Akkoriban Hans Kraemer egy a 19. sz. kulturális vívmányait összefoglaló másik gyűjteményes művet adott ki. Ez a megismerés, a technika, a szociális fejlődés egyes ágaira vonatkozó hosszabb értekezésekből állt.

Engem az irodalmi élet bemutatására kértek fel. Így a 19. század fantázia-világának a fejlődésével is foglalkoznom kellett. Nem úgy írtam le az irodalmi életet, mint egy filológus, aki az ilyen dolgokat a „források alapján” dolgozza ki, hanem azt írtam le, amit a fantázia-világ kibontakozásával kapcsolatban belsőleg átéltem.

Ennek a munkának is azért volt számomra jelentősége, mert a szellemi élet jelenségeiről kellett beszélnem anélkül, hogy a szellemi világ átéléséről beszélhettem volna. A tulajdonképpeni szellemi impulzusokról, amelyek a szellemi világból jönnek és a költészetben élik ki magukat, hallgatnom kellett.

Ebben az esetben is ott volt előttem, hogy a lélek mindennapi tudatával hogyan áll szemben valamely jelenséggel, ha ennek a tudatnak a tartalmát nem aktivizálja úgy, hogy felemelkedjék vele a szellemi világba.

Még jelentősebben éltem át ezt a szellemi világ „kapuja előtt állást” egy értekezésben, amelyet egy másik mű számára írtam. Ez nem volt egy egész évszázadot összefoglaló mű, hanem olyan tanulmányok gyűjteménye, amelyekben az élet és a megismerés különböző olyan területeit kellett leírnom, ahol ezeknek a kialakulásában az emberi „egoizmus” a hajtóerő. Ezt Arthur Dix adta ki, „Der Egoismus” címmel és teljesen megfelelt a 19. és 20. század fordulóján a kor ízlésének.

A 15. sz. óta az élet minden területén érvényesülő intellektualizmus, ha igazi mivoltában nyilatkozik meg, az „egyes emberek lelki életében” gyökerezik. Ha az ember a szociális életben intellektuálisan nyilatkozik meg, akkor ez nem igazi intellektuális megnyilatkozás, hanem annak csak utánzása.

Hogy a szociális érzés ennyire igény lett ebben a korban, annak egyik oka az, hogy az intellektualitásban az ember ezt az érzést eredendően belsőleg nem éli át. Az emberiség ezen a téren is a leginkább arra vágyik, amije nincs.

Nekem jutott az a feladat, hogy a könyv számára „az egoizmus a filozófiában” c. részt írjam meg. Értekezésemnek csak azért lett ez a címe, mert a könyv főcíme igényelte ezt. Tulajdonképpen ez kellett volna, hogy legyen: „Az individualizmus a filozófiában.” Megkíséreltem Thalestől kezdve rövid áttekintést adni a nyugati filozófiáról és kimutatni, hogy a filozófiai fejlődés célja eljuttatni az embert oda, hogy a világot eszmékben élje át, ahogy ezt a megismerésre és a morális életre vonatkozólag a Philosophie der Freiheitben leírtam.

Értekezésemmel megint a „szellemi világ kapuja” előtt álltam. Leírtam, milyenek az emberben a kozmikus tartalmakat megnyilatkoztató eszmék. Ezek arra az átélésre várnak, amelynek révén a lélek az eszmékben a szellemi világba jut. Itt megálltam. Itt olyan belső világ van előttünk, amely megmutatja, milyen messzire jut az ember a világ megértésében a puszta gondolkodással. - Mindebből látható, hogy mielőtt elkezdtem volna a szellemi világról szóló nyilvános előadásokat, az antropozófiát megelőző lelki életet a legkülönbözőbb szempontokból írtam le. Ez egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy az antropozófiát képviseltem. Mert az így kialakult világképnek az antropozófia nem mond ellent, inkább kitágítja és továbbfejleszti.

Ha az ember, mint misztikus kezdi leírni a szellemi világot, mindenki mondhatja, hogy személyes élményeiről beszél, hogy szubjektív dolgokat ír le. A szellemi világból azonban nem azt a feladatot kaptam, hogy ezt a misztikus utat járjam.

Az én feladatom abban állt, hogy előkészítsem a talajt az antropozófiának, amely olyan objektív, mint a tudományos gondolkodás, feltéve, hogy ez nem áll meg a fizikai tények számbavételénél, hanem átfogó megértésre törekszik. Amit tudományosan, vagy filozófiailag ismertettem, amit Goethe eszméivel kapcsolatban természettudományosan ismertettem, arról lehetett vitatkozni. Ezt lehetett többé vagy kevésbé helyesnek, vagy helytelennek tartani; jóllehet teljes mértékben az objektív tudományosságra törekedtem. — Ebből a misztikus elemtől teljesen mentes megismerésből hoztam azután a szellemi világ átélését. Amint az a „Mystik” és a „Christentum als mystische Tatsache” c. könyveimből is kitűnik. A misztika fogalmát ennek az objektív megismerésnek az értelmében tárgyaltam. Ez különösen látható a „Theosophie” felépítésén. A könyvnek minden mondata szellemi látáson alapszik. Semmi olyat nem mondok benne, ami nem szellemi látásból ered. A könyv elején a szellemi látás természettudományos eszmékben jelentkezik, azután fokozatosan emelkedik fel a magasabb világokba és egyre inkább a szellemi világ szabad felépítésén dolgozik. De ez a felépítés úgy nő ki a természettudományos elemből, mint a növény virága a szárból és levelekből. — De mint ahogy a növényt nem látjuk a maga teljességében, ha a virág nélkül nézzük, úgy a természetet sem éljük át a maga teljességében, ha nem emelkedünk fel a fizikailag észlelhetőtől a szellemiséghez.

Így arra törekedtem, hogy az antropozófiában a tudomány objektív folytatását adjam és ne valami szubjektívet állítsak a tudomány mellé. - Hogy az emberek éppen ezt a törekvést nem értették meg, az magától értetődik. Azt tartották, hogy a tudomány lezárult azzal, ami az antropozófia előtt van és semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy a tudományos eszméket olyan élőkké tegyék, hogy ez a szellemiség megértéséhez vezessen. A 19. század második felében kialakult gondolkodási szokások bűvöletében éltek. Nem volt bátorságuk, hogy a puszta fizikai megfigyelés béklyóit lerázzák; féltek, hogy olyan területre lépnek, ahol mindenki szabadjára ereszti fantáziáját.

Ilyen volt belső orientáltságom, amikor 1902-ben Marie von Sivers és én a Teozófiai Társaság német szekciójának vezetőségébe kerültünk. Marie von Sivers egész lényéből következett, hogy attól, amit csináltunk, minden szektaszerűség távol maradjon és a dolognak olyan jelleget adjunk, amellyel ez az általános szellemi és kulturális életbe beleilleszkedik. Marie von Sivers-et intenzíven foglalkoztatta a drámai, a deklamáló és recitáló művészet és ezen a területen a legjobb párizsi intézetekben kapott kiképzése révén képességei a legmagasabb fokra fejlődtek. Amikor Berlinben megismertem, még folytatta tanulmányait, hogy a művészi beszéd különböző módszereit elsajátítsa.

Marie von Sivers és köztem rövidesen komoly barátság szövődött.

Ez a barátság hozta magával, hogy a legkülönbözőbb területeken és a legszélesebb körben működtünk együtt. Nemsokára életünk tartalmává lett az antropozófiának és a költői és recitáló művészetnek is az ápolása.

Ennek a közösen folytatott szellemi életnek kizárólag az antropozófia világba való kivitele állt a középpontjában, egyelőre a Teozófiai Társaság keretein belül.

Marie von Sivers első közös londoni látogatásunk alkalmával sokat hallott Wachtmeister grófnőtől, Blavatsky intim barátnőjétől, Blavatskyról és a Teozófiai Társaságról és annak fejlődéséről. A grófnő nagyon jól ismerte azt, ami szellemi tartalomként egykor a Társaságba beáradt és azt is, hogyan ápolták tovább ezt a szellemi tartalmat.

Amikor arról beszéltem, hogy a Teozófiai Társaságon belül lehetett megtalálni azokat az embereket, akik a szellemi világból jövő közléseket hallani akarták, akkor nem azokra gondoltam, akik nyilvántartott tagjai voltak a Társaságnak. Bár nemsokára ezek közül is sokan álltak megértéssel az általam képviselt szellemi megismeréssel szemben.

A tagok nagy része azonban a Társaság egyes vezetőinek fanatikus híve volt. Esküdtek azokra a dogmákra, amelyeket ezek a nagyon szektaszerűen működő vezetők hoztak létre.

Nekem antipatikus volt a Társaságban uralkodó trivialitás és dilettantizmus. Csak az angol teozófusoknál találtam meg azt a belső tartalmat, amely még Blavatskytól származott és amelyet abban az időben Annie Besant és mások is hozzáértéssel ápoltak. Én magam sohasem tudtam volna abban a stílusban működni, amelyben ezek a teozófusok. De azt, ami körükben élt, olyan szellemi centrumnak láttam, amelyhez méltóan lehetett kapcsolódni, ha az ember a szellemi megismerés terjesztését komolyan vette.

Így tehát Marie von Sivers-szel nem a Teozófíai Társaság tagságára számítottunk, hanem azokra, akik jöttek és szívvel-lélekkel ott voltak, ha komoly szellemi tartalmakat kaptak.

Működésünk a Társaság akkori összejövetelein indulásnak jó volt. De ez csak egy részét alkotta tevékenységünknek. A fő dolog az volt, hogy nyilvános előadásokat tartsak, mert ezeken olyan közönséghez beszéltem, amely kívül állt a Társaságon és előadásaimra azok tartalma miatt jött. — Akik ezen az úton ismerték meg a szellemi világokra vonatkozó mondanivalómat és akik valamilyen „teozófíai irányzattal” foglalkozva találták meg az utat hozzá, azokból alakult ki a Teozófíai Társaság keretén belül az, ami később az Antropozófiai Társaság lett.

A vádak között, amelyeket a Teozófíai Társaságban folytatott működésem miatt ellenem felhoztak, és pedig a Társaság részéről is, az is szerepelt, hogy a Társaságot, amelynek már neve volt a világban, ugródeszkaként használtam fel arra, hogy saját szellemi megismerésem útját egyengessem.

Erről még csak beszélni sem lehet. Amikor a Társaság meghívásának eleget tettem, ez volt az egyetlen olyan intézmény, amelyet komolyan lehetett venni, mert intenzív szellemi életet éltek benne. És ha a Társaság szellemisége, magatartása, működése olyan maradt volna, amilyen belépésemkor volt, én és barátaim sohasem léptünk volna ki. A Teozófíai Társaságon belül külön tagozatként lehetett volna az Antropozófiai Társaságot hivatalosan is megalapítani.

De már 1906-tól olyan jelenségek mutatkoztak a Társaságban, amelyek ijesztő módon mutatták annak hanyatlásait.

Habár már előbb, Blavatsky idejében is, mondták a kívülállók, hogy ilyen jelenségek észlelhetők, a század elején még az volt a helyzet, hogy a Társaság a szellemi munka komolyságával kiegyenlítette az előforduló hibákat. Ezeket meg is vitatták.

1906 óta azonban a Társaságban, amelynek a vezetésére a legcsekélyebb befolyásom sem volt, olyan jelenségek mutatkoztak, amelyek a spiritizmus kinövéseire emlékeztettek és amelyek szükségessé tették, hogy egyre inkább hangsúlyozzam: a Társaság vezetésem alatt álló részének ezekhez a dolgokhoz abszolút semmi köze. Ezeknek a csúcspontja volt, amikor egy hindu fiúról azt állították, hogy őbenne fog Krisztus új földi életében megjelenni. Ennek az abszurdumnak a terjesztésére a Társaságon belül egy külön társaságot alapítottak, a „Stern des Ostens” társaságot. (Kelet Csillaga) Számomra és barátaim számára teljességgel lehetetlen volt, hogy ennek a külön társaságnak a tagjait felvegyük a német szekció tagjai közé, annak ellenére, hogy Annie Besant a társaság elnöke, ezt erőltette. És mert ezt nem tehettük, 1913-ban kizártak a Társaságból. Kényszerítve voltunk tehát arra, hogy az Antropozófiai Társaságot, mint önálló táraságot megalapítsuk.

Ezzel az események leírásában messze előrementem; de erre szükség volt, mert csak ezek a későbbi események világítják meg azokat a szándékaimat, amelyek miatt a század elején a Teozófiai Társaságba beléptem.

Amikor 1902-ben Londonban először beszéltem a Teozófiai Társaság kongresszusán, azt mondtam, hogy az egyes szekciók dolga a centrumba bevinni azt, amit reprezentál; és élesen kihangsúlyoztam, hogy a német szekcióval elsősorban ez a szándékom. Világosan megmondtam, hogy ez a szekció sohasem fog merev dogmák szerint működni, hanem az önálló szellemi kutatás helye lesz és az egész társaság közös összejövetelein szeretne az igazi szellemi élet ápolása terén a kölcsönös megértés jegyében részt venni.