvalósításához. De hozzáteszem: a végső csiszolás csak akkor történik meg, amikor visszafelé másodszor haladunk át a Hold-szférán, és újra találkozunk gonoszságainkkal; ekkor az elhatározásunkhoz, ahhoz, amit ősmintaként kidolgoztunk, hozzáillesztjük azt az erőt is, hogy belevessük magunkat karmánkba az újabb földi életünkben.

Hogy pontosabban megértsük azt, hogy tulajdonképpen miként történik a karma kidolgozása, ehhez fel kell tennünk azt a kérdést, hogy valójában mi is egyáltalán egy csillag? A fizikusok úgy beszélnek a csillagokról, mintha égő gázgömbök, vagy ehhez hasonlók lennének. De egyáltalán nem ez a helyzet. Képzeljék el, hogy a Vénuszon vannak. Akkor a Föld nagyjából olyannak tűnne, mint most nekünk a Vénusz, és úgy írnánk le, ahogyan most a Vénuszt írják le, de közben nem vennénk észre azt, hogy a Föld egy lakott bolygó, igen sok emberlélek él rajta. De ahol a többi égitest ragyog, ott is ugyanígy lelkek vannak. Lelkeket találunk a Holdon: a nagy ősi tanítók lelkeit, némileg összekeveredve az angyalok lelkével. A Merkúron: az Arkangyalok lelke van, velük akkor vagyunk együtt, amikor átsietünk az Arkangyalok szféráján - Merkúr isten arkangyali lény. A Vénuszon azután az Archék találhatók. A Nap időszakában az Exuziákkal, Dünamiszokkal, Küriotészekkel élünk: a karmánkat főként velük együtt alakítjuk ki. A kozmosz fénylő égitesteiben tehát szellemi lények csoportjainak külső jeleit kell látnunk. Tudnunk kell, hogy amerre egy csillagot látunk, ott szellemi lények lakóhelye található.

Miután az ember átélte a Nap-létet, megy tovább a Mars-, Jupiter-, és Szaturnusz-szférába. Már a Nap-szférában megkezdte a karmáján való munkálkodást. De ezenkívül szüksége van azokra a szellemi lényekre is, akik ezekben a szférákban élnek, a Marson, a Jupiteren és a Szaturnuszon, hogy karmáját úgy készítse elő, hogy az majd valóban megvalósulhasson a Földön, és hogy a Holdszférán át visszatérve megtalálja saját gonosz részét. Különösen akkor válik fontossá a karmikus összefüggések végső kidolgozása éppen a Mars-, Jupiter- vagy Szaturnusz-szférában, amikor nagyon egyedi, jellegzetes emberi sors kialakításáról van szó. A karmán azonban a Vénusz-szférába való visszatéréskor és a Merkúr- szférában is még dolgozhatunk. Az ember tehát halála és újra- születése között a bolygórendszer lényeivel együtt a karmáját alakítja ki. Rendkívül érdekes a karmán végzett munka ilyen követése.

Mára eljött az ideje annak - ezt egyszer már kifejtettem itt - amikor nyíltabban, szabadabban, vagyis leplezetlenül beszélhetünk bizonyos szellemi tényekről. A Karácsonyi Gyűlés a Goetheanumban arra szolgált, hogy bevezesse az ezoterikának ezt az oldalát, amelynek jelenkorunkban át kell hatnia az egész Antropozófiai Társaságot. Ezért kezdtem bele a különféle karmikus összefüggések magyarázatába, amikor legutóbb önöknél jártam. Ne higgyük, hogy durva kézzel nyúlunk az emberi életbe, amikor azon fáradozunk, hogy éppen az alapvető emberi jelenségekkel kapcsolatban karmikus összefüggésekről beszéljünk. A világ csak ezáltal lesz átlátható, világos, és így valójában nem szegényebbé, hanem gazdagabbá, nagyszerűbbé válik.

