A tegnap elhangzottakat ki szeretném egészíteni még az esetleg még meg nem beszélt hangzókkal. Az s (sz) és a z (c) hangzókról van szó, amelyeknek azonban bizonyos önálló volta van. A megbeszélés során pótolhatjuk még alkalomadtán, ha tisztán csak a hangzók világában még adódna valami.

Amíg érezték még az emberek az ilyenfajta dolgokat, mindig is a nyelv területére különösen mélyre nyúló valaminek érezték az s- (sz-)-hangzót, az s-t, (sz-et). Azt mondhatjuk, hogy az s-hangzó (sz-hangzó) élménye az emberiség fejlődésének ősi időszakaiban a kígyó-szimbólum, vagy bizonyos értelemben a merkúrbot-szimbólum iránt érzett élményekkel függ össze. A tulajdonképpeni Merkúr-szimbólumot inkább az e-hangzóban kell keresnünk. Viszont a kígyó szimbólumára világosan emlékeztető merkúrbot-szimbólum, amely oly nagy szerepet játszik bizonyos keleti írásművekben és az s (sz) betű még ma is meglévő alakjának alapja, voltaképpen abból áll, - ha az s (sz) iránt, az s (sz) alakja, ívelt vonalai, kanyarulatai iránt megnyilvánuló érzést ösztönösen megérezzük, - hogy azt, ami izeg-mozog, erőteljesen lenyugtatja. Bizonyosak lehetünk benne, hogy megnyugtató módon avatkozunk bele valaminek a rejtett mivoltába, alapjában véve azonban egy igen bonyolult érzés.

Az s-szimbólum mindig is olyasvalami volt a misztériumokban, - mint a hozzá hasonló másik szimbólum, a z-szimbólum is, - amelyre bizonyos méltósággal utaltak. De bizonyos ünnepi áhítattal mutattak rá az olyasfajta dolgokra is, amilyenekről tegnap volt szó, például a Tao-ra, a t-re. Amikor viszont az s-re (sz-re) utaltak, - ha szabad közönségesen kifejeznem magamat, - mindig valamiféle félelmet keltő, félelmetes dologgal volt kapcsolatban azoknál, akik utaltak rá, olyasvalamivel, amitől ugyan óvakodni kellett, de az életben mégsem lehetett nélkülözni. Ezért tulajdonképpen el sem tudom önöknek jól mondani egyszerű formában, hogyan beszéltek a misztériumokban az s- (sz-)-szimbólumról, de talán egy más formába öltöztethetem.

Ha ma a saját szemükkel látnák, hogy régen az igazi misztériumtanítványok mennyire nem voltak szentimentálisak, néha ugyancsak elcsodálkoznának rajta. Nem olyan emberek voltak ugyanis, mint egyik nem német barátnőnk, aki bizonyos antropozófusokról minduntalan azt hajtogatta, hogy annyira megnyúlt az arcuk, hogy már a hasukig ér. - Az igazi misztériumtanítványoknak igazán nem ilyen volt a hangulata. Humoruk is volt, és amit máskülönben valóban szentnek tudtak tekinteni, alkalmasint humoros formába tudták öltöztetni mégis. Azt mondhatom tehát, hogyha egyszer valaki, aki nem volt a misztériumok tanítványa, megkérdezett egy igazi misztériumtanítványt, hogy mit gondoljon az s-ről (sz-ről), - mivel a kíváncsiság már a régebbi időkben is emberi tulajdonság volt, természetesen elhangozhattak ilyen kérdések, - ilyenkor a misztériumtanítvány valamiféle humoros dologgal válaszolt: „nos, ha valaki ismeri az s (sz) titkát, megláthatja, mit rejtenek a férfiak szívei és a nők szívét is ki tudja kutatni, nyugalomba hozhatja mindazt, amit a szívek rejtenek, rejtett mélyükre hatolhat.” - Ez ugyan, mint mondottam, egy nagyon egzoterikus magyarázat volt, de mégis utalt arra, mi rejlik az s- (sz)-hangzóban, - lenyugtatja a gerjedelmet és amellett biztos is abban, hogy az alkalmazott eszköz következtében a megnyugvás bekövetkezik.

