(Hallgatói jegyzetek alapján)

Ma este csupán elöljáróban szeretnék néhány dolgot elmondani. A Waldorf iskolának valódi kulturális tetté kell válnia, hogy elérjük a jelenkori szellemi életünk megújulását. Minden téren átalakulással kell számolnunk; az egész szociális mozgalom végül is a szellemiekre vezethető vissza (a szociális mozgalom legvégül a szellemiekre vetődik vissza), az iskola kérdése pedig a jelenkor nagy, égető szellemi kérdéseinek része. Ki kell használnunk e téren a Waldorf-iskola kínálta lehetőséget, hogy reformálóan, forradalmian hassunk az oktatásügyben.

E kulturális tett sikere az önök kezében van. Sok múlik ezért önökön, hogy példát állítva működjenek együtt. Sok minden múlik e tett sikerén. A Waldorf-iskola gyakorlati bizonyítéka lesz az antropozófiai világszemlélet átütő erejének. Az egység iskolája lesz abban az értelemben, hogy csak arra van tekintettel, hogy úgy neveljen és tanítson, ahogy azt az ember, az ember teljes lénye megköveteli. Mindent e cél szolgálatába kell állítanunk.

Mindazonáltal szükségünk van arra, hogy kompromisszumokat kössünk. A kompromisszumok szükségesek, hiszen még nem tartunk ott, hogy egy valóban szabad tettet vigyünk végbe. Az állam rossz tanítási célokat, rossz végcélokat ír elő számunkra. Ezek a lehető legrosszabb célok, s elhitetjük magunkkal, hogy ezek a lehető legjobbak. A politika, a politikai működés innen fogva azáltal nyilvánul meg, hogy sablonosan bánik az emberrel, hogy minden eddiginél messzebbre menően próbálja majd sablonok közé szorítani. Úgy bánnak majd az emberrel, mint egy tárggyal, amit dróton kell rángatni, és azt fogják elhitetni magukkal, hogy ez jelenti az elképzelhető legnagyobb haladást. Szakszerűtlenül és a lehető legönteltebben állítják rendszerbe pl. az oktatási intézményeket. Példával és ízelítővel szolgál erre az orosz bolsevista iskolák konstrukciója. Valóságos temetői ezek mindenféle igazi oktatásügynek. Kemény küzdelemnek nézünk elébe, de mégis végre kell hajtanunk ezt a kulturális tettet.

Két ellentétes erőt kell eközben összhangba hoznunk. Egyfelől tudnunk kell, hogy mik az ideáljaink, és rendelkeznünk kell azzal az alkalmazkodóképességgel, hogy igazodjunk ahhoz, ami távol áll majd az ideáljainktól. Hogy hogyan hozzuk összhangba ezt a két erőt, nehéz feladat lesz mindannyiunk számára. Ez csak úgy érhető el, ha bevetik a teljes személyiségüket. Kezdettől fogva be kell vetnünk teljes személyiségünket.

Ezért nem irányítási, hanem igazgatási elvek alapján alakítjuk ki az iskola működését, és republikánus módon fogjuk irányítani. Egy valódi tanár-köztársaságban nem támaszkodhatunk kényelmes vánkosként olyan rendszabályokra, amelyek az igazgatóságtól jönnek. Nekünk kell belevinnünk (magunkban hordoznunk) mindazt, ami megadja a lehetőséget a teljes felelősség viseléséhez az iránt, amit tennünk kell. Mindenkinek magának kell teljes felelősséget viselnie.

Azáltal helyettesíthetjük az igazgatósági vezetést, hogy elvégezzük ezt az előkészítő kurzust, és itt feldolgozva befogadjuk azt, ami az iskolát egységes egésszé teszi. Ezt majd a kurzus folyamán kidolgozzuk, ha megfelelő komolysággal tesszük a dolgunkat.

A kurzusról el kell mondanom, hogy a következőkből fog állni. Először: folyamatszerű értekezés általános pedagógiai kérdésekről. Másodszor: értekezés a legfontosabb tantárgyak szakmódszertani kérdéseiről. Harmadszor: egyfajta szemináriumjellegű munka a tanítási feladatainkkal kapcsolatosan. Kidolgozunk efféle tanítási feladatokat, és vita-gyakorlatok során fogjuk érvényesíteni azokat.

Mindennap délelőtt foglalkozunk majd az inkább elméleti dolgokkal, délutánonként pedig a szemináriumi munkával.

Tehát reggel 9 órakor fogunk kezdeni az általános pedagógiával, azután 11-kor következik a specifikus-metodikai oktatás, majd délután 3 és 6 óra között a szemináriumi gyakorlatok.

Tökéletesen tudatában kell lennünk, hogy minden téren nagy kulturális tettet kell véghezvinnünk.

Nem akarunk itt a Waldorf-iskolában világnézeti iskolát létrehozni. A Waldorf-iskolának nem világnézeti iskolának kell lennie, amelyben lehetőleg antropozófiai dogmákkal tömjük tele a gyerekeket. Nem akarunk antropozófiai dogmatikát tanítani, az antropozófia nem oktatási tartalom, viszont törekszünk az antropozófia gyakorlati alkalmazására. Ami antropozófiai területen nyerhető, azt a valódi tanítási praxisba akarjuk beilleszteni.

Az antropozófia tanítási tartalma sokkal kevésbé számít majd, mint gyakorlati alkalmazása annak, ami az antropozófiából pedagógiai téren általában, illetve sajátosan a szakmódszertan terén válhat, és az, hogy hogyan vezethető át az antropozófia a tanítás gyakorlatába.

A vallásoktatásra a vallási gyülekezetekben kerül majd sor. Az antropozófiával csak a tanítás metodikájában fogunk foglalkozni. A gyerekeket tehát felekezetük szerint átadjuk majd a hitoktatóknak.

Ez a kompromisszum másik fele. Jogos kompromisszumokon keresztül felgyorsítjuk kulturális tettünket.

Tudatában kell lennünk nagy feladatunknak. Nem lehetünk pusztán pedagógusok, hanem kultúrembereknek kell lennünk a szó legnemesebb, legszebb értelmében. Eleven érdeklődést kell tanúsítanunk minden iránt, ami manapság történik korunkban, máskülönben rossz tanárai leszünk ennek az iskolának. Nem szabad pusztán specifikus feladatainkba elmélyülnünk. Csak akkor leszünk jó tanárok, ha elevenen érdeklődünk minden iránt, ami a világban történik. A világ felé forduló érdeklődésből kell kialakítanunk azt a lelkesedést, amelyre szükségünk van az iskola- és saját munkánk elvégzése érdekében. Ehhez szükség van a szellem rugalmasságára, valamint arra, hogy feladatunkat odaadással végezzük. Csak abból teremthetjük meg a ma elérhetőt, ha érdeklődéssel fordulunk először is korunk nagy szükségletei, másodszor pedig korunk nagy feladatai felé, amelyek egyikét sem tudjuk eléggé nagynak elképzelni.