Hasonlóképpen, mint a zenei hangoknál tettük, azt, ami lefelé, jobbára a fizikai világ felé tart, meg kell különböztetnünk attól, ami inkább felfelé, a szellemi világba vezető szó és hangzó. Eddig voltaképpen csak kevéssé végeztünk efféle megkülönböztetést. Csak tegnap, a vége felé tudtam rámutatni, hogy akkor jutunk a fizikailag már nem szilárd körvonalakban megjelenő, szinte szétforgácsolódó, porladó hangzókhoz, ha kettős ékezet (Umlaut) kerül a magánhangzókra. De ezzel egyúttal szellemi területre érkezünk már. Azt mondtam, hogyha csak egy testvér (Bruder) van, őt látjuk, az a fontos, hogy élesen körvonalazott benyomásunk van róla. A „testvérek” (Brüder) szóval nem egyetlen testvért jelölünk meg, hanem azt, amit együttvéve jelentenek, - gondolatban foglaljuk őket össze, gondolattá, szellemivé válásuk a kettős ékezetben rejlik.

Így azonban egyúttal rá is vagyunk a kettőshangzókra utalva. Általában olyasvalamit mutatnak be megnyilvánulások során, amit lényegesen szellemibb módon kell megéreznünk, mint az elemi hangzókat, amelyekből összetevődnek. Mert ahogyan azt kellett mondanunk a zenei euritmiában, hogy a zene szellemisége tulajdonképpen nem az intonált hangokban van, hanem közöttük, - az elhangzó tartalom természetesen a hangokban van, de maga a zeneiség voltaképpen mindig csak az elhangzó hangok között található meg, - mindennel, ami a szellem előtt felcsillan a beszéd területén, szintén így vagyunk. Vagyis nem ott van, ahol a hangzót erősen hangsúlyozzuk, ahol egy hangzót élesen kiemelünk, megpihenünk rajta, hanem ahol egymásba mennek át a hangzók, abban, amit úgyszólván közöttük találhatunk meg. Ezért nem lehet önökből sohasem ötletes euritmista, ha pusztán csak az egyes hangzók megformálásához látnak hozzá. De ha sikerül egymás után átvezetniük egymásba a hangzókat, ötletes euritmisták lehetnek - és ez egyáltalán nem hiba!

Az euritmia mozdulataiban tehát tulajdonképpen az alkotja a szellemiséget, hogy a hangzók hogyan következnek egymásból.

De még valami más is hozzájárul ehhez. Alapjában véve már önmagában véve is kettős jellege van a szónak. Egyfelől magába akarja foglalni a külvilág utánzását, másfelől azonban bele is akarja állítani a világ közös rendjébe azt, amit kifejez. Ha ma jobban hajlanánk rá, hogy valóban szellemiségük szerint tanulmányozzuk a nyelveket, vagyis úgy, ahogyan erednek géniuszuktól, nagy súlyt helyeznénk az érdekes tényre, hogy a szavak hangzóinak összetétele nem csak egyedi jelentésüket rejti, hanem egy olyan folyamathoz, dologhoz, nagyobb összességhez, vagy legalábbis egy közösséghez való kapcsolatukat is, amit velük megjelölünk. Minderre feltétlenül tekintettel kell lennünk.

Mert nézzék kérem, aki beszél, vagyis aki megfelelőképpen akarja elhelyezni az összefüggésekbe a szavakat egy költeményben, vagy akár csak egyetlen mondatban is, ösztönösen érzéseket táplál a hangzók iránt, amit megjelöl velük, csak ekkor áll teljesen benne az összefüggésekben. - Nos, még részletesebben is kell majd erről beszélnünk. Most azonban azt szeretném megmutatni, jobban mondva, arról szeretnék beszélni, hogy a szóban hogyan van benne egyfelől az, amit megjelöl, másfelől pedig a lehetőség, hogy a szón túllépve, eljussunk a benne megadott kapcsolathoz. Ilyenkor a legjobb, ha bizonyos példákból indulunk ki. Most csak nagyon jellegzetes szavakat, mondjuk a személyes névmásokat vegyük. Ők már eleve valamiféle kapcsolatba állítják bele, amit megjelölnek, vagy kiemelik valamiféle kapcsolatból, ami alapjában véve ugyanaz. Tegyük fel például, hogy valaki állva fejezi ki az „Ich” (én) szót (bemutatják). Ekkor azt látják, hogy az „Ich” szót az i és a ch mozdulatával fejezték ki.

