Nos, úgy gondolom, kedves Barátaim, hogy tegnap az r-hangzó bemutatásáig jutottunk el és a bemutatott hangzók fennmaradó részének belső mivoltát is kifejtettem már önöknek.

Ezúttal mindenekelőtt arról van szó, hogy az s-(sz-)-hangzót értsük meg. Mint már mondottam tegnap, az s-(sz-)-hangzó a misztériumhelyek számára is mindig egy rendkívül fontos dolog volt. Mégpedig ténylegesen valamiféle varázserőt láttak benne. Mert annak érezhették, ami biztosan meg tud nyugtatni valamit, - vagyis úgy, hogy meg lehet győződni róla, hogy az s-(sz-)-hangzó, ha valakinek a legbelső világába hatolnak vele, megnyugtatja az illetőt.

Ezért mondtam önöknek azt, hogy amikor az egykori misztériumhelyeken egy kívülálló az egyik misztériumtanítványtól azt kérdezte, hogy mit tanult az s-(sz-)-hangzóról, szokás szerint kicsit tréfásan felelve azt mondta, hogy aki úrrá tud lenni az s-(sz-)-hangzón, bele tud látni a férfiak lelkébe és a női szívekbe. - Tudjuk, hogy mindkét esetben meg kell valamit nyugtatnunk, ha beléjük akarunk látni. A nyugalom megteremtése természetesen oda vezetett, hogy tréfásra vették ezt a mondatot.

Míg az f-hangzónál ezt érzik: „bölcsesség bennem, bölcsességből alkottak, él bennem a bölcsesség, kilélegzem, itt van”, addig az s-(sz-)-nél olyasvalamit éreznek, hogy egy halovány félelem búvik meg mögötte, amitől óvakodniuk kell. Ezért érzik már a betűfajtát is egyfajta kellemetlen dolognak, olyasminek, amivel rejtett mélységekbe világítanak, azoknál az írásjeleknél, ahol, mint mondtam a különböző betűk alapja az s-(sz-)-vonal, a kígyóvonal. Ma pedig - legalábbis, ha a „mát” történelmi időpontnak veszem, - azok a népek, amelyek az írás használatához nem szoktak hozzá, - kevés ilyen van már csak, - még mindig kellemetlennek érzik írásjeleket látni. Amikor az európaiak, a civilizáció „jobbfajta emberei” megérkeztek Észak-Amerikába, az indiánok földjére, volt olyan, amit náluk kellemetlennek éreztek az indiánok, így az írásjeleiket is és ezt értésükre is adták a sápadt arcúaknak, - így nevezték az indiánok az európaiakat, - ezek a kellemetlen sápadt arcúak még afféle „kis démonokat” is varázsolnak a papírra, mondták. Még a 19. században is mindenképpen ezt tartották róluk a még megmaradt indián törzsek.

Most azonban az s-(sz-)-re és az f-re, erre a két betűre, hangzóra gondoljanak. Az euritmiában úgy kell őket megformálnunk, hogy megláthassuk közöttük a hatalmas különbséget. Az f-nek azt kell kifejeznie, amikor csinálják, hogy nyugodtan úrrá lesznek azon, amit belevarázsolnak a világba. Nyugalommal varázsolják oda. Amikor azután formába öntik, be kell csak hajlítani a kezüket a karjuk felé, ne lógassák, hajlítsák be aktívan, mint amikor oltalmazva takarnak be valamit.

Most az s (sz), - nézzék csak meg, (bemutatják), hogy itt tulajdonképpen tudatosan, önuralommal elhárítanak valamit. Érzik, hogy tudatosan hárítanak el valamit? Ez különösen a két karjuk mozgatása közben létrejövő kapcsolatban rejlik.

Térjünk rá most az sch-(ss-)-re. Aligha ismerhető félre: az sch (ss) odább fúj, elfúj. Amikor felkeltettem önökben a „hess-hess” érzetét, teljesen érthetővé tettem önöknek. Elmúlik és tovaszáll a szellő: huss-huss.

De észre fogják venni majd, hogy az odább fúvó, elfújó sch (ss) minden indulatszóban benne van, minden olyan szavunkban, amelyben még indulat lappang. Rendkívül jellegzetes szavaink vannak ebben a vonatkozásban.

Vegyék kérem most figyelembe, hogy milyen mély jelentősége van annak, amiről a napokban beszéltem, vagyis hogy onnan ered, hogy a dolgokat a különböző nyelvek különböző szavakkal jelölik, hogy a különféle nyelvekben különféle nevei vannak a dolgoknak, hogy a különböző nyelvek szavaikkal különféle dolgokat neveznek meg. Tehát, kint mondtam, a német, amikor „Kopf”-ot (fejet) mond, a fej alakjára, a fej plasztikájára mutat rá, amikor pedig olaszul „testa”-t mondanak, arra utal, ami történik vele, amit tanúsít, ahogyan hagyatkozik. Ez tehát két különböző dolog a két nyelvben. Ha ugyanazt akarná megjelölni az olasz is, mint a német, „Kopf”-nak hangzana olaszul is, amit a német „Kopf”-nak mond.

Ebben a vonatkozásban a nyelvek nagyon eltérnek egymástól. A német nyelv, ha azt vesszük, tulajdonképpen egy plasztikus nyelv. Géniusza voltaképpen szobrász, ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ez rá a rendkívül jellemző, - a német nyelv géniusza szobrász. A román nyelvek géniuszában egy ügyvédből, jogászból van valami, aki megállapít, alátámaszt, hagyatkozik.

Ez jellemzés kíván lenni, egyáltalán nem bírálat. Minden nyelvben a maga géniuszának vérmérséklete és jellegzetessége van. Odáig megy a dolog, hogyha magyarul, vagy finnül hallunk beszélni például, okvetlenül úgy érezzük, hogy hiányzik valami. Nem hallhatunk valakit magyarul beszélni anélkül, hogy ne éreznénk úgy, mintha minden harmadik szó után hiányozna valami. Tulajdonképpen minden harmadik szó után agyon kellene lőnie egy szarvast annak, aki magyarul beszél, mert a magyar nyelv géniusza vadász. A magyar nyelvben jövevényszó tulajdonképpen minden olyan szó, ami nem kapcsolatos a vadászattal. Hallatlanul sok a magyar nyelvben a jövevényszó. Amikor megérkezik Budapestre valaki, azonnal olyan furcsa szavakkal találkozik, mint amilyen például a német nyelvből átvett „kávéház” (Kaffeehaus). Természetesen ezek nem olyan magyar szavak, amilyenekről beszéltem, - a magyar nyelvben rendkívül sok jövevényszó van. De amikor meghallják a magyar nyelvet, mégis egyfajta vadászokhoz, vadászathoz illő dolgot hallanak benne. Ebben ugye nincsen semmi rossz, - az egész emberiség általában a földművelés, a vadászat és a pásztorkodás elemeiből indult el. Csak éppen az olyasvalamiben, mint a magyar nyelv, még egyfajta őserő él. Amúgy pedig a magyar nyelv géniusza vadász, tőlem akár még vadásznőt, Dianát is mondhatnának, csak vegyék figyelembe közben, hogy az istenek a nemiséggel szűkebb értelemben vannak felruházva.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a német nyelv egyenesen mintáz, formába önt, különösen ez fejeződik ki benne. - Ezért találunk itt még sok hallatlanul jellegzetes indulatszót, hiszen a lomb alatt elég egy egeret találnunk, még kígyó sem kell hogy legyen, ha nem marad nyugton, egyfajta tovagördülő és kellemetlen valami, rácsodálkozunk: r-a, és arrább fújjuk: sch (ss). Nem állunk meg azonban a csodálkozásnál, elkövet ugyan nekünk valamit, de kibírjuk: e. Most, ami így halad, odasimul, így, odalapulva halad keresztül-kasul, ahol van egy üreg, keresztülmászik rajta, mélyebbre, magasabbra: 1. Amikor pedig kinn van, megértettük: n, „rascheln” (zörögve zizeg). Itt áll a „rascheln” teljes mintázata.