Szeretnék ezért egy olyan személyiségről beszélni, aki a II. század körül rendkívül nyitott lelkülettel inkarnálódott a mai Itáliában, tehát az akkori Rómában. Átélte mindazt az áldozatos mártíromságot, ami azoknak jutott ki, akik a Római Birodalomban keresztény életmódot akartak folytatni, és tanúja volt azoknak a kegyetlen igazságtalanságoknak, a romlottságnak, elposványosodásnak, amiben az akkori Római Birodalom bővelkedett. A jó és a rossz tömegesen zúdult ennek a személyiségnek az érzelmeire. Ha a szellemtudomány olyan eszközeivel pillantunk rá, amelyekkel kikutatható az ilyesmi, akkor megfigyelhetjük, hogy ezt az individualitást valóban az élet viharai taszították bele abba, amit a Krisztus utáni II. század második felében éltek át az emberek a kereszténység terjesztésekor a Római Birodalomban. Van valami rendkívül megragadó ebben a személyiségben, amikor úgy vetjük rá szellemi pillantásunkat, ahogy legutóbb kifejtettem önöknek más emberek ismételt földi életeit vizsgálva.

Ez a személy magas kort ért meg, és miután olyan sok, úgymond áldozatos jóságot látott a kibontakozó kereszténységben, és oly végtelenül sok gonoszságot, rosszat az akkori rómaiságban, valamilyen ítélethez és kérdéshez jutott el: hol van akkor a középút? Csak az egészen jó és egészen rossz létezik a világban? - Imaginatív, inspiratív tudattal világosan követhető, hogy ez a személy azután a XI. században nőként született meg újra. A női személyiség élményei révén egyfelől kiegyenlítődött az a keménység, szögletesség, amelyhez ez a személyiség római életének idősebb korában jutott. Most lágyabb lett, és a jó és a rossz problémája belső gondolkodó szemléléssé alakult át benne. Ez a személyiség ezt követően a XVIII. században tért vissza, és mint Friedrich Schiller német költő jött a világra. Próbáljanak behatolni Schiller életébe, ahogyan kibontakozik: először csak egy középszerűséghez ér, később szüksége volt Goethére ahhoz, hogy mindazt levesse, amit abból a meggyőződésből hozott magával, hogy csak a jó és csak a rossz létezik. Olvassák el drámáit, és megértik azokat, ha ilyen módon visszapillantanak régebbi földi életére. De milyen körülménynek kell ezt tulajdonítanunk? Annak, hogy Schillerben elevenen éltek római kori életének eseményei, miután azonban végigélte női inkarnációját a középkorban, a halál és újabb születés közötti időben különösen a Szaturnusz-szférában alakította ki a karmáját.

