A Teozófiai Társaságban nem igen volt érdeklődés a művészetek iránt. Bizonyos szempontból ez akkor nagyon is érthető volt, de nem maradhatott így, ha az ember azt akarta, hogy helyes szellemi gondolkodásmód fejlődjék ki. Egy ilyen társaság tagjainak minden érdeklődése természetesen elsősorban a szellemi élet felé fordul. A fizikai világban az embert csak múlandó, szellemtől elszakított létében látják. És számukra a művészetnek ebben a szellemtől elszakított létében van az egzisztenciája. Ezért látszik úgy, mintha az általuk keresett szellemi valóságon kívül esnék.

És mert ez így volt a Teozófiai Társaságban is, a művészek nem érezték otthonosan magukat benne.

Marie von Siversnek és nekem fontos volt, hogy a Társaságban a művészi elem is érvényesüljön. Hiszen a szellemi megismerés mint élmény az egész embert áthatja, összes lelki erőit aktivizálja. Ha ez az élménye van az embernek, a teremtő fantáziába belevilágít a szellemi átélés fénye.

De itt jelentkezik valami, ami gátlóan hat. A művészben valamilyen nyugtalanságot kelt az, ha a szellemi világ ilyen módon hat a fantáziára. Azt akarja, hogy a szellemi világ nem-tudatosan hasson a lélekre. Teljesen igaza van, ha a fantáziának arra a tudatos-józan elemből származó „impulzusára” gondol, amely a tudati lélek korának kezdete óta a kultúréletben uralkodó lett, mert ez az intellektusból származó impulzus megöli a művészetet.

Ennek éppen az ellenkezője következik viszont be, ha a szellemi látással szerzett tartalom világít bele a fantáziába. Mert akkor feltámad mindaz a képalakító erő, amely az emberiséget mindig is a művészethez vezette. - Marie von Sivers a szóformálás művésze volt. Nagyon értett a drámai ábrázoláshoz.

Így antropozófiai működésünk számára adva volt egy olyan terület, amelyen ki lehetett próbálni, hogyan hat a szellemi szemlélet a művészetre.

A „szó” két vonatkozásban is ki van téve a tudati lélekből származó veszélynek. Mert egyrészt az érintkezést szolgálja a szociális életben, másrészt a logikai, az intellektuális ismeretek átadását. És egyik vonatkozásban sem tudja a maga mivoltát érvényre juttatni. Mert mindig annak az „értelméhez” kell igazodnia, amit éppen ki kell fejeznie. El kell felejtenie, hogy magának a hangzásnak, a hangképzésnek, a hangszínnek saját valósága van. A beszédből elvész a magánhangzók szépsége, fénye, elvész a mássalhangzók jellegzetessége. A magánhangzó lélek-nélkülivé, a mássalhangzó szellem-nélkülivé lesz. Így a beszéd teljesen elhagyja azt a szférát, amelyből származik, a szellemiség szféráját. Az intellektuális megismerés és a szellemtől elszakadt szociális élet szolgája lesz, teljesen kiszakad a művészet szférájából.

Az igazi szellemi szemlélet mintegy egész ösztönösen „éli át a szót”. Megtanulja beleérezni magát a magánhangzó lélektől áthatott hangzásába, a mássalhangzó szellemiséget árasztó festőiségébe. Megérti hogyan alakult a beszéd a fejlődés folyamán. Megérti azt a titkot, hogy a szón keresztül egykor az isteni-szellemi lények nyilatkoztak meg az emberi léleknek, most viszont ugyanez a szó csak a fizikai világbeli érintkezést szolgálja. - Ahhoz, hogy az ember a szót a maga eredeti szférájába visszavigye, arra a lelkesültségre van szüksége, amelyet ez a szellemi szemlélet gyújt fel. Marie von Siversben ez a lelkesültség élt. Így az ő személye lehetővé tette az antropozófiai mozgalom számára a szó és a szó formálásának művészi ápolását. A szellemi világból származó közlések tovább-adása (illetve tolmácsolása) mellett kialakult a recitáló- és előadó-művészet művelése is, amelynek egyre nagyobb szerep jutott az antropozófiai összejöveteleken.

Marie von Siversnek az összejöveteleken elhangzó recitációi voltak az antropozófiai mozgalomban a művészi impulzus elindítói. Mert a fejlődés egyenes vonala vezet ezektől a recitációktól a később Münchenben az antropozófiai kurzusok mellett tartott drámai előadásokhoz.

Azáltal, hogy szellemi megismeréssel építettük ki a művészetet, mindinkább belenőttünk a modern szellemi átélés igazságába. Mert hiszen a művészet az ősi álomképszerű-szellemi átélésből alakult ki. Abban az időben aztán, amikor a fejlődés során a szellemi átélés megszűnt, a művészetnek magának kellett megkeresnie a maga útjait; és újra össze kell majd jönnie ezzel a szellemi átéléssel, amikor ez új formában jelenik meg a kultúrfejlődésben.