A sajátos a német nyelvben éppen az, hogy így ugyancsak sok mindent találhatnak meg benne abból, ami valóban a nyelv formálókészségének, plasztikájának, vagyis egy plasztikus nyelvnek felel meg. Ezért tehát nem is lehet talán jelentéktelen dolog, hogy az euritmia éppen német nyelven jöhetett létre a legkönnyebben, hiszen az euritmia éppen megmozgatott plasztika, amelyet ma még a német nyelvből lehetett kialakítani a legkönnyebben. Eredetileg megmozgatott plasztikája volt minden nyelvnek. Bizonyára sok nyelvnek volt még valamiféle erős zeneisége, mint például a magyarnak. A német nyelvben nem sok zeneiség van, viszont a formálókészsége, a plasztikája annál erősebb. Azt pedig, ami arrább fúj, elfúj, szétszór, az sch-t (ss-t), éppen a „rascheln”-ben találhatják meg, ugyanúgy, mint a „huss-huss”-ban.

Az óhéber ember az sch-ben (ss-ben) Jahve leheletét érezte a szélben. Nos, arról beszéltem tegnap, hogyan fogják fel a z-(cet)-hangzót. Azt mondtam, hogy a z (cet) élménye olyasvalami, mint amikor érkezik valami, ami könnyű. A z (cet) élménye, plasztikája onnan ered, hogy az érkező könnyűségre utal. Ha a z-t (a cet-et) szemügyre vesszük, úgy tekintjük majd, mint amikor egy gyermek van előttünk, aki éppen elvesztett valamit, egy tárgyat, amit vettünk neki és hallatlanul szerencsétlennek érzi magát miatta, de ahelyett, hogy megfenyítenénk, meg akarjuk nyugtatni. Mondjuk, nem az anyja, vagy az apja, hanem a nagynénje, vagy a nagyanyja előtt áll tehát, aki „a tűzre éppen rossz fát tett” gyermekkel nagynénihez, vagy nagymamához illő módon viselkedik. A mozdulat, különösen jobb kézzel: „annyi baj legyen, gyermekem!” - Nagyon jó lenne, ha közben szemügyre vennék ezeket a kis jeleneteket, - így nevezném őket. A z-z (cet-et) különösen a karukban és nem a csuklójukban kell érezniük, vagyis amikor lefelé halad a karjuk.

Nos, ezzel lényegében megvizsgáltuk önmagukban véve az egyes hangzókat, de most arról van szó, hogyan találjuk meg a megfelelő módot összefüggéseik előadására. Időnkint most odaillő megjegyzéseket szeretnék tenni majd, hogy fokozatosan eljussunk más területekre is, - a megfelelő helyeken majd mindig művészeti alapokon a pedagógiai és gyógyhatású euritmiára fogok utalni. Amikor tehát rátérek most a pedagógiai hatású euritmiára, az éppen most átismételt hangzók sajátosságaiból szinte kipattanni látják majd a pedagógiát, miközben teljesen nyilvánvaló önök előtt, hogy ahhoz, hogy előadják, eleinte még lehetőleg érzés-tartalmú szavakat kell használniuk. Így tehát valóban az érzések megtartása során térnek a tárgyra és ezzel kelthetik életre, amit egyébként is érezniük kell, hogy az euritmia beszéd, olyan beszéd, amely, hacsak érintetlen érzülettel engedik át magukat neki, mindenképpen érthető. Ha lehetőleg világosan, kifejezetten csinálják ezt meg, például a „rascheln” szóban benne van önöknek minden, csak mindig el kell újból képzelniük, hogy az érzület is benne van, nem csupán a tárgyilagos folyamat. Egy helyen, ha az euritmizálás során oda érünk, megmondom majd, hogy mi minden van meg benne, meg is fogják érezni majd (euritmizálják a szót), a „rascheln” felé fordul például az sch (ss) és az e között az orruk!

Látják tehát, hogy mi minden van az euritmiában, ha hozzáveszik az érzések szubjektív tartalmát is!

Vegyünk most egy másik szót, amelynek hatása jellegzetes lehet. Mondtam ugye önöknek, hogy a c-ben, a k-ban van valami, - a k-ban erősebben van meg, - ami a szellemből kiindulva uralja az anyagot. Tegyük föl, egy kis bőgőmasina van önök előtt, egy igazi kis csibészt látnak, aki nagyon is anyaginak tűnik és ijesztő is egy kicsit, nem tudnak vele versenyezni, megmerevednek, látva, hogyan viselkedik és ennek ellenére is el akarják hessegetni és azt mondják most neki, de euritmizálva, hogy „kusch!” (hallgass!). - Mindenütt van rá lehetőség, hogy ilyesmiket érezzenek, előfordulhat, hogy elfordulnak, görcsöt kapnak valamitől, amire azt mondják, „kusch!” (hallgass!), de végül úrrá lesznek rajta. Csinálják ezt úgy, hogy tisztán lássák a végén az sch-t (az ss-t). Látják, a „kusch”-ban (a „hallgass”-ban) már benne van, hogy el akarják hessegetni.

Nos, ha pedagógusokként kívánnak eljárni, olyan szavak kiválogatásával kell megpróbálkozniuk, amelyekben egyfelől a megformálás plasztikája, másfelől az eközben kifejtett belső élet még mindig érezhető.

Ezek a hangzók az euritmia egyes elemi alkotórészei. Belőlük tevődnek össze azután a szavak. Ha egyszerűen az eszüknek megfelelő módon egy szóban, mondjuk a „rascheln”-ben, vagy egy másikban, ezeket az alkotórészeket, a hangzókat egymás mellé rakják, még nem lesz szó belőlük. Úgy van ez, hogy a szó inkább valamiféle egész már, mintsem gondolnák. Ha a szó nem lenne valamiféle egész, elő sem fordulhatott volna, hogy annyira összezsugorodjon a nyelv, amennyire összetöpörödött. Amikor olvasunk, egyáltalán nem olvassuk el érthetően az egyes hangzókat, hanem elsiklunk a szavak fölött és a hangzókat finoman pendítjük csak meg, így tehát az egyik hangzó mindig a másikba, a következőbe éli bele magát, már a közönséges beszéd során is egymásba mennek át a hangzók. Ezért nem csak az egyes hangzók, hanem mindenekelőtt egymásba történő átmenetük előadására is különös gondot kell fordítanunk. Egy szó előadása csak attól lehet szép. hogy természetes átmenetet teremtenek a hangzók számára egymás között.

Így tehát arra a módra kell majd figyelniük, hogy a hangzók tényleg hogyan következnek egymásból. Ki kellene ezt próbálniuk. Jellegzetes, gyakran előforduló szavakat kellene venniük, egészükben kellene őket megérezniük, mert nem osztjuk már részeikre őket. Vegyenek például egy olyan szót, mint az „und” (és) és próbálják csak meg most folyamatosan, töretlen lendülettel előadni, próbálják meg elkezdeni az n-et, már mielőtt az u-t voltaképpen befejeznék. Ezt ugyanis az euritmiában rendkívül jól meg lehet csinálni. Mielőtt még készen lennénk az u-val, már vigyük át n-be: u-n és azonnal menjünk most a d-be is át; und.

Most az euritmián tanulmányozhatják, hogyan van megalkotva a nyelv géniusza szándékainak belső világa. Azt mondtam, hogy a d a mutató mozdulat. Az euritmiában jön ez létre. Milyen az „und” szó vége tehát? A d-re, a mutató mozdulatra végződik. Általában mit akar az „und”, ott, ahol van? Ezt mondjuk például: Sonne und Mond (Nap és Hold). Megvan már a Nap, a Napról a Holdra mutatunk. Így tehát az euritmiával éppen a nyelvben lévő eredeti mozdulatot kapják meg ismét. Ezt kell megérezniük.

Vegyenek ebből a szempontból egy olyan szót, amely a német nyelvben az egykor még meglévő plaszticitását régen elvesztette már, de amikor azt mondom, hogy régen, egyáltalán nem évszázadokat jelent, hanem azt, hogy nem is olyan régen. Plasztikus szó volt egykor. Biztosan új szó a mai formájában, legalábbis viszonylag új, de még plasztikus volt, amikor a tájszólásból kialakult és tájszólásként ma is megvan még a plaszticitása. Mint mondtam, az ilyen dolgok megérzésében nem szabad megzavarnia bennünket persze a magától értetődően jogos nyelvészetnek. Vegyük tehát a német „Mensch” (ember) szót. Adjuk elő most euritmizálva, de az sch-t (ss-et) vegyük kissé rövidebbre, hogy rövid ideig jelenjen meg: „Mensch”, így. Világosan elhessegetjük itt, a végén.