Ha azt, amit így határoztak meg, átviszik taglejtésbe, éppen az euritmia s- (sz)-hangzóját kapják. Még egy z- (c)-hangzónk is van, a z-t (c-t), a z- (c)-érzést kell életre keltenie. A z-mozdulat természetesen a c-mozdulathoz hasonló és a c-hez hasonlónak is kell éreznünk, csupán van egy toldaléka is. Csak akkor találják meg benne ezt az érzületet, ha komolyan lelkesednek is iránta. Valami olyasminek érezhetik a z-t, mint ami derűssé teszi önöket azáltal, hogy félvállról vehetik, nem kell a szívükre venni, de voltaképpen szándékosan akarja felderíteni önöket.

Ezzel az egyes hangzók jelentésének vizsgálatát el is végeztük és elérkeztünk oda, hogy az egyes hangzókat elvonultassuk lelkünk előtt. Azt mondtam, hogy előbb egyfajta ismétlés lesz majd, olyan összefoglalás, amely megmaradhat, mint hagyomány. Nos, oda érkezünk, hogy az egyes hangzókat még egyszer, az euritmia szempontjából állítjuk oda lelkünk elé.

Arról van szó, hogy mindenekelőtt azt látjuk be, hogy amit a hangzók lényegének adtam elő, művészi módon taglejtésnek érezzük.

Mindenképpen tisztában kell lennünk vele, hogy az embert a kozmosznak azokból az alkotóelemeiből formálták meg, amelyeket a hangzókon mutattam be. Nagyjából azokat a hajtóerőket kapják meg, - úgy mondanám, hogy a természeti törvényeknek megfelelő módon, - amelyek a születését megelőző létből levezetik az embert a földi létbe és még továbbra is vezetik, kb. 35 éves koráig, míg érett emberré nem válik, ha mindazt veszik, amit a hangzóknál felsoroltunk.

A hangzók taglejtéseiben rejlik ez az egész út, azokkal az erőkkel együtt, amelyek az embert leválasztják, taszítják és egészen addig kísérik is, míg valóban felnőtt ember nem lesz belőle. Ezért érezzük a szót, a hangzókat, valami egészen rendkívüli dolognak.

Nos, ott kezdjük ezúttal, ami úgyszólván a legbensőségesebben tartozik hozzá az emberhez, amiről azt mondták Görögországban, hogy akkor éli meg az ember, ha a lét rejtélye előtt áll, úgyhogy a filozófia, a bölcsesség szeretete, egyedül csak a csodálatból, a rácsodálkozásból indulhat ki. Most ezt vegyük és emlékezzünk arra, kedves Barátaim, hogy a rácsodálkozás emberi módján egy tisztán csak emberi dolog, már valóban oda tartozik, ami az állat fölébe emeli az embert. Ha pedig megint megkérdezzük, hogy mi van az emberen, ami őt az állat fölébe emeli, azt kell mondanunk, hogy az a lehetőség, hogy az állatokat szigorú formába záró bizonyos méreteket, tulajdonképpen a méretek irányulásait, mozgékony állapotban tarthassa az ember lényében, így tehát az ember a benne találkozó erők egybeáramlásának tekinthető. Ha az embernek az égbolt egyetlen pontján kellene keresnie eredetét, amelyen el kellene csodálkoznia, amelyre rá kellene csodálkoznia, úgy, ahogyan a növények és az állatok eredetét az égbolt egyetlen pontján kell keresnie, egyoldalúnak kellene eredetét találnia. Azt, ami arra készteti az embert, hogy rácsodálkozzon önmagára, éppen az égbolt különböző irányaiból érezheti meg. Ez pedig abban fejeződik ki, hogy amikor önmagunkat tulajdonképpeni mivoltunkban és méltóságunkban akarjuk megérteni, érezzük, hogy úgy értjük meg, mintha az istenek a világmindenség kerületéről bennünk áramoltatnák össze erőiket.

Képzeljék el sematikusan a világegyetem peremét, így - mondjuk - az erők onnan nyomulnak a közép, a Föld felé (1. a rajzot, nyilakat). Amikor „embernek” érezzük a Földön magunkat, attól érezzük emberi méltóságunkat, hogy a világegyetem különböző pontjairól egybeáramlónak fogjuk fel.

Mutassanak be most egy á-t. Lényegében véve abból áll, hogy a kezükkel és a kezükön keresztül a karjaikkal megragadják ezt a két irányt. Tehát az á nem a lendületvételből áll, hanem abból, hogy úgy képzelik, hogy önöket, mint embereket, - mondjuk - a világegyetem peremétől befelé ebből a két irányból teremtették, határozták meg, determinálták, most pedig ebbe a két irányba nyúlnak. Önmagában véve abból áll az á, hogy ebbe a két irányba nyúlnak. Magához az á-hoz ennyi tartozik csupán. Mindegy, hogyan tartják a karjukat, az á csak abból áll, hogy két irányba nyúlnak velük és olyan érzéssel merevítik meg őket, mintha el akarnának menni ebbe a két irányba. Ezt kell az izmaikban érezniük és a nyújtott kar mozdulatába lehetőleg azonnal át kell menniük az előző hangzóból. Ez az á önmagában.

Lényegében tehát az á önmagában abból áll, hogy azt mondjuk: Te, mint ember, a világegyetem két pontjából vagy. Arrafelé nyújtod a karodat, hogy ezt a két irányt megragadd. Most azt ragadod meg, ahonnan eredsz. Érzed, hogyan áramlanak át ezek az erők a karodon, mellkasodban hogyan áramlanak egymásba. Neked ez az á.

Ez azután az euritmia á-ja. Ezzel kapcsolatban már magától úgy lesz, hogy megsejtjük azt is, hogy benne van ebben a mozdulatban az embernek megfelelő á-hangzó.

Azt mondtuk az e-ről, hogy nagyjából azt jelenti, hogy „valaki tett nekem valamit, de nem törődöm vele”. - Mit tartalmaz ez az élmény? Tulajdonképpen az á-élmény ellentétét. Az á-élményt az ember a kozmoszból elindulva éli meg. Az e-élménynek már valami előzménye van. Valami már történt és a történteket követő állapotot éli meg az ember. Csak akkor élhetjük meg, ha már történt valami, ha valamit sejtünk már. Valamit megsejtünk a mozdulat közben, amikor kapcsolatba hozzuk az emberi szervezet egyik részét a szervezet egy másik részével.

Nos, ezt nem nagyon sokféleképpen tudjuk megtenni, mert nem vagyunk elefántok, például, nem tehetjük az orrunkat annyira mozgékonnyá, hogy az orrunk hegyével megérinthessük a hátunkat. De ha az ember ezt megtehetné, kiváltképpen az e-mozdulatot végezhetné el egészen kiválóan. De éppen ezt nem teheti meg. Tehát az ember csak úgy tudja elvégezni az e-mozdulatot, mint az euritmiában és ez egyúttal azt jelenti, hogy amikor megérinti teste egyik részével a teste másik részét, az érintés azt fejezi ki, hogy a történtekkel nem törődik. Az érintés azt jelenti, hogy történt vele valami, de a keresztben tartás, ha keresztbe fonja a karjait, azt, hogy nem törődik vele. De ha tudja, a látósugarait is kereszteztetheti. Tehát minden mozdulat, amely következtében a valóságnak teljesen megfelelően érzi meg, hogy a szervezet egyik része egy másik részével érintkezik, az e-érzést fejezi ki, de a teljes élményt, hogy t.i. a történtekkel nem is törődik, éppen az abbahagyott mozdulat fejezi ki, vagyis ha a mozgás közben abbamarad. Gondolják csak meg, mekkora a különbség az á- és az e-élményhez tartozó két mozdulat között!

Az á-élmény feltétele a mozdulat közben, hogy az izomfeszültségnek tudatában vannak, tudják, hogy feszesek az izmaik. Viszont az e-élménynek az a feltétele, hogy tudják, az egyik karjuk a másikon nyugszik, hogy tehát az élmény súlypontja itt, ezen a helyen (a kereszteződésben) van.

Tehát az e-élménynél nem az izomfeszültség a fontos, hanem az, hogy a két karjukat egymáson nyugtatják, vagy rányomják az egyiket a másikra. Úgy is meg lehet csinálni az e-t, hogy keresztbe rakják a lábukat, rányomják az egyiket a másikra, e-mozdulatot csinálnak és az e-élményt élik meg ekkor is.

Nos, az a helyzet, hogy olyan benyomásunk lehet a mai civilizált világban, mintha mindig tett volna valamit az embereknek a világ, hiszen többnyire keresztbe tett lábbal ülnek, állandóan e-mozdulatot végeznek! Voltaképpen azt fejezi ki, hogy az emberek zöme úgy érzi, hogy valamit tett vele a világ és nem kell ezzel törődnie. Ez a helyzet, ha a taglejtéseket a művészet oldaláról nézzük.

Az e-mozgásra, az o-mozdulatra áttérve, csak azt érezzék meg, hogy mi az o-hangzó élményvilága. Az á tisztán csak csodálat, rácsodálkozás. Az o-val megértéssel viseltetünk az iránt, ami előzőleg keltett csodálatot már, mert ha igazán emberek vagyunk, minden csodálatot kelt bennünk, amit megértünk, az o bensőséges viszonyba hoz már bennünket azzal, amit megértünk, így tehát lényegében véve az o akkor válik mozdulatszerűvé, ha már nem csak önmagát érzi az ember, hanem magából kiindulva valami, vagy valaki mást is megérez, amit, vagy akit magához akar ölelni.

Úgy képzelhetik el a legvilágosabban, ha - mondjuk - valakit szeretnek, akit a karjukba ölelnek, az o-mozdulat természetes taglejtését így kapják meg, félkörbe hajlított karokkal, amelyekkel átölelik és az o-mozdulatot, az o-taglejtést mutatják.

Amikor az á-t csináljuk, valamit befogadunk. Abba nyúlunk bele, ami létrehozza az embert a világegyetemből. Az e-vel az élményt magát jelezzük. Azt, amit az ember megél a világon. Az o az a mozdulat, amikor a világ él meg valamit az emberen, miközben az ember a világból éppen valami mást fog fel. Úgy kell megpróbálnunk az o-mozdulatot csinálni, hogy elejétől a végéig belehelyezkedünk már a görbületbe, egészen belesimulva, kezdettől fogva bekerekített karokkal. A valóságban ez az o-mozdulat! Azonnal, kezdettől fogva kerekdeden.

Nos, itt van azután az emberhez még az e-nél is közelebb álló hangzó, az i, amely úgyszólván teljesen saját magunk állítását jelenti. Tisztán csak saját magunkat állítjuk vele. Felhívtam már arra a figyelmet, hogy a művelt köznyelv az „ich” szót használja (az „én” szót). Az i-vel elsősorban saját magunkat állítjuk, hozzáfűzve a leheletet, jelezve, hogy akkor élünk, ha lélegzünk. De vannak emberek, akik tájszólásokat beszélve nem jutnak idáig el. Csak saját maguk állítására szorítkoznak. Ezért csak i-t mondanak, nem azt, hogy „ich”, például a szülőhazámban is. Senkinek sem jutna eszébe ezt mondani: „ich haue dich durch” (elnáspángollak). - Nos, mivel nagyon sokszor az „én” fogalmához kapcsolódik, nekem eszembe jut, de szülőhazámban a leghétköznapibb dolgok közé tartozik ez, - ott azt mondják: „i hau di durch”, csak saját magukat állítják, saját maguk állítását érzik meg csupán és nem mondják azt: „ich haue dich durch”. Az á-nál, ugye, befelé haladunk két különböző irányból, centripetálisan. Az i-nél kifelé megyünk a központból és nem érezzük, hogy meg akarunk ragadni valamit, hanem úgy érezzük, hogy magunkból indulunk ki, kinyúlunk, szívünkből a karunkon, vagy mindkét karunkon át, vagy a lábunkon, vagy akár a látóirányon keresztül, de kifelé, - hiszen csinálhatjuk az i-t a látóirányon keresztül is, világosan i jön létre, ha egyik szemünkkel tudatosan nézünk, a másikat pedig meghagyjuk passzívnak.