A Szaturnusz-szféra különleges sajátosságának és szellemi lényeinek megismeréséhez tulajdonképpen az idős kor beavatási tudományára van szükség. Hiszen felvethetik az a kérdést: hogyan ismerjük meg egyáltalán azt, ami az égitesteken és hasonlókon él? Már leírtam önöknek, hogy amikor az ember felemelkedik az imaginatív tudathoz, akkor egész életét egy nagy tablóban látja, de bizonyos időszakokra felosztva. Ha megszerzi az inspirációt, és ismét üres tudathoz jut oly módon, hogy kioltja ezt az élettablót, akkor mindegyik időszakból felvillan valami. De ahelyett, hogy saját életét látná születése és hetedik életéve között, az élettablónak ezen a helyén a Hold történéseit pillantja meg: képes lesz belelátni a Holdon történő eseményekbe. Az élet második hétéves szakaszában a Merkúr-lét csillan át mindazon, ami a fogváltás és a nemi érés között játszódik le. Ha visszafelé követjük az iskoláskor életét ebben a tablóban, akkor ez elvezet a Merkúr-létbe. Gondolják el, hogy az ösztönös bölcsesség korában voltaképpen milyen ösztönös látással különítették el az egyes bolygók funkcióit. A statisztika azt tanítja, hogy az ember nem születése és fogváltása között a legegészségesebb, nem is a nemi érés után, hanem iskolás korában, mert a Merkúr ebben az időszakban hat bele leginkább az emberbe és földi életébe. A következő szakaszban, a nemi érés és körülbelül a huszonegyedik, huszonkettedik év közötti részben a Vénusz folyamatait és lényeit látjuk. Az is igen találó, hogy a nemiség idejének kezdetét a Vénusz-szférához rendelték. A huszonegyedik és negyvenkettedik év között végig a Nap-lét érvényesül a negyvenkettedik és negyvenkilencedik év között a Mars-lét. A negyvenkilencedik és ötvenhatodik év között a Jupiter-lét van hatással ránk, a Szaturnusz-lét pedig az ötvenhatodik és hatvanharmadik év között. Azokat az összefüggéseket, amelyek érvényesülésében a Szaturnusznak része van, még a beavatott személy is csak akkor láthatja a halál és az újabb születés közötti élet vonatkozásában, ha már túlhaladta hatvanharmadik életévét. Ez előtt a legkülönfélébb módokon ugyan megtudhatunk egyet s mást a Szaturnusz-létről, de az ottani dolgok összefüggését csak akkor érzékelhetjük saját megfigyeléseink révén, ha átlépünk a hatvanharmadik életévünkön. Így megérthetik önök, hogy csak most beszélek olyasmiről, ami a Szaturnusz létével kapcsolatos.

Schiller tehát a saját karmáját különösen a Szaturnusz-szférában dolgozta ki. Ha ezt a Szaturnusz-létet azon a módon vizsgáljuk meg, ahogyan itt bemutatom, akkor ez a legnagyobb mértékben megdöbbentő benyomást kelt az emberben, mivel teljesen eltér mindentől, amit a Földön élünk át. A Szaturnusz lényeinek tudatában ugyanis csak a múlt van, a jelen egyáltalán nem létezik számukra. A múlt azonban lenyűgöző módon jelenik meg ott. Hogy ezt olyasmivel hasonlítsam össze, ami a Földön történhetne - természetesen ilyen nem történik meg, de elképzelhetjük - akkor azt kellene mondanom: gondolják el, hogy önöknek sejtelmük sincs arról, hogy hogyan néznek ki, éppen csak annyit tudnak, hogy léteznek. Amikor valamit cselekszenek, tevékenykednek, arról semmit sem tudnak, csak akkor, amikor már múlttá vált. Képzeljék el, hogy mennek: nem érzékelik a saját lépéseiket, a mozdulataikat, ám ezek a mozdulatok önök mögött rögtön, mondjuk, egy hóemberré merevednek. Nyomon követhetik az egész mozgást, amikor körülpillantanak és meglátják, hogy mit csináltak. Ilyen az élete ezeknek a különös szellemi lényeknek a Szaturnus- zon. Sohasem észlelik, amit ők a jelen közvetlen elhatározásából tesznek, csak akkor érzékelik azt, amikor már elmúlt. Mindennapi tudatunkkal ezt nehezen tudjuk elképzelni, pedig így van. Egy ilyen létben találjuk azokat a lényeket, akik a Schillerhez hasonló individualitásokkal a karmát formálják. Az ilyen személyiségek részesülnek a múltba való csodálatos betekintésben. Így mielőtt Schiller lelke megszületett volna 1759-ben, valóban a saját karmájával összefüggő múlt grandiózus visszapillantását élte át a szellemi világban. Amikor a Földre ért, ennek reakciója jött létre: a múlt szemlélése a jövő ideáljainak lelkes megragadásává alakult át. Így Schillernek a Szaturnusz-létben végzett karmikus munkájából a jövő ideáljai bontakoztak ki.

Nézzünk egy másik személyt, aki egykor egyik földi életét Görögországban töltötte, ahol találkozott a görög szobrászattal és a platóni filozófiával. Ifjúkorában különösen nagy lelkesedéssel sajátította el a szobrászművészetet, amit egyúttal szellemi módon is tekinthetünk: a szellemileg szemléltek nagy belső művészi erő segítségével átültethetők a művészet szférájába. Ezt a személyt, miután egyéb inkarnációkon is áthaladt, karmája alakításában követnünk kell a Jupiter-szférába. A Jupiter lényei másmilyenek, mint a Szaturnusz-lények. De a Jupiter lényei különböznek a földi emberektől is. Ha a földi ember bölcs akar lenni, akkor egy belső fejlődésen kell keresztülmennie, küzdenie kell, belsőleg harcolnia, erőfeszítéseket tennie, vagyis az ember a Földön csak egy fejlődéssel eltelt idő során növekszik fel egy szerény bölcsesség szintjére. A Jupiter lényeinél ez másképpen van. Egyáltalán nem úgy születnek, mint a földi lények, hanem a kozmoszból alakítják ki magukat. Amilyennek egy felhő formálódását látjuk, úgy formálják ki magukat éteri-asztrális módon a Jupiter lényei a kozmoszból. Nem halnak meg, hanem áthatják egymást, ezért férnek el. Valójában ők alkotják a realizált bölcsességet. Bölcsességgel születnek, és nem is lehetnek másmilyenek, mint bölcsek. Ahogy nekünk vérkeringésünk van, úgy létezik számukra a bölcsesség. Ez a természetük. Ilyenek hát a Jupiter-lények, akiknél ugyancsak kialakítható a karma. Az a személyiség, akinek Görögországban volt az egyik legfontosabb földi élete, áthaladt a Jupiter-szférán, megérintette a Jupiter egész bölcsessége, itt kialakította karmáját, és a XVIII. században, mint Goethe született meg újra. Ezért találjuk Goethénél a görögség és a bölcsesség olyan csodálatos összefonódását.

Nem hiszem, hogy a Föld történelme veszítene értékéből, ha a történelmet úgy tanulmányozzuk, hogy a földi történéseket a misztériumokból, a kozmosz titkaiból értjük meg. Jöhetnek ugyan száraz professzorok, és azt mondhatják: sokkal életszerűbb, ha Goethét, az embert úgy vesszük, ahogyan megmutatta magát nekünk, mint hogyha valami magasabb szférába emeljük fel! - Az emberiség fejlődésének jobb korszakaiban, amikor még létezett ösztönös szellemi látás, az emberek nyíltan beszéltek arról, hogy a kozmikus lét miképpen nyilatkozik meg az emberek cselekvése és élete révén itt a Földön. Nekünk is vissza kell térnünk ehhez, ki kell jutnunk abból az absztrakcióból, amikor úgy véljük, hogy csak valamiféle giliszták vagyunk itt a Földön, akik kitekintve csak annyit látnak a világból, amit a csillagászok és asztrofizikusok mondanak a csillagokról. Mindenképpen látnunk kell azt a küzdelmet, amely sokat szenvedett civilizációnkban és kultúránkban folyik az olyan emberek között, akik azért harcolnak a szellem ügyéért, hogy átlássák a kozmosz szellemi törvényszerűségeit, és azok között, akik mit sem akarnak tudni erről. Az utóbbiak nemcsak a természettudományban korlátozódnak a Földre, hanem abban is, amit az egyetemeken szellemtudománynak neveznek: itt ún. dokumentumokat tanulmányoznak, tehát szintén csak fizikai-érzékszervi dolgokat. A dolog persze eldől majd a Föld-fejlődés során. Ha a szellemi hanyatlás tovább folytatódik, egyre inkább elterjed az a betegség, amelyről már évek óta beszélek, sőt a nyilvános előadásokon is megemlítettem. Az orvosi könyvekben még nem sok szó esik róla, de az életben annál több: ez a „dementia professoralis”. Ennek elkerülése érdekében az embernek rá kell szánnia magát arra, hogy lelkesedjen az érzékfelettiség megismerése iránt. Ezzel be fog hatolni a kozmosz és az emberi élet kapcsolatába is.

Bemutatnék még egy harmadik példát, ami kissé bonyolultabb. Itt olyan személyiségről van szó, aki egyik régebbi földi életében Indiában testesült meg, amikor India már hanyatlóban volt. Ebben a földi életében mindenfélét megtapasztalt, már amit rendkívül gyenge fizikai látása lehetővé tett. Foglalkoznunk kell az ilyen részletekkel is. Legutóbb felhívtam a figyelmüket arra, hogy legtöbbször a kis részletek által jutunk el az összefüggések meglátásához. Ez a személy különböző egyéb földi életeket is átélt, de ezek nem voltak annyira mérvadóak, mint az az élete, amelyik Indiában éppen azt a hajlamot alakította ki benne, hogy gyenge látása miatt kissé felületes pillantással bámulja a lótuszvirágokat, inkább ködös vágyakozással, mint éles világosságban, és általában úgy ismerte meg a világot, mint amikor elnézünk mellette, anélkül, hogy behatolnánk a dolgokba. Ez az individualitás később bonyolult módon alakította ki a karmáját. Először a Mars-szférában sajátította el mindazt, ami ezt a személyiséget szellemi területen egyfajta harcias kakassá tette. Ezután igen sokat dolgozott karmáján a Merkúr- szférában, humort, iróniát vett fel ebben a szférában. Ez a személyiség arra készül, hogy Európában szülessen meg újra, de áthalad a Mars-szférán: harc, áthalad a Merkúr-szférán: metsző kritikus elmeél és érzésvilág. Miután a Vénusz-szférában további tulajdonságokat alakított ki magában - ez valóban igen összetett karma - és mintegy elnézett a fizikai felett, miközben rendkívül intenzíven átszellemiesült: Heinrich Heine lesz a XIX. században. Próbáljanak egyszer igazán belehelyezkedni Heine minden egyes versszakába, egészen a nyelvezetig, a megformálásig, az egyes szavakig: tudni fogják, hogy ez tulajdonképpen a Merkúr-, a Vénusz- és a Mars-szférában jött létre, hogy mindez a kozmoszból származik. A karma a kozmoszban alakul és formálódik, de itt a Földön éljük meg.

Ha visszatekintünk az élettablóra: látjuk a Hold, és a Merkúr szféráját; majd a nemi érettségtől a huszonegyedik, huszonkettedik évig a Vénusz-szférát, a huszonegyediktől a negyvenkettedik évig a Nap-szférát, azután a Mars-, a Jupiter- és a Szaturnusz-szférát - az ezután következő éveket elhagyom, ekkor is látunk valamit, de erre most nem térhetek ki - akkor megértjük, hogy ezeknek a szféráknak közük van a karmához. A hétköznapi tudat nem tudja, hogy ezek benne vannak az emberben: a Merkúr-lét, a Hold-lét, és így tovább. A karmát mégis az viszi véghez, ami az emberben van, ez sodorja abba az irányba, hogy a karma megvalósuljon. Ha tehát odaát Heinrich Heine kialakította a karmáját a Vénusz, a Merkúr és a Mars lényeinek a segítségével, úgy ugyanezek a Vénusz-, Merkúr- és Mars-lények azok, akik most Heine földi testiségén keresztül hatnak, hogy segítsenek neki karmáját teljesíteni. Az ember - éppen karmája révén - így illeszkedik egész lényével a kozmoszba. Itt a Földön a kozmoszt éli ki. Természetesen mindenki másképpen.

Ezeket a dolgokat szabad, átfogó értelemmel kell megfigyelnünk. Ha azt mondom, hogy Goethe a Jupiter-szférában, az ott működő lények révén, ösztönös bölcsességgé alakította át azt, amit a régi Görögországban megalapozott, úgy ez kitűnik mindabból, amit megalkotott. De egy másik embernél ez megint más módon történik. A mexikói kultúra hanyatlása idején élt ott egy individualitás, abban a korban, amikor még megtalálhatók voltak a misztériumok bizonyos utóhangjai és a kultuszok is. Mexikó misztériumának egész dekadens mágiájában igen intenzíven elmerült tehát valaki, aki nagyon pontosan tudta, hogy mi mindenben él benne Quetzalkoatl, Tetzkatlipoka, Taotl. A szokásos művelődéstörténet általában alig tartalmaz ezekről többet, mint a nevüket. De az embereket valamikor még egészen eleven képzetek, kapcsolatok fűzték ezekhez az istenekhez, Quetzalkoatlhoz, Tetzkatlipokához, Taotlhoz. Ez a személyiség megismerte mindezt, és aránylag gyorsan, közbeeső földi életek nélkül született meg újra a XIX. században, mint a mágikus-okkult Eliphas Lévi, miután a halál és az újabb születés közötti életben áthaladt a Jupiter-szférán. A régi Mexikóban varázslatot, mágiát, akkorra már elavult dolgokat tanulmányozott. Ez a Jupiter-szférában úgy formálódott át, hogy az a sajátos, de primitív bölcsesség jött létre - valami alacsonyabb fajtájú bölcsesség - ahogyan ez Eliphas Lévi könyveiben megjelenik. Ami Goethénél a szelíd olimposzi tüzet, a kimagasló bölcsességet teremthette meg régebbi földi élete alapján a Jupiter-szférában, az Eliphas Lévinél mindenféle sarlatánszerű varázsigék mondogatásába torzult. Földi életeink mérvadók abban, amit a csillagok a karmánkból hoznak létre. De a csillagok - vagyis azok a szellemi lények, akik ott találhatók, ahol létüket a csillagok jelzik - átalakítják karmává azt, ami itt a Földön e karma alapjául szolgál.

Látják, az antropozófiát ilyen módon próbáljuk egyre jobban elmélyíteni. El kell fogadnunk, hogy egyes dolgok paradox módon, meghökkentően hangzanak. De a valódi igazságok paradoxak és meghökkentők. Az emberi élet alapjai mélyebbek és bonyolultabbak, mint általában hiszik. Megértésükhöz nem maradhatunk gondolatainkkal a Földön, el kell hagynunk a Földet a kozmosz messzeségeibe. Ahogy a Földön nagyon könnyen elfeledkezünk a szellemiről, és csakis az anyagra tekintünk, úgy ennek éppen az ellenkezője történik, ha akár csak egy kevés imaginatív megismeréssel is eljutunk a csillagos égbe. Ekkor egész biztosan elfeledkezünk az anyagról, és lassanként meglátjuk a szellemi lényeket, ahogyan a szegény pásztorok is a régi korokban, és ez így volt egészen a középkorig terjedően, amikor nem pusztán külső jeleket rajzoltak az égboltra, hanem alakokat, mert ezeket az alakokat valóban látták imaginatív megismeréssel. Mint már többször elmondtam, az antropozófia az érzésvilágunkat is elmélyíti. Mert gondolják csak el: a leírt megismerést alkalmazva rátekintünk egy ember sorsára. Mi mindent látunk abban! Ezután minden ember sorsára szent tisztelettel fogunk tekinteni. Mert mi működik az egyes emberek sorsában? A bolygók, a csillagok átfogó bölcsessége! Az istenek működését a világegyetemben, semmi másban nem látjuk meg olyan lenyűgöző, mélyen a lelkünkbe hasító módon, mint az emberi sorsban, ebben az örökkévalóságon áthullámzó, mindenre kiterjedő kozmikus igazságszolgáltatásban, ami voltaképpen az isteneknek az ember lénye mögött ható léte, cselekvése és gondolkodása.

Ma ennyit akartam önöknek elmondani a karmáról.