Ha a „Mensch” szót így adják elő, hogyan érinthet tulajdonképpen valakit? Úgy, hogy benne van az elmúló emberélet, az ember, aki múlandó lény, az ember a szó legátvittebb jelentése szerint, az ember, aki nem egy sokatmondó lény. Ezt mondja meg nekünk a mozdulat az euritmiában, amely a „Mensch” (ember) szót egészében nyújtja.

Van azonban egy tájszó - „Mensch” is, ami egy ugyancsak jelentéktelen kis némbert, fehérnépet, de nem rossz értelemben vett utcalányt jelent: „das Mensch”, ahol az illető jelentéktelen volta hangsúlyozódik igen erősen, a „der Mensch” iránt érzett tragikus színezet pedig, ha azt mondjuk, hogy „das Mensch”, azonnal átcsúszik egy kissé megvető jelentésbe. Ezért van a vicc, ugye, hogy milyen gyalázatos értelme van a szép klasszikus mondásnak, ha egy nőre mondják: „Mindent egybevetve, csak ember volt.” (Nehmt alles nur in allem, sie ist ein Mensch gewesen. - Csak a „sie” névmásból derül ki, hogy egy nőre mondják, az „ein” névelőből nem derül ki, hogy a der, vagy a das Mensch-re gondoltak-e. - a ford.)

Lehetőségünk van tehát arra, hogy az euritmia plasztikus mozdulatai, taglejtései során mélyen megérezzük a szavakban rejlő értelmet, a szavak lényegét.

Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogyan teszi az euritmia szükségessé, hogy a hangzókból álló szavak során ismét belső lényegükre térjünk át, arra, amire vonatkozik a szó. Ha egymás mellett látnak előadni valamit, ami látszólag ugyanaz, különböző voltukat, különféle jellegüket mégis észre tudják venni az euritmiában. (Az egyik euritmista a „Kopf”, a másik a „testa” szót euritmizálja.) Ugye látják, hogy olyan érzésük támad a „Kopf” szónál, mintha valamiféle kerekded dolgot akarna csinálni valaki, kerek formát akarna megmintázni, a „testa”-nál pedig azt akarja, hogy okvetlenül igaza legyen! A legmélyebb jellegzetességében érzékelik tehát, hogy lényege szerint mit akar kifejezni valamilyen szó.

De be is kell ezt tartaniuk. Akkor majd meglátják, hogy a különféle nyelvek jellegzetessége az euritmiában mennyire bensőségesen és nagyszerűen tárul a szemük elé. Mindenütt megérezhetik majd a különféle nyelvek szemük elé táruló jellegét.

Vegyük egy német vers néhány sorát, hogy szemléltessük ezt:

Es stand in alten Zeiten ein Schloss, so hoch und hehr.
Weit glänzt es über die Lande bis an das blaue Meer.

(Állt egykoron az ódon vár, büszkén, fenségesen.
A táj fölött ragyogva, túl a kéklő tengeren.)

Meglehetősen lassan csináljuk, az összes hangzókkal, hogy kiderüljön közben a jellegzetesség. (Az euritmisták előadják, utána egy francia és egy angol verset is.) Akik ott voltak Ilkley-ben, emlékeznek majd rá, hogy ott arról beszéltem, hogy az angol nyelvet egy olyan nyelvnek tekintjük, amelynek a hullámzó tengerrel van dolga. Láthatják, hogy az euritmiában derül ki a legvilágosabban, hogy milyen erősen jellemző az angol nyelvre a hullámok fölötti uralom. (Ezután egy magyar verset euritmizáltak.)