Az i-ben ne legyen semmi á-szerű, a két karunknak egymás meghosszabbításának kell látszania. De elegendő hozzá az egyik karunk is. De a lényeget tekintve le kell szögeznünk, hogy az i-nél azt érezzük, hogy kinyúlunk, míg az á-nál azt, hogy valamit meg is ragadunk, a megfelelő belső hangsúlyt ez adja meg a mozdulattal kifejezett hangzónak.

Csak akkor adjuk elő valóban művészi módon a hangzókat, ha ezek a dolgok benne vannak a mozdulatban, ahogyan a zenei hangokban is benne kell lennie annak, amit a zenei euritmiáról szóló előadásokban röviddel ezelőtt mondtam el róluk. Nem is annyira a formák utánzására kell csupán tekintettel lenniük, hanem inkább belsőleg kell a formákat átélniük, az á-nál ragadják meg, a karukkal érezzék azt a valamit, ami kívülről jön szembe, az i-nél pedig érezzék, hogy kifelé nyújtózkodnak.

Itt van azután az u, már volt szó róla. Ez nem saját maguk állítása, ellenkezőleg, kicsinek, hidegnek, merevnek érzik magukat, visszahúzódnak, megmaradnak maguknak. Míg az e-nél úgy érzik tehát, hogy valamelyik részük egy ponton érintkezik egy másik részükkel, az u-nál tartózkodást érezzenek valamitől.

Akkor csinálják a legjobban az u-t, ha egymás mellé rakják lehetőleg a két karukat, de csupán jelzésből is állhat, vagyis jelzik csak, hogy egymás mellé rakják őket. U például az is, ha valahol állva összeszorítják a lábukat. Láttuk már, hogy hátrafelé is lehet csinálni ilyen dolgokat.

Képzeljék el az érzést, amikor egy egészen picike gyermeket becézgetnek. Az ei- hangzót így érezhetik meg a legjobban, így lesz teljesen világos, hogy mit is mondtam tegnap, ha az ei-ei-t úgy csinálják, hogy közben cirógatnak. Mindenképpen egyfajta érzés útján történő bensőségessé válás valamivel.

Mutassanak be kérem egy szép ei-t. Tartsák meg közben a testüket, ne mozgassák egyáltalán, csak tartsák. Érzik ugye, hogy benne van ebben a mozdulatban egyúttal az is, hogy közben bensőséges kapcsolatba kerülnek valamivel és az ei-t mindenképpen egységes hangzónak kell ugyanakkor érezniük, természetesen nem úgy, ahogyan az e és az i hangzókból összeállítva van leírva. Bár közelebb kerülünk az ei-hez, ha egymás mellé helyezzük az e-t és az i_-t, de az ei tulajdonképpen az e és az i között van, voltaképpen nem egy szerves kapcsolat. A finomabb árnyalatokról majd beszélünk még.

De térjünk most át a mássalhangzókra. Próbáljuk mozdulatokban megérezni a mássalhangzókat is. Azt mondtam önöknek itt, hogy egy védőmozdulat a b, mindaz, ami beburkol, ami valami körül van. Természetesen így, minden további nélkül, ez nem fejeződik ki a mozdulatban, meg kell utánzásnak, imitációnak is élnünk. (Bemutatnak egy b-t.) Most benne vagyunk ezzel az igazi b-mozdulatban. Rögzítsük le. (1. a rajzot.)

Benne vagyunk így az igazi b-mozdulatban és megérezzük az igazi b-mozdulatban, hogy mi van abban, ahogyan a két karunkat tartjuk. Ha átélik, ami a karuk tartásában van, azt mondják majd, úgy képzelik, mintha valamijük lenne, amit meg akarnának ragadni, - mondjuk, ül egy kicsi gyermek önök előtt valahol, akit meg akarnak ragadni, - és a legjobban úgy tudják megragadni, ha mintegy védelmezve fogadják be ebbe a mozdulatba (a b-mozdulatba). Tehát, ha az élményük helyes, mit is kell majd érezniük? Valóban úgy kell érezniük, hogy valamit tartanak itt (ahol az üresség van). Ha tehát a b-t a gyermekeknek meg akarnák tanítani a nekik való euritmiában, - ha hozzáfűzhetek egy pedagógiai észrevételt is, - a legjobb lenne megformálniuk valamit, amit velük átkaroltatnának és értésükre is adni, hogy úgy érezzék, hogy védelmezve karolják át a lényt, vagy a tárgyat, vagyis azt, amiben végül is a b-mozdulat véget ér, kitöltöttnek gondolják.

Hozzátartozik mindez a dologhoz, a formákat nem csupán absztrakt módon utánozni kell, hanem át kell a hozzájuk tartozó érzéseket is élni.

Nos, azt mondtam tegnap önöknek, hogy a c egy érdekes hangzó. Befogadja mintegy az anyagot a szellemiségbe és jelezve, hogy könnyű, fel is emeli, - így mondtam tegnap, jelzi, hogy valami könnyű, a szellem legyőzheti, a magasba emelheti az anyagot. Alapvetően a c-t többnyire a gyermek éli meg, amikor megtanul felállni a csúszó-mászásból, az egyenes testtartást tanulja. Ilyenkor ezt a csodálatos élményt - hiszen ez valóban az - voltaképpen a ccc-hangzókkal szeretné kísérni az ember. Amikor a gyermek felegyenesedik a csúszkálásból, olyan közel vagyunk hozzá, olyan szépen fejezi ki a könnyűvé válást a ccc, vagyis azt, hogy felemelik a szellemi erők az anyagot! A c-t a legjobban úgy érezhetik meg, ha azt képzelik, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan módon van valami a karjuk megfelelő helyén, amit felröpítenek a közben végzett c-mozdulattal. Ha úgy érzik, hogy a c-mozdulat következtében felrepül az a valami, ami a karjukon van, ez teszi lehetővé, hogy át is éljék a c-mozdulatot.

Kezdetben azért haladok lassabban ezekkel a dolgokkal, hogy velük együtt ilyen élményekhez jussanak. Mert az euritmizálásunkban éppen az élményt hiányoltam.

Azt mondtam önöknek, hogy a d lefelé mutat, vagy valahová mutat általában: d. Ha hozzáteszem az á-t is, vagyis amire rámutatok, megcsodálhatom, rácsodálkozhatok, a „da”-t (az „ott”-ot) kapom. - Képzeljék csak el, hogy a keleti nevelés lényegét szeretnénk kifejezni. Egészen más a keleti nevelő, különösen az idős keleti nevelő, mint az európai. Tulajdonképpen az európai nevelőnél mindig valami olyasmit érzünk, hogy minden arra megy ki, hogy kihúzzon valakiből valamit, vagy elnáspángolja egy gyúrófával és ehhez hasonlókat. Ilyesmiket tesz. Ma arról is beszélnek, - bár többnyire csak locsogás, - hogy „fejlődni” kell. Ugyanis amikor ma sokat beszélnek a pedagógusok a nevelésről, úgy érezzük már, hogy legombolyítják a cérnát, de a gombolyag már széjjelgurult, - így mondják Ausztriában. Ha nevelésről van szó, az ember általában úgy érzi, hogy teljesen cafatokra tépik. Átgyúrják, teletömik, bármi megtörténhet vele, amikor nevelik. Az európai nevelő úgy érzi, hogy egészen mást kell csinálnia az emberből, mint ami valójában. Ha mindarra képes lenne a mai nevelőművészet és keresztül is vinne mindent, amiről beszél, furcsa egy lény kerekedne ki belőle! A keleti ember a nevelőjét nem ilyennek érzi, hanem olyannak, aki mindenre rámutat, felhívja rá a figyelmét, hogy ez az, ez is az, ez meg már nem az, hanem amaz. - Nem bántja őt, mert feltételezi, hogy fejlődik magától is, nem kell bántania, rá kell csupán mutatnia mindenre. Ezért mondja azt a keleti nevelő, amit csinál, hogy „da”, „da, da”, ő a „dada”. Ez is a neve. A dada a keleti nevelő. Mindent mutat: „da, da!”.

Nos, az emberiség a modern civilizáció bizonyos - hogy is mondjam csak - a darwinizmussal ellenkező irányba mutató módján, szerencsésen elérkezve a majomtól az emberhez, most újból vissza akar a darwinizmussal ellentétes irányban térni a majomhoz, az eredeti állapothoz. Ezért van a dadaizmus is. Évekkel ezelőtt kaptam egyszer Berlinből egy levelet, amelyben „fődadának” írta alá magát valaki! Ez visszafelé haladás újból, az utánzás alapelve, úgy találtak rá, hogy megfordították a darwinizmust, visszatértek a majomhoz. Utánoz az ember, vagy nem? Amikor megvetik a dadaizmus alapjait Európában, kezdetleges formában az orientalizmust utánozzák.

A „dada” szó azonban tényleg azt a mozdulatot fejezi ki, mint amikor odamutatunk valahova, felhívja valamire a figyelmet, valamire utal. Mutassanak be kérem egy d-t, teljesen eggyé válva a d-hangzó mivoltával! - Miből áll a d-hangzó mivolta? - Érezniük kell tehát, hogy: da (ott) van valami, da (ott) is van valami, végül is a d-ben kötnek ki. A d-mozdulatot már úgy kell végezniük tehát, hogy a karuk gyors egymásutánban, egymást egy kissé előbbi és egy kissé későbbi pillanatban összehangoltan érkezzen meg egy bizonyos helyre. Csinálhatják balról és jobbról is.

Már önmagukban véve is ki kell emelnünk ezeket a dolgokat és tényleg érezniük kell, hogy odamutatnak valahová, de szokják már előzőleg meg, hogy a d-t tisztán, a mutató mozdulatban kapják meg, tehát a kezüket így (ujjal mutatva valahová) tartva közben.

Tegnap azt mondtam önöknek, hogy az f tulajdonképpen az Ízisz. Az f a bölcsességgel áthatott állapot tudata. F-ünk akkor van, ha előbb önmagunkban megérezzük saját mivoltunkat és az f-et utána, kilehelés, kilégzés közben éljük át. A kilégzés közben éljük át saját bölcsességünket, mintegy saját étertestünket. Ennek kell benne lennie az f-et bemutató mozdulatban is. Mutassanak be kérem egy f-et! Pontosan ez az a mozdulat, ami az f kiejtésekor benne van a levegőben is. Csináljanak egy f-et, de megszakításokkal, megérzik majd, mire utaltam itt. Sejtessék, hogy bizonyos módon kétszer indítanak, de ne legyen nagyon gyors, csak finoman csinálják. Ez az f, nagyon pontosan van benne, hogy a jelentőségteljes, tudatos kilégzést utánozzuk.

Nos, azt is mondtam önöknek, hogy az 1-ben tulajdonképpen valamiféle formáló erő van, a megformálást a nyelvünkön érezzük: 111. önöknek a „Leim” (enyv) szót adtam meg, hogy ez világos legyen, vagyis a „Leim” szóban lévő simulékonyságot, formálókészséget, tehát azt, hogy az 1 utánozva formál, vagy formálva utánoz. Különös varázserővel rendelkező hangzónak tekintették a misztériumokban az 1-et, mert ha megformálunk, formába öntünk valamit, hatalmunkba is kerítjük. Éppen ebből a szempontból nézve láttak démonikus erőt az 1-ben, - hogy t.i. hatalmunkba kerítünk vele valamit. Ezt kell belevinnünk az 1-mozdulatba. Ha hozzávesszük még azt is, hogy a mozdulat közben úgy érzik, mintha hajlékony, önmagában véve hajlékony lenne a karjuk, mintha a karjukkal ahhoz hasonló valami történne, mint amikor a nyelvükkel csinálják az 1-et: 111, ekkor élik át az l-et megfelelőképpen és úgy találják ilyenkor, hogy már magában a mozdulatban is van olyasvalami, ami az 1-ben mindenképpen lebilincselő.

Itt van utána az m. Tegnap már mondtam, hogy az m az értés, az, ha valamit megértéssel fogadunk. Ha a szülőhazámban meghallgatnak valakit és tanúsítani kívánják, hogy meg is értették, - ezt is mondtam tegnap, - akkor azt mondják: „mhn” (ühüm). A „hn”-ről lesz még majd szó, az örömet fejezi ki, az elégedettséget a fölött, hogy értették és miközben megértették a másik embert, úgy érzik, mintha már teljesen fel is falták volna, ekkor mondják: „mhn” (ühüm). Az m amellett a világ értése is, ezt fejezi ki, jelzi oly nagyszerűen a szent indiai szótag, az „aum”. Előbb tehát felfogják, azután a belsejébe jutnak, majd megértik a dolgot, vagy a másikat. Megállnak, úgyhogy a mozdulat magától értetődő felfogását fejezik azután ki, a megértést a mozdulat végén (kissé előre tartott karokkal).

Nagyon szép lenne, ha megtaníthatnánk rá elefántokat is, előre nyújtanák az ormányukat akkor, az lenne csak tökéletes m! Azé lenne a legszebb m, aki így tudná megcsinálni! Ezeket azért mondtam el, hogy átéljék a dolgot.

Úgy is megélhetik még, hogy egy sasorrú emberrel találkoznak, ami mindig kellemetlen dolog. Észre fogják venni, hogy attól van sasorra valakinek, hogy ilyen m-mozdulatot csinál önkéntelenül, m-be görbíti az orrát, Mindig zavarban vagyunk egy sasorrúval szemben, mert úgy érezzük, hogy töviről-hegyire értenek, - mindig kellemetlen, ha úgy érezzük, hogy töviről- hegyire értenek, - mert a sasorr egy rögzült, megfagyott m- mozdulat. De aki értés közben éli át az m-mozdulatot, nem döbben meg még akkor sem, legalább is azonnal nem döbben meg, ha abban a formában találkozik vele, hogy sasorra van valakinek, vagyis ha az euritmia m-hangzóját saját orra alakjában tárja elébe.

De van egy másfajta értés, egy elutasító értés is, amikor megértünk ugyan másokat, de azonnal kissé gúnyosan viselkedünk, megjegyezve egyúttal: „Ennyi az egész? Hiszen ez magától értetődik! - nn!” Erre azonnal felhívják a figyelmünket, mihelyt megérkezünk Berlinbe. Kellemetlen érzés, történt ott valakivel valami, de megértik az ügyet, vissza is utasítják azonnal: Né! (ne!). - Nos, ha alaposan ismer valakit egy berlini, nem is mond végül mást, csak annyit. „Né!”. Világmegvető magatartásra utal valamivel szemben, amit magától értetődőnek érez, hogy érti.

Azonnal érezzük ennél a mozdulatnál, hogy nem marad mögötte sok, birtokunkban van. - De ezt éreznünk is kell. Hogy eljussanak a helyes n-mozdulathoz, mindig azt képzeljék, hogy egy buta ember van önök előtt, aki nagy hévvel mindenfélét mond önöknek és értésére akarják adni, hogy túl buta ahhoz, hogy az ügyet azonnal meg is értsék, át akarnak gyorsan siklani fölötte. Ez az élményük.

Nos, mint mondottam, az r forog, cigánykereket vet, azt fejezzük vele ki, ami nem kerek ugyan, de gömbölyödik, amikor mindig úgy érezzük, hogy nehezen tudnánk utánozni, mert az lenne az r természetes mozdulata, ha cigánykereket vetnénk, de ezt mégsem tehetjük. Mutassanak be kérem egy r-ret! Ez már egy túlerőltetett r! Ez volt az egyik fajtája. (Egy másik euritmista bemutat egy másik r-et.) Ez a másik fajta r. Azt tehát, ami kavarog, cigánykereket vet, különféleképpen lehet nagyon szépen csinálni - és ez az, ami a légzésben is benne van, hiszen ha kimondunk egy r-et, tényleg gördül a lélegzetünk.

Ezek azok a dolgok tehát, amelyekről ezúttal, úgy vélem, egyelőre leírást kaptak átmenetileg arról, hogy az euritmia segítségével az átélt mozdulatok hogyan mehetnek át valóságosan megformált mozdulatokba.