Kedves barátaim!

Ma fájdalmas emlék jegyében állunk és a mai előadás tartalma mindenképp e fájdalmas emlék jegyéből merít. A régi épületünkben pontosan egy éve elmondott előadásom - akik önök közül jelen voltak, emlékeznek rá - a földi, természeti körülmények leírásából kiindulva haladt tovább a szellemi világokba és e szellemi világok csillagírásban való megnyilatkozásáig, azután összefüggésbe hozhattuk az emberi szív, lélek, szellem egész lényegét azzal, amit akkor találunk meg, ha a földiektől nemcsak a csillagok messzisége felé haladunk, hanem a szellemit kozmikus írással megrajzoló csillagos távolságokig. Legutoljára az emberi lélek szellemi magasságokba emelkedéseit írhattam annak a teremnek a táblájára, amit nemsokára elvettek tőlünk. Így éppen azon az esetén voltaképpen közvetlenül ahhoz kapcsolódtam, aminek a Goetheanum épületünket kell egész lényében szentelnünk. Éppen az egy éve elmondott előadásomnak mintegy folytatásaképpen, hadd beszéljek ma először arról, amihez akkor kapcsolódtam.

Ha az Epheszosz égését megelőző időkben misztériumról beszéltek, úgy valamennyi, a misztériumokat lelkében némiképpen megértő ember nagyjából azt mondta: a misztérium az emberi tudás, emberi bölcsesség helye, otthona. És ha a világ szellemi vezetői beszéltek ebben a régi korban a misztériumokról, akkor ez nagyjából így hangzott: A misztériumokban az emberek olyan helyeket építenek, ahol mi istenek rátalálhatunk az áldozó emberekre, akik az áldozatban megértenek bennünket - használhatom ezeket a kifejezéseket, bár természetesen csak képletesen fejezik ki, hogy az érzékfeletti világokból hogyan gondolnak és hatnak az érzékire. Mert a régi világban valóban ez a tudat volt az általános azoknál, akik tudták, hogy a misztériumhelyeken istenek és emberek találkoznak, és hogy mindaz, ami a világot hordozza és fenntartja, attól függ, ami a misztériumokban istenek és emberek közt lezajlik.

Van azonban egy mondás, ami külsőleg történelmileg is ránk maradt és ebből a történelmi tradícióból szólhat megrendítően az ember szívéhez, de különösen akkor szól megrendítően, ha látjuk egészen speciális történésekből való alakulását, mint pillanatnyilag, csak szellemben látható ércbetűkkel írva az emberiség történetébe. És úgy gondolom, ilyen mondás mindig látható, ha szellemi tekintetünket Hérosztratosz tettére, Epheszosz égésére vetjük. Ezekben a lángokban található a régi mondás: az istenek irigysége.

Mindenesetre azt hiszem, hogy a régi időkből ránk hagyott különféle mondások közül, melyek e régi korok életében úgy láthatók, amint az imént leírtam, a fizikai világban ez egyike a legiszonyúbbaknak: az istenek irigysége. Azokban a régi időkben istennek neveztek minden érzékfelettiségben élő lényt, ha sohasem volt szüksége arra, hogy fizikai testben jelenjen meg a Földön, és legkülönfélébb istengenerációkat különböztették meg a régi korokban. Azok az isteni szellemi lények, akik úgy kapcsolódtak az emberiséghez, hogy az ember legbensőbb lényét hozták létre és bocsátották bele az idők menetébe. Ezeket az isteni szellemi lényeket a külső természet fenségében és legapróbb jelenségeiben érezzük. Azáltal érezzük, ami bensőnkben él. Ezek az isteni szellemi lények egészen biztosan nem tudnak irigykedni. A régi korokban mégis nagyon reális dolgot értettek az istenek irigységén. Ha követjük az emberi nem fejlődésének Epheszosz előtti idejét, úgy azt találjuk, hogy a fejlettebb emberi individuumok mindenesetre sok mindent felvettek abból, amit a jó istenek a misztériumokban szívesen nyújtottak neki. Mert feltétlenül találó, ha azt mondjuk: a jó emberi szív és a jó istenek közt bensőséges kapcsolat van és ezt a misztériumokban egyre szorosabbra fűzték. Így bizonyos egyéb luciferi és ahrimáni isteni lények lelkében feltűnt, hogy az ember egyre közelebb került a jó istenségekhez. És az istenek irigykedni kezdtek az emberre. A történelemben minduntalan azt kell hallanunk, ha szellemhez törekvő ember tragikus sorsra jut, hogy a régi korok megjelölése szerint, tragikus sorsát az istenek irigységével hozzák kapcsolatba.

A görögök tudtak az isteni irigység létezéséről és az emberiség-fejlődés számos külső történését az istenek irigységére vezették vissza. Epheszosz égésével valójában nyilvánvaló lett, hogy az emberiség bizonyos szellemi továbbfejlődése csak úgy lehetséges, ha az emberekben tudatossá válik: vannak istenek, vagyis érzékfeletti lények, akik irigylik az emberek további előrehaladását. Ez adja meg végül is az Epheszosz égése utáni - mondhatom, Sándor születése utáni - egész történelem különleges színezetét. És a golgotai misztérium helyes felfogásához ez is hozzátartozik: tekintsünk a világra, ezt bizonyos istennemzetségek irigysége tölti be. Igen, Görögországban voltaképpen már nem sokkal a perzsa háborúk ideje után, az isteni irigység hatásai töltötték be a lelki atmoszférát. Amit azután a makedóniai korban tettek, azt annak teljes tudatában kellett megtenni, hogy az istenek irigysége hat a Föld színén a szellemi atmoszférában. De bátran, merészen cselekedtek, dacolva az istenek és emberek félreértéseivel.

És az isteni irigységgel telt atmoszférába merült bele annak az Istennek a tette, aki képes volt a világon lehetséges legnagyobb szeretetre. A golgotai misztériumot csak akkor látjuk helyes megvilágításban, ha minden egyébhez még hozzá tudjuk fűzni: az istenek irigységét kifejező felhők képét a régi világban, Hellászban, Makedóniában, Elő-Ázsiában, Észak-Afrikában, Dél-Európában. És ebbe a felhőkkel telt atmoszférába hull a golgotai misztériumból áramló, csodálatosan melegítő, szelíden sugárzó szeretet.

Ami akkoriban az istenek és emberek közt lejátszódó ügy volt, ha így mondhatom, annak a mi korunkban, az emberi szabadság korszakában, inkább idelent kell lejátszódnia, a fizikai emberi életben. És le is lehet írni, hogy hogyan. Ha a régi korokban misztériumokra gondoltak, a Földön így beszéltek róla: A misztérium az emberi megismerés, emberi bölcsesség otthona. Istenek közt szólva, azt mondták: Ha leszállunk a misztériumokba, akkor rátalálunk az emberek áldozataira és az áldozó emberben megértésünkre.

Alapjában véve Epheszosz égése volt annak a korszaknak a kezdete, ahol a misztériumok régi alakja lassanként eltűnt. Beszéltem róla, hogy itt-ott fennmaradt például nagyszerű módon a hyberniai misztériumokban, ahol a kultuszban a palesztinai fizikai történéssel egyidejűleg ünnepelték a golgotai misztériumot. Palesztina és Hybernia közti értesülésüket csak szellemi közvetítés révén kapták, nem fizikai úton. A misztériumjelleg azonban mégis egyre inkább lehanyatlott a fizikai világba. Az istenek és emberek találkozásának külső otthonai mindinkább veszítettek fejlettségükből. A 13, 14. század utáni évszázadban szinte teljesen elveszítették. Mert aki például a Szent Grálhoz kereste az utat, annak a szellemi utakon való haladást tudnia kellett. Epheszosz égése előtt a régi korban fizikai utakon jártak. A középkorban szellemi utakon kellett járni.

Különösképpen szellemi utakon kellett azonban járni, ha igazán rózsakeresztes tanításhoz akartak jutni, a 13., 14., de főként a 15. századtól kezdve. Mert a rózsakeresztesek temploma mélyén elrejtőzött a külső fizikai átélés elől. A templomot sok igazi rózsakeresztes látogatta, de külső fizikai emberi szem nem találhatta meg. Voltak azonban tanítványok, akik eljöttek a régi rózsakeresztesekhez, őket megtalálhatták a tudás és szent emberi cselekvés remetéiként, ha szelíden fénylő szemükben meghallották az istenek szavát. Nem beszélek átvitt értelemben. Nem képletesen beszélek, olyan valóságot akarok mondani, melynek csakugyan nagy jelentősége volt az említett korban. A rózsakeresztes mestert akkor találták meg, ha előbb megszerezték azt a képességet, hogy a szelíd fizikai szem fényében meghallják az égi nyelvet. Akkor megtalálták ezeket a különös személyiségeket, éppen a 14., 15. századi Közép-Európában, a legegyszerűbb környezetben, legegyszerűbb emberi viszonyok közt, lelküket Isten töltötte be, valóságos szellemi templomokkal voltak kapcsolatban, de ezekbe csakugyan olyan nehéz volt bejutni, ahogyan az ismert legenda ábrázolja a Szent Grálhoz való bejutást.

Mert ha megnézzük, ami egy ilyen rózsakeresztes mester és tanítványa közt lejátszódott, úgy számos olyan beszélgetést hallgathatunk meg, ami az újabb kori formájában is földön járó isteni bölcsességet reprezentál. A tanítások mindenképp mélységesen konkrétak voltak. Olyan tanítvány találta meg magányában a rózsakeresztes mestert, aki fáradtságot vett a keresésére és megtalálására. Akkor egy ilyen tanítvány belenézett szelíd tekintetű istenek nyelvén szóló szemébe és egyszerű formában mintegy a következő tanítást kapta.

Tekints, fiam, saját lényedre. Testet hordozol, ezt külső fizikai szemed látja. Ennek a testnek a Föld középpontja küldi erőit és láthatóvá teszi. Ez a fizikai tested. De nézz körül földi környezetedben. Köveket látsz, ezek itt lehetnek a Földön magukban, itthon vannak a Földön. Ha alakot öltöttek, a Föld erői révén tarthatják meg ezt az alakot. Nézd meg a kristályt: alakját magában hordja, saját lényének formáját a Föld révén tartja meg. Erre fizikai tested nem képes. Ha lelked elhagyja, akkor a Föld elpusztítja, porrá omlasztja szét. A Földnek nincs hatalma a fizikai testeden. Hatalma van az átlátszó, csodálatosan formált kristályhegységek kialakítására és megtartására; fizikai tested alakjának megtartására nincs hatalma, porrá kell omlasztania. Fizikai tested nem a Földről való. Fizikai tested magasztosan szellemi. Szeráfoké, keruboké és trónoké a fizikai tested formája és alakja. Ez a fizikai test nem a Földé, ez a fizikai test a számodra hozzáférhető legmagasabb szellemi hatalmaké. A Föld el tudja pusztítani, felépíteni sohasem.

Fizikai testedben él az étertested. Eljön a nap, amikor fizikai testedet pusztulásra veszi át a Föld. Akkor étertested a Kozmosz messzeségében oldódik fel. A Kozmosz messzeségei fel tudják ugyan oldani étertestedet, de felépíteni nem tudják, Csak az exuziák, dünamiszok és kürioszok hierachiájába tartozó isteni szellemi lények tudják felépíteni. Nekik köszönheted étertestedet. Fizikai testeddel azonban a Föld fizikai anyagait egyesíted. Ami azonban benned van, az úgy átalakítja a Föld fizikai anyagait, hogy mindattól eltér, ami fizikai tested fizikai környezetében van. Étertested mozgat benned minden folyékonyat, minden vizet. Az itt keringő, cirkuláló nedveket étertested befolyásolja. De nézd meg véredet: exuziák, dünamiszok és kürioszok cirkuláltatják ereidben ezt a vért, mint folyadékot. Csak a fizikai testedben vagy ember. Étertestedben még állat vagy, de olyan állat, amit a második hierarchia hat át szellemiséggel.

Amit most önöknek kevés szóban összefoglalok, az hosszú tanítás tárgya volt a mesternél, akinek szelíd tekintetében a tanítvány az ég szavát hallotta meg. Azután az emberi lény harmadik tagjára hívta fel a tanítvány figyelmét, amit asztráltestnek hívunk. Megmagyarázta a tanítványnak, hogy ennek az asztráltestnek az impulzusa a lélegzés és mindaz, ami levegő az ember organizmusában, ami levegőként lüktet az emberi organizmusban. Az ember a halál kapuján való áthaladása után a földi jelleg még hosszú ideig próbál mintegy mozgolódni a levegőszerűben és a szellemi látás évekig észleli a Föld atmoszférikus jelenségeiben az elhaltak asztráltestének raját, de a Föld mégsem tehet környezetében az asztráltest impulzusával egyebet, minthogy feloldja. Mert kialakítani csak a harmadik hierarchia lényei tudják, az archék, arkangyalok, angyalok.

És, a tanítvány szívét mélyen megrendítve, azt mondta a mester: Fizikai tested szerint a szeráfok, kerubok és trónokhoz tartozol, amennyiben felveszed és átalakítod az ásványvilágot, amennyiben felveszed és feldolgozod az emberek birodalmát. Amennyiben étertest vagy, az éteriben az állatokhoz hasonlítasz, de a második hierarchiának nevezett szellemekhez tartozol: Kyriotetes, Dynamis, Exusiai, és amennyiben a folyékony elemben tevékenykedsz, úgy nem a Földhöz tartozol, hanem az angyalok, arkangyalok és archék hierarchiájához.

És miután a tanítvány megfelelőképpen megkapta ezt a tanítást, már nem érezte magát a Földhöz tartozónak. Mintegy olyan erőket érzett fizikai-, éter-, asztráltestéből kiindulni, amelyek az ásványvilág útján az első hierarchiához kapcsolják, a vizes föld útján a második hierarchiához, a légkör útján a harmadik hierarchiához. És megértette, hogy a Földön csakis annak a révén él, amit hőelemként hordoz magában. Ezzel azonban a magában hordott meleget, a magában hordott fizikai meleget érezte a rózsakeresztes tanítvány a valójában földi-emberinek. És megtanulta, hogy ezzel a fizikai meleggel egyre rokonabbnak érezze a lelki és szellemi meleget. És míg a későbbi ember egyre jobban félreismerte fizikai, éteri, asztrális tartalmának az istenivel való összefüggését a szilárd, cseppfolyós, légnemű révén, addig a rózsakeresztes tanítvány nagyon is tisztában volt ezzel és tudta, hogy a hőelem az igazán földi-emberi. A rózsakeresztes mester tanítványa emberi mivoltát abban a pillanatban tudta a szellemihez kapcsolni, amikor megértette a hőelem és az emberi-földi összefüggésének titkát.

És azokban a sokszor nagyon igénytelen otthonokban, ahol a rózsakeresztes mesterek laktak, a tanítványt belépése előtt előkészítették, sokszor magától adódó, sőt csodálatosnak tűnő módon, amennyiben felhívták figyelmét - egyiknek így, másiknak úgy, gyakran külsőleg véletlennek tűnt -, hogy meg kell keresned, szellemed hol kapcsolódhat a kozmikus szellemiséghez. És ha a tanítvány megkapta a tanítást, amiről imént beszéltem, akkor azt mondhatta mesterének: most a legnagyobb vigasztalással távozom tőled, ami e Földön osztályrészem lehetett. Mert megadtad a lehetőséget, hogy fizikai mivoltomat a lelki- és szellemihez kapcsoljam, azzal, hogy megmutattad, hogy a földi embernek valóban a meleg az eleme: A szilárd csontokba és a folyékony vérbe a levegő belélegzésével nem a lelkiséget viszem bele. A hőelemet viszem bele.

Mérhetetlen nyugalommal távoztak mestereiktől ezekben az időkben ezek a tanítványok. És a nagy vigasztalás következményét kifejező arc nyugalmából alakult ki lassanként az a szelíd tekintet, melyből az ég szava beszélhet. Így alapjában véve egészen a 15. század első harmadáig létezett a mélységes lelki tanítás, elrejtve a külső történelem elbeszélt folyamatai elől. De ez olyan tanítás volt, ami az egész embert ragadta meg és az emberi lélek önnön lényét a kozmikus szellemi szférához kapcsolta.

Az utóbbi évszázadok során elveszett ez az egész szellemi hangulat. Nem maradt meg civilizációnkban. És külsőséges, istentől elidegenedett civilizáció terül el a helyeken, melyek valaha olyasmit szemléltek, amit az imént írtam le önöknek. Ma az imént elbeszéltekhez hasonló számos jelenetnek csak a szellemileg, asztrális fényben felidézhető emlékezete él. Ma ez adja meg alaphangulatunkat e sokszor olyan sötétnek ábrázolt korba visszapillantva és azután saját korunkra tekintve. E pillantásnál azonban, az embernek a 19. század utolsó harmada óta megnyilatkozó szellemiségből, mélységes vágy ébred szívünkben, hogy ismét szellemi módon szóljunk az emberekhez. És ez a szellemi mód nem csak absztrakt szavak útján szólaltatható meg, hanem sokféle jelet igényel, hogy átfogó módon szólalhasson meg. És a modern emberiséghez szóló szellemi lények számára talált nyelv alakját jelentették az egy éve elégett Goetheanumunk formái. Valóban ezekben a formákban kellett továbbszólnia annak, ami a pódiumról gondolatok alakjában szólt a hallgatósághoz. És ezzel bizonyos módon olyasmi élt a Goetheanumban, ami teljesen új formában valóban megint a régire emlékeztetett.

Ha a beavatásra kerülő belépett Epheszosz templomába, akkor pillantása arra a szoborra vetődött, amiről a napokban beszéltem és a szobor szívének szavával voltaképpen e szavakat mondta neki: egyesülj a világéterrel és tekints a földiekre éteri magasságokból. Így tekintett némely epheszoszi tanítvány éteri magasságokból a földiekre. És bizonyos isteni nemzetség megirigyelte. A golgotai misztérium előtti századokban bátor emberek mégis megtalálták a módját annak, hogy az istenek irigysége ellenére továbbfolytassák azt, ami az emberiség fejlődésének ősi-szent éveiből Epheszosz égéséig hatott, még ha gyengébben is, de azért továbbra is hatékonyan. És ha Goetheanumunk egészen elkészült volna, akkor a nyugati bejárattól arra a szoborra vetődött volna a tekintet, amely az embert saját kozmikus lényének felismerésére hívta volna fel, odaállítva a luciferi és ahrimáni hatalmak közé lényének belső, istenség-hordozta egyensúlyában. És az oszlopok, párkányok formáira tekintve, ezek olyan nyelven szóltak volna, mely folytatása a pódiumról a szellemiséget eszmékben interpretáló szónak. A szavak plasztikusan kialakított formák mentén csengtek tovább. Fent a kupolában azokat a jeleneteket láthattuk, melyek az emberiség fejlődését hozhatták közel szellemi tekintetünkhöz. Aki megérezte, az láthatta ebben a Goetheanumban az epheszoszi templon emlékét.