Aki elfogulatlanul érzi, tulajdonképpen hiányérzete lesz az efféle mozdulatok láttán. A mozdulatok teljesen megfelelőek, látható beszéddel fejezték ki az „Ich” szót, mégis hiányzik mindamellett valami. Ha így csinálják, úgy érezzük, hogy az „Ich”-et valamiféle sematikus képpel ábrázolták, mint amikor csak az arcképével mutatnak be valakit. Mintegy nem eléggé él ez az „Ich”, mert az ember énjének megnyilatkozása mögött meglévő szelleme ebben az előadásban nem fejeződik ki még teljesen. Mert az „én” szellemi értelemben véve mit rejt magába? A visszavonatkoztatást önmagára, saját maga képzetét, képzetének önmagára való visszavonatkoztatását. Ezt az önmagukra való visszavonatkoztatást pedig akkor fejezhetik nagyon jól ki, ha mozgásba mennek át, nem maradnak nyugalomban. Tegyük fel, két lépést előre, majd két lépést hátra lépnek és így tovább, előre, hátra, előre, hátra.

Ekkor befutják újból az egész végigjárt vonalat visszafelé, kiindulópontjukra érkezve vissza. Az i-t előrehaladtukban, két lépést előre lépve csinálják, két lépést hátra lépve pedig a ch-t, így tehát lendülettel, mozgás közben, mégpedig önmagába visszatérő mozgás közben kapják meg az „Ich” szót, miképpen az „én” képzete is újból önmagába tér vissza a képzetalkotás során.

Ha így csinálják, - az i-nél két lépést előre, a ch-nál két lépést hátra lépve, - a rajzon látható formát kapják már, azt a formát, amely a hangzók értelemszerű összefűzéséből adódva növekedik ki.

Ha most az „Ich”-ről - mondjuk a „Du”-ra (a „te” szóra) térünk át, itt már teljesen más az értelme, ezzel már egészen más a kapcsolata. Csinálják meg a „Du” szót, a d-t és az u-t, egyszerűen, állva (bemutatják). Nos, ha így, egyszerűen csak állva csinálják, ismét nem lehetnek megelégedve vele, mert megint nem magát a „Du”-t kapták, hanem csak a képét. Nem él. Hiányzik belőle a hangzók kapcsolatában kialakuló szelleme. Keressük meg az átmenetet, próbáljuk most is megtalálni a szellemiség értelmét.

Az „Ich”-nél teljesen világos a dolog, saját magunkra térünk vissza. A „Du” esetében, ha úgy igazából belemegyünk, ha a másik emberre gondolunk valóban, kimegyünk saját magunkból. Nem térhetünk ekkor vissza ugyanabban a vonalban, nem érinthetjük újból ugyanazt a pontot, amelyet előrehaladtunkban már érintettünk, mert újból önmagunkhoz térnénk vissza. Ezt ne tegyük. Másfelől viszont teljesen ki sem mehetünk magunkból, mert akkor az „Er”-t (az „ő”-t) kapnánk, és nem a „Du”-t. Érezzék meg, kérem, hogy az „Er”-t kapnák és nem a „Du”-t, ha teljesen kicsúsznának magukból, vagy a „Sie”-t (nőnemű „ő”-t). Bizonyos módon tehát finoman mégis újból vissza kell magukra utalniuk. Ezt pedig csak úgy tehetik meg, ha úgy csinálják a „Du”-mozdulatot, hogy újból visszatérnek, de csak egyetlen egy ponton oda, ahol mozgás közben már voltak előzőleg.

Itt van az a pont, ahová visszatérnek újra (a kereszteződés). Ha tehát nem előre-hátra lépkednek, hanem úgy mennek, hogy csak egyetlen pontra térnek vissza, a „Du”-mozdulatot végzik. Odafelé menet egy d-t, visszafelé egy u-t csináljanak, de úgy, hogy csak egyetlen pontot érintsenek. Most az egész „Du” személyes névmást mozgásba hozták és az is benne van a mozdulatban, amiből sem „Er”, sem „Sie” nem lett, de mégis kapcsolatban maradtak saját magukkal is, még ha laza is ez a kapcsolat. Még a fokozást is elképzelhetik. Ha - mondjuk - valaki még erősebben hangsúlyozni kívánná saját magát, vagyis egyre gyengébben húzódna csak ki magából, a mozgást így is (1. a rajzot) befejezheti az u-val. De így már ez nem egy szeretetteljes „Du”, ha így csinálják, észre fogják venni, hogy ez a „Du” már fintorog. Az ilyesmiket természetesen már csak megérezni lehet, de érzés útján mégis nagyon jól érzékelhetők.

Már jeleztük, hogyan kapjuk meg az „Er”-t (a hímnemű „ő”-t). Úgy, hogy visszatértünkkor egyáltalán nem érintjük a lehetséges pontokat, ami csak úgy lehetséges, hogy az „Er”-vonal egy körvonal, ahol egyáltalán nem érintjük, amit már érintettünk, mintegy pontként hátrahagytunk előrehaladásunk során, míg oda nem térünk vissza, illetve körvonal ugyan, de egy egyáltalán önmagába vissza nem térő körvonal.

Er

vagy, ha így mennek, ez is:

Er

Nem térnek újra vissza oda, a mozdulat éppen elfogy, amikor odaérnek. Amikor ezt a formát bejárjuk, a megtett út egyetlen pontját sem érintjük tehát kétszer, így az „Er”-t fejeztük ki vele. Csinálják állva. Ez így, egy helyben állva, voltaképpen nem is az „Er”, még csak képének sem érezzük, hiszen alapjában véve a másik embert megnézzük csupán, saját magunkból ki sem mozdulunk egyáltalán. Most ebben (a fenti) formában csinálják, közben egyszerűen kört írva le, de úgy, hogy álljanak meg éppen az első érintett pont előtt. Most pedig csináljanak egy e-t a kezdés irányában haladva, a másik felében pedig egy r-et, meg fogják látni, milyen szép „Er” kerekedik belőle ki!

Nos, egyszer, a maga idején már megcsináltattam ezt az „Er”-gyakorlatot a hangzók bizonyos kapcsolatai során, mégpedig úgy, hogy az „Er” a hozzá hasonló „Der” szóval kezdődött és utána már mindig az „Er”-nek ezzel a jellegzetességével együtt jelent meg, vagyis nem tért vissza a lejárt vonal egyetlen pontjára sem. Most mutassák be kérem a „Der Wolkendurchleuchter”-t (Aki a felhőkön átragyog), de mindenütt benne legyen, amit éppen most mondtunk, úgy csinálják (előadják).

Der Wolkendurchleuchter,       Er durchleuchte, Er durchsonne, Er durchglühe, Er durchwärme Auch mich.

(Aki a felhőkön átragyog, Ő ragyog át, Ő sugároz át, Ő izzít át, Ő hevít át Engem is.)

Látják kérem, most az euritmista elsősorban úgy csinálta meg, hogy elejétől-végig megadja a jellegzetességét az „Er”-nek, hiszen itt az „Er” túlsúlyban van. Az egész versen végigvezette mozgás közben az „Er”-t, úgy csinálta meg.

Nos, meg lehet ezt csinálni másképpen is, mégpedig úgy, hogy mindig, amikor az „Er” sorra kerül, egy-egy kis kört csinálunk, de egészében véve is egy nagy kört csinálunk (1. a rajzot). Tehát, amikor az „Er” szó következik, csináljanak egy kört, de menjenek utána tovább, ismét csináljanak egy kis kört, menjenek tovább, megint csináljanak egy kis kört, de menjenek tovább. Teljesen más jellege lesz ettől az egésznek, egészen másfajta lesz tőle a mozgás.

Úgy mondanám, hogy az előbbi esetben úgy érezzük, hogy inkább ahhoz kell igazodnunk, ami az egész jelenségben van.

A második esetben az az érzésünk, hogy az egyes történésekhez igazodhatunk, vagyis hogy átragyog, átsugároz, átizzít, áthevít.

Most pedig, ha az „Ich”-ről a „Wir”-re (az „én”-ről a „mi”- re) térünk át, a szólótáncról is áttérünk a körtáncra, mivel a „mi” szó több embert jelent, legalább kettőt és úgy csináljuk majd, - ha ketten vannak például, - hogy a körrel az összetartozásukat fejezzük ki, ahol felállnak, - vagyis az „Er”-ben lemondva magunkról, - az „Ich”-et (az „én”-t) pedig mind a ketten azzal fejezik ki, hogy tetetünk velük néhány lépést előre, majd hátra, miközben a „Wir” szót mutatják be, ismételgetve az előre-hátra lépést, kifejezve ezzel a viszonosságot. Ezt tehát egyelőre, ha csak ketten vannak, úgy csinálhatják, hogy egymással szemben felállva közelítenek egymáshoz, távolodnak egymástól, közelítenek, eltávolodnak, kifejezve ezzel a „Wir” szó belső értelmét.

Wir

Ha négyen vannak és így, előre-hátra lépkedve fejezik ki a „Wir”-t, teljesebb lesz a kör, ráadásul karukkal, kezükkel közelítve egymáshoz fejezhetik ki összetartozásukat, - ha csak ketten vannak, ez nehezen menne, és a „Wir”-mozgás különösen szép, amikor előre-hátra lépkedve négyen utalnak rá a körben. Álljon fel most négy euritmista és a most elhangzott módon adja a „Wir”-t elő. Kezet fogva induljanak el a körből, két lépést előre lépve: w és i-vel érkezzenek meg előre, visszafelé menet az r-rel fejezzék be, ismét kezet fogva: wir. De csak az i-vel legyenek elől. Így kapjuk meg, hogy: wir. Ha így adják elő, nagyon szép árnyalatokhoz jutnak, csak meg kell érezniük mindenütt az „Ich”-et, a „Wir”-t, meg a többit is.

Most valami, ami nagyon szép is lehet, ki fog derülni. Mi lesz ugyanis, ha így, négyesével, odaállunk, de nem fogunk kezet, a hangzókat pedig csak hátrafelé menve csináljuk meg? Az „Ihr” (a „ti”), a „Du” többesszáma! Mást nem is mondhatunk, mint azt, hogy többesszámban van a „Du”! Megvan egyúttal az is, hogy magunktól elfelé mutatunk: „Ihr” (ti).

Adjuk elő most az „Ihr”-t. Már eleve céltudatosan hátratett kezekkel járva csinálják: „Ihr”. Így vihetnek bele valóban sok értelmet. Csak az a kérdés, hogy az efféle dolgokat, amelyek igazán jellegzetesek, megérzik-e vajon egy verssel kapcsolatban is? Ha pedig a nyelvszerkezetben újból találkoznak azzal, amit az egyes szavakon élhetnek meg, az annyira jellegzetes szavakon, amilyenek a személyes névmások, éppen meg kell újból élniük. Ezekről a dolgokról még beszélnünk kell majd. Most azonban tegyék fel, hogy hárman vannak és csinálják meg ezt (lásd a rajzot):

Így állnak fel és ezt a mozgást végzik. Ekkor pluralis-ban, többesszámban vannak: „Sie” (ők), az „Er” többesszámában, sok „Er”-ben (sok „Ő”-ben).

Ezt most úgy csinálják meg jellegzetesen, hogy azokat a mozdulatokat végzik, amelyek önöknek nagyon könnyen mennek majd, közben pedig azt, ami a „Sie”-re („ők”-re) jellemző, úgy próbálják kifejezni, hogy valamelyik oldalra - mindannyian ugyanarra az oldalra - kitartják a karjukat. Innen indulnak ki és ide érnek vissza újból. Tehát: „Sie, Sie, Sie”, a „Sie” (az „Ők”) közvetlenül önökben van.

Felmerül persze a kérdés, hogy ezt majd hogyan alkalmazzák? Hiszen általában nem mindig nyílik arra lehetőség, hogy ezeket a mozgásokat meg is tudják mindig csinálni az ilyen szavaknál, bár abban egészen biztosak lehetnek, hogyha kellőképpen ügyesek és fürgék, - ami csak hosszú-hosszú gyakorlással válik lehetségessé, hogy minden egyes szónál valóban ki is jöjjön belőle a „Du”, az „Er”, a „Wir”, az „Ihr” és a „Sie”,- ami kikerekedik belőle, igazán nagyon szép is lesz.

Bizonyos versekben közvetlenül megérzik az „Ich”-(én)-jelleget, másokban - különösen a szerelmi lírában - a „Du” (te) a jellemző, egy egész sereg költeménynek pedig kimondottan „Er”- (ő)-jellege van. Csak arra emlékeztetek, hogy Martin Greifnek szinte összes költeménye ilyen. A vers egészének jellegét azután úgy találják meg, hogy átnézik benne, hol van „én”-, „te”-, „ő”-jelleg, majd a felsorolt személyes névmásoktól kapott formában adják elő a költeményt. Különösen szép lehet azonban, ha a tárgyilagos, az „Er”-jellegről, arról, hogy magukból kihúzódjanak, lemondanak ezúttal és személyes jellegbe viszik át. Vegyük a híres-nevezetes, a nekünk már oly sok vonatkozásban nagy szolgálatot tett költeményt, amelyet mindenki ismer és valóban minden vonatkozásban olyan, mintha egyenesen azért lenne, hogy rajta tanuljuk meg az euritmiát:

Über allen Gipfeln Ist Ruh; In allen Wipfeln Spürest du Kaum einen Hauch; Die Vögeln schweigen im Walde.      Warte nur, balde Ruhest du auch.

Csupa béke minden Orom. Sóhajnyi szinte A lombokon A szél, s megáll. A madár némán üli fészkét. Várj; a te békéd Sincs messze már. (Szabó Lőrinc fordítása.)

Elemezzük most a költeményt teljesen tárgyilagosan:

Über allen Gipfeln Ist Ruh; In allen Wipfeln Spürest du Kaum einen Hauch;

Csupa béke minden Orom. Sóhajnyi szinte A lombokon A szél, s megáll.

„Ő”-jelleget adjanak az első két sornak, utána menjenek át a „te”-jellegbe, utána megint „ő” és ismét „te”-jelleg következik.

Die Vögeln schweigen im Walde.           Warte nur, balde Ruhest du auch.

A madár némán üli fészkét. Várj; a te békéd Sincs messze már.

Mégis meg kell itt kérdezniük, hogy „én”-, vagy „te”-jelleggel adják-e elő a két utolsó sort, hiszen ezeket Goethe saját magának mondja.

Mindkettőt meg lehet próbálni. Csinálják először így:

Über allen Gipfeln Ist Ruh; In allen Wipfeln Spürest du Kaum einen Hauch; Die Vögeln schweigen im Walde.       Warte nur, balde Ruhest du auch.

(Ő) (Te) (Ő) (Te)

Csupa béke minden Orom. Sóhajnyi szinte A lombokon A szél, s megáll. A madár némán üli fészkét. Várj; a te békéd Sincs messze már.

Vagyis egymás után „Er”, „Du”, „Er”, „Du”-jelleget adjanak a versnek, megfigyelve, hogyan alakul ki a forma az összes érzésmódozatokból, amelyeket a költemény fejez ki. Ha a személyes névmásokat - én, te, ő - kimondjuk, mindenképpen olyan kikristályosodott, besűrűsödött érzések, amelyek kiáradhatnak egyébként az egész összefüggésére is. Itt, ebben a versben éppen az „ő” repdes az első sor fölött, a „te” repked a második sor fölött, majd ismét az „ő”, utána megint a „te”, de - mint látni fogjuk, - az utolsó sor fölött az „én” is repkedhet:

Warte nur, balde Ruhest du auch.

(Én)

Várj; a te békéd Sincs messze már.

Most csináljuk meg ezt a másik formát: „Er, Du, Er, Ich”:

Über allen Gipfeln Ist Ruh; In allen Wipfeln Spürest du Kaum einen Hauch; Die Vögeln schweigen im Walde.      Warte nur, balde Ruhest du auch.

(Ő) (Te) (Ő) (Én)

Csupa béke minden Orom. Sóhajnyi szinte A lombokon A szél, s megáll. A madár némán üli fészkét. Várj; a te békéd Sincs messze már.

Nos, látták, hogyan kapott a vers egy lényegében egészen más arculatot az „Én”-jellegtől. De ha a kettőt egymás mellett próbáljuk ki, az utóbbiról mondhatjuk el, hogy az a helyes. Okvetlenül az utóbbit érezzük megfelelőnek. Pont az ilyen költeményekből érezhetik csodálatosan meg, hogyan adódik magából a versből a forma, ha a hangzókapcsolatok értelmén tanulják meg megérezni - úgy tehát, mint a személyes névmásoknál - a dolgok összefüggését.

Gondolják csak meg, milyen szép lehet egy ilyen kis rövid vers, ha azt, amit éppen most ismertettünk, alkalmazzák értelmének kimunkálása során:

Schlummer und Schlaf, zwei Brüder, zum Dienste der Götter berufen,
Bat sich Prometheus herab, seinem Geschlechte zum Trost.
Aber den Göttern so leicht, doch schwer zu ertragen den Menschen,
Ward nun ihr Schlummer uns Schlaf, ward nun ihe Schlaf uns zum Tod.

(Álmot és alvást, isteneket szolgáló testvéreket,
Lekönyörögte Prométheusz, nemzetségét vigasztalandó.
De isteneknek oly könnyű, s mégis nehéz eltűrni az embereket,
Nekünk az álmukból alvás, alvásukból a halál lett.)

Az utolsó sorban az „uns” szó (nekünk) kétszer is előfordul. Bár csak a „wir” (mi) egyik esete, egyelőre mégis úgy kell tekintenünk, hogy a „wir” (mi) forma-jellegzetességével látjuk el. Ha ezt észreveszik, elvégezhetik a következő elemzést:

„Schlummer und Schlaf, zwei Brüder, zum Dienste der Götter berufen” (Álmot és alvást, isteneket szolgáló testvéreket) - tisztán „Er” (Ő)!

„Bat sich Prometheus herab, seinem Geschlechte zum Trost” (Lekönyörögte Prométheusz, nemzetségét vigasztalandó), nos, a könyörgésben, ami mindig másvalaki felé, egy „Du” felé irányul, a „Du” sejthető meg.

„Aber den Göttern so leicht, doch schwer zu ertragen den Menschen” (De isteneknek oly könnyű, s mégis nehéz eltűrni az embereket), - itt át kell valamire térniük, amit mélyen bensőségesnek éreznek. Egy ilyen megismerésre nem is lehet másképpen szert tenni, csak ha valóban a megismerésnek megfelelő módon alakítják ki a dolgot. Itt tehát arról lesz szó, hogy azt alkalmazzák, amit „megismerés”-nek mutattam meg.

„Ward nun ihr Schlummer uns Schlaf” (Nekünk az álmukból alvás lett), - az istenek álmából alvás lett, alvásukból az emberek számára halál lett.

„Ward nun ihr Schlummer uns Schlaf, ward nun ihr Schlaf uns zum Tod” (Nekünk az álmukból alvás, alvásukból a halál lett). Elérkeztünk itt a sorshoz, a mi, az emberek közös sorsához, - itt van a „wir” (mi). A formát, amely feleleveníti a verset előttünk, egyszerűen úgy kapjuk meg, ha az elsősorban a személyes névmásokból megkapható formákat alkalmazzuk, ott pedig a „megismerés” formáját használjuk, ahol a dolog valóban teljesen a szellemiségbe megy át. Jó lenne a most megismert formákat alapformáknak tekinteni és teljesen szabadon alkalmazni, de úgy, hogy alkalmazásuknak mindig értelme legyen.

Próbálják meg tehát az „Er”-mozdulat keretében megcsinálni az első sort, vagyis terjesszék ki az egész sorra az „Er”-mozdulatot, ahogyan a kép egész formájának hangulatához mérten egyébként is csinálják: „Er” (ő). A második sor fölé a „Du”-t terjesszék ki (Te). A harmadik sort pedig úgy csinálják meg, hogy a második és a harmadik sor közötti szünetben egy megismerés-mozdulatot végezzenek és szintén végezzenek egyet a harmadik sor után is, majd a negyedik sort a „Wir” (a „mi”)- mozdulat keretében csinálják meg. Ezt azután már természetesen nem tudják megcsinálni egyedül, a jobb és a bal díszlet mögül előjönnek ekkor a többiek is a színpadra, így áramlik bele az utolsó sor a „Wir”-mozdulatba. Itt látható tehát, hogy az egész dolgot hogyan lehet megrendezni és így merítjük a formákat magából a költeményből.

