"A Waldorf-iskola ne iskola legyen, hanem előkészítő, mert minden iskola feladata az kell legyen, hogy az embert előkészítse az élet nagy iskolájára. Az iskolában tulajdonképpen nem azért tanulunk, hogy ismereteket szerezzünk, hanem azért, hogy mindig tanulhassunk az életről."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Művészet és művészetmegismerés (8)

A művészetek lénye

Berlin, 1909. október 28.

Széles, hóborította síkság terül el előttünk; néhány befagyott folyó és tó található rajta. Nagyrészt befagyott az őt határoló tengerpart is, hatalmas, úszó jégtáblákkal, itt-ott néhány fával és bokorral, amelyeket teljesen beborítanak a hótöm­bök és a jégcsapok. Este van. A Nap már lement, és hátra­hagyta az alkonypír aranyos fényét.

Vidékünkön két nőalak áll. S az alkonypírból alakot ölt egy hírnök, mintegy a magasabb világokból aláküldött hírnök, aki megáll a két nő előtt, és feszülten figyel arra, amit ajkuk legsajátosabb érzéseikről, legsajátosabb élményeikről el­mond.

Az egyik nő, aki ott áll, tagjait testéhez szorítja, össze­húzza magát, és megszólal: „Fázom!” – A másik nő pillan­tását a hóval borított síkságra, a befagyott vizekre, a jégcsa­pokkal borított fákra veti, és ajkáról a szavak úgy tolulnak elő, hogy saját érzéseiről teljesen elfeledkezik, teljesen elfeledkezik arról a fagyról, amelyet a táj külső fizikai jelle­géből következően érez: „Milyen csodaszép a táj körülöt­tünk!” – Mintha meleg áramlana a szívébe, mert megfeled­kezik mindenről, amit a fizikai fagy és annak hatása miatt érezhetne. Bensőjét teljesen elragadja ennek a fagyos tájnak a hihetetlen szépsége.

S a Nap mélyebbre hanyatlik, az alkonypír elhalványul, és mindkét nőalak mély álomba merül. Az egyik, aki az előbb testi valójában oly erősen érezte a fagyot, olyan álomba, amely csaknem a halálba vezet; s álomba merül a másik is, akiben, láthattuk, még ott visszhangzik az érzés hatása, amelyet e szavakkal fogott össze: „Ó, milyen szép!” S ez átmelegíti tagjait, bensőleg még álmában is fenntartja friss életerejét. S ez az utóbbi nőalak hallott arról az ifjúról, aki az alkonypír fényében született meg, hallotta ezeket a szavakat: „Te vagy a művészet!” – S álomba merült. Álmába magával vitte mindazoknak a benyomásoknak az élményeit, ame­lyekben a leírt táj részesítette. S alvásába belekeveredett valamifajta álom, amely mégsem volt álom, volt bizonyos kapcsolata a valósággal, egy sajátos valósággal, ami formá­jában rokon az álommal, de annak a valóságnak a meg­nyilatkozása, amelyet korábban ennek a nőnek a lelke nem egykönnyen sejthetett meg. Mert az, amit átélt, nem álom volt, csak ahhoz hasonló. Amit átélt, az asztrális imaginá­ciónak nevezhető. S ha ki akarjuk fejezni, mit élt át, akkor azt nem lehet másféle szavakba öltöztetni, mint olyasféle ké­pekbe, amelyekben az imaginatív megismerés beszél. Mert ennek a nőnek a lelke abban a pillanatban tudta, hogy arról, amit az ifjú úgy nevezett, hogy „Te vagy a művészet!”, csak intim módon lehet beszélni, úgy, hogy az imaginatív meg­ismerés élményeit szavakba öltöztetjük. S ebben az esetben így öltöztek szavakba e nő lelkének benyomásai az imagi­natív megismerésről.

Amikor benső érzéke felébredt, és először volt képes meg­különböztetni valamit, akkor egy figyelemre méltó alakot észlelt, olyan alakot, amely egészen másként nézett ki, mint ahogyan pusztán fizikai felismeréssel elképzelünk egy bizonyos, különben szellemi alakot. Ez az alak szűkölködött mindabban, ami még a fizikai-érzékszervi világra emlékez­tethetett. Ez a szellemi alak csak azáltal emlékeztetett még a fizikai-érzékszervi világra, hogy úgy festett, mint három, egymásba szövődött kör; három kör, amelyek egymásra merőlegesen álltak, mintha az egyik kör vízszintesen, a má­sik függőlegesen, és a harmadik jobbról balra állna. S ami ezeken a körökön keresztül áramlott, ami érzékelhető volt, az nem olyasmi volt, mint ami valamiféle fizikai-érzékszervi benyomásra emlékeztetett, inkább valami tisztán lelki do­logra, amit csak a lélek megérzéseivel és érzéseivel hason­líthatunk össze. De valami kiáradt ebből az alakból, amit nem lehet másként nevezni, mint hogy az, ami kiáradt, mintegy mélyen visszatartott, intim gyász volt, gyász valami miatt. S amikor ennek a nőnek a lelke látta ezt, elhatározta, hogy felteszi a kérdést: „Mi oka van a gyászodnak?”