De az emlékezés iszonyúan fájdalmas lett, amikor a Goetheanumra, fejlődésének éppen azon pontján, amikor önmagától kellett volna a szellemi élet megújulásának hordozójává válnia, a régitől nem is különböző módon gyújtó fáklyát vetettek.

Kedves barátaim, fájdalmunk mélységes volt. Fájdalmunk leírhatatlan volt. De elhatároztuk, hogy továbbdolgozunk a szellemi világért, nem gátol ebben a legszomorúbb, legtragikusabb dolog, ami bennünket érhetett. Mert szívünkben azt gondolhattuk: ha az Epheszoszból feltörő lángokra nézünk, a lángokban az istenek irigysége íródott bele olyan korban, amikor az embereknek szabadság nélkül kellett a jó és gonosz istenek akaratát követni.

A mi korunkban az emberek a szabadságnak megfelelően organizálódtak. És egy esztendeje, a szilveszter éjjelén emésztő lángokra tekintettünk. Ég felé szállt a vörös lobogás. Sötétkékes, vörösessárga lángnyelvek kígyóztak az általános tűztengerben, a Goetheanumban rejlő fémeszközökben eredt az óriási tűztenger különféle színes tartalma. És ebbe a színes nyelvekkel átszőtt lángtengerbe nézve, lelkünk fájdalmához szólóan, azt kellett olvasnunk: az emberek irigysége.

Így még a legnagyobb csapásban is összerendeződik, ami az emberiség fejlődésének korszakai során megnyilvánul. Az egyik mondás: az istenek irigysége, abban a korban fejezte ki a legnagyobb csapást, amikor az emberek még szabadság nélkül tekintettek fel az istenekhez, de ki kellett szabadulniuk e kötöttségből. Szellemi fejlődés fonala húzódik ettől a csapástól, amikor a lángokba „az istenek irigysége” íródott, át a mi szerencsétlenségünkhöz, amikor az embernek önmagában kell rátalálni a szabadság erejére és a lángokba „az emberek irigysége” íródott bele. Epheszoszban az istenszobor, itt a Goetheanumban az emberszobor, az emberiség képviselőjének Jézus-Krisztus szobra, akiben vele azonosulva úgy szándékoztunk teljes alázattal a megismerésbe oldódni, mint valaha epheszoszi Dianában oldódtak fel a maguk módján, az emberiség számára ma már nem teljesen érthető módon, az epheszoszi tanítványok.

A fájdalom nem csökken, ha történelmi megvilágításban nézzük azt, amit az elmúlt év szilveszter estje hozott számunkra. Hiszen, amikor utoljára állhattam azon a pódiumon, amit ott az egész épülettel összhangban állítottak fel, akkor az akkori hallgatók lelki tekintetét földi területről szellemi Kozmosz akaratát, bölcsességét, fényét kifejező csillagok körébe kellett felemelni. Tudom, hogy egynémely olyan szellem vállalta akkor a keresztapaságot, akik úgy tanították tanítványaikat a középkorban, ahogyan leírtam. És az utolsó szó elmondása után egy órával értem jöttek, hogy a Goetheanum ég. És az elmúlt év szilveszter éjjelét az égő Goetheanumnál töltöttük.

Csak ki kell mondani ezeket a szavakat, kedves barátaim, és kimondhatatlan, ami valamennyiünk szívében, valamennyiünk lelkében végbemegy. Amikor azonban az emberiség fejlődése során ilyesmi ért valamilyen szent dolgot, akkor mindig voltak néhányan, akik megfogadták, hogy a fizikai felbomlása után annak szellemében tevékenykednek tovább, aminek ezt a fizikait szentelték. És úgy gondolom, hogy Goetheanum-katasztrófánk évfordulójának pillanatában összegyűlve, meggondolhatjuk, hogy együttlétünkhöz úgy kapjuk meg lelkünk megfelelő hangulatát, ha valamennyien megfogadjuk, hogy szellemileg továbbhordozzuk az emberiség fejlődésének hullámverésében azt, amit a Goetheanum állított fizikai formában, képben, alakban a fizikai szem elé, míg hérosztratoszi tettel el nem vették tőle. Fájdalmunk a régi Goetheanumhoz fűződik. Csak úgy leszünk méltóak ahhoz, ami mindenképp ránk hárul azzal, hogy ezt a Goetheanumot átépíthettük, ha ma emlékezve valamennyien fogadalmat teszünk a lelkünkben hordozott isteni-legjobb előtt, hogy hűek maradunk azokhoz a szellemi impulzusokhoz, amelyek a Goetheanumban öltöttek külső alakot. Ezt a Goetheanumot elvehették tőlünk. E Goetheanum szellemét azonban nem vehetik el, ha igazán becsülettel és őszintén akarjuk. Akkor veszik el tőlünk legkevésbé, ha ebben a komoly ünnepélyes órában, mely csak kevéssel választ el attól az időponttól, amikor egy esztendeje lángok csaptak fel szeretett Goetheanumunkból, ha e pillanatban nemcsak fájdalmunkat érezzük át újólag, hanem e fájdalom alapján megfogadjuk, hogy hűek maradunk ahhoz a szellemhez, amelynek tíz éven át építettük ezt a hajlékot. Ha ez a belső fogadalom ma becsülettel, őszintén fakad szívünkből, kedves barátaim, ha fájdalmunkat, szenvedésünket a tett impulzusára tudjuk váltani, akkor a szomorú történést is áldássá változtatjuk. A fájdalom nem csökkenhet ez által, de éppen az a kötelességünk, hogy a fájdalomból találjuk meg a tett, a szellemi tett impulzusát.

Így tekintünk vissza, kedves barátaim, arra az iszonyú lángolásra, ami olyan kimondhatatlan bánattal töltött el. Ma azonban, bensőnk legjobb isteni erőinek felesküdve, érezzük szívünk szent lángját, ez világosítson és melegítsen szellemileg abban, amit a Goetheanummal akartunk, továbbhordozva ezt az akaratot az emberiség előrehaladásának hullámverésében. Így elmélyítve ismételjük meg e pillanatban a szavakat, melyeket odaát egy esztendeje ez idő tájt mondhattam el. Akkor nagyjából azt mondtam: szilveszterben élünk, életünknek új világév felé kell tartania. Ó, bárcsak itt állna még nálunk a Goetheanum, akkor ebben a pillanatban megújíthatnánk ezt a felhívást! Már nem áll itt velünk. Úgy hiszem, éppen azért mondhatjuk ki sokszoros erővel a mai szilveszterestén, mert már nem áll itt velünk. Vigyük át a Goetheanum lelkét az új világévbe és legyen az új Goetheanum építése testének méltó dokumentuma, méltó emlékműve!

Ez fűzze szívünket a régi Goetheanumhoz, kedves barátaim, amit az elemeknek kellett átengednünk. Ez fűzze azonban szívünket a Goetheanum szelleméhez, lelkéhez. És bensőnk legjobb lényének tett fogadalmunkkal éljünk tovább, nem csak az új esztendőben, hanem tetterősen, szellemet hordozva, lelket vezérelve, az új világévben is.

Kedves barátaim, a régi Goetheanumra emlékezve, felállva fogadtak engem. E régi Goetheanum emlékében élnek. Álljunk most fel annak jeléül, hogy megfogadjuk, hogy a Goetheanum szellemében tevékenykedünk tovább emberi lényünk ideáljában található legjobb erőinkkel. Igen, úgy legyen, ámen.

És ezt megtartjuk, kedves barátaim, amíg csak tudjuk, az emberi lelkünket az istenek lelkével összekötő akarat szerint és hűek leszünk hozzájuk annak szellemében, ahogy életünk egy bizonyos idején kerestük ezt a hűséget, amikor a Goetheanum szellemtudományát kerestük. És legyünk képesek megtartani ezt a hűséget.