Kedves barátaim, csakis akkor birkózunk meg a feladatunkkal, ha nem pusztán intellektuálisan kellemes, hanem a legnemesebb értelemben véve morális-szellemi feladatnak tekintjük; és ezért bizonyára érthetőnek találják, hogy ma, amikor hozzálátunk a munkánkhoz, legelőször is arra a kapcsolatra gondolunk, amelyet - éppen e tevékenységünk által - mindjárt az elején helyre akarunk állítani a szellemi világokkal. Tudatában kell lennünk egy ilyen feladatnál, hogy nem csupán itt, ezen a fizikai síkon élő emberként dolgozunk, noha a feladatkitűzésnek ez a szokásos módja az utóbbi évszázadokban bizony kiváltképp elterjedt, sőt, szinte kizárólagosan ez töltötte el az embereket. Minthogy a feladatokat így fogták fel, ilyen lett az oktatás és a nevelés, amit bizony a magunk elé állított feladattal kell kiigazítanunk. Ezért ennek az előkészítő tevékenységnek a kezdetén először is azt fogjuk végiggondolni, hogy a kapcsolatunkat külön-külön hogyan hozzuk létre a szellemi hatalmakkal, akiknek a megbízásából és akiknek a képviseletében kell bizonyos értelemben mindnyájunknak dolgoznunk. Ezért arra kérem önöket, hogy ezeket a bevezető szavakat egyfajta imaként fogják fel, amelyet azokhoz a hatalmakhoz intézünk, akiknek imaginációt, inspirációt, intuíciót adva mögöttünk kell állniuk, amikor felvállaljuk ezt a feladatot.

(Az itt következő szavakat nem jegyezték le a jegyzetkészítők. Lásd a 2-es számú hivatkozást.)

Kedves barátaim! Kötelességünk, hogy átérezzük feladatunk fontosságát. Át fogjuk érezni, ha tudjuk, hogy ennek az iskolának sajátos feladata van. És így valóban konkretizálni akarjuk a gondolatainkat, valóban úgy akarjuk alakítani azokat, hogy tudatában lehessünk annak, hogy ezzel az iskolával különleges dolgot viszünk véghez. Akkor leszünk erre képesek, ha azt, amit ezzel az iskolaalapítással tettünk, bizonyos értelemben nem helyezzük mindennapi síkra, hanem egyfajta ünnepi tettnek tekintjük a világ rendjében. Ebben az értelemben legelőször is annak szeretnék eleget tenni, hogy a jó szellem nevében, amelynek ki kell vezetnie az emberiséget a szükségből és az ínségből, ennek a jó szellemnek a nevében, amelynek az oktatás, illetve a nevelés során a fejlődés magasabb fokára kell eljuttatnia az emberiséget, a legszívélyesebb hálánkat fejezzem ki azoknak, akik a mi kedves barátunknak, Molt úrnak megadták a jó gondolatot, hogy e téren és ehelyütt az emberiség továbbfejlődésének érdekében megtegye, amit a Waldorf- iskola életre hívásával megtett. Tudom, hogy tudatában van annak, hogy amit e feladat érdekében megtehetünk, azt ma még csak halovány erőkkel tehetjük meg. Így tekint a dologra; de éppen azáltal, hogy vele együtt mi is ünnepinek érezzük a világ rendjében a feladat nagyságát és azt a pillanatot, amikor hozzálátunk, éppen ez által lesz képes a megfelelő erővel működni körünkben. Ilyen szemlélettel akarunk, kedves barátaim, hozzálátni tevékenységünkhöz. Mindnyájan olyan embernek akarjuk tekinteni magunkat, akiket olyan posztra állított a karma, ahonnan nem valami szokványos dolognak kell kiindulnia, hanem olyasvalaminek kell megtörténnie, ami a közreműködőkben azt az érzést kelti, hogy ünnepi pillanat érkezett el a világrendben. Amit pedig felkészülésünk mai ünnepélyes megnyitása után még el kellett volna mondanom, majd a kurzus végén mondom el, amikorra világossá válik egy s más, amikor sokkal konkrétabban állunk az előtt a feladat előtt, amit ma kezdünk kijelölni.

Emil Molt: Ha szabad ebben az ünnepélyes pillanatban magamhoz ragadnom a szót, azt azért teszem, hogy a legszívélyesebben köszönetet mondjak azért, hogy megadatott nekem, hogy megérhessem itt ezt a pillanatot, és megfogadjam: ami csekély erőmből telik, azzal közreműködöm e nagy műben, amit ma kezdünk el.