El sem tudjuk képzelni magunkat másképpen magyarnak, mint szilárdan belehelyezve a világba, ez él a magyar nyelvben és az előadás (a magyar vers előadása) során éppen azt érzékelhetik, ahogyan erdőkön és mezőkön kóborolunk át.

Az orosz nyelv tulajdonképpen csak jelzi, voltaképpen csak megpendíti a szavak lényegét. Egy olyan nyelv, amely a szavak lényegéhez még nem ért el, a lényegük felé tartó nyomot követi csak, mindenütt a jövőre utal.

Most még azt szeretném, ha összevetnének két dolgot, amelyen meg fogják majd látni, milyen erősen kiderül majd a jellegük. Ezt érezniük kell, máskülönben nem találják meg az euritmiában a helyüket. Ami az euritmiába vezet, nem lehet pusztán intellektuális, elméleti út, hanem a dolog megérzésébe kell vezetnie. Hasonlítsák tehát össze most egy orosz és egy francia vers euritmizálását. Próbálják megérezni, mennyire különbözőek. (Elsőnek az orosz verset adják elő.) Ugye látják, hogy az orosz versnél mennyire csak a szavak lényegének nyomát követik és kísérlik meg érzékelni, míg a másik versnél, (bemutatják a francia verset), a franciánál, a szavak lényege előtt, elől táncolnak el. Mindenképpen a szavak lényege előtt van ez. Látják kérem, ez a két jellegzetesség valóban úgy van egymással, mint a nappal és az éjjel, mint két ellentett pólus.

Ha mindazt végiggondolják, ami olyan világosan kiderül itt, azt kell mondaniuk, hogy az euritmia képes arra, hogy teljesen világosan napfényre hozza a nyelvben testet öltött lényeget és általában véve a nyelv jellegzetességét. Ennélfogva különösen azt tudja kifejezni, ami a nyelv mögött rejlik, és ami a nyelv mögött rejlik, annak ki is kell fejeződnie.

Ennek során valamiféle meghatározott dologból induljunk ki. Amikor beszélünk erről, absztrakt, vagy absztrakt dolgokra utaló és konkrét dolgokra utaló szavakat különböztetünk meg. Arról van szó, hogy valami absztrakt dologra utaló szónál egészen más érzésünk van, mint egy konkrét szónál. Ha se nem béka, se nem hal valaki és elfogulatlanul, elevenen érez, ha nem úgy hallgatja a beszédet, mint a béka, vagy a hal, olyan érzése támad egy absztrakció hallatán, mintha kivájták volna, üres lenne. Az absztrakció hallatán olyan lesz belül, mint egy gleccser. Ebben a vonatkozásban bele kell nevelnünk magunkba érzéseket, ugye? Fogékonyaknak kellene lennünk például már olyan dolgok iránt is, amelyek persze kimondva paradoxonnak hangzanak. De aki bele akarja magát élni a nyelvbe és ezzel együtt az euritmiába, éppen ilyen érzéseket kell kialakítania.

Kantot olvasnak. - önök mindannyian művelt emberek, tudják ugye, hogyan néz ki, ha valaki Kantot olvassa, - még ha saját maguk esetleg nem is olvasták (vidámság a teremben). Miért hat ez olyan humorosan önökre? Azt gondolják, hogy ez nem lehet? Rögtön be fogom bizonyítani, hogy teljesen egyenértékűen megtehetik. Csak kellemetlen, ha Kantot olvassák a városban, az olvasó-, vagy a tanteremben. Nem igazán illik oda. De próbálják meg csak nagy hidegben, a Mont Blanc tetején olvasni Kantot! Azonnal meg fogják látni, hogy mennyire megfelelő. Kant, ugye, elejétől végig absztrakt. Ha tényleg jeges a légkör, ahol olvassák, kiválóan odaillik, ilyenkor az absztrakcióhoz mindenképpen hozzáillő az érzés.

Konkrét dolgokat a meleg kályha mellett kell olvasni, vagy megbeszélni, nem a Mont Blanc tetején. Eltölt bennünket, nem pedig kiváj.

Most pedig egy olyan összefüggés keretében, amikor absztrakt módon kell felfogniuk valamit, próbálják meg valóban jelezni a dolog absztrakt voltát. Ezúttal vegyünk egy absztrakt szót. Természetesen a dolog egyelőre ugyancsak relatív, hiszen ami az egyik embernek absztrakció, a másiknak attól még konkrét lehet. De vegyünk valami nagyon absztrakt dolgot és jelezzék nekünk a mozdulatot, vagyis általában az absztrakció mozdulatát. Tegyük fel, hogy valahol a „háromszög” szó fordul elő valamivel kapcsolatban és rá akarnak mutatni, hogy ez egy absztrakció. Úgy kell csinálni, hogy ez a mozgás adódjék, ha erre van elől és erre hátul (lejárja a mozgást a teremben, 1. a rajzon). Vállalják a kivájt állapotot, ezt a kellemetlen feladatot, mintha a hordó elülső oldalát képeznék, - a bor nem önök előtt, hanem önök mögött van, eltakarják, - hogy nyersen fejezzem ki magamat. Az absztrakció: egy hordó elölnézetben.

Most csinálják meg a konkrét dolgot, például a „békát”, vagy a „halat”, mondjuk, valamit, ami tényleg konkrét, látni lehet. Nos, egy ilyen mozgás a konkrét dolog lényege (1. a rajzot). Ha ilyen mozgást végeznek, azt képzelhetik, hogy önök előtt van a bor. Védelmükbe veszik. Úgy érzik, hogy önök fejezik ki azt, ami valamit színültig tölt.

Most, mondjuk, a helyeslést, vagy a tagadást akarják kifejezni, euritmizálni, előbb a helyeslést, igen erőteljesen.

igen

A fiú elhagyja a szülőházát. Bíznak benne, elengedik, hiszen úgyis visszajön majd. Visszajössz majd! - mondja az apja. Csinálják meg: „Visszajössz majd!” - Fejezzék ki benne világosan, hogy helyeselnek. Mivel fejezzük ki, hogy helyeselünk? A lépéssel. A helyeslést azt fejezi ki, ha (jobbra) előre lépünk, a mozgásba mintegy belehelyezzük az i-mozdulatot, az állítást. A helyeslés tehát a hátulról előre megtett lépés.

nem

A tagadás. - Tegyük fel, hogy meg akar egy gyermeknek valaki tiltani valamit, amit tett: „Ezt még egyszer ne tedd!” Ha erőteljes tagadást akarnak kifejezni, hátra kell (balra) lépniük. Ezek csak a legegyszerűbb dolgok.

Így térhetünk rá az egyes szavak megnyilvánuló lényegéről belső, bennük rejlő logikájukra. Ténylegesen jobban kijön belőlük azután a jellegzetességük. Ha egy költeményt euritmizálunk valamelyik nyelven és az egyes hangzókra figyelünk, inkább a nyelvi jelleg domborodik ki, ha viszont a dolgok most egymás után megismerendő másik oldalára, a nyelvben kifejeződő belső logikára térünk rá, inkább a népi jellegzetességet fejezi ki.

Vegyük most az átmenetet a nyelv logikájához, mondjuk a csodálkozáshoz. Ha egy csodálkozást kifejező összefüggés fordul valahol elő, csináljanak ott egy csodálkozó mozdulatot, á- mozdulatot és ennek kell összeolvadnia a többi hangzóval, de úgy, hogy benne legyen mind a kettő. Nagy tanulmányozandó területet jelent, hogy a nyelvi logika érzésbeli tartalmának jellemzésével hogyan kapjuk meg a hangzókapcsolatot: „Á, milyen szép!” - Illesszék össze tehát ezt a két dolgot, a rácsodálkozás elvégzett mozdulatát és az „Á, milyen szép!” hangzókapcsolatot úgy, hogy együtt legyen benne mind a kettő. Elképzelhető, hogy mindig az érzésbeli tartalom szerint meghatározva és színezve az egész hangzókapcsolatba be lehet illeszteni majd a többi magánhangzót is.

A rácsodálkozás mozdulatát mindenképpen össze kell kapcsolnunk az egyes hangzókkal, a hangzók megformálásban benne kell lennie a rácsodálkozásnak.

Nos, holnap majd hasonló mozdulatokat elemzünk azután.