Nos, mégiscsak azt szeretném, ha meglátnák ezeken, - természetesen csak egyszerű példákon tudom bemutatni, - hogy az euritmiában hogyan kell tanulmányokat folytatni. Ha valaki tényleg euritmizálni akar egy szóban forgó verset, valóban nem elég a szöveget pusztán csak szó szerint ismernie, hanem egész tartalmát is ismernie kell, összes érzésbeli árnyalataival, a benne lévő összes érzésfajták együttes állásával együtt is. Ne lásson hozzá egy költemény euritmizálásához, aki nem tett fel magának kérdéseket, hogy milyen alapvető, művészi értelemben milyen alapvető jellege van a versnek.

Vegyék például Goethe versét:

Seid, o Geister des Hains, o seid, ihr Nymphen des Flusses,
Eurer Entfernten gedenk, eueren Nahe zur Lust!
Weihend feierten sie im stillen die ländlichen Feste;
Wir, dem gebahnten Pfad folgend, beschleichen das Glück.
Amor wohne mit uns; es macht der himmlische Knabe
Gegenwärtige lieb und die Entfernten euch nah.

(Ó, ligeteknek szellemei, a folyó nimfái,
Emlékezzetek: örömötök távolodott és közeledett!
Felszentelve, titokban ültek ünnepeket a vidéken:
Most belelopjuk a nagy örömöt, jól taposott utakon.
Lakjon nálunk a mennyei gyermek, Ámor, miatta kedves a
Mi jelenünk, s ami elmúlt, hozzátok lesz majd közelebb.)

Nos, készítsenek elő ezúttal euritmizálásra egy ilyen verset. Ha euritmizálni akarunk egy verset, tulajdonképpen igen gondosan kell majd megcsinálnunk, amit most mindent egybevetve fogunk csinálni.

„Seid, o Geister des Hains, o seid, ihr Nymphen des Flusses”,
(Ó, ligeteknek szellemei, a folyó nimfái), - mi más lenne ez, mint egy „Du”, illetve „Ihr”, hiszen másvalakinek szól. „Ihr”- rel kezdünk a „Du”, vagy az „Ihr” után, ha többekkel csináltatjuk meg a verset, ahogyan mi is tesszük.

„Eurer Entfernten gedenk, eueren Nahen zur Lust!” - „Ihr”
(Emlékezzetek: örömötök távolodott és közeledett!)

„Weihend feierten sie im stillen die ländliche Feste;” - „Sie”
(Felszentelve, titokban ültek ünnepeket a vidéken;)

„Wir, dem gebahnten Pfad folgend, beschleichen das Glück” - „Wir”
(Most belelopjuk a nagy örömöt, jól taposott utakon.)

„Amor wohne mit uns; es macht der himmlische Knabe” - „Er”
(Lakjon nálunk a mennyei gyermek, Ámor, miatta kedves a)

„Gegenwärtige lieb und die Entfernten euch nah.” - „Ihr”
(Mi jelenünk, s ami elmúlt, hozzátok lesz majd közelebb.)
- Az „Euch” ismét „Ihr”. Hat egymást követő sort adtak meg.

Állítsunk össze most három euritmistát és az egész verset ezzel a jelleggel csinálják meg. Világos tehát, hogy az elhangzottak szerint „Ihr, Ihr, Sie, Wir, Er, Ihr”-jellegeket adják meg véges-végig az illető sorokon.

De csinálhatják másképpen is. Állva is maradhatnak ketten, a harmadik pedig egyedül csinálja az „Er”-mozdulatot, így lesz jó majd. „Amor wohne mit uns: es macht der himmlische Knabe” (Lakjon nálunk a mennyei gyermek, Ámor, miatta kedves a) - ezt egyedül ő csinálja, majd az „Ihr”-mozdulatot mind a hárman: „Gegenwärtige lieb und die Entfernten euch nah.” (Mi jelenünk, s ami elmúlt, hozzátok lesz majd közelebb.)

Így jutunk odáig, hogy belássuk, az euritmia formáival hogyan nyílik arra lehetőségünk, hogy egy verset tanulmányozzunk.