Kedves barátaim, a legfontosabb, amivel kezdeni akarunk, nem lehet más, mint pedagógiai feladatunk alapos kifejtése. Ezekhez szeretnék ma bevezetőt mondani önöknek. A mi pedagógiai feladatunknak különböznie kell azoktól, amelyeket ez idáig állított maga elé az emberiség. Nem azért kell különböznie, mert önhitten úgy gondolnánk, hogy éppen nekünk kell bizonyos értelemben egy új pedagógiai világrendet bevezetnünk, hanem mert az antropozófiai orientáltságú szellemtudományból következően tisztában vagyunk azzal, hogy az emberiség egymásra következő fejlődési szakaszai mindig más és más feladatokat állítanak majd az emberiség elé. Más feladata volt az emberiségnek az első, más a második, és megint más egészen a mostani, az Atlantisz utáni ötödik fejlődési korszakban. Mert a helyzet az, hogy amit az emberiség egy adott fejlődési szakaszában meg kell tenni, az csak akkor tudatosodik az emberiségben, amikor az adott fejlődési szakasz már egy ideje elkezdődött.

Az a fejlődési szakasz, amelyben ma vagyunk, a XV. század közepén kezdődött. Bizonyos értelemben csak ma kerül felszínre a szellemi alapokból a felismerés, hogy mit is kell tennünk ebben a korszakban éppen a nevelés feladatára nézve. Az emberek ez ideig, még ha legjobb szándékkal dolgoztak is pedagógiai szempontból, ezt még a régi nevelés szellemében tették, az Atlantisz utáni negyedik korszak nevelésének szellemében. Sok múlik majd azon, hogy kezdettől fogva képesek legyünk ráállítani magunkat feladatunkra, hogy megtanuljuk megérteni, hogy korunk számára igen határozott irányt kell adnunk; olyan irányt, amely nem azért fontos, mert az egész emberiség számára érvényesnek kell lennie fejlődése folyamán, hanem mert éppen a mi korunk számára kell érvényesnek lennie. A materializmus más egyebek mellett azt is elérte, hogy az emberek nincsenek tudatában az adott kor feladatainak. Legelsőként azonban kérem, tudatosítsák magukban, hogy az egyes korszakoknak megvannak a sajátos feladataik.

Gyerekek nevelését és tanítását kell majd vállalniuk, mindazonáltal már egy bizonyos életkort elért gyerekekét, és végig kell gondolniuk, hogy azok után veszik át ezeket a gyerekeket, hogy életük legelső szakaszában már keresztülmentek a szüleiktől kapott nevelésen, gyakran talán félrenevelésen. Amit akarunk, az csak akkor teljesedik majd be tökéletesen, amikor az emberiség eljut odáig, hogy a szülők is megértik, hogy már a nevelés legelső szakaszában is sajátos feladatok állnak a mai emberiség előtt. Néhány dolgot azonban, amit az élet első szakaszában elhibáztak, mégiscsak kijavíthatunk, amikor a gyerekek hozzánk kerülnek az iskolába.

De igen erősen át kell hatnia bennünket annak a tudatnak, amelyből - mindnyájan külön-külön - tanításunk illetve nevelésünk felfogását merítjük.

Amikor feladatuknak szentelik magukat, ne feledjék, hogy a teljes mai kultúra - a szellemi szféráig bezárólag - az emberiség egoizmusának talaján áll. Tekintsenek elfogulatlanul a szellemi szférára, amelynek manapság átadja magát az ember, tekintsenek a vallási szférára, és tegyék fel maguknak a kérdést, hogy a mai kultúránk, éppen a vallás területén, nem irányul-e az ember egoizmusára. Éppen korunk prédikációira jellemző, hogy a prédikáló személy az ember egoizmusára igyekszik hatást gyakorolni. Vegyük mindjárt azt, aminek a legmélyebben kellene megragadnia az embert: a halhatatlanság kérdését, és gondoljuk végig, hogy manapság szinte minden, a prédikációkban is, arra irányul, hogy úgy ragadja meg az embert, hogy az egoizmusa az érzéken túli felfogás számára a középpontba kerüljön. Az egoizmus által arra törekszik az ember, hogy ne lényét elveszítve lépje át a halál küszöbét, hanem megtartsa „én”-jét. Ez - még ha egészen kifinomult formában is - egoizmus. Erre az egoizmusra apellál manapság a legszélesebb körben minden vallási felekezet is, ha a halhatatlanság kérdéséről van szó. Mindenek előtt ezért szólnak a vallási felekezetek úgy az emberhez, hogy legtöbbször megfeledkeznek földi létünk egyik végpontjáról, és csak földi létünk másik végpontjára vannak tekintettel, így mindenekelőtt a halálra koncentrálnak, és a születésről megfeledkeznek.

Még ha nem is mondják ki ilyen világosan a dolgokat, mégiscsak ezek adják az alapot. Abban a korban élünk, amikor minden szférában küzdenünk kell az ellen, hogy az emberi egoizmusra apelláljanak, ha azt akarjuk, hogy az emberek ne süllyedjenek egyre mélyebbre és mélyebbre a leszálló ágú kultúra útján, amelyen ma járnak. Egyre inkább tudatosítanunk kell majd magunkban az emberi fejlődés másik végpontját a földi létben: a születést. Be kell fogadnunk a tudatunkba azt a tényt, hogy az ember hosszú időn keresztül fejlődik a halál és egy újabb születés között, s hogy e fejlődés során eljut egy olyan pontra, amikor is bizonyos értelemben meghal a szellemi világ számára, amikor is olyan körülmények között él a szellemi világban, hogy már nem képes ott tovább élni anélkül, hogy át ne menne egy másik létformába. Azáltal kapja meg ezt a másik létformát, hogy átöltözik a fizikai- és az étertestbe. Amit a fizikai- illetve az étertest magára öltésével meg kell kapnia, azt nem kaphatná meg, ha továbbra is csak egyenes vonalon fejlődne tovább a szellemi világban. Miközben ezért csak fizikai szemmel tekinthetünk a gyermekre a születése után, tudatában kell lennünk: ez is valaminek a folytatása. És nemcsak arra akarunk tekinteni, ami az ember-léttel a halál után történik, tehát a fizikai lét szellemi folytatására, hanem tudatosítani akarjuk magunkban azt is, hogy az itteni fizikai lét a szellemi lét folytatása, hogy a neveléssel azt kell folytatnunk, amit a mi beleszólásunk nélkül a felsőbb lények elrendeztek. Egyedül az adja majd meg a nevelés- és oktatásügyünknek a megfelelő alaphangot, ha tudatosítjuk magunkban: azzal, amit itt ebben az emberlényben teszel, annak a folytatását kell elérned, amit magasabb lények a születés előtt tettek.

Ma, amikor az emberek gondolataikban és érzéseikben elveszítették a kapcsolatot a szellemi világokkal, gyakran kérdeznek absztrakt módon olyasmit, aminek tulajdonképpen kérdésként nincs is igazán értelme egy szellemi világfelfogás esetén. Azt kérdezik, hogy hogyan is kellene irányítani az úgynevezett születés előtti nevelést. Sok olyan ember van, aki absztrakt módon áll ma a dolgokhoz; ha konkrétan vesszük a dolgokat, akkor bizonyos területeken nem is lehet kedvünk szerint továbbvinni a kérdezősködést. Egyszer már említettem ezt a példát: Egy úton barázdákat látunk. Meg lehet kérdezni, honnan erednek. Egy kocsi ment végig az úton... Miért ment végig a kocsi az úton? Mert azok, akik a kocsiban ülnek, el akartak jutni egy bizonyos helyre. Miért akartak eljutni egy bizonyos helyre.? A valóságban egyszer vége szakad a kérdezősködésnek. Ha absztrakt téren maradunk, akkor mindig tovább lehet kérdezni: miért? Mindig tovább és tovább lehet görgetni a kérdezősködés kerekét. A konkrét gondolkodás mindig eljut egy végponthoz, az absztrakt gondolkodás mindig vég nélkül továbbpörgeti a gondolatot, mint egy kerék. Így van ez azokkal a kérdésekkel is, amelyeket nem olyan közeli területre nézve tesznek fel. Az emberek elgondolkodnak a nevelésről és rákérdeznek a születés előtti nevelésre. De kedves barátaim, az ember-lény a születés előtt még a fizikai világ felett álló lények oltalmában áll. Rájuk kell bíznunk a közvetlen egyedi kapcsolatot a világ és az egyes lények között. Ezért a születés előtti nevelés még nem irányul magára a gyermekre. A születés előtti nevelés csak annak a tudat alatti következménye lehet, amit a szülők - különösen az anya - tesznek. Ha az anya úgy viselkedik a szülésig, hogy saját magában kifejezésre juttatja azt, ami helyesen értelmezve erkölcsileg és intellektuálisan helyénvaló, akkor az, amit a folyamatos önnevelés által elér, teljesen magától átszáll majd a gyermekre. Minél kevesebbet gondolunk arra, hogy már a világra jötte előtt neveljük a gyereket, és minél többet gondolunk arra, hogy mi magunk megfelelően, helyesen vezessük az életünket, annál nagyobb jót teszünk a gyerekkel. A nevelés majd csak akkor kezdődhet, amikor a gyermek valóban belehelyezkedett a fizikai sík világrendjébe, ez pedig akkor történik meg, amikor a gyermek elkezdi belélegezni a külső levegőt.

Ha tehát a gyermek kilépett a fizikai síkra, akkor tudatában kell lennünk annak, hogy tulajdonképpen mi is történt vele a szellemi síkról a fizikai síkra való áttérésben. Nézzék, itt mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy az ember-lény valójában két részből áll. Mielőtt leérkezne a fizikai Földre, kapcsolat jön létre a szellem és a lélek között; amennyiben a szellemen azt értjük, ami ma még teljesen rejtve van a fizikai világban, és amit antropozófiailag-szellemtudományosan úgy nevezünk: a szellem-ember, az élet-szellem, és a szellem-én. Az ember e három lénytagjával az a helyzet, hogy azok bizonyos értelemben, az érzékfeletti szférában vannak, amelyhez most át kell dolgoznunk magunkat, s a halál és egy újabb születés között már bizonyosfajta kapcsolatban vagyunk a szellem-emberrel, az élet-szellemmel és a szellem-énnel. Az, az erő, amely e hármasságból kiárad, áthatja az ember lelkét: a tudati lelket, az értelmi- vagy kedélylelket és az érző lelket.

És ha megfigyelnék azt az ember-lényt, aki - miután áthaladt a halál és egy újabb születés közötti léten - nekiáll, hogy alászálljon a fizikai világba, akkor a megfelelő szellem-tagot összekapcsolódva látnák a megfelelő lélek-taggal. Az ember bizonyos értelemben „szellemlélekként” vagy „lélekszellemként” száll alá egy felsőbb szférából a földi létbe. A földi létben átöltözik. Lényének ezt a másik részét is, amely az imént említetthez hozzákapcsolódik, éppúgy jellemezhetjük, azt mondhatjuk: itt lent a Földön az találkozik ezzel a „szellemlélekkel”, ami a fizikai öröklődés folyamatai során jön létre. Nos, a lelki-szellemi oldalhoz úgy kapcsolódik hozzá a testi-szervezeti oldal, hogy megint csak két hármasság kapcsolódik egymásba. A lelki-szellemi oldalon egymáshoz kapcsolódik a szellem-ember, az élet-szellem és a szellem-én, illetve a lélek, amely a tudati lélekből, az értelmi- vagy kedélylélekből és az érzőlélekből áll. Ezek egymásba kapcsolódnak, és a fizikai világba való leszállás során hozzá kell kapcsolódniuk az érző-testhez vagy asztráltesthez, az étertesthez és a fizikai testhez. Ezek viszont a maguk részéről megint csak összekapcsolódnak - előbb az anya testében, majd a fizikai világban - a fizikai világ három birodalmával: az ásvány-, a növény- és az állatvilággal, így ezen az oldalon is két hármasság kapcsolódik egymásba.

Ha elegendő elfogulatlansággal tekintenek a gyermekre, aki belenőtt a világba, akkor helyesen fogják érzékelni: itt a gyermekben még nem kapcsolódott össze a lélekszellem vagy szellemlélek az élettesttel vagy fizikai testtel. A nevelés feladata, szellemi értelemben azt jelenti, hogy összhangba hozzuk a lelki-szellemi oldalt (lélekszellem) a testi-szervezeti oldallal (megformált emberi test). Harmóniába kell kerülniük egymással, rá kell hangolódniuk egymásra, hiszen amikor a gyermek beleszületik a fizikai világba, ezek bizonyos értelemben még nem illenek össze. Mind a nevelő, mind a tanár feladata, hogy összehangolja ezt a két tagot.

Nos, ragadjuk meg valamivel konkrétabban ezt a feladatot. Mindazon kapcsolatok közül, amelyek az embert összekapcsolják a külvilággal, a légzés a legeslegfontosabb. Nos, légzést éppen akkor kezdjük el, amikor belépünk a fizikai világba. Az anya testében való légzés még úgymond egyfajta előkészítő légzés, még nem hozza tökéletesen kapcsolatba az embert a külvilággal. Amit a szó szoros értelmében légzésnek kell neveznünk, azt csak akkor kezdi meg az ember, amikor elhagyta az anya testét. Ez a légzés nagyon-nagyon sokat jelent az ember-lény számára, hiszen ebben a légzésben már benne van a fizikai ember teljes hármas tagozódású rendszere.

A fizikai ember hármas tagozódású rendszerének tagjaihoz soroljuk először is az anyagcserét. Az anyagcsere azonban az egyik végpontján bensőséges kapcsolatban áll a légzéssel; a légzés folyamata az anyagcsere szempontjából pedig összefügg a vérkeringéssel. A vérkeringés felveszi az emberi testbe a külvilág - más úton bevitt - anyