Fájdalmasan érint, ha az újabb eszmefuttatásokban az antropozófiával kapcsolatban újra és újra azt olvasom, hogy a világháború az emberek lelkében olyan hangulatokat keltett, amelyek kedveznek mindenféle „misztikus” és hasonló szellemi áramlatnak és azután ezek között említik az antropozófiát.

Ezzel szemben az igazság az, hogy az antropozófiai mozgalmat a század elején indítottuk el és azóta semmi olyan lényegeset nem hoztunk benne, amihez nem a szellem belső élete adta volna az indítékot. Két és fél évtizeddel ezelőtt szellemi benyomásokból származó tartalmak éltek bennem. Ezeket előadásokon, értekezésekben, könyvekben közöltem a világgal. Amit tettem, szellemi impulzusra tettem. Lényegében minden témát a szellemiségből hoztam. A háború idején olyan témákról is beszéltem, amelyekhez a kor eseményei adtak indítékot. De ezt egyáltalán nem azzal a szándékkal tettem, hogy a kor hangulatát kihasználjam az antropozófia terjesztésére; hanem mert voltak emberek, akik bizonyos eseményeket a szellemi megismerés megvilágításában akartak látni.

Mindig arra törekedtem, hogy az antropozófia úgy fejlődjék, ahogy az a szellemiségből folyó belső ereje alapján lehetséges. Lehetetlen dolog úgy beállítani, mintha az antropozófia a háború idején a lelkek sötét mélyeiben élő érzésekből akart volna valamit is a maga hasznára fordítani. Igaz, hogy az antropozófia iránt érdeklődők száma a háború után megnőtt, hogy az Antropozófiai Társaság taglétszáma emelkedett; de figyelembe kell venni, hogy mindez semmit sem változtatott azon, ahogy az antropozófiát csináltuk. Ez a század eleje óta semmit sem változott. - Az a forma, amelyet az antropozófiának belső szellemi tartalma szerint adni kellett, meg kellett hogy küzdjön a németországi teozófusok több irányú ellenállásával.

Itt volt mindenekelőtt az a kérdés, hogyan lehet igazolni a szellemi megismerést a kor „tudományos” gondolkodása előtt. Hogy ez az igazolás szükséges volt, arról már többször is beszéltem. Azt a gondolkodásmódot alkalmaztam, amely a természeti megismerésben joggal nevezhető „tudományosnak” és ezt alakítottam ki a szellemi megismerés számára. Ezzel a természeti megismerési mód a szellemi megfigyelés számára mindenesetre valamelyest más lett, mint a természeti megfigyelés számára; de azt a jelleget, amelynél fogva „tudományosnak” mondható, megtartotta.

A szellemi megismerés ilyen tudományos jelleggel való felruházása iránt azoknak, akik a század elején a teozófiai mozgalom hordozóinak tekintették magukat, nem volt érzékük és nem is érdekelte őket.

Ezek a dr. Hübbe-Schleiden köré csoportosult emberek voltak. Hübbe-Schleiden mint Blavatsky személyes barátja, már a nyolcvanas években alapított egy teozófiai társaságot. Maga Blavatsky is részt vett ennek az alapításában. Hübbe-Schleiden „Sphinx” címmel egy folyóiratot is adott ki, amelyben a teozófiai világszemlélet értelmében írt. - Ez az egész mozgalom azonban halódott és abban az időben, amikor a Teozófiai Társaság német szekciója megalakult, már csak néhány emberből állt. Mint valami betolakodóra néztek rám. - Ezek az emberek azt várták, hogy Hübbe-Schleiden „tudományosan indokolja” a teozófiát. És az volt a véleményük, hogy amíg ez nem következik be, addig német területen ilyen irányba egyáltalán ne történjék semmi. Amit csinálni kezdtem, azt zavarónak, káros dolognak tartották. De nem húzódtak minden további nélkül vissza, mert hiszen a teozófia mégis csak az ő ügyük volt; és ha ezen a területen valami történt, nem akartak a háttérben maradni.

Mit értettek mármost azon a „tudományosságon”, amelyet Hübbe-Schleidennek kellett volna hoznia és amellyel a teozófiát be lehetett volna bizonyítani? Az antropozófiát mindenesetre nem. Hanem a természettudományos elméletek és hipotézisek felállításának atomisztikus alapjait értették. A természet jelenségeit úgy magyarázták, hogy a világ szubsztanciájának valamilyen ősi részei az atomok, ezek aztán molekulák csoportjává álltak össze. Valamely anyag azáltal lett, hogy az atomok bizonyos struktúrái molekulákként jelentek meg.

Ezt a gondolkodásmódot példának tekintették. Komplikált molekulákat konstruáltak, amelyek — szerintük - a szellemi működés alapjait is képezték. A kémiai folyamatok a molekuláris struktúrán belüli folyamatok eredményei; és a szellemi folyamatokra vonatkozóan is hasonlót kell keresni.

Számomra ez az atomizmus abban az értelmezésben, amelyet a természettudományban kapott, már ezen belül is valami egész lehetetlen dolog volt. És hogy az ember ezt még a szellemiségre is át akarta vinni, azt a gondolkodás olyan háborodottságának láttam, amelyről komolyan még csak beszélni sem lehet.

Ezen a területen mindig nehéz volt az antropozófiát megindokolnom. Egyesek már régebben azt állítják, hogy az elméleti materializmus túlhaladott dolog, ha tehát az antropozófia a tudomány materializmusáról beszél, nyitott ajtókat dönget. Én viszont úgy láttam, hogy a materializmusnak az a fajta legyőzése, amelyről beszélnek, éppen a materializmus konzerválásához vezet.

Számomra kevéssé volt érdekes az, hogy az atomok tisztán mechanikus, vagy másmilyen működését fogadják el a materiális történések világában. Hanem az volt érdekes, hogy a gondolkodásra alapított szemlélet az atomokból, a világ legkisebb részeiből indul ki és keresi az átmenetet az organikus szférához, a szellemiséghez. Én viszont úgy láttam, hogy az egészből, mint olyanból kell kiindulni. Atomok, vagy atomisztikus struktúrák ugyanis csak eredményei lehetnek a szellemi hatásoknak. A goethei természetszemlélet szellemének megfelelően nem valamilyen gondolati konstrukcióból akartam kiindulni, hanem a meglátott ősjelenségből. Mindig meggyőző volt számomra, amit Goethe mondott, hogy ami tényszerű, az már teória és hogy emögött ne keressen az ember semmit. Hogy amit az érzékek közvetítenek, azt fogadja el mint természetet, és a gondolkodást csak arra használja, hogy a bonyolult, az összetett jelenségektől, amelyek nem áttekinthetők, eljusson az egyszerűekhez, az ősjelenségekhez. Akkor meglátja, hogy a természetben szín- és más észleleti kvalitások vannak, amelyekben szellem működik; de sohasem jut az észlelhető világ mögött valamilyen atomisztikus világhoz. Ami ugyanis az atomizmusból érvényes lehet, az éppen a fizikai világhoz tartozik.

Hogy a természet megértésében valamilyen előrehaladás történt volna, azt az antropozófia nem tudja elismerni. Ami újabban ezen a területen az olyan nézetekben megnyilatkozik, mint Mach nézetei is, az ugyan valamilyen kezdeményezés az atom- és molekuláris konstrukció elhagyására; de ugyanakkor azt mutatja, hogy ha elhagyják, el is veszítenek minden realitást. Mach már csak úgy beszél a fogalomról, mint ami az érzékszervi észleleteket ökonomikusan egybefoglalja, de nem úgy, mint ami a szellemi realitásban él. És az újabbaknál sincs ez másképpen.

Ezért az, ami itt az elméleti materializmussal szemben megnyilatkozott, nem volt kevésbé messze az antropozófiában élő szellemiségtől, mint a 19. sz. utolsó harmadának a materializmusa. Amit akkor az antropozófia a természettudományos gondolkodással szemben felhozott, az ma nem kisebb, de sokkal nagyobb mértékben áll.

Hogy ezeket a dolgokat életrajzomban megemlítem, teoretizáló betoldásnak látszhat. Számomra nem az; mert ami ezeknek a fejtegetéseknek a tartalma, az nekem élményt jelentett, sokkal jelentősebbet, mint amilyen kívülről valaha is ért.

Mindjárt a Teozófiai Társaság német szekciójának az alapításakor szükségesnek láttam, hogy saját folyóiratunk legyen. Ezért Marie von Sivers és én egy havi folyóiratot adtunk ki „Luzifer” címmel. A nevet természetesen semmilyen összefüggésbe nem hoztuk azzal a szellemi hatalommal, akit később Lucifernek, Ahrimán ellenpólusának neveztem. Az antropozófía tartalma abban az időben még nem volt annyira kidolgozva, hogy ezekről a hatalmakról már szó lehetett volna. - A név egyszerűen „fényhordozót” jelentett.

Bár eleinte az volt a szándékom, hogy a Teozófiai Társaság vezetőségével összhangban dolgozzam, mégis kezdettől fogva éreztem, hogy az antropozófiában olyasvalaminek kell megszületnie, ami a saját csírájából fejlődik ki, anélkül, hogy tartalmában függene attól, amit a Teozófiai Társaság tanít. - Ezt csakis egy ilyen folyóirat segítségével valósíthattam meg. És amit a lapban írtam, abból nőtt valóban ki az, ami ma az antropozófia.

Így történt, hogy mintegy Mrs. Besant védnöksége alatt és jelenlétében megalakult a német szekció. Akkoriban Berlinben Besant is tartott egy előadást a teozófia céljáról és principiumairól. Nem sokkal később felkértük, hogy több német városban is tartson előadásokat. Ezeket meg is tartotta Hamburgban, Berlinben, Weimarban, Münchenben, Stuttgartban és Kölnben. - Ennek ellenére, nem azért mintha részemről ez irányban bármi is történt volna, hanem a dolog belső szükségszerűségéből folyóan, a teozófia visszafejlődött, az antropozófia pedig, belső feltételei által hordozva, mindjobban kibontakozott.

Marie von Sivers mindezt azzal tette lehetővé, hogy nem csak komoly anyagi áldozatot hozott, hanem egész munkaerejét is az antropozófiának szentelte. - Eleinte csak a legprimitívebb körülmények között tudtunk dolgozni. A „Luzifer” legnagyobb részét én írtam. Marie von Sivers intézte a levelezést. Ha egy szám kész volt, mi magunk csináltuk a keresztkötéseket, címeztük meg, ragasztottuk a bélyegeket és vittük a példányokat egy ruháskosárban a postára.

A lap csakhamar nagyobb terjedelemben jelent meg, mert egy Rappaport nevű bécsi úr, aki „Gnosis” címen egy folyóiratot adott ki, azt az ajánlatot tette, hogy a két lapot egyesítsük. Így jelent meg azután a lap „Luzifer-Gnosis” címmel. Rappaport egy ideig a kiadásokat is részben fedezte.

A „Luzifer-Gnosis” jó lap lett, eléggé el is terjedt. Egyes elfogyott számokat utána is kellett nyomni. Tehát nem volt vele baj. És az antropozófia is aránylag rövid idő alatt annyira elterjedt, hogy engem több városba is hívtak előadásokat tartani. Az egyes előadásokból sok esetben előadás-sorozatok lettek. Eleinte igyekeztem a lap szerkesztését előadói tevékenységem mellett is ellátni. A számok azonban nem tudtak kellő időben megjelenni, néha hónapokat is késtek. És így az a sajátságos helyzet állt elő, hogy egy folyóirat, amelynek minden száma csak növelte az előfizetők számát, szerkesztőjének túlterheltsége miatt nem tudott megjelenni többé.

A folyóiratban tudtam először a nyilvánosságnak elmondani azt, ami antropozófiai működésem alapja lett. Itt tudtam először elmondani, hogy az embernek, ha önálló szellemi látással akar megismeréshez jutni, milyen erőfeszítéseket kell tennie. A „Wie eriangt man Erkenntnisse der höheren Welten” az egyes számokban folytatásokban itt jelent meg. Ugyanígy „Aus der Akasha-Chronik” címen szintén folytatásokban megjelenő tanulmányokkal vetettem meg az alapját az antropozófiai kozmológiának is.

Ezekből nőtt ki az antropozófiai mozgalom és nem abból, hogy valamit is átvettem volna a Teozófiai Társaságtól. Ha szellemi megismerésem leírásánál a Társaság tanaira néztem, ez csak azért történt, hogy korrigáljam azt, amit ezekben tévesnek láttam.

Szólnom kell itt valamiről, amit ellenfeleim félreértések ködébe burkolva mindig újra előhoznak. Belső okokból nem is kellene beszélnem erről, mert nem volt hatással fejlődésemre, sem nyilvános működésemre. És mindazzal kapcsolatban, amit itt leírok, tisztára „magánügy” maradt. Ez a Teozófiai Társaságon belül működő „ezoterikus iskolába” való felvételem.

Ez az ezoterikus iskola Blavatskyra nyúlik vissza, aki a Társaságban egy kis belső kört hozott létre, ahol azt mondta el, amit az egész társaság számára nem akart elmondani. A szellemi világ más ismerőihez hasonlóan nem tartotta megengedhetőnek, hogy az ember bizonyos mélyebb tanításokat szélesebb körben közöljön. - Mindez azzal a móddal függ össze, ahogy Blavatsky maga is a tanításokhoz jutott. Mert mindig megvoltak azoknak a tanoknak a tradíciói, amelyek régi misztériumiskolákra vezethetők vissza. Ezeket a tradíciókat különböző társaságok ápolják és szigorúan őrködnek a fölött, hogy a tanokból a társaság útján semmi se szivárogjon ki.

De bizonyos oldalról helyénvalónak találták, hogy ezeket a tanokat Blavatskyval közöljék; ő azután azt, amit így kapott, hozzáfűzte a saját belső világában kapott megnyilatkozásokhoz. Mert Blavatskynak. akárcsak a régi misztériumvezetőknek - ajátos atavisztikus képessége volt. Ez azonban valamilyen álomszerű, letompított, a tudati lélek korában már nem időszerű tudatállapotban jelentkezett. Így újult meg valami Blavatskyban az „emberben”, ami az ősi időkben a misztériumokban szokásos volt.

A modern ember abszolút biztosan el tudja dönteni, hogy mit lehet a szellemi látás tartalmából közölni. Eszerint mindazt lehet, amit a kutató olyan fogalmakba tud öltöztetni, amelyek a tudati léleknek megfelelnek és jellegüknél fogva a tudományban is elfogadottak.

Nem ez a helyzet, ha a szellemi megismerés nem a tudati lélekben, hanem inkább a tudat alatti lelki erőkben él. Ezek nem eléggé függetlenek a testiségben működő erőktől. Ezért a tudat alatti régiókból hozott tanok közlése veszélyes lehet, mert az ilyen tanokat megint csak a tudat alatti erőkkel lehet felvenni. És a tanítók és tanítványok itt olyan területen mozognak, ahol azzal, ami az ember számára hasznos, vagy káros, nagyon körültekintően kell bánni.

Mindez az antropozófia vonatkozásában azért nem jön számításba, mert az anrtopozófia a maga tanait teljesen kiemeli a nem-tudatos régióból.

Blavatsky szűkebb köre az „ezoterikus iskolában” élt tovább. - Antropozófiai működésemet a Teozófíai Társaságban folytattam. Ezért tájékozottnak kellett lennem mindabban, ami ott történik. Hogy megfelelően tájékozott legyek és azért, mert az antropozófiai szellemi megismerésben haladottabbak számára én is szükségesnek tartottam egy szűkebb kör alakítását, beléptem az „ezoterikus iskolába”. Az én szűkebb körömnek természetesen más értelme kellett, hogy legyen, mint ennek az iskolának. Mintegy magasabb tagozatnak, magasabb osztálynak kellett lennie azok számára, akik az antropozófia elemi ismereteiből már megfelelően sokat felvettek. - Mármost mindenütt a már meglevő dolgokhoz, a történelmi adottsághoz akartam kapcsolódni. Ahogy tehát ezt a Teozófíai Társasággal kapcsolatban tettem, úgy akartam az ezoterikus iskolával is tenni. Ezért állt egyelőre az én szűkebb köröm kapcsolatban az ezoterikus iskolával. Ez azonban csak a külső kapcsolatra vonatkozott és nem arra, amit a szellemi világból származó közléseimben adtam. Így az én szűkebb köröm az első években külsőleg a Besant által vezetett „ezoterikus iskola” szekciójának látszott. Tartalmilag viszont egyáltalán nem volt az. És 1907-ben, amikor Mrs. Besant nálunk volt Münchenben a teozófíai kongresszuson, a közöttünk létrejött megállapodás értelmében megszűnt ez a külső kapcsolat is. - Arra, hogy Besant ezoterikus iskolájában valamit is tanulhattam volna, már csak azért sem volt lehetőség, mert kezdettől fogva nem jártam az összejöveteleikre, kivéve azt a néhányat, amely arra szolgált, hogy informálódjam az ott történtekről.

De az iskolának akkoriban nem is volt más belső tartalma, csak ami Blavatskytól származott és ez már megjelent nyomtatásban. Ezen kívül Mrs. Besant mindenféle hindu megismerési gyakorlatokat adott, ezeket pedig én elutasítottam.

Így 1907-ig az én szűkebb köröm intézményszerűen ugyan kapcsolatban volt Besant szűkebb körével; de teljesen lehetetlen dolog ebből azt következtetni, amit ellenfeleim következtettek. Mert egyenesen azt a képtelenséget állították, mintha engem egyáltalán a Mrs. Besant ezoterikus iskolája juttatott volna szellemi megismeréshez.

1903-ban Marie von Sivers-szel újra részt vettünk a teozófíai kongresszuson Londonban. Ezen megjelent Indiából Olcott ezredes is, a Teozófíai Társaság elnöke. Szeretetreméltó valaki volt, akin még meglátszott, hogy energiájával és rendkívüli szervező képességével milyen jó segítőtársa lehetett Blavatskynak a Teozófíai Társaság alapításánál. De szervezésénél és vezetésénél is. Mert kifelé a Társaság rövid idő alatt kitűnő organizációval bíró nagy testület lett.

Marie von Sivers-szel úgy kerültünk rövid időre Besant-tel közelebbi kapcsolatba, hogy Besant Londonban Mrs. Brightnál lakott és későbbi londoni látogatásaink lakalmával mi is ebben a vendégszerető házban laktunk. Mrs. Bright és leánya, Miss Esther Bright voltak vendéglátóink. A szeretetreméltóság megtestesítői voltak. Nagy örömmel gondolok vissza a házukban eltöltött időre. Brighték hűséges hívei voltak Mrs. Besantnek, és azon igyekeztek, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki Besant és közöttünk. Amikor aztán lehetetlen lett, hogy bizonyos dolgokban - amelyekről részben már szóltam - együtt menjek Besant-tel, ez fájdalmasan érintette őket, akik kritika nélkül fogadták el a Társaság szellemi vezetőjét.

Mrs. Besant-et egyes tulajdonságai miatt érdekes valakinek tartottam. Megállapítottam, hogy a szellemi világról saját élményei is vannak. Képessége volt, hogy lelki síkon közelítse meg a szellemi világot, csak később elhatalmasodtak benne bizonyos külsőséges célok.

Érdekes volt olyan valakit megismerni, aki a szellemiségben állva szólt a szellemi világról. - Másrészt viszont szigorúan ragaszkodtam ahhoz az álláspontomhoz, hogy a mai korban a szellemi világ látásának a tudati lélekben kell lejátszódnia.

Ismertem az emberiség régi szellemi megismerését. Ez álomszerű volt. Az ember képekben látott és a szellemi világ ezekben nyilatkozott meg számára. De ezeket a képeket nem tudatos megismerni-akarással alakította ki. A képek úgy merültek fel a lelkében, hogy a kozmosz adta, mint az álmokat is. Ez a régi szellemi megismerés megszűnt a középkorban. Az ember megkapta a tudati lelket. Már nem álmok útján jut a megismeréshez. Teljes tudatossággal, tudatos megismerni-akarással hívja meg mintegy az eszméket. - Ez a képessége egyelőre a fizikai világ megismerésében éli ki magát. És csúcspontját a természettudományban éri el.

A szellemi megismerés feladata, hogy az eszme átélését a megismerni-akarással tudatosan emelje a szellemi világba. Ekkor a megismerő a lelki tartalmat úgy éli át, mint egy matematikai tartalmat. Úgy gondolkodik, mint egy matematikus. De nem számokban, vagy ábrákban, hanem a szellemi világképeiben. Ez ellentétben a régi szellemi megismerés éber-álmodásával, teljesen tudatos benne-állás a szellemi világban.

Ez az újabb szellemi megismerési mód a Teozófiai Társaságnak teljesen idegen volt. Mindjárt bizalmatlanok lettek, mihelyt az ember teljes tudatossággal akarta megközelíteni a szellemi világot. Mert csak a fizikai világra vonatkozó teljes tudatosságot ismerték. Nem volt érzékük ahhoz, hogy ezt a tudatosságot a szellemi átélésig vigyék. Tulajdonképpen arra törekedtek, hogy a teljes tudatosság elnyomásával megint a régi álomtudathoz térjenek vissza. És ilyen volt maga Mrs. Besant is. Nem is igen volt képessége arra, hogy a modern szellemi megismerési módot megértse. Amit azonban a szellemi világról mondott, azt mégis csak a szellemi világból vette. És ezért számomra érdekes jelenség volt.

Mivel a Teozófiai Társaság más vezetőiben is megvolt ez az ellenszenv a teljesen tudatos szellemi megismeréssel szemben, szellemi szempontból sohasem éreztem magam otthon a Társaságban. Társadalmilag szívesen időztem köreikben, de a szellemiséggel szembeni beállítottságuk idegen maradt számomra.

Ezért is idegenkedtem attól, hogy a Társaság kongresszusain saját szellemi átélésemre épített előadásokat tartsak. Olyan előadásokat tartottam amilyeneket az is tarthatott volna, akinek nincs szellemi látása. Viszont mindig szellemi látásom alapján beszéltem azokban az előadásokban, amelyeket nem a Teozófiai Társaság keretein belül tartottam, hanem amelyek mintegy abból nőttek ki, amit Marie von Sivers-szel Berlinben indítottunk el. - Ezt követően Berlinben, Münchenben, Stuttgartban és más helyeken is kezdtünk tevékenykedni. Itt lassanként teljesen elmaradt az, amit a Teozófiai Társaság képviselt és megszületett az, ami az antropozófiában élő belső erő révén alakult ki.

Miközben Marie von Sivers-szel megteremtettük külső működésünk lehetőségeit, kidolgoztam szellemi látásom eredményeit. Egyrészt teljesen benne álltam a szellemi világban, másrészt 1902-ben és sok mindenre vonatkozólag még a következő években is voltak imaginációim, inspirációim és intuícióim. De ezek csak fokozatosan álltak össze azzá, ami azután írásaimban a nyilvánosság számára megjelent.

Marie von Sivers révén egész kicsi keretek között megszületett a filozófiai-antropozófiai kiadó vállalat. Az első kiadvány a már említett berlini szabad főiskolán tartott előadásaimból összeállított kis írásmű volt. A második a Philosophie der Freiheit, amelyet addigi kiadója már nem tudott kiadni. Ezért kénytelenek voltunk kiadásáról magunk gondoskodni. Megvásároltuk a már meglevő példányokat és megszereztük a kiadás jogát. — Mindez nem volt könnyű, mert nagyobb összeg nem állt rendelkezésünkre.

Munkánk azonban haladt előre, bizonyára éppen azért, mert nem támaszkodott semmilyen külső segítségre, hanem csakis a szellemiséggel való belső kapcsolatra.