"Az ember feladata, hogy a szellemi világ követeként belevigye a szellemet a fizikai világba. "
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A zeneiség lénye és a hangélmény az emberben (6)

1. Kérdések megválaszolása

[A zene fejlődése a jövőben. Hangrendszerünk bővülése az egyes hangok újszerű átélésével. Új impulzusok behatolása az emberiségfejlődésbe, és az ezzel összefüggő nehézségek. A zeneiség összefüggése a lélegzési folyamattal és az emberlény tagozódásával.]

Dornach, 1920. szeptember 29.

A hangrendszer bővítéséről

Valójában csak az lehetséges, hogy néhány utalást adjak, mivel egyedül a Stuten úr által feltett kérdésekkel kapcsolatban hetekig tartó beszélgetéseket folytathatnánk, ha kimerítően meg akarnánk válaszolni őket. Hiszen meg fogjuk látni, milyen messzire jutunk ma. Elsősorban egy témából szeretnék kiindulni, hogy talán bizonyos mértékig egy centrumból majd tovább mehetünk. Beszéltünk a hangrendszer bővítéséről, nemde, és úgy vélem, több hozzászóló érdeklődik a hangrendszer e bővítése iránt; voltak közöttük kifejezetten muzsikusok, komponisták is.

Nos, az egész kérdés, úgy vélem, egy másikkal függ össze, amelyet talán nem lehet olyan könnyen megragadni, mint ahogy általában gondoljuk. S itt elsősorban azt szeretném mondani: én magam akartam egyfajta kérdést intézni azokhoz, akik éppen részt vettek ezen a vitán a hangrendszer bővítéséről. Néhány előzetes megjegyzés fogok tenni, majd kérem Önöket, hogy teljesen szubjektív tapasztalatuk szerint fejezzék ki magukat.

Alig kétséges, hogy abban az időpontban, amelyet ma Baumann úr kitűnően jellemzett a szeptimák feltörekvése révén, valójában a civilizált emberiség zenei átélésében nagy fordulat történt. Úgy gondolom, hogy a korábbi zenei átélést ma még nem eléggé ismerjük; vagyis, már elméletileg, de már nem átélve, de eléggé intenzíven és teljesen tisztán érzi az ember ezt a fordulatot. De az, ami feltörekedett, valójában mostanáig még nem futott le, s talán, ha szabad így mondanom, az emberek zenei igényeinek egyfajta átváltozását éljük át. Természetesen az ilyen dolgok nem mennek végbe olyan gyorsan, hogy világos definíciókkal meghatározhatók legyenek; de mégis megtörténnek, és bizonyos módon az emberiség előrehaladó fejlődését támasztják alá.

S itt szeretném megkérdezni, vajon az előző beszélgetőtársak közül egyesek, ha elgondolkodnak azon, amit zeneileg átélnek, nem mintegy arra utalhatnak-e, hogy egyáltalán mit jelent egyfajta fordulat az egész zenei átélésben. Konkrétabban megfogalmazva a kérdést: azt szeretném gondolni, hogy ma a zenei átélésben egy olyan nézetet alakíthatunk ki arról, ahogy különböző emberek - most a zeneiségtől egyelőre inkább el akarok tekinteni - egyetlen hangot különféleképpen élnek át. Nos, hogy különbözőképpen élik át, ez teljesen kétségtelen; de ez a különféle átélés valamilyen módon belejátszik zeneértésükbe.

Úgy vélem, világosan érzékelhetjük, hogy ma az az irányzat uralkodik, éppen a zenét átélő embereknél, hogy bizonyos mértékig jobban belemélyedjenek a hangba. Nemde, az ember egy hangnál maradhat inkább a felületnél, vagy jobban belemélyedhet.

S itt megkérdezem azokat, akikkel korábban együtt beszélgettünk, hogy össze tudnak-e kötni valamely képzetet azzal, ha azt mondom: a jelen zenei átélése egyre jobban afelé megy, hogy az egyes hangot annak felfogásában szétbontsa, s mintegy megkérdezze, hogy ez a hang maga mennyiben melódia-e már, vagy nem melódia? Úgy értem, vajon ezzel valamely képzet összeköthető-e? Mivel valójában alig beszélhetünk a hangrendszer bővítésének kérdéséről anélkül, hogy alapunk lenne, amiből kiindulva beszélünk.

Az iménti megjegyzés a zajokról szólt. A zajokról szóló egész vitára talán úgy is lehet válaszolni, ha csak egy olyan feltevésre válaszolunk, amelyet itt tettem. Mert ha például feltételezem - nem tudom, vajon ezeket a dolgokat ma már elég szubjektíven élik-e át -, hogy az az úr, aki hosszú ideig beszélt itt, aki a zajokról ömlengett, különösen alkalmas-e, hogy már ma igennel válaszolja meg azt a kérdést, hogy a hangban egy dallam, melódia érzékelhető-e. Mivel értem őt, teljesen megértem, ahogy belemerül az egyes hangba, vagy az egyes hangzóba, amelyet a többiek csupán zajnak éreznek, és azáltal, hogy belemerül a hang mélységeibe, mindenképpen talál valamit a hangokban, amelyek a zajt alkotják, hogy kideríthető, valami így létrejön zeneileg, amit az, aki nem merül bele a hang ilyen mélységeibe, éppenséggel nem tud követni.

Ma reggel Dr. Husemann utalt arra, hogy a jelenkor emberisége más vonatkozásban is az előtt áll, hogy a személyiség fokozatosan egyre jobban szétforgácsolódik. S az is úgy tűnik, hogy már a jelenben számos olyan ember van, akiknek az egyes hanggal szemben egyszerűen egy más hangélményük van, mint éppen egy vagy más irányban igen szigorúan iskolázott muzsikusoknak. S ez összefügg egy másik kérdéssel, amit szintén feltettek, hogy hogyan viszonyuljon a szellemtudomány az egész dologhoz.

Nos, szeretném pontosan feltenni a kérdést, hogy valamilyen értelmes képzet összeköthető-e azzal, ha azt mondjuk, hogy adott esetben már az egyes hangot is dallamnak lehet-e érezni azáltal, hogy miközben belemélyedünk, részlegességek merülnek fel a hangból, bizonyos fokig részleges hangok, amelyeknek kapcsolata, összecsengése már maga újra egyfajta melódia lehet számunkra?

Paul Baumann: Előadásomból az is kitűnt, hogy én a zajt egyenesen összeköttetésbe hozom a harmonikussal, tehát az összefogott melodikussal. Felfoghatjuk-e a hangzó zajt, mint olyasmit, ami összefogott melódia, talán harmónia, amit azonban zeneileg is érzékelünk? A valóságban minden zaj kétségtelenül valami zeneiség, csak nem kell egyenesen zeneművészetnek tekintenünk. Nem tudjuk megkülönböztetni, de igen világosan érezhető a hangszínekben, hogy itt ismét valami sajátos zeneiség, valami a dolgok mozgásából szól közbe, hogy a csupán zenei hangot, amely magában nem hallatszik, világosan meg tudjuk különböztetni attól, amelyben az igen érezhetően vibrál.

Ezt nem gondolom. Most éppen azt gondolom, hogy magát a hangátélés lehetőségét kell bővíteni, vagyis bizonyos mértékig magába a hangátélésbe kell belemélyedni, vagy részemről is valamit kihozni a hangból, hogy valójában már magában a hangban is átéljünk valamit.

Paul Baumann: Annak a szétválását értem, amire a zeneművészetben szükségünk van, ami együtt hangzik, amivel azonban mindenképpen érzünk valamit, ami a dolgokban zeneileg hat.

Most nem erre gondolok, hanem arra, amit egy hangban élünk át, anélkül, hogy ez valahogy objektíve együttműködne. Az ember magát a hangot szétválasztja, és ismét szintetizálja. Ezt valóságos élménynek tartom. A hangot ősidőktől fogva a hangszellemnek tulajdonítják. Népszerűén kifejezve: az 125o~es passaui játék történelmi előadásán éppen a kezdetkor, éppen amikor egyáltalán elkezdődik a játék, az ördögöt, mint csábítót ábrázolják; s hogy ez az atmoszféra valóban hatni tudjon, az ördögnek egy tűzjelző kürtöt kell megfújnia; ez olyan élesen szól, hogy az emberek már mind megrémülnek. Ez az alapja ennek a hangszellemnek, amiről beszélek.

Még néhány véleményt nyilvánítanak.

Ezek mind olyan dolgok, amelyek nem érintik azt, amit gondolok, az egy hangból kiinduló átélést, amely melódiának tűnik, ha megütnek egy hangot.

Dr. Stein: Úgy tűnik nekem, különbséget kell tennünk a hang érzékelése és a hangérzet között. Az érzékelésben én valami sajátosan mélyet érzek, és ez az érzésszerűség akkor történik, amikor fájdalmat vagy ijedtséget érzek...

Most nem gondolom azt, hogy azokat a dolgokat, amelyek már egyszer itt vannak, meg kell határoznunk, hanem azt, hogy vajon átmeneti időben élünk-e a hangélmény tekintetében, úgy, hogy ez ténylegesen valami más lesz. Úgy gondolom, ma még ténylegesen zeneileg fogjuk fel, mint egy hangot, amit a többivel kapcsolatba hozunk, amely egy melódia, és így tovább, de van azonban egy lehetőség a hangnál, hogy belemélyedjünk, talán az is, hogy még valamit kutassunk ezalatt, és akkor, ha majd erre rátekintünk, csak akkor egy gyümölcsöző... (Hiány a lejegyzésben)

További véleménynyilvánítások.

Ha egy hangot hosszan kitartva hallunk, például „A bűvös vadász” nyitányának kezdetén, akkor olyan érzésünk lehet, amelyet talán képszerűen tudok szemléltetni. így a hang úgyszólván egy félkörív lenne - ennek grafikus ábrázolásnak kell lennie. Erre a félkörívre szeretnék valami olyasmit rajzolni, mint a kis idegszálak, amelyek onnan indulnak ki, hogy ezen a félköríven hangérzésünk legyen, mintha ott belemennénk, aztán a félkörív másik oldalán ismét felfelé, majd az idegeken és vénákon újra kifelé, s így egy bizonyos belső mozgás van itt, amely egyszer ennek a félkörívnek az egyik oldalán található, majd ismét a másikon. Talán ezt dinamikusan is ki tudnánk fejezni, hogy nagy intenzitást adunk neki, majd ismét visszatérünk.

Véleménynyilvánítások.

A hosszú kitartás csak azért van, hogy jobban észrevegyük. A hosszú kitartást esetleg azért is meg lehetne tenni, hogy a hang változásait észleljük. Itt nem annyira az illusztrációs görbére gondolok, amelyet ilyen módon meg lehet rajzolni, és így fut le, hanem ezt gondolom, amelyet ténylegesen ide, függőlegesen a táblára rajzolunk.

További vélemények: Ez rejlik az intenzitásban?

Ezért mondom: jobban belemélyedni a hangba!

Egy résztvevő hosszabb fejtegetései.

Van dér Pals úr elmondja tapasztalatait egy hanggal: Bevezetés von Jakobowski költeményeihez. Egy olyan hang, amelyet maga a költemény adott meg, tartalma révén; az embernek egyáltalán nem volt kedve, hogy továbbmenjen a hangtól; a hang ott volt, éppen úgy ott maradhatott volna, egy különleges dallam volt...

Miután erről a dologról beszéltünk egy keveset, szeretnék arra utalni, hogy azok a dolgok, amelyek fejlődnek, időnként első fázisukban igen tökéletlenül jelennek meg. Például utalhatunk arra, hogy bizonyára most valóban támadható módon megjelent az expresszionizmus, mint művészet - de ennek nem minden expresszionista művészet kritikájának kell lennie, hanem csak annak, ami nem derült ki az expressziókról -, hogy ezzel azonban bizonyára nagyban nekifutnak valaminek, ami egyszer sokat fog jelenteni.

Úgy vélem, hogy a zene ilyenfajta továbbfejlesztéséhez - hasonlóan ahhoz, ahogy a festészetben próbáljuk beleélni magunkat a színekbe, és ezekből kiindulva alkotni - ma ez a beleélés a hangokba valami előrelépés kezdetét jelenti. S ha ez itt-ott fellép, és ez valakinek nem szimpatikus, azzal teljesen egyetértek. Nem ezen múlik a dolog. De szeretném tudni, hogy olyan muzikális személyiséget, mint Debussy, valójában hogyan érthetünk meg, ha nem valami, ilyen irányú jövőbeniség talán igen bizonytalan előfutárának tartjuk. Itt rájövünk arra, ha mintegy elismerjük, hogy mindenképpen egy határozott lehetőség áll előttünk, nevezetesen, hogy más módon fognak komponálni, mint most, vagyis oly módon, hogy a komponisták és a reprodukáló művész kapcsolata sokkal szabadabb lesz, hogy a játékos, a reprodukáló művész sokkal kevésbé meghatározott, sokkal produktívabb lehet, sokkal nagyobb játéktere van. De ez a zeneiségben csak akkor lehetséges, ha a hangrendszert bővítik, ha valóban olyan variációink lehetnek, amelyek ott szükségesek, ahol valóban erősen variálni lehet. S itt el tudnám képzelni, hogy például az, amit a komponista nyújt, a jövőben sokkal célzásszerűbb lenne, de mivel ez ilyen lenne, a reprodukáló művésznek sokkal több variációra, hangra van szüksége, hogy kifejezze a dolgot. Hiszen ha az ember éppen beletalálja magát a hang mélységeibe, akkor a legkülönbözőbb módokon oszthatja meg, mialatt ismét kihelyezi a szomszédos hangokba. Ilyen módon mozgékony zenei élet jönne létre. Én csak vázolni tudom a dolgot. Erről egész éjjel tovább beszélhetnénk, de ezt nem akarjuk. (Hiány leírásban). De sokkal mozgalmasabb zenei élet jöhetne létre. S azt mondhatjuk: ma már valóban megvan ennek a mozgékonyabb zenei átélésnek a lehetősége.

Ez bizonyos fokig összefügg a másik kérdéssel, amelyet mindig újra feltesznek, hogy hogyan kell viszonyulnia a szellemtudománynak a zenéhez. Ennél a kérdésnél van számomra valami nem szimpatikus. Kérem, nem akarok senkit megbántani azzal, amit mondok, de ennél a kérdésnél van számomra valami nem szimpatikus, vagyis hogy valójában művészietlenül teszik fel! Alapjában véve, még ha az illető nem is annak szánja, teoretikusan és művészietlenül feltett kérdés. S egyáltalán úgy érzem, hogy a művésziről folytatott vitában mindenképpen igen könnyen kicsúszik az ember a ténylegesen művészi dologból, és ádáz teoretizálásba megy át. A szellemtudomány kétségtelenül, mivel nem valami intellektuális dolog, nem olyasmi, ami az ember lényének csak egy tagját ragadja meg, hanem az egész embert, lényeges befolyást gyakorol az egész emberre, gondolkodására, érzésére és akaratára. Míg mai materialista-intellektuális tudományunknak alapjában véve mégiscsak a gondolkodásra, az emberben lévő intellektuális elemre van befolyása. A szellemtudomány teljesen megragadja az embert. S ennek az a következménye, hogy az ember belsőleg mozgékonyabb lesz, hogy részleges átélései változékonyabbak lesznek, és ezekben erősebben követeli meg a harmóniát. Eljut oda, hogy ez lényegében az egész zenei működés és átélés gazdagodását jelenti. Ekkor az ilyen személyiségeknél, akiken - mondhatnám - átszövődik, áthullámzik, vitalizálja őket a szellemtudomány, valójában olyasmi lép fel, ami a zene terén a szellemtudományból válhat. Erről nem lehet elméletieskedni. Nem kell ezt tennünk, ma inkább azt kell éreznünk, hogy a szellemtudomány ténylegesen mozgékonyabbá teszi az embert, és az ember ezáltal intenzívebb, árnyaltabb zenei átéléshez juthat.

Ezt egészen nagy kérdésekkel hozhatjuk összefüggésbe. Látják, a szellemtudományos mozgalomnak sokszor vetették a szemére: igen, itt főleg hölgyek vannak, akik ez iránt érdeklődnek, a férfiakat nem látjuk az antropozófiai összejöveteleken. - Most nem kívánok dönteni arról, mennyiben igaz ez statisztikailag vagy nem. Hiszen egyesek már elkészülnek egy ilyen újságcikkel, mielőtt látták volna a dolgokat, és nem lehet kiverni a fejükből még akkor sem, ha éppen az ellenkezőjét látják annak, amit leírtak. De egészében véve - kérem, ezt valójában nem olyan rossznak gondolom - azt mondhatjuk: mivel a férfivilág inkább részt vett az utóbbi évszázadok tudományos és egyre tudományosabbá váló oktatásában, bizonyos módon a férfiaknál lépett fel az, amit az agy megszilárdulásának, megkeményedésének nevezhetünk. A nőknél az agy mozgékonyabb, lágyabb maradt. Ezek természetesen a jelenségek radikális kifejeződései, de a jelenség mégis fennáll. S nem vagyok igazságtalan, ha azt mondom: a férfiaknál az agy megszilárdult, s így ők alkalmasabbak a logika művelésére; a nőknél az agy mozgékonyabb, lágyabb maradt, de ők nem vettek részt az utóbbi évszázad oktatásában, amely a szilárd logikát magába foglalta, és ezáltal ők felületesek maradtak és így tovább. De az egész dologban valami olyasmi rejlik, ami arra figyelmeztet bennünket, hogy egyszer már szükségünk van arra, hogy azt, ami saját szervezetünkben az utóbbi évszázadok megkeményedett, kiszáradt oktatási módján keresztül hatott, ismét mozgékonnyá tegyük, mikor odajutunk, hogy az éterikus szférába erőteljesebben avatkozzunk be. Itt azonban ismét egyenesen belekerülünk a zenei elembe. Ismét egy teljes zenei átéléshez jutunk. S ennek természetesen meglesznek a maga gyümölcsei.

De egészen művészietlen lenne az, ha arra, ami ott történik, valamilyen elméletet akarnánk alkalmazni. Ez mindig úgy tűnik számomra, mintha valaki a holnaputáni időjárást egész pontosan le akarná írni. Nem akarom azt mondani, hogy nincs is olyan tudatállapot, amelyben ezt magas fokon meg tudja tenni az ember. De ennek valójában nincs jelentősége. Az ember inkább éli az életet, minthogy így teoretizáljon erről.

Nos, ezzel a gondolatmenettel szemlélődésünk az emberi alkotottság felé fordul. S így egyfajta átszellemiesített fiziológiával, amely már maga is valami művészit hordoz, egyre jobban összhangba hozza az ember a zeneiséget az emberi alkotottsággal.

Gondolják csak meg, hogy annak a feltételezésnek, amelyet Baumann úr vetett fel a dallammenetnek, a dallam összetevőjének a lélegzettel való összefüggéséről, igen mély igazsága van. Alapjában véve a dallammenet és az emberi lélegzet két olyan dolog, amelyek szorosan összetartoznak.

Nem szabad azonban elfelejtenünk: a lélegzés olyan folyamat, amely a ritmikus rendszerben játszódik le. Az emberi szervezetnek ez a középső rendszere az egyik oldalon az ideg-érzékszervi rendszerrel, az agyi rendszerrel határos. Kölcsönhatás van a ritmikus rendszer és az idegérzékszervi rendszer között. A másik oldalon a ritmikus rendszert a végtag- és az anyagcsere-rendszer határolja. S ez az egymásba torkollás - mondhatnám - a fizikai folyamatokban is kifejeződik. Gondolják csak meg: ha belélegzünk, a rekeszizmunkat lefelé nyomjuk, az agyvizet a fejhez ütköztetjük, s így a lélegzési folyamattal az agyvíz folytonosan fel-le áramlik. Ezáltal azonban az agyvíz folytonos összjátékban van a képzetalkotás képességének szerveivel. Másrészt az újra alászálló agyvíz folyamatosan összeütközik mindazzal, ami különben a vérben, az anyagcsererendszerben történik. Organikusan elgondolva, ezzel a belső átéléssel mégis összefügg a zeneiség, jobban, mint hinnénk. Mégpedig a következő módon: ugyanolyan mértékben ahogy a lélegzet közeledik a fejhez, összjátékával közeledik a az idegi-érzékszervi élethez, a melodikus elem inkább megmutatkozik; hasonló mértékben, ahogy a ritmikus rendszer közeledik a végtagrendszerhez, a tulajdonképpeni ritmikus elem kerül előtérbe; erről persze csak átvitt értelemben beszélhetünk.

S ha ezt mind szemügyre vesszük, akkor van egy vezérfonalunk arra, hogy - mondhatnám - azt az egész kérdéscsomót, amelyet végül Stuten úr tett fel, apránként megválaszoljuk. Tehát igaz az, amit Stuten úr megemlített. Szeretnék itt az egyik kérdésbe belemenni, amit felhozott a gondolkodás, érzés és akarat közötti összefüggésekről. Hiszen ez a szerveknek megfelelően azonos azzal, amit itt éppen kifejtettem. Akkor már megbeszéltük, és Stuten úr ma megismételte, hogy a tényleges zenei formák megfelelnek az egész embernek, tehát a gondolkodás, érzés és akarat szintézisen alapuló egymásba csengésének.

Még a tematikus csoportok kapcsolatairól is feltett egy kérdést. Ezek természetesen specifikusan különbözőek, mivel ettől vagy attól a komponistától jönnek. S így a következőt mondhatjuk: nemde, Ön egészen helyesen adta meg azt, hogy a képzetnek a melódia, az érzésnek a harmónia, az akaratnak a ritmus, a hangformának az egész ember felel meg. Nos, tehát van egy részleges, parciális emberünk = gondolkodás, egy parciális emberünk = érzés, egy másik parciális emberünk = akarat, és az egész ember.

De így még mindig nincs meg az egész emberünk az igazi emberi életben, hiszen az ember minden évet átél a születés és a halál között. Ez az egész ember gyakran létezik, és folyamatosan fennáll, változik és átalakul. S ezzel ismét összefügg a tematikus csoportosulások egymásba következése. Az emberi élet folyamata valami sajátságos. S a mélyén rejlő titok általában ez: a felső tudatban nem tudja ugyan az ember, milyen lesz a jövő, de az érzések uralta tudatban úgy van hangolva, ahogy a jövő lezajlik. Kérem, kövessék ezt tisztán tapasztalati úton - rendszerint nem tesszük ezt, de ezek a dolgok egyfajta valóságos antropológia finomabb megérzéséhez tartoznak, amely ekkor antropozófiává válik -, hogyan változik az ember érzelmi élete, ha valakiről utólag megtudja, hogy meghalt. Természetesen, sok minden van, ami visszatartja az embert attól, hogy kövesse az ilyen dolgokat, de legalábbis utólag megfigyelje, s egy korán elhunyt embernél igen pontosan láthatja, hogy az egész érzelmi élete a halál ellen irányul, hogy előbbi életében a jövő már benne rejlik. Ez is olyasmi, ami hozzátartozik az emberi élet folyamatához.

Mindez belejátszik abba, amikor a muzsikus kiéli magát a tematikus csoportok egymásra következésében, ismétlődésében, és így tovább. Az ismétlődésen nem kell csodálkoznunk. Csak vissza kell tekinteniük életükre, ha már hosszabb idő telt el; ugyanis azok a szokásos periódusok, amelyek nem mindenkinél ugyanazt a mennyiséget ölelik fel, de mégis léteznek, pontosan megmutathatják Önöknek az életszakaszokat, elmondhatják: ebben az évben bezárult egy szakasz, amely eddig az évig tartott, és így tovább. Ha valaki 45 éves korában átél egy életszakaszt, akkor egy következő fázisban ismét átél egyet 52 éves korában. S ha az 52 éves kori élményből, amelynek nem kell pontosan ugyanolyannak lennie, de belső karakterében mégis valami hasonlót mutat fel, mint a 45 éves kori élmény, egész pontosan láthatjuk az emberi átélés ismétlődését.

Mindezek a dolgok belejátszanak abba, ami egy zeneműben kifejeződik. Mivel egy ilyen zenemű legalábbis arra az időpontra nézve, amikor megalkották, mindig az egész embert fejezi ki. Ezekre a dolgokra alapjában véve éppen csak utalhatunk.

Néhány más feltett kérdés, mint például a goethei hangtan kapcsolata a szellemtudománnyal, ma valóban túl messzire vezetne. Gondolom, ilyen, vagy hasonló alkalommal még összejöhetünk. S a dúrra és a mollra, a görög muzsika jelentőségére vonatkozó kérdés is túl messzire vezetne ma.

Arra a kérdésre vonatkozólag, amelyet említettek, a lélegzetvétellel, az énekkel és a testtartással kapcsolatban, csak azt szeretném megjegyezni, hogy az ilyen dolgok valóban nem jelentéktelenek, ahogy az említett könyvben írják, ha okosan tudjuk felhasználni őket.

Rendkívül fontos, hogy az embert, mint egészet szemléljük. Ezt általában nem teszik az emberek, de építőköveket hordanak ehhez, amelyek főleg akkor, ha valódi szellemtudományos fényben szemlélik őket, gyümölcsözőek lehetnek a szellemtudománnyal foglalkozó számára is.

Az éneklési módszerre vonatkozó kérdésre sem szeretnék ma válaszolni, mert ez igen könnyen félreérthető lehet, ha nem valamely feltételből kiindulva fejleszthető ki, hiszen főleg manapság oly szörnyű sokféle éneklési módszer létezik. Manapság megismerkedhetünk olyan emberekkel, akik egymás után öt-hat énekmódszer szerint tanultak énekelni, vagyis mindenfajta éneklést végigtanulmányoztak! így semmiképpen sem tudunk ilyen egyszerűen a különféle éneklési módszerekről beszélni.

Ahhoz, amit a temperamentumokról, a tézisekről, antitézisekről, szintézisekről mondtak, azt kell mondanom, ez már egészen terméketlen szemléletmód, mivel általában az ilyen vértelen absztrakciókból valóban mindent ki tudunk alakítani. S éppen annyira, mint ahogy Önök azt mondhatják: Wagner - tézisek, Bruckner - antitézisek, hiszen ez elvileg lehetséges, méghozzá a szellemtudomány - a szintézisek, így egy másik, aki éppen másként osztotta fel ezt, talán azt mondhatná: Wagner - tézisek, Bruckner - antitézisek, Mahler - szintézisek. Némely ember bizonyára ezt mondaná, ha ilyen vértelen absztrakcióba bocsátkozunk.

Igen, valóban nem gondolom, hogy mivel ma mégsem tudunk itt éjszakázni, még tovább nyújtsuk ezt az estét! Bár szívesen kész vagyok arra, hogy egy további együttlétkor ismét beszéljek a felvetett kérdésekről, amelyeket feljegyeztem magamnak.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként