"Életünk a szabad és nem szabad cselekedetek láncolata. Az ember fogalmát azonban nem gondolhatjuk végig anélkül, hogy egyszer ne jutnánk el a szabad szellemhez mint az emberi minőség legtisztább kifejeződéséhez. Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Életutam (39)

XXXV.

Antropozófiai tevékenységem kezdete arra az időre esik, amikor sokan voltak elégedetlenek az akkori idők megismerési irányaival. A létnek arról a területéről akartak kivezető utat találni, amelybe mintegy bezárták magukat azzal, hogy „biztos” megismerésnek csak azt fogadták el, amit mechanisztikus eszmékkel lehet megérteni. Néhány kortársamnak erre a valamilyen szellemi megismerésre irányuló törekvése egész közelről érintett. Biológusokat, mint Oskar Hertwig is olyan embereknek láttam, akikben a kor megismerési vágya nyilatkozott meg. Hertwig Haeckel-tanítványként kezdte, de azután hátat fordított a darwinizmusnak, mert szerinte az abban megnyilatkozó eszmék nem adnak magyarázatot a organikus fejlődésre.

Azt éreztem, hogy mindezt a vágyódást valamilyen szorongás váltja ki. A szorongást pedig az a hit szülte, hogy tudásnak csak azt szabad elismerni, ami a fizikai világban mérték, szám és súly szerint mérhető. Nem merték kifejleszteni azt a belsőleg aktív gondolkodást, amellyel a valóságot intenzívebben lehet átélni, mint az érzékekkel. Ezért azt mondták, hogy azokkal az eszközökkel, amelyeket eddig a valóság magasabb formáinak — így az organikus formáknak is - a magyarázatához használtak, nem lehet továbbjutni. De ha aztán valami pozitívet kellett volna mondani, ha arról volt szó, hogy mi működik az életfolyamatokban, akkor mindinkább bizonytalanok lettek.

Akik ki akartak jutni a világ mechanikus magyarázatából, azoknak többnyire nem volt bátorságuk ahhoz, hogy bevallják maguknak: aki ezt a mechanizmust le akarja győzni, annak azt a gondolkodásmódot is le kell győznie, amely ehhez vezetett. Nem akarták felismerni, amire pedig a kornak szüksége lett volna, hogy az érzékeken alapuló megismeréssel csak a mechanisztikus világba jut az ember. A 19. század második felében az emberek ehhez a szemléletmódhoz szoktak hozzá. Most, hogy ez a mechanisztikus gondolkodásmód már nem elégítette ki az embert, nem lett volna szabad, hogy ugyanezzel a szemléletmóddal akarjon a magasabb területekre jutni. - Az érzékek az emberben saját maguk alakítják ki magukat. Azzal azonban, amit így kialakítanak, sohasem lehet máshoz jutni, csak a mechanikus világhoz. Ha az ember többet akar megismerni, saját magának kell mélyebben fekvő megismerési erőinek olyan formát adnia, amilyet az érzékszerveinek a természet ad. A mechanikus világot megismerő erők eredetileg is ébren vannak, a magasabb valóságot megismerő erőket fel kell ébreszteni.

A kor követelményének láttam, hogy a megismerni akaró emberek ezt elismerjék.

Nagyon örültem, ha erre irányuló szándékot tapasztaltam. Legszebb emlékem ezzel kapcsolatban Jenában volt. Weimarban antropozófiai előadásokat tartottam és alkalom adódott arra is, hogy egy kisebb körben Jenában is tartsak előadást. Az előadás után egy egészen kis körrel még tovább is együtt maradtunk. A teozófiáról akartak valamit hallani. A körben ott volt Max Scheler is, aki akkor Jenában a filozófia egyetemi tanára volt. A beszélgetés csakhamar akörül folyt, amit Scheler szavaimból kiérzett. Mindjárt megéreztem, hogy mélyebben igyekszik megismerni a dolgokat. Belső toleranciát tanított az én szemléletemmel szemben; azt a toleranciát, amelyre szüksége van annak, aki valóban megismeréshez akar jutni.

A szellemi megismerés ismeretelméleti igazolásáról folyt a beszélgetés, arról a problémáról, hogy a szellemi valóság megismerését ismeretelméletileg ugyanúgy meg kellene tudni indokolni, mint a fizikai valóságét.

Az volt a benyomásom, hogy Scheler gondolkodás- módja egészen zseniális. És egészen máig nagy érdeklődéssel követem megismerési útját. Mindig nagy örömet jelentett, ha - sajnos elég ritkán - találkozhattam vele, aki akkor annyira rokonszenves volt nekem.

Az ilyen élmények mindig sokat jelentettek számomra. Mert valahányszor átéltem ezeket, mindig újra belső szükségét éreztem annak, hogy saját megismerési utamat újból megvizsgáljam. Ebben a mindig visszatérő vizsgálódásban bontakoznak ki azok az erők, amelyek azután a szellemi lét újabb területeit nyitják meg. - Mármost antropozófiai működésemnek kettős eredménye van. Először: megjelent könyveim. Másodszor: a ciklusok hosszú sora, amelyekkel kapcsolatban eredetileg azt gondoltam, hogy magánkiadványként jelenjenek meg és csak a Teozófiai (később Antropozófiai) Társaság tagjai vehessék meg. Ezek előadásaimnak többé-kevésbé jól rögzített lejegyzései voltak, amelyeket - időhiány miatt - nem tudtam korrigálni. A magam részéről legjobban azt szerettem volna, ha szóbeli közlések maradnak. A tagok azonban azt akarták, hogy a ciklusok kiadásra kerüljenek. És így a kiadás létre is jött. Ha lett volna időm korrigálni, akkor kezdettől fogva nem lett volna szükség arra a megszorításra, hogy „csak tagok számára”. Most, több mint egy éve ezt el is hagytuk.

Itt mindenekelőtt azt kell tisztáznom, hogy abba, amit mint antropozófiát hoztam, hogyan illeszkedik bele ez a kettő: a kiadásra került könyveim és ezek a magánkiadványok. - Aki az antropozófia elterjesztéséért folytatott belső küzdelmemet és erre irányuló munkámat követni akarja, annak ezt könyveim alapján kell tennie. Ezekben fejtettem ki álláspontomat a kor megismerési törekvéseiről is. Ezekben az írásaimban fektettem le mindazt, amit „szellemi látással” egyre jobban ki tudtam alakítani és ami aztán - mindenesetre sok vonatkozásban tökéletlenül - az antropozófia építményévé lett.

Ahhoz a követelményhez, hogy az antropozófiát felépítsem és e mellett a szellemi világból hozott közléseket átadjam a mai átlagos műveltségű világnak, még az is járult, hogy a tagság lelki és szellemi igényeit kielégítsem.

A tagság nagyon igényelte, hogy az evangéliumokról és általában a Bibliáról antropozófiai szemléleti magyarázatokat kapjon. Ezekről az emberiségnek adott kinyilatkoztatásokról előadás-sorozatokban akartak hallani.

A belső kurzusokat ennek az igénynek megfelelően tartottam; de ehhez járult az is, hogy ezeknél az előadásoknál csak tagok voltak jelen, akik ismerték az antropozófia alapelemeit. Az ember úgy beszélhetett hozzájuk, mint akik az antropozófiában már előrehaladtak. Ezért ezeknek a belső előadásoknak a jellege egész más volt, mint a nyilvánosságnak szánt könyveké.

Belső körökben úgy beszélhettem bizonyos dolgokról, ahogy ezekről a nyilvánosság előtt akkor sem beszélhettem volna, ha ezeket eredetileg is a nyilvánosságnak szántam volna.

Így a nyilvános és a magán-jellegű kiadványokban valóban van valami, ami két különböző alapból származik. A nyilvános írások (könyvek) annak az eredményei, amit én magam küzdöttem ki és dolgoztam meg; a magánkiadványokban a társaság együtt küzd és dolgozik velem. Hallgatom a tagság lelki életének rezdüléseit és amit hallok, abban elevenen benne élek és ebből jön létre előadásaim egész jellege.

De előadásaimban még a leghalványabban sem mondtam semmit, ami ne lett volna színtiszta antropozófia. Arról szó sem lehetett, hogy a tagság előítéleteinek, vagy érzésvilágának bármilyen engedményt is tegyek. Aki ezeket a magánkiadványokat olvassa, tartalmukban teljes mértékben antropozófiát kap. Ezért amikor ilyen irányban panaszok merültek fel, habozás nélkül eltekintettem attól, hogy ezeket a nyomtatványokat csak a tagság kaphassa meg. Csak éppen számításba kell venni, hogy az általam át nem nézett írásban hibák lehetnek.

Az ilyen magánkiadványok megítélésére mindenesetre csak azt ismerhetjük el jogosultnak, aki ismeri a feltételeket, amelyek mellett ítéletet egyáltalán elfogadunk.

Ezek a feltételek a következők:

Csak annak az ítéletét fogadjuk el és pedig kiadványaink többségére vonatkozóan, aki ismeri legalább azt, amit az antropozófia az emberről és a kozmoszról tanít; és ismeri továbbá a szellemi világ közléseit az antropozófia történelmi hivatásáról.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként