Belsőleg művészien formált alakot majd csak akkor ölt az euritmia, ha valóban képes lesz majd minden részletét a beszéd lényegéből kifolyólag megcsinálni az euritmista. Nos, az euritmizáláshoz majdnem ugyanannyira szükség van a hangzók, a beszéd lényegének megértésére, mint a végrehajtandó mozdulatok ismeretére. Ezért szeretném ma önöknek megmutatni, hogyan lehet a beszéd formálása bizonyos hatással az euritmizálásra. Voltaképpen mindig attól függ, amit érzékeltetni, formába önteni akarunk, mert amikor euritmizálunk, éppen az a feladat, hogy látható formába öntsünk valamit, látható formát adjunk valaminek, amit egyébként maga a beszéd megformál ugyan, de ennek során nem jelenik meg, mint forma, mert hangzókba megy át.

Ha most érzékletes voltuk szerint vizsgáljuk a hangzókat, - természetesen a mássalhangzókat, mert érzékletes voltuk megjelenítésére ők a kiválóan alkalmasak, mivel külső folyamatokat és külső dolgokat utánoznak, - négyféle hangzót találunk. Itt vannak először a teljesen világosan az f-, vagy sz-hangzó mintájára képzett hangzók, majd azok, amelyeket tisztán a b-, a p-, vagy a d- és t-hangzó mintájára képezünk. Egybevetve ezt a két csoportot, egymástól teljesen eltérőnek találják őket. Az sz- és az f-hangzónál a légáramot egyszerűen belülről kifújjuk, míg a többinél, - a d-, t-, p-, b-hangzóknál - megfékezzük bent a légáramot és sokkal tudatosabban bánunk vele, nem kifújjuk, hanem kilökjük. A fújt hangzókat tehát világosan meg kell különböztetnünk a lökött hangzóktól. (A magyar nyelvtan szerint a „réshangokat” a „zárhangoktól” - a ford.)

Nos, ez nagyon nagy eltérést feltételez a hangzók természetében. A fújt hangzók (a réshangok) az ember belső világát mintegy passzívan, többé-kevésbé passzívan átengedik a külvilágnak. A kifelé tartó lélegzet áramlását használják fel arra, hogy szabadon engedjék a levegőt a testből és vele együtt a test egész alakjából. A fújt hangzó (a réshang) tehát bízik abban, hogy kifelé halad a levegő.

Nos, a légáram mindig is magára öltötte a test alakját. De nem tartja meg magát a külvilágban, szétoszlik, a fújt hangzóknak (a réshangoknak) tehát mindig önfeláldozó jellegük van, magával ragadja őket a külvilág. A fújt hangzók (réshangok) esetében okvetlenül meg kell értenünk, hogy a külvilággal együtt haladó jellegük van. Az ember hagyja, hogy azt csináljon vele a külvilág, amit csak akar, - természetesen nem a fizikai testével, hanem a kilégzésnek átnyújtott testformájával.

Teljesen másképp van ez a lökött hangzóknál (a zárhangoknál). Náluk hatalmunkba kerítjük a lélegzet formáját. Végső soron énünket mintegy a lélegzet formájába helyezzük, a hangzónak megparancsolva, hogy a külvilágban ne oszoljon azonnal szét, hanem még ott is tartsa meg egy időre a mi formánkat. Így tehát az ember egy időre a külvilág ura lesz a lökött hangzókban (zárhangokban) és mivel a magunk belső világát juttatjuk érvényre, nem mondhatjuk, hogy együtt haladunk a külvilággal.

Így tehát meghatároztuk a legfontosabb hangzókat, vagyis a mássalhangzók zömét. Valóban kifejezik a fújt hangzókkal (a réshangokkal) a külvilág, a lökött hangzókkal (a zárhangokkal) pedig a saját magunk iránt érzett rokonszenvet. A fújt hangzók (a réshangok) önzetlenek, a lököttek (zárhangok) önzők. Mindig is úgy találjuk majd, hogy amit lökött hangzókat (zárhangokat) használva jelölünk meg, erőteljes körvonalakban kívánjuk megrajzolni.

Vegyünk példának egy lökött hangzóval (zárhanggal) kezdődő szót, - önök már tudják, hogy a német nyelv, erősen érzékletes nyelv, - a „Baum” szó (fa) például b-vel kezdődik. Mindenütt észre fogják venni, hogy egy lökött hangzóval (zárhanggal) erőteljesen meg akarnak egy körvonalat húzni, egy fújt hangzóval (réshanggal) pedig valami mást szeretnének, ami elkerüli az erőteljes körvonalazást, nem akarnak erőteljes körvonalat meghúzni vele, - mondjuk, az sz-szel, vegyük példának a fújt hangzóval (réshanggal) kezdődő „sei” (legyen) szót.

Ha az efféle dolgokat át akarjuk tekinteni, persze mindig ahhoz kell tartani magunkat, ami a lényeges. Természetesen egy sereg olyan szót is találhatnak, ahol azt mondhatják, hogy erőteljes, körvonalazott dolgot akarnak kifejezni velük, mégis fújt hangzók (réshangok) vannak bennük. De ilyenkor mindig megkereshetik, hogyan törekednek a meghatározással az erőteljes körvonalazottság ellenére is voltaképpen olyasvalamire, ami mégis bizonytalan, elmosódott.

Nos, a fújt hangzók (réshangok): a ch, (h), j, sch, (ss), f, w, (v), és persze a v, (fau), ami ugyanaz, mint az f. A lökött hangzók (zárhangok): a d, t, b, p, g, k, m, n. Ezek mind lökött hangzók (zárhangok), önzésünket, saját ember voltunkat juttatják érvényre, amit meg akarunk őrizni kint, a világban.

Van azután egy különlegesen kitüntetett hangzónk is, amely a forgást érzékelteti, - az r. Ennél a hangzónál a kilélegzett levegő önmagában rezeg, - az r pergőhangzó.

És még egy olyan hangzónk is van, amellyel, - ha helyesen akarjuk kiejteni, különösen a nyelvünkkel, - olyanokká válunk, mint a viharoktól felkorbácsolt tenger, - ez az 1. Hullámokat kell a nyelvünkkel csapkodnunk, mint a tengernek. Ez az 1, a hullámos zönge.

Mire használjuk e két utóbbi hangzót? Arra, hogy nem csak az átengedést, vagy az érvényesülést fejezzük ki velük, hanem azt, ami önmagában véve is mozog. A fújt és lökött hangzók (a rés- és zárhangok) kifejezik ugyan a mozgást és a formát, de ami önmagában véve is mozog, azt voltaképpen nem.

Ha az r lényegét teljesen megértjük olyasvalamit találunk benne, ami önmagunk átengedése és érvényesítése között középen áll. Az r olyasvalami, ami az ember szellemi-lelki lényében életre kelt egyfajta tartózkodást, tartózkodó magatartást. Ezért fejezünk ki mindent r-rel, amit úgy fogunk fel, mint töprengés közben, amikor még tanácstalanok vagyunk, saját magunkat. A „raten” szó (tanakodik) különösen jellegzetesen alkalmazza az r-et. „Raten”, - még csűrjük-csavarjuk, változtatjuk véleményünket. Véleményünket mindig akkor csűrjük-csavarjuk, változtatjuk, amikor az r helyébe képzeljük magunkat és ezért azt, amit külsőleg hasonlónak találunk véleményünk csűrés-csavarásához, változtatásához, r-hangzót tartalmazó szavakkal jelöljük. Önző tehát, de amit létrehoz, nem akarja átadni a világnak, hanem még magában akarja tartani, benne is marad tehát.

Az 1 pedig szintén a megfontolás hangzója, de át is enged. Szívesebben mondatnánk ki valamit valakivel, mintsem mi magunk döntenénk el. Másvalakit hagyunk dönteni, kivárunk, belsőleg az 1-hangzót éljük át.

Most arról van szó, hogy valóban azt hozzuk ki az euritmiával a hangzókból, ami bennük él, érzékletes természetük következtében. Az euritmiával a fújt hangzókból (réshangokból) úgy hozzuk ki, ami bennük él, ha úgy mozgatjuk a testünket, hogy a hangzók a testünkkel együtt mozogjanak, mintha tehát megpróbálnánk a testünkkel a hangzók után futni. Tegyük fel, hogy egy sz-et ejtenek ki, a testüket pedig úgy mozdítják meg, mintha a karjukkal, a testükkel megformált hangzó után szeretnének futni. Csináljanak először teljes nyugalomban egy sz-et, most azonban nagyon világosan lássuk, mintha utána akarnának a testükkel szaladni, - az előre haladó mozgás közben fussanak utána felsőtestükkel is, hátrafelé mozogva húzzák a felsőtestüket is vissza. Teljesen uralniuk kell az egész testüket, együtt kell vele lebegniük, bele kell vele lebegniük a hangzóba. Az f-fel is ugyanígy csináljanak, fussanak testükkel a hangzó után.

Most tegyük fel, hogy egy lökött hangzót (zárhangot) csinálunk. Ekkor ismét arról van szó, hogy vigyük bele a testmozgásba a lökött hangzó (zárhang) természetét. Egy lökött hangzónál (zárhangnál) a testnek nem a mozgásával kell hatnia, hanem a testtartással, mégpedig úgy, mintha a hangzóhoz megadott mozdulatot fel akarná tulajdonképpen tartani, rögzíteni akarná. Ezúttal csináljanak meg teljesen tetszésük szerint egy b-t, de merevedjenek most meg benne, álljanak közben meg, merevedjenek bele, hogy világosan lássuk, hogy kitartják a hangzót, annyira merevedjenek bele testükbe, hogy még az izmaikban is érezzék a merevséget. A lökött hangzók (zárhangok) igazi jellegzetességét az adja, hogy belemerevednek magukba.

Nagyon érdekes odafigyelni éppen az ilyesmikre, mert a fújt hangzókkal (réshangokkal) tulajdonképpen azt fejezzük ki, hogy nem szeretnénk, ha dolgunk lenne Luciferrel, ami Lucifertől való, tűnjön el! - Ha egy lökött hangzót (zárhangot) ejtünk ki, azt fejezzük ki vele, hogy fogva akarjuk tartani Ahrimánt, együtt kell tartanunk magunkkal, mert ha Ahrimán kikerül belőlünk, mindent megmérgez. - Ezekbe a hangzókba valóban luciferi és ahrimáni dolgokat helyeztünk.

Az r csak akkor lesz tökéletes, ha úgy próbáljuk megcsinálni az r-mozdulatot, hogy gyengén, de lendületesen, kissé a térdünk felé szépen fel-le mozgatjuk a testünket, miközben fejünkkel is bólogatunk.

Az 1-mozdulattal akkor boldogulunk, ha lendületesen előre-hátra inog a testünk, miközben nem megyünk a mozdulat után, hanem megmutatjuk, hogy kettős. A fújt hangzónál (réshangnál) követik a mozgást, a testük mintegy a hangzóval együtt végez mozgást. A hullámos zöngénél önmagáért végzik a testmozgást, lendületesen és ritmusban, - előre-hátra, előre-hátra, hogy benne legyen még a fizikumukban is, (felváltva álljanak a sarkukon és lábujjhegyen). Meg fogják látni, milyen szépen csinálják már, ha arra gondolnak, hogy itt, a földön egy pálca van, amin hintáznak, miközben a pálca valahol középen van a sarkuk és a lábujjhegyük között és még egy kissé ide-oda gurulhat is. Különösen jól gyakorolják, ha majd eljutnak odáig, hogy olyan messzire előrehintáznak rajta, hogy szinte orra is esnek, éppen csak meg tudják tartani magukat, majd ismét szinte hátraesnek már, éppen csak meg tudják tartani magukat. Nem tesz semmit, ha egyszer valóban el is esnek, csak a mozgás legdöntőbb formájához érkeztek.

Ha így csinálják, fokozatosan megszokássá válnak ezek a mozgások, és ha annyira erőteljesen csinálják, hogy az elesés „in statu nascendi”, már-már bekövetkezik, a néző egy kicsit már úgy érzi voltaképpen, hogy „jaj de ügyes, hogy nem esik el!” - Tulajdonképpen az 1-hangzónál azt kellene elérni, hogy ilyen benyomása legyen a nézőnek: „Milyen ügyesen csinálja, hiszen elesne, ha nem lenne ennyire ügyes!”

Így valóban eljutnak oda, hogy megértsék a beszéd, a hangzók világának teljes belső jellegét.

Nos, hogy a beszéd világát hogyan foghatjuk fel ésszel, lelkünk elé idézhetjük ma még azzal is, hogy megpróbáljuk megérteni a kettőshangzókat, a természetesen alkotórészeik összetételéből keletkező hangzókat. Kérem, mutassanak be most egy eu-t.

Mi van benne? Alkotórészei, az e és az u van benne, de teljesen egyikük sem alakul ki. Próbáljanak mutatni egy e-t és egy u-t. Most próbálják megállítani keletkezése közben az e-t. Ha teljesen létre is jönne, milyen lenne? Mondjuk, létre is hoznák most teljesen, de amikor már félig készen van, megállítanák, - most tehát még nincs teljesen készen, - és most kell az u-ra áttérnünk. Most mit tennénk, ha teljesen megcsinálnánk az u-t? Egy csaknem folyamatos érintkezésbe hoznánk. Ezt úgy hozzák létre, hogy a karjukat nemcsak úgy keresztezik, mint az e-nél, hanem ráteszik a kezüket és azzal jelzik az érintkezést, hogy fel akarnak jutni vele a fejükig, - ez most már az eu. Rögtön példákat is mutathatnak rá: „Ich verkündige euch grosse Freude!” (Nagy örömet hirdetek néktek!), - vagy: „Fürchtet euch nicht!” (Ne féljetek!).

Látják kérem, így fogtuk fel tehát ésszel egy kettőshangzó lényegét. Az alkotórészeit úgy kötjük össze, hogy közben nem engedjük azonban teljesen létrejönni őket.

Egyúttal azonban azt is megértették, ami általában a hangzókból álló beszéd lényegéhez vezet. A legjobban a kettőshangzókon láthatják meg, hogy a hangzók hogyan mennek egymásba át.

Nos, ami az átmeneteket illeti, - mikor lehet egy szöveget a legjobban euritmizálni? Egy osztrák filozófus - Bartholomäus Carneri - még kései öregkorában is úgy írta meg legnehezebb filozófiai műveit, hogy könnyen lehetne őket euritmizálni, mert egyenesen megőrült, nem tudta elviselni, ha egy olyan mondatot írt le valaki, mint például ez is: „Lebe echte Empfindungen”. (- Mi van ebben elviselhetetlen? Az, hogy egy szó magánhangzóra végződik, amikor a következő szó is magánhangzóval kezdődik. Megkövetelte, hogy sohase forduljon elő két egymást követő szóval, hogy a második szó magánhangzóval kezdődjék, ha az előző magánhangzóval cseng ki. Sőt, azon fáradozva, hogy csak mássalhangzókkal ütköztessen egymáshoz szavakat, egyáltalán össze se hozzon magánhangzókat, még egész újságcikkeket is írt róla.

Ha magánhangzók ütköznek, vagy az előző szó magánhangzója a következő mássalhangzójának ütközik és ezt euritmizálják, úgy kell mindig eljárniuk ugyanis, hogy voltaképpen az átmenetkor puha, lágy mozdulatokat végezzenek. De ha egy szó mássalhangzóra végződik és mássalhangzóval kezdődik a következő is, határozott, maguktól határozott mozdulatokat csináljanak. Fontos, hogy egyszer megnézzék, valóban szemügyre vegyék az euritmiában, mit jelent a különféle jellegű hangzók ütközése. És a legjobban ezt éppen a kettőshangzókon tanulmányozhatják, mert a kettőshangzó csak úgy jöhet létre, ha az első hangzónak az első felét, a másodiknak pedig a második felét veszik.

Most tehát e szerint a törvény szerint képezzünk egy ei-t. Amikor egy ei-t akarnak csinálni, külön-külön csinálják meg előbb az alkotóelemeit, vagyis az e-t és az i-t. Most próbálják meg, hogy ne jöjjön létre teljesen az e, hanem állítsák meg a kezdetekor, a befejező mozdulatba pedig vigyék bele azonnal az i-t. Ez az ei. Például: „Mein Leib is meiner Seele Schrein” (A testem a lelkem koporsója). - Nehéz lesz majd a helyzetük. Az egymást követő lökött, lökött, hullámzó, lökött, fújt, lökött, lökött, lökött, pergő, fújt, hullámzó, fújt, pergő és lökött hangzók figyelembe vételével csinálják, és egyszersmind helyezzék el rendben köztük az ei-eket.

Látják, milyen eleven és mozgalmas dolog lett belőle! De éppen akkor kell a dolgokat valóban tanulmányoznunk.

Próbáljuk ki, hogyan hat ez az ei, ha tényleg erősen érvényesül (előadják). „Weiden neigen weit und breit” (Fűzfák hajladoznak széltében-hosszában). - Elképzelhetik, hogyan fejezi ki ezt a rendes beszéd, „Weiden neigen weit und breit”: a w, mint látták, fújt hangzó, a d és az n és a következő n, g, n lökött hangzók (zárhangok), a w megint fújt hangzó (réshang), a t zárhang, mint a következő n, d és b is az, az r pergő és a t megint lökött hangzó (zárhang).

Próbáljanak mindent, ami csak benne rejlik, belevinni, a nézők pedig figyeljék meg most, hogyan bukkan fel belőle újra meg újra ez a jellegzetes ei-kettőshangzó: „Weiden neigen weit und breit”. - Néha előfordul még a legjobb hírben álló euritmistával is, hogyha a beszédre és a hangzóállomány egész jellegére jobban tekintettel lenne, a dolgok még elevenebbek lennének.

Még a másik kettőshangzót is vehetjük, az au-t. Egy olyan kettőshangzó még ez is, ahol egyszerűen átvihetjük az első alkotóelemet a másodikba. Próbálják az á-t keletkezése közben megállítani, tartsák fel az első felét és vezessék így az u-ba át. Csináljanak külön egy á-t, előrefelé, de most, mielőtt még az állásba érkeznének, kanyarítsák el, vigyék át az u-ba. Közvetlenül az á-ból menjenek át az u-ba és megkapják az au-t.

De ha egyszerűen csak az átmenetet csinálják, jellegtelen marad, annak ellenére, hogy au. Nem eléggé szembetűnő. De ha odáig viszik, hogy az á-t az egyik karukkal kezdik el, majd amikor már elkezdték, megérintik a testüket a másik karukkal, amikor az u-t csinálják vele, így egy igazán jellegzetes au-t kapnak. Nemcsak ez egy u, (a kar érintése), hanem már az is, ha egyszerűen csak állok és a karommal megérintem a testem, lassan lefelé haladva vele, - így is egy u-t csináltam. Euritmizálják például, hogy „Laut baut rauh”, - most nem fontos, hogy értelme van-e, ezt a három szót akarjuk egymás után euritmizálni.

Ezt kell majd tehát tanulmányozniuk. Természetesen különféleképpen csinálhatják meg az au-t, például úgy is, hogy csak egy helyen kell érintsék a testüket (jobb karral az á-t, a balt a mellkasra helyezve). A dolgok szellemébe kell megpróbálniuk behatolni.

Most éppen azért, hogy behatoljunk a beszédhangzók belső továbbformálásába, csináljunk egy ö-t. Egyfajta o-mozdulatot csinálva, ugorjanak közben egyet, egy ugrással szakítsanak meg, szakítsanak ketté egy o-mozdulatot. Az o-mozdulatot, amelyet majd megszakítanak, nagyon kecsesen formálják meg és az ugrást fűzzék hozzá. Ha még ugranak a megszakított o-mozdulat közben, az ö-hangzó jól kivehető és szép lesz.

Most egy ä-t („umlaut-á-t) szeretnénk csinálni. Csináljanak egy á-t és egy e-t. Csinálják meg az á-t, mégpedig az egyik lábukkal hátralépve, a lábukkal, az e-t pedig a karjukkal, így egy ä-t kapnak.

Még az ü is hátra van. Ez tehát egy olyan u, amely közben egymás felé fordítják a két kezük hátoldalát és egymáshoz teszik, ez a jellemző rá, u és i együtt, egyszerre kell tehát benne lennie u-nak is, meg i-nek is. Figyeljék meg tehát, hogy ahelyett, hogy azonnal így csinálnának (kinyújtva) egy i-t, így csinálják meg (egymás előtt elhúzva a kezeik hátoldalát), így ez egy ü.

Csinálják meg példának ezt, hogy lássák, milyen szép, ha ekképpen kapnak egy ü-t:

„Prüfe dich, Schüler,
Übe mit Mühe.”
(Ellenőrizd magad, tanítvány,
Fáradsággal gyakorolj.)

Általában ez legyen a jelszavuk: „Prüfe dich, Schüler, übe mit Mühe!” (Ellenőrizd magad, tanítvány, fáradsággal gyakorolj!)

Így jutunk el tehát az olyan hangzók lényegéhez, amelyekről úgy érezzük, hogy alkotórészekből állnak.

Általában mit mutatnak beszéd közben a kettőshangzók? Hol fordul kettőshangzó elő, hol van ékezet? Mit jelentenek beszéd közben a kettőshangzók, az ékezetek? Látják kérem, ahol kettőshangzók, vagy ékezetek vannak, mindig valamiféle érzés jelenik meg, bizonytalan, ködös, homályos lett a dolog. Egyszerűen homályosakká válnak többesszámban a dolgok. Teljesen világos a dolog, ha például csak egy testvér (Bruder) van, de többesszámot használva (Brüder) a szemlélet számára egy tisztázatlan állapot jön létre, nincs meghatározva a számuk és az ékezet, vagy az „Umlaut” ilyenkor jelenik meg. De a kettőshangzókban is olyasvalami van, ami a szemlélet számára nincs élesen elhatárolva, - „Baum, Raum, Zaun” (fa, tér, sövény), - ahol a szavakat lényegüket tekintve kettőshangzó formálja meg, mindenütt azt találják, hogy sok mindent kell egybefoglalni.

Éppen ezért olyan csodálatos az euritmiában, hogy az á-ban, vagy az i-ben lévő, közvetlenül szemlélhető mozdulatokból valóban simulékony mozdulatok lesznek, árnyalás, simulékonyság lesz bennük. A hangzók világának jellegzetességét éppen az euritmia képes kifejezni. Emiatt domborodik ki a hangzó jellegzetes volta is az euritmiában.

Most a következőt fogom csinálni. Álljon ide kérem két euritmista, az egyik majd egymás után az i, e, u hangzókat fogja csinálni, így a másiknak marad az á és az o. Most úgy csináljuk, hogy teljesen világos legyen a dolog: az első csinálja az i-t, a másik az á-t, most megint az első az e-t, a másik az o-t, majd ismét az első az u-t. Úgy csináljuk, hogy a hangzók jellegzetessége nagyon világosan kifejeződjön.

Nos, figyeljék csak meg, amit látnak (I: i, II: á). Látják, hogyan megy I. bele a formába, miközben az i-t csinálja, II. pedig hogyan alakítja ki a formát, amikor egy á-t csinál. Amikor I. van most soron és csinálja az i-t, szinte szikrázik, szikrákat hányt kifelé. - Megcsinálhatják egy kézzel is ezt. Most pedig, amikor II. a soros és az á-t csinálja, szinte felhőket, vagy szelet vonz kívülről oda. Nos, nézzék csak meg, hogy mit is rejt ez (az e), - a hőt, a tüzet, - ez (az o) pedig az alakot, a formát. Az előbbiben mindig egy sugárzás van, utóbbiban pedig hajlékony formaalkotás. Az előbbiekben tiszta Dionysosszal, dionysosi magánhangzókkal van dolguk, az utóbbiakban pedig tiszta Apollóval, apollói magánhangzókkal. Okvetlenül ki is derül belőlük, ha jól csinálják meg. Ha tehát kiváltképpen o-k és á-k vannak a költeményben, formaalakító, nyugalmas, apollói költemény, ha sok az u, az i, meg az e benne, a hő, a tűz, a szikra, az egy dionysosi költemény.

Látják tehát, hogy a sorok között rendkívül sok mindent lehet kifejeznünk. Elég azt mondanunk az I. euritmistának, hogy csináljon egy i-t, vagy egy e-t, a II.-nak pedig azt, hogy egy á-t, vagy egy o-t csináljon és tulajdonképpen máris azt mondtuk nekik, hogy „Téged Dionysos, téged pedig Apolló kedvel! - Dionysosnak, illetve Apollónak mutatsz be áldozatot!”

Látják kérem, ha így élik bele magukat, annak a jellegét, amire a beszéd alkalmas, éppen az euritmiával emelhetik ki és éppen az euritmiával juthatnak teljesen el az emberi dolgokhoz.