Ekkor ez a szellemszerű alak megnyilatkozott a nő szá­mára: „Ó, van rá bizonyos okom, hogy ilyen hangulatban legyek; mivel magasrendű szellemi törzsből származom. Ahogyan így megmutatkozom neked, úgy mutatkozom meg neked emberi lélekként is. De magasra kell feljutnod a hie­rarchiák birodalmába, ha fel akarod fedni eredetemet. A lé­tezés magasabb hierarchiáiból szálltam alá ide. Ezért azok az emberek, akik az élet másik oldalán, a fizikai világban vannak, ahol mi most nem vagyunk, ezek az emberek el­szakították tőlem a legutolsó sarjamat, elvették tőlem az utolsót, aki tőlem eredt, magukkal vitték és egy sziklaszerű alakzathoz láncolták, miután előbb olyan kicsivé tették, ami­lyen csak lehetséges!”

S itt a nő lelke rászánta magát, hogy megkérdezze: „Ki vagy te valójában? Én most csak azokkal a szavakkal tudom megnevezni a dolgokat, amelyekre a fizikai életből emlé­ke­zem. Hogyan tudod felfoghatóvá tenni számomra lényedet, és sarjadnak lényét, akit az emberek leláncoltak?”

„Odaát, a fizikai világban az emberek egyfajta érzékszerv­ként határoznak meg engem, egészen apró érzékszervként. Egy olyan érzékszervről neveznek el engem, amelyet egyen­súlyérzéknek hívnak, s amely egészen kicsivé vált, három, nem egészen tökéletes kört fog át, és a fülbe van illesztve. Ez az én legutolsó sarjam. Őt szakították el tőlem odaát, a má­sik világban, és elvették tőle azt, amije itt volt, hogy minden irányban szabaddá válhasson. Mindegyik kört szétszedték, és őt minden oldalon szilárdan odaszegezték egy alaphoz. Itt – ahogyan itt látsz – nem vagyok odaszegezve; itt mindenfelé mutatom a bennem lezáródó köröket. Itt mindenfelé le va­gyok zárva. Csak te látod valóságos alakomat!”

Itt a nő lelke elhatározta magát, hogy megkérdezze: „Ho­gyan tudnék segíteni rajtad?”

A szellemszerű alak azt mondta: „Csak azáltal tudsz segí­teni nekem, ha lelkedet egyesíted az enyémmel, hogy mind­azt, amit az emberek ott az életben az egyensúlyérzék segít­ségével megtudnak, itt átviszed énbelém. Akkor te magad belém növekszel; olyan nagy leszel, mint én magam. Majd kiszabadítod a te egyensúlyérzékedet, és felemelkedsz – szellemileg megszabadítva – a Földhöz kötöttség fölé!”

S a nő lelke így is tett. Ott túlnan eggyé vált a szellemszerű alakkal. S miközben eggyé vált vele, érezte, hogy valamit meg kellene valósítania. S egyik lábát a másik elé helyezte, a nyugalmat mozgássá változtatta, a mozgást pedig körtánccá, és a körtáncot annak formája szerint befejezte.

„Most átváltoztattál engem!” – mondta a szellemszerű alak. „Most azzá váltam, ami csak általad lehetek, ha te úgy viselkedsz, ahogyan éppen most viselkedtél. Most egy ré­szeddé váltam; úgy váltam azzá, hogy ilyen formában az em­berek csak sejthetnek engem. Most táncművészetté váltam. Mivel te lélek akartál maradni, és nem egyesültél a fizikai anyaggal, meg tudtál szabadítani engem. S ugyanakkor a lépések egymásutániságával felvittél engem azokhoz a szel­lemi hierarchiákhoz, amelyekhez tartozom, a mozgás szelle­mei­hez, és odavezettél engem a formaszellemekhez, miköz­ben befejezted a körtáncot. Te magad vezettél el engem a formaszellemekhez. Most azonban nem szabad tovább­men­ned; mert ha még csak egy lépést is teszel, mint amit tettél értem, akkor minden hiábavaló lesz, amit tettél. Mert a for­maszellemek azok, akiknek a földi idő folyamán mindent véghez kellett vinniük. Ha beleavatkoznál abba, ami a for­ma­szellemek feladata, akkor mindent megsemmisítenél, amit éppen létrehoztál, mivel szükségszerűen beleesnél ab­ba a régióba, amit azok ott túl, akik a szellemi birodal­makból tudósítanak titeket, az asztrális világ leírásakor ’égő vágynak’ neveznek. Szellemi táncod átalakulna azzá, ami a vad vágyakból ered, amikor az emberek azzal foglalkoznak, amit ma egyes-egyedül ismernek belőlem, ha táncolnak. Így azonban, ha annál maradsz, amit most tettél, akkor a kör­tánc­ban és körtáncod lezárásában, formájában megterem­tenéd azoknak a hatalmas táncoknak az utánzatát, amelye­ket a bolygók és Napok adtak elő az égi tereken, hogy első­nek tegyék lehetővé a fizikai-érzéki világot!”

A nő lelke tovább élt ebben az állapotban. És odalépett hozzá egy másik szellemi alak – ismét igen-igen különböző volt attól, amit az emberek általában a fizikai-érzékszervi megismerés révén a szellemi formáról elképzelnek. Elébe lé­pett valami, ami tulajdonképpen olyan volt, mint egy síkba bezárt alak, amelynek nem volt három dimenziója. De volt valami igen sajátságos ebben az alakban. Bár a síkba volt zárva, a nő lelke imaginatív állapotában mindig két oldalról láthatta, és ez az alak két, teljesen különböző módon mutat­kozott, egyszer az egyik, másszor a másik oldalról.

Ismét megkérdezte a nő lelke ezt az alakot: „Ki vagy te?”

S ez az alak azt mondta: „Ó, én magasabb régiókból szár­ma­zom. Alászálltam addig a régióig, amelyet nálatok szelle­mi régiónak neveznek, itt pedig az arkangyalok régiójának. Alászálltam eddig a fokig. S azért kellett alászállnom, hogy érintkezésbe lépjek a Föld fizikai-érzékszervi birodalmával. De az emberek itt megfosztottak engem utolsó sarjadékom­tól, elvették őt tőlem; és odaát saját fizikai-érzékszervi alak­juk tömlöcébe zárták, és ott egyik érzékszervüknek, ’saját­mozgás-érzéknek’ nevezik, ami akkor él bennük, amikor tagjaikat, organizmusuk részeit mozgatják.”

S a nő lelke megkérdezte: „Mit tehetek érted?”

S ez az alak is azt mondta: „Egyesítsd saját lényedet az enyémmel, hogy lényed feloldódjék az enyémben!”

A nő lelke így tett. S eggyé vált ezzel a szellemi alakkal, egészen belebújt ebbe a szellemalakba. S ismét összenőtt vele, nagy és szép lett a nő lelke. S ez a szellemi alak azt mondta neki: „Nézd, amit itt tettél, azzal megszerezted szá­momra a lehetőséget, hogy a fizikai síkon egy képességet küldjek alá az emberek lelkébe – egy olyan képességet, ami annak egy részében él, amivel az ifjú jellemzett téged; így váltál azzá, amit a mimika művészetének, a mimikai kifeje­zés művészetének neveznek.”

S mivel a nő lelke még emlékezett földi alakjára, mivel csak éppen az előbb szunnyadt el, képes volt mindazt abba a formába önteni, ami most magában ebben a szellemalakban volt. S így a mimikai művészetek előképévé vált.

„De csak egy bizonyos lépésig szabad elmenned!” – mond­ta a szellemszerű alak. „Most éppen csak azt szabad formá­ba öntened, amit mozgásként valósítsz meg. Abban a pilla­natban, amikor saját kívánságaidat vinnéd bele, a formát gri­masszá torzítanád, és művészeted sorsának ez lenne a vége. Így történt ez ott túlnan az emberekkel, hogy vágyaikat, sóvárgásaikat belevitték mimikájukba, hogy ezáltal saját ma­gukat fejezzék ki. Neked azonban csak az önzetlenséget sza­bad kifejezned, akkor leszel a mimika művészetének elő­képe!”

S a nő lelke tovább élt ebben az állapotban. Egy másik szellemi alak közeledett hozzá, amely alapjában véve csak egy vonalban nyilvánult meg, csak egy vonalban mozgott.
S amikor a nő lelke észrevette, hogy az egy vonalban mozgó szellemalak is gyászban van, és amikor megkérdezte: „Mit tehetek érted?”, akkor ez az alak azt mondta: „Ó, én maga­sabb régiókból, magasabb szférákból származom. De a hier­archiák birodalmán keresztül leszálltam addig a biroda­lo­mig, amelyet nálatok a szellemtudomány művelői úgy ne­vez­nek, hogy a személyiségszellemek régiója, amelyről az embereknek csak elképzelésük van.” – Majd ennek az alak­nak is be kellett vallania, hogy az emberekkel érintkezve elvesztette utolsó sarját. S azt mondta: „Az emberek ott túl a Földön vitális érzéküknek, életérzéküknek nevezték utolsó sarjamat – azt, ami által saját személyiségüket érzékelik, ami pillanatnyi hangulatként, megelégedésként hatja át őket, és amit saját alakjuk megerősítőjének és megszilárdítójának éreznek. De ezt az érzékszervet önmagukba láncolták az emberek.”

„Mit tehetek érted?” – kérdezte a nő lelke. S a szellemalak ismét azt kívánta: „Fel kell oldódnod az én saját lényem­ben!” Mindazt, amit az emberek önzésükből birtokolnak, odakint kell hagynod, és feloldódnod saját lényemben, ösz-szefolyni és eggyé válni velem!”

S ennek a nőnek a lelke így tett. Itt észrevette, hogy annak ellenére, hogy ez az alak csak egy vonalra terjedt ki, ő maga minden oldalról erővel töltődött fel, ő maga most kitöltötte azt az alakot, amellyel a Földön rendelkezett, amelyre em­lékezett, s ez új fényben, új szépségben jelent meg neki ismét. S a szellemi alak azt mondta: „Ezzel a tetteddel olyas­mit értél el, ami ismét annak a nagy térnek a részévé tesz téged, amiről elneveztek. Ebben a pillanatban azzá váltál, aminek ott túl az embereknek mindenesetre megvan a lehe­tőségük: te a szobrászművészet előképévé váltál!”

Ennek a nőnek a lelke a szobrászművészet előképévé vált. S maga a szobrászművészet előképe most egy képességet tu­dott az emberek lelkébe önteni azáltal, amit ő fogadott be.
A személyiség e szelleme révén vált ez a nő alkalmassá arra, hogy mindezt képesség formájában beleárassza az emberek lelkébe. S ezzel szobrászi fantáziát adott a földi embereknek, azt a lehetőséget, hogy plasztikai alkotásokat hozzanak lét­re.

„De nem tehetsz egy lépést sem tovább, mint ameddig mentél! Teljesen a formában kell maradnod. Mert csak a for­ma szellemeihez és az ő régiójukba szabad felvinned azt, ami benned van. Ha ezen túlmész, akkor abban a birodalom­ban működsz, amely felkelti az emberi vágyakat, akkor nem maradsz meg a nemes formánál, és éppen a te területeden semmi jó sem tud érvényre jutni. Ha azonban megmaradsz a forma nemes alapjánál, akkor ebbe a formába mindazt bele­öntheted, ami csak a távoli jövőben lehetséges. S ekkor, bár az emberek még sokáig nem szerezték meg azt az alakot, amellyel tisztán élhetik ki mindazt, amit ma egészen más hatalmak ajándékoztak nekik, majd megmutathatod szá­mukra, amit először egy tisztább állapotban, a jövőbeni Vé­nusz-planétán szabad átélniük, amikor alakjuk egészen más lesz. Ekkor a mai emberi alakkal szemben rámutathatsz arra, milyen tiszta és szűzies lesz az emberi alak a jövőben.”

S az imagináció változó alakjainak tengeréből olyasmi jelent meg, ami hasonló volt a milói Vénusz előképéhez.

„Csak egy bizonyos határig mehetsz a forma kifejezésé­ben. Abban a pillanatban, amikor csak egy kissé túllépsz a formán, hogy megsemmisítsd azt az erős személyiséget, amelynek össze kell tartania az emberi formát, annak hatá­rán állsz, ami mint szépség, mint műalkotás még lehetsé­ges.”

S az asztrális-imaginatív világ változó hullámtengeréből ismét feltűnt egy alak. Látható volt rajta, hogy azáltal, ami benne volt, az ember külső formája egészen addig a határig jutott, ahol a forma letagadná a személyiséggel való össz­hangját, ahol a személyiség elveszne, ha csak egy darabbal is több lenne a formán. S az asztrális világ képeiből feltűnt Laokoón alakja.

S a nő lelkének élményei továbbhaladtak az imaginatív világban. S most egy olyan alakhoz közeledett, akiről tudta: „Ő ott túl, a fizikai síkon nincs jelen; hiába lenne ott a fizikai síkon, őt csak most tanulom megismerni. Vannak különféle dolgok a fizikai síkon, amelyek távolról emlékeztetnek erre az alakra; de ez az alak sehol sem fordul elő olyan lezártan, mint itt.” – Bámulatra méltóan hűvös alak volt ez, aki, miután a nő lelke megszólította, tudtára adta, hogy messzi régiókból származik, nem csupán magas régiókból; de elsősorban a hierarchiák azon területén kell működnie, amelyet a forma szellemeinek régiójának neveznek. „Ott túl az emberek” – mondta ez az alak a nő lelkének – „sohasem voltak képesek rá, hogy egészen visszaadják az én valami­féle képmásomat, hogy megvalósítsanak valami olyat, ami teljesen nekem felel meg. Mert az én alakom, ahogyan itt van, nem létezik a fizikai síkon. Ezért szét kellett darabol­niuk engem, és csak ezáltal kaptam meg a lehetőséget, hogy ha te most betöltöd, amit be kell töltened, ha egyesülsz velem, eggyé válsz velem, olyan képességeket kölcsönözzek neked, hogy az emberek lelkébe fantáziaképességet helyez­hetsz. Mivel ez azonban ízekre szakad az emberekben, így az egész is csak itt-ott, egyes formákban, széttöredezve tud megjelenni. Rólam semmiféle emberi érzékszervet sem lehet elnevezni; ezért is nem tudtak az emberek leláncolni engem. Csak részekre tudtak szaggatni. El is vették utolsó sarjamat; de őt is darabokra szaggatták.”

S ismét egyesült e nő lelke ezzel a szellemi lénnyel – nem félve az áldozattól, hogy egy pillanatra ő maga is ízekre szakad. Majd azt mondta neki ez a szellemalak: „Most, hogy ezt tetted, ismét részévé váltál annak, amit egésznek nevez­tél. Az építészet, az építőművészet előképévé váltál. Megad­hatod az embereknek az építészeti fantázia előképét, ha a lelkükbe öntöd azt, amit éppen most megszereztél. De csak az építészeti fantáziát adhatod nekik, ami részleteiben meg­mutatja számukra azt, ami felülről, a szellemi világból ter­jedt el, és lehetővé teszi, hogy úgy építkezzenek, ahogy az a piramisokon látható. Te képessé teszed majd az embereket arra, hogy csak egyfajta utóképét adják annak, ami én va­gyok, ha odavezeted őket, hogy az építőművészetet a szel­lem templomává változtassák, és nem olyasmivé, aminek valamely földi célt kell szolgálnia, és ezt már külsején is hordozza.”

S most megjelent a görög templom – ahogyan korábban a piramis jelent meg ebből a hullámzó asztrális tengerből.

S egy másik alak tűnt fel ebből a hullámzó asztrális tenger­ből – egy olyan alak, amely nem felülről lefelé törekedett, hogy lefelé terjeszkedjék, hanem felfelé törekedett, felfelé elkeskenyedve: egy harmadik alak, amelyben az építészeti fantáziának szét kellett töredeznie. Megjelent a gótikus dóm.

Tovább élt e nő lelke az imaginatív világban. Odalépett egy másik alakhoz, amely még idegenebb volt, mint az előző, és még figyelemreméltóbb. Egészen idegen és különös. Olyas­mit árasztott magából, mint a melengető szeretet, ami vi­szont egészen fagyos is tudott lenni.

„Ki vagy te?” – kérdezte a nő lelke.

„Csak egy nevem van helyes formában ott túl, a fizikai sí­kon, azoknál, akik az embereket a szellemi világról tudósít­ják. Csak ők tudják helyesen használni a nevemet. Mert en­gem intuíciónak hívnak! Intuíciónak hívnak, és egy messzi birodalomból való vagyok. S mialatt egy messzi birodalom­ból útnak indultam a világba, a szeráfok birodalmából száll­tam alá!”

Az intuíciónak ez az alakja szeráfi lény volt. S ismét meg­kérdezte a nő lelke: „Mit akarsz, mit tegyek?”

„Egyesülnöd kell velem! Meg kell kockáztatnod, hogy egyesülj velem! Akkor ott túl, a Földön az emberek lelkében felgyújthatsz egy képességet, amely viszont fantáziatevé­kenységük egy része, és így egy részévé válsz annak, amit mostanáig az ifjú nyomán egésznek neveztél.”

S a nő lelke elhatározta magát erre a tettre. S általa olyas­mivé vált, ami alapjában véve már a külső alakjában is igen távoli és idegen volt attól, ami a külső, fizikai emberi test, és csak az tudta volna megítélni, aki mélyen belepillant magába az emberi lélekbe. Mert csak valami lelkiséggel hasonlítható össze, amivé a nő lelke most átváltozott, a lélek, amely korábban mindig valami éteriséget hordozott magán.

„Azáltal, amit most tettél” – mondta a szellemi, szeráfi alak, amely az intuíció nevét hordozta –, „most fel tudod ru­házni az embereket azzal a képességgel, ami a festői fantá­zia. Ezáltal a festészet előképévé váltál. Így képes leszel arra, hogy egy bizonyos képességet fellobbants az emberekben. Egyik érzékszervük a szem, amiben van valami, amit nem érint saját emberi önösségük gondolkodási tevékenysége
– amely a külvilág átfogó gondolkodását hordja magában –, ezt az érzékszervet ajándékozhatod majd meg, miután ben­ned megvan a festői fantázia. S ez az érzék képes lesz arra, hogy abban, ami különben élettelen és lélektelen – a felüle­ten áttűnve – felismerje a lelki lényt. S mindazt, ami külön­ben a dolgok felületén az emberek számára színnek, formá­nak tűnik, a te képességed átlelkesíti majd; úgy bánnak majd velük, hogy a formán keresztül a lélek beszél, és a színen keresztül nem csupán a külső érzéki szín szólal meg, hanem a színen keresztül, amelyet a felületre varázsolnak, meg­szó­lal a szín bensője, mint ahogyan minden, ami tőlem jön, a legbensőből kifelé törekszik. Abban a helyzetben leszel, hogy olyan képességet adj az embereknek, ami által magába az élettelen természetbe, amely különben csak lélektelen színekben és formákban jelenik meg, saját lelki fényükön keresztül belevigyék a lelki mozgást. Ezt adod majd nekik, s így ők nyugodtan átalakíthatják a mozgást, rögzíteni tudják, ami változékony a külső fizikai világban. A gyorsan elsuha­nó színt, amelyre rávetül a felmenő Nap sugara, az élettelen természetben lévő színeket megtanulod rögzíteni!”

S az imaginatív világ hullámzó tengerén felemelkedett egy kép, amely a tájképfestészetet ábrázolta. S egy másik kép is felemelkedett, amely valami mást ábrázolt, s ezt a szellem­szerű alak úgy magyarázta, hogy azt mondta: „Ami az em­beri életben hosszabb-rövidebb ideig, egy percben vagy egy órában, vagy évszázadok alatt történik, és átélik, s ami egy szempillantás alatt összetömörül, annak a rögzítését tanítod meg az embereknek azzal a képességgel, amit adsz nekik. Képessé teszed majd őket, hogy még akkor is, ha a múlt és a jövő hatalmasan keresztezi egymást, még ha a múltnak és a jövőnek ez a kétféle mozgása találkozik is, megtanítod őket, hogyan tarthatnak fenn ezek találkozásánál, középen, bizo­nyos fajta nyugalmat.”

S az imagináció hullámzó tengeréből felemelkedett Leo­nardo da Vinci „Utolsó vacsora” című képe.

„De nehézségeid is lesznek. S akkor lesznek a legnagyobb nehézségeid, ha engeded, hogy képességeidet az emberek olyasmire alkalmazzák, amiben már mozgás és lélek van, ahová már mozgást és lelket vittek be a fizikai síkról. Ott tudhatsz a legkönnyebben megbotlani. Ott lesz a határa annak, ahol annak az előképnek az utánzatait, ami te vagy, még művészetnek nevezhetik. S ott lesz a veszély.”

És az imaginatív világ hullámzó tengeréből kiemelkedett a portré, az arckép.

S e nő lelke tovább élt az imaginatív világban. És egy má­sik alak közeledett hozzá, ismét idegenszerű, amely nem volt hasonló olyasmihez, ami kint, a fizikai világban talál­ható – ismét olyasvalami, amit égi alaknak lehet nevezni, és egyáltalán nem hasonlítható a fizika síkjához. S a nő lelke megkérdezte: „Ki vagy te?” – Ez az alak azt mondta: „Ó, ott túl, a földkerekségen csak egy nevem van, amelyet azok használnak helyesen, akik a szellemi világ híreit megértetik az emberekkel; ezek viszont inspirációnak neveznek engem. Egy messzi birodalomból való vagyok, de helyem elsősorban abban a régióban található, amelyet ott túl, ahol szellemi világról beszélnek, a kerubok régiójának neveznek.”

Egy alak a kerubok birodalmából kivált az imaginatív vi­lágból. Ez a kerubi alak is azt mondta, miután a nő lelke megkérdezte: „Mit tehetek érted?”, „Neked magammá kell változnod! Eggyé kell válnod velem!”

S a veszély ellenére, ami együtt járt ezzel, a nő lelke fel­oldódott ennek a kerubi alaknak a lényében. S ezáltal még kevésbé lett hasonló minden fizikaisághoz, ami ott túl, a földkerekségen van. A korábbi alakról el lehetett mondani: legalább analógiája annak, ami a földkerekségen található
– így ezt a kerubi alakot olyasminek kellett nevezni, ami tel­jesen idegen mindentől, ami a földkerekségen volt, semmi­vel sem hasonlítható össze. S maga a nő lelke egyáltalán nem hasonlított semmi földi dologhoz, olyanná vált, hogy észre lehetett venni rajta: most felszállt egy szellemi biro­da­lomba, egész lényével egy szellemi birodalomhoz tartozik, amely nem található meg az érzékszervi világban.

„Mivel megtetted ezt, ezért egy képességet ültethetsz az emberek lelkébe. S ha ez a képesség eljut az emberek lel­kébe a földkerekségen, akkor úgy fog élni ezekben a lelkek­ben, mint zenei fantázia. S az embereknek nem lesz semmi­jük, amit kívülről vehetnének át – olyan idegenné válsz ké­pességeddel a földkerekségen –, semmijük, amit kívülről ve­hetnek át, hogy segítségével bevéshessék azt, amit maga a lélek érez a te inspiráló befolyásod alatt. Ennek új módon kell lángra gyújtania őket egy olyan érzék által, amelyet kü­lönben egészen más módon ismernek: itt a hangérzéknek kell egészen új formát adniuk; meg kell találniuk a zenei hangot saját lelkükben. Úgy kell előteremteniük saját lelkük­ből, mintha az égi magasságokból hoznák le! S ha így teremtenek az emberek, akkor saját lelkükből kiáramlik valami, ami az emberi visszfénye lesz mindannak, ami a kül­ső természetben csak olyan tökéletlenül képes áradni és sarjadni. Ilyen visszfényként árad majd ki az emberek lelké­ből a forrás csörgedezése odakint, a szél neszezése, a menny dörgése; nem ezek visszfényeképpen, hanem úgy, mint a természet mindeme fenséges megnyilvánulásai, amelyek is­meretlen szellemi mélységekből áramlanak ki, ahogyan egy testvér magától értetődően eléjük lép, úgy fognak kisarjadni az emberek lelkéből. Ezáltal lesznek képesek az emberek olyasmit teremteni, ami gazdagítja a Földet, ami a te képes­séged nélkül nem lett volna itt, és mintegy a jövő csírája a Földön. S te fogod adni nekik a képességet ahhoz, hogy kimondják, ami a lelkükben él, amit sohasem lehetne ki­mondani, ha az emberek arra lennének utalva, amijük most van, a gondolatokra, a fogalomra. A fogalmat megperzselő minden érzésnek, amely megfagyna, ha a fogalomra lenne utalva, minden érzésnek, amelyet a fogalom megfojtana egy kanál vízben, megadod majd a lehetőséget, hogy az ének és a dal szárnyán a lélek legbensőbb lényét suttogja ki a földi környezetbe, és belevéssen valamit, ami különben nem len­ne ott. Mindazok a bonyolult, hatalmas érzések, amelyeket a külvilágban ebben a formában különben sohasem lehetne érezni, csak akkor lehetne átélni, ha az emberi lélek áthalad­na a világtörténelmen és az égi tereken, azokon a birodal­makon, amelyeket a külvilágban nem élhetne át, mivel oda minden ellenáramlatnak be kellene áramolnia, amelyeknek évszázadokon és évezredeken át kellett tartaniuk, ha tudni akartuk, hogy itt vagy ott mit tapasztalnak az emberek. Mindezt a te képességeddel össze lehet tömöríteni, és bele­vinni abba, amit szimfonikus zenei műveikben meghódítot­tak maguknak.

S a nő lelke felfogta, hogyan hozták le a világ szellemi ma­gasságaiból azt, amit inspirációnak hívnak, és hogyan kell kifejeznie ezt a normális emberi léleknek; felfogta, hogy ez csak akkor fejezhető ki, ha hangokba öntik. Amit a szellem­kutató le tud írni – ezt tudta most a nő lelke –, amikor az inspiráció világát írja le, és ahogyan ezt a fizikai síkon csak fizikai kifejezőeszközökkel kellene visszaadni, s ennek nem­csak képmásnak kellene lennie, hanem közvetlenül az em­berek elé lépnie: így ez csak a zenei műalkotásban adható vissza. S a nő lelke felfogta, hogy a zenei műalkotásban visz-szaadható az a hatalmas tény, ahogyan egykor Uránusz saját érzését gyújtotta fel Gaia istennő szerelmi tüzében, hogy ki lehetne fejezni, mi történt, amikor Kronosz a benne élő szellemi lényt meg akarta világítani Zeusz fé­nyével! – Ilyen mélyreható élményeket élt át e nő lelke, amikor ezzel a kerubi lénnyel érintkezett.

A nő lelke továbbra is beleélte magát abba, amit imagi­na­tív világnak neveznek. S hozzálépett egy másik alak, amely ismét igen messze állt attól, ami a Földön előfordul. S ami­kor a nő lelke megkérdezte: „Ki vagy te?”, azt válaszolta a szellemszerű alak: „Az én nevemet csak azok használják he­lyesen, akik túl, a fizikai világban a szellemtudományból szellemi eseményeket közölnek. Mert én vagyok az imaginá­ció, és egy messzi birodalomból származom. De ebből a messzi birodalomból bejutottam a hierarchiák régiójába, amelyet az akarat szellemei régiójának neveznek.”

„Mit tegyek érted?” – kérdezte ismét a nő lelke.

Ez a szellemalak is azt kívánta, hogy a nő lelke egyesítse saját lényét az akarat szellemeinek ezzel az alakjával. S a nő lelke ismét egyáltalán nem vált hasonlóvá a lelkek szokásos megjelenéséhez; teljesen egy bizonyos lelki alakot vett fel.

„Azért, amiért ezt tetted, most képes vagy arra, hogy bele­leheld az emberek lelkébe azt a képességet, amelyet az em­berek a földkerekségen költői, poétikus fantáziaként élnek át. A költői fantázia előképévé váltál. S általad képesek lesz­nek az emberek, hogy nyelvük révén kifejezzenek valamit, amit sohasem tudnának kifejezni, ha csak a külső világhoz ragaszkodnának, és azokat a dolgokat akarnák visszaadni, amelyek a külső, fizikai világban vannak jelen. Megadod majd az embereknek a lehetőséget, hogy fantáziájukkal ki­fejezzék mindazt, ami saját akaratukat érinti, és amit más formában nem lehetne kifejezni, nem áramolhatna ki az em­beri lélekből a földi kifejezőeszközök által. Te fogod adni a képességet az embereknek arra, hogy ezt kifejezzék. A te rit­musod, mértéked szárnyán, és mindazzal, amit majd ad­hatsz az embereknek, olyasmit fognak kimondani, amire a nyelv különben túlságosan durva eszköz lenne. Te adod majd meg számukra a lehetőséget, hogy azt juttassák kifeje­zésre, amit különben nem lehetne kimondani!”

S a lírai költészet képében bukkant fel az, ami évszáza­dokon keresztül, nemzedékről nemzedékre végbement, és egész nemzedékeket inspirált.

„S te összegezni fogod azt, amit sohasem lehetne egy kül­ső, fizikai eseményen keresztül ábrázolni. Hírnökeid lesznek a skaldok, minden idők költői. Ők az epikában foglalják ösz-sze mindazt, ami az emberiség köreiből felhalmozódott. S ami az akarat formájában jelenik meg, amikor szenvedélyek viharzanak szembe egymással, amit az emberek a földkerek­ségen, a fizikai világban sohasem tudnának megvívni, azt te a magad eszközeivel odavarázsolod eléjük a színpadra, ahol meg fogod mutatni nekik, ahogyan az egymásnak feszülő szenvedélyek az egyik halálát és a másik győzelmét idézik elő. Te adod majd az embereknek a drámai művészet lehe­tő­ségét!”

S e nő lelke ebben a pillanatban egy belső élményt élt át
– egy belső élményt, amit csak azzal lehetne körülírni, amit a Földön felébredésnek szokás hívni.

Mitől ébredt fel? – Attól ébredt fel, hogy azt, ami nincs ott a Földön, mintegy tükörképben látta. Ő maga egylényegűvé vált az imaginációval. Ami a Földön költészetként él, az az imagináció tükörképe. A nő lelke az imagináció tükörképét látta a poétika művészetében. Ezáltal ébredt fel. Ezzel a fel­ébredéssel el kellett ugyan hagynia az álomszerű szellemi birodalmat, de legalább belekerült valamibe, ami hasonló a spirituális imagináció szellemi elevenségéhez, még ha olyan is, mint egy halott tükörkép. Ezáltal ébredt fel.

S ahol felébredt, észrevehette, hogy az éjszaka elmúlt. Ismét ott volt körülötte a hóval borított táj, a tengerpart az úszó jéghegyekkel, a fákon a jégcsapok. De miközben feléb­redt, észrevette, hogy mellette fekszik a másik nő, mintegy megdermedve a fagytól, amitől szenvedett. Bensőleg nem melegedett át attól, amit ő vitt magával, ennek a havas tájnak a benyomásától, amit így fejezett ki: „Ó, milyen szép!” Most észrevette a nő lelke, aki mindezt átélte az éjjel, hogy a másik nő, aki csaknem megdermedt, mivel semmit sem tu­dott átélni a szellemi világban, hogy ez az emberi tudomány. S pártfogásába vette, hogy átadhasson neki valamit a saját melegéből. Gondozta és ápolta, és ez a nő fel is melegedett annak hatására, amit a másik nő lelke az éjszakai események benyomásából hozott magával.

Ott, túl, keleten felemelkedett a tájképbe a hajnalpír. A Nap jelentette érkezését. A hajnalpír egyre vörösebbé válto­zott. S most, mivel ébren volt, annak a nőnek a lelke, akinek az éjszakai élménye volt, rá tudott nézni és oda tudott hall­gatni arra, amit az emberek a földkerekségen beszélnek, ha magában, sejtésként átélt valamit abból, ami az imaginatív világban átélhető. S az emberek kórusából kihallotta azt, amit a legjobbak sejtésszerűen kicsendülni engedtek arról, amiről ők maguk nem az imagináció révén tudnak, hanem lelkük legmélyebb alapjaiból hagyják kiáramlani, az egész emberiség irányjelzőjeként. Hallotta egy költő hangját, aki egykor sejtette annak nagyságát, amit az emberi lélek az imaginatív világból él át. Most megértette, hogy meg kell mentenie azt, aki félig megfagyott tudományként feküdt itt, hogy melegítenie kell, és át kell hatnia azzal, ami ő maga
– elsősorban azzal, ami ő maga, mint művészet, és hogy amit magával hoz az éjszakai álom emlékeként, közölnie kell a félig megfagyott tudománnyal. S észrevette, hogy a félig megfagyott szélsebesen ismét megelevenedhet, ha a tu­domány által közölteket megismerésként fogadhatja be.

Újra ránézett a hajnalpírra. S a hajnalpír szimbólumává vált annak, amiből ő maga felébredt, és egyben saját imagi­nációjának szimbólumává. S megértette, mit mondott a köl­tő oly bölcsen sejtése alapján. Egy új szellemtől hallotta ezt, s a széles földkerekségen hajtja tovább:

Csak a szépség hajnalpírján át
Juthatsz a megismerés birodalmába! 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként