Különböző irányokban beszélhetünk a zenéről, ezzel egy széles területre lépünk. Ma arra akarok szorítkozni, hogy elmondjam, szellemi álláspontból milyen szerepet játszik a zene az emberi fejlődésben, milyen helyet foglal el a világon és honnan ered.

Igen sokféle szemlélet létezik a zenéről, s némelyiknek igen meghatározott jelentése van. így Schopenhauer a művészetekben valami olyasmit lát, ami az embert a mulandóból az örökkévalóba vezeti. Szemlélete szerint ősképek valósulnak meg a művészetekben, de a zene valami egészen sajátosat mond az embernek. Schopenhauer kétféle dolgot lát a világon: a képzetet és az akaratot. Az akaratot „magánvaló”-ként jelöli meg, a képzetet az akarat tükröződéseként. Az ember az akaratot nem tudja érzékelni, csak a mögötte lévő képet. De a kép nem azonos értékű. Némelyik sokat mond, némelyik keveset. Ezeket ideáknak nevezi, s ezekből kiindulva teremt a művész. Ha az embert szemléljük, akkor csúnyának, szépnek, taszítónak, vonzónak találhatjuk. A zseni nem egyetlen embert ábrázol. A zseniális művész sok tulajdonságot ragad ki, és ebből alkot képet, egy ideált. A művész az ideákig hatol el, és ezáltal alkotja meg képét, s ezek ekkor különösen jellemzőek. Ez minden művészetre érvényes, de a zenére nem. Ebben Schopenhauer nem lát semmiféle ideát, hanem a dolgot magát, a magánvalót látja megszólalni. A hang, a megformált hang nem képzet számára, hanem a magánvalónak, magának a dolognak a kifejeződése. A közvetlen beszéd a zenei beszéd. Schopenhauer számára ez olyan, mintha a legmagasabb a legintimebb módon beszélne lelkéhez.

Schopenhauer nézete befolyásolta Richard Wagnert. Wagner lelke a maga módján próbálta, hogy kikutassa a világrejtély értelmét. A nagy zsenik nem fogalmakat keresnek, hanem azt a helyet, ahol valóban odafülelhetnek, hogy hallják, mit mondanak számukra az istenek. Richard Wagner egyetértett Goethével, aki a művészeteket a természet folytatásaként szemlélte. A mi materialista korunkban másként látunk. Goethe belelátott azokba a dolgokba, és közéjük is, amelyeket a természet törekszik létrehozni. Goethe azt írta Itáliából: ahogy itt állok olyan művek előtt, amelyekben a magas művészet él, itt látom, hogy belőlük mintha Isten beszélne. - S 18o5-ben azt írta könyvében Winckelmannról: Ha a természet minden erejét egyesíti, a rendet, mértéket és harmóniát, csak akkor kapjuk meg a művészi érzéket. - Más alkalommal azt mondta: A dolgok a természetben nincsenek egészen készen, mintha még egy titok lenne mögöttük. A nagy természetben a természet szándékai a csodálatraméltóak. Ezt kell megteremtenie a művésznek.

Így érzett nagyjából Richard Wagner. A dolgok ősképéig akart hatolni. Szándékának színpadra kellett kerülnie, és ezért volt szüksége egy más nyelvre is emberfeletti alakjaihoz. Ezért nyúlt a zenéhez, hogy ezt kifejezhesse.

Mi rejlett Schopenhauer szemléletének mélyén, ami benyomást gyakorolt Richard Wagnerre? Hogy megérthessük, ami ezekben az emberekben élt, meg kell próbálnunk, hogy mélyen behatoljunk a kozmosz lényébe, mivel Schopenhauer csak filozófus volt, nem okkultista. Meg kell kísérelnünk, hogy megértsük a nagy Hermész Triszmegisztosz alapelvét: fent minden úgy van, mint lent. - Egy ilyen mély beavatott mindenütt felismerte a szellemi lény fiziognómiai kifejezését. A fiziognómia mögött, a gesztusok mögött rejlik a lélek, amely átvilágítja ezeket. Minden, ami a lélekben van, a testben van. Hermész a lélekben látta a fentet, a testben a lentit. A természet csak a szellem fiziognómiája. A zenében művészileg megformált hangot látott.

A plasztikai művészetet az előkép utáni hasonlóság alapján ítéljük meg, a festészetét hasonlóképp. A színpadra lépő hősöknek megvan a maguk előképe. A zenéről ezt nem mondhatjuk el. A vízesés zúgását, a madarak csicsergését nem lehet természethűen visszaadni.

Schellingnek és Schlegelnek, sőt másoknak is az volt a nézetük: az architektúra, az építőművészet megdermedt zene. Ha a képeket folyékony állapotúakká lehetne tenni, hasonlóképpen hatnának, mint a zene. Egyáltalán nem hasonlítanának az előképhez. Minden művészet túlhalad, felülmúl valamit. Van azonban egy különbség: a zene sokkal elementárisabban és közvetlenebbül beszél az emberhez. Magával ragadja, akár akarja, akár nem. Más művészeteknél a figyelem elfordulhat, a zenénél ez nem olyan könnyű.

Melyek a zene előképei a szellemi világban? Itt ismét az emberi fejlődéssel kell foglalkoznunk, okkult értelemben. Azt, hogyan történik ez, már korábban magyaráztam, kifejteni ma nem tudom. Rögtön feltehetjük a kérdést: mit szerez meg az, aki felemelkedik a magasabb világokhoz? Az az asztrális világba hatol be. Ha kezdi látni az asztrális világot, és egy növény előtt áll, ránéz, anélkül, hogy részletekben foglalkoznék vele; ha tisztában van azzal, hogy fizikai szervei már nem érdekeltek ebben, akkor látja, hogy egy láng alakul ki, amely eloldódik, és a növény fölé emelkedik, így az asztrális világban láthatja az ember, hogyan emelkedik ki egy tulajdonság a dolgokból. A haladó, figyelmes tanítvány álmában észreveszi, hogy egészen figyelemreméltó álomvilágban ébred fel. Színek áramlanak egymásba, és ebből a színtengerből emelkedik ki az ember.

A tanító vezetése mellett formák kialakulását látja, amelyek nem ebből a világból erednek. Később ezeket a színképződményeket a valóságban észleli, a többi dolog mellett. Az ilyen ember számára az éjszaka egy része egészen mássá válik. Átmeneti állapot ez az ébrenlét és az álom között. Olyan álom, amelyből magasabb igazságok nyilatkoznak meg. Ez az asztrális világ.

Nos, van még magasabb világ is. E színképződményeken belül valami sajátos lép fel. A színképződményekből megszólal a hang, egyfajta áthangzás érzékelhető. Ebben a pillanatban belépett az ember a devachánba, a tényleges szellemi világban találja magát. Ez a háttere mindkét magasabb világnak, amelyekbe belép az ember. Ha az asztrális világban van, nem hallja e világ zajait. Itt nagy csend van, minden színeken és fényeken keresztül beszél. Majd halkan és mindig hangosabban felcsendül ebből a színvilágból egy hangzó világ. Ha az ember ott van, akkor átéli a kozmosz, a világ szellemét. Ott megtanulja, hogy megértse, mit gondolnak az olyan nagy szellemek, mint Püthagorasz, amikor szférák zenéjéről beszélnek. A keringő Nap szféra-zenéjét szimbolikusan akarta magyarázni az ember, ezt azonban így nem lehet megmagyarázni. A kozmoszon áthangzó Nap: hangzó valóság.

Egy okkult kép: éjfélkor látni a Napot. Abban a pillanatban, amikor a tanítvány tisztánlátóvá válik, keresztüllát a Földön, és látja a Napot. De még nagyobb dolog az, ha hallja hangzani a Napot. Goethe szava a Faust prológusában nem frázis: „A Nap belé zeng réges-régen / A szférák dicszenéibe” (Die Sonne tönt nach altér Weise...) (Kozma Andor ford.) A harsonák, amelyeket János a Jelenések Könyvében említ, az okkultista számára valóságok.

A teozófiai írásokban tévedések bukkannak fel. Leadbeater például az asztrális síkot helyes szemléletből írja le, de a devacháni sík leírása az ő találmánya. Bár ezt finomabban írja le, mint az asztrális síkot, de mégsem helyesen.

Érzéki és asztrális világunk mögött van a hangok világa, a devacháni világ. Minden szervük a szellemi világból teremtődött. Sohasem lett volna szív, vagy lép, ha nem lett volna asztráltestünk. Gondoljanak el egy edényt vízzel: keltsenek benne egy örvényt, s ha ezt gyorsan rögzíthetnék, akkor egy képet kapnának. Az asztrális organizmusból keletkezett a máj és az agy. Itt ismét a fentet és a lentit találják. A látszólag távoli dolgok egészen figyelemreméltó módon összefüggenek. Egy példa: a szív nem akaratlagos izom, és fizikálisán azt gondoljuk, hogy a szív a mozgatóerő. Más izmok, például a kéz izmai, az akarat alá tartoznak. Azt, hogy a szív a vér hajtómotorja, sohasem gondolta az okkultista. Ő a vér mozgásában látja a szív mozgásának okát. Olyan szervet lát a szívben, amely csak a jövőben tökéletesedik. A jövőben a vér mozgása az ember akarta alá tartozik majd. Ezért ilyen a szívizom, és ezért felel meg a szív felépítése az akaratlagos izmokénak. Csak később fog az ember akaratlagosan tevékenykedni a szívével, mint egy kézizommal. A szív a fejlődés sajátos útján van, ezt már egyszer Hegel is hangsúlyozta.

Mindez összefügg az emberi fejlődéssel. Vegyék a három alapvető részt és az ént. Először az ember öntudatlanul dolgozik asztrál-, éter- és fizikai testén, és ezekhez kapcsolódik hozzá valami a manaszból, a buddhiból és az atmából. Nos, ezen kívül van valami tudatos is. Az étertest két részből áll, az egyik, amelyet magával hozott az ember, és abból, amit az én megdolgozott, amikor az ember még az állat, a hal fokán állt. A szív az étertest átalakulása révén alakult ki. Ezen a világon minden olyan, mint a szellemi pecsétlenyomata. így van ez minden kultúrjelenséggel is. Mindazt, ami szellemileg az ember körül van, nem észlelheti, de a művész átél valamit az asztrális világ e pecsétlenyomatából. Megemlítek Önöknek egy példát, hogyan lehet egy spirituális igazságot a vászonra varázsolni. Leonardo da Vinci-tői függ két kép a párizsi Louvre-ban. Keresztelő Jánost és Dionysos-Bacchust ábrázolják. Úgy tűnik, mindkettőhöz ugyanazt a modellt használták. Bacchusnál az emberi test sajátos, vöröses-kékes tónusa jelenik meg, míg a János-testről egyfajta sárgás-aranyos tónus nyomul szembe velünk. Dionysos úgy tűnik, mintha felszívná a fényt, és saját színével adja vissza. Jánosra is rátelepszik a fény, saját teste azonban visszaveri ezt, tartózkodóan visszaszorítja, a fény nem keveredik össze a testével, hanem megmarad éterikus tisztaságában. Ezt csak megsejtette a művész.

A festő asztrális színeket fest. A muzsikusnál azonban a devacháni világ belehangzik a mi földi világunkba. A zene a hangok kifejeződése a devachánban. A szférák harmóniájába ténylegesen belép egy devacháni szellem. Csak ott nincs semmiféle érzékileg felhangzó hang, ott az őskép van. A ember étertestében van a devacháni hangok képmása. Ez az étertest, amelyet az ember így önmagában kialakított, a devacháni világ rezgéseivel van áthatva.

Gondolják el egyszer, hogy az embernek ez az átalakított éterteste be van ágyazva az alacsonyabb rendű testbe. S ez az új étertest rezeg és rezeg, ez hozza létre a magasabb étertest győzelmének érzését az alsóbbrendű étertest felett. Ha fellép a magasabb rendű étertest győzelmének érzése az alacsonyabb fölött, dúr-hangnem hallatszik. Ha a magasabb étertest nem válhat úrrá a meg nem tisztított étertest fölött, ez azt az érzést idézi elő, mintha kívülről moll-hangnem csendülne fel. A dúr- hangnem által az ember tudatában van saját uralkodó érzésének. Ha úgy érzi, mintha a magas rezgés nem tudna áthatolni, akkor moll-hangnemet érez. Amikor ez a zenei elem be akar illeszkedni a kozmikus világba, ez az a pillanat, amikor megmozdul a buddhi-elem, és csak akkor tudja az ember a művészi hangokat harmóniává formálni. Egy új fejlődés kiindulása rejlik a zenében. Más művészetek ezt nem egészen érik el. A zenében benne van mintegy a jövőbeni fejlődés próféciája. Az új étertest a zene által rezgésbe jön, és a külső étertest is rezegni kezd.

Mozart, de elsősorban Rossini műveinél is folytatódnak a rezgések a „régi” étertestben, de sokkal kisebb mértékben. Ha azonban megfigyelhetnék a „Lohengrin” hallgatóit, akkor látnák, hogy a hatás egészen másféle. A wagneri zene olyan erősen felizgatja a buddhi-testet, hogy a közvetlen hatás ott van az étertesten. Ilyen módon a wagneri zene a temperamentum és a hajlamok változását célozza az étertestben, s így megsejthetik, amit Wagner sejtett, és ami a zenéről szóló írásaiban kifejezésre jut. Az okkultista azt mondja: ha az ember odáig fejlődik, hogy a szférák zenéjét hallja, akkor mennyei zenét hall. De a mindennapi ember nem tud addig hatolni. így az embernek az a feladata, hogy a magasabb világot mintegy bepecsételje a fizikai világba. Abban, amit az ember létrehoz, a szellemi világ lenyomatát teremti meg. Ezt érezte Schopenhauer és Wagner, és ezért tulajdonítottak olyan fontos szerepet a zenének.

A szellemtudomány számára eljött az idő, hogy segítse az embert abban, hogy már nem álomszerűén, hanem tudatosan alkosson. Arra törekedtem, hogy világossá tegyem Önöknek, miért hat olyan elementárisán a zene: a devachánban vagyunk otthonosak, ott él valami örök, s ha itt lent adódik valami ősi otthonából az embernek, nem csoda, hogy meg akarja ragadni. S ezért olyan nagy a zene hatása, még a legegyszerűbb emberre is, aki semmit sem sejt abból, ami a zene hangjaiban szól hozzá: én te vagyok, s te olyan vagy, mint én.

Kérdésre adott válasz (A feltett kérdés nem maradt meg)

A művészet segítségével megteremtjük az alapot az asztrális és a devacháni befolyás számára. Wagnernél az a sajátságos, hogy zenéje óriási hatást gyakorol az étertestre. Még a nem muzikális emberek is érzik ezt. A zene az étertest feletti kerülő úton hat az asztráltestre. Bach sokkal elvontabb volt, nem volt meg benne Wagner közvetlensége. A nagy muzsikus, minden muzsikus korábbi inkarnációiban szerezte tehetségét. Nos, figyelembe kell vennünk, hogy ha zenei vonatkozásban előrehaladott is, más dolgokban még nem szükséges, hogy az legyen, például morális vonatkozásban. Hiszen az ember olyan sokrétű. Azután kell megítélnünk, amivel rendelkezik, és nem azután, amivel nem. Gyakran feltűnt nekem Goethe-előadásaimon, hogy az emberek milyen szívesen keresik a negatívot a pozitív helyett, azt, amije nincs az embernek, ahelyett, amije van. Jó párszázszor megkérdezték, mi volt a Frau Steinnel való viszonnyal, és egyebekkel. Mindig csak azt tudtam mondani: ebből a kapcsolatból oly sok nagy dolog jött létre, hogy egyedül ez foglalkoztatott engem. - Úgy tűnt nekem, mintha egy gyűjtő a kavicsok között keresne drágaköveket. Éppen csak a nemes után nyúl, a többit figyelmen kívül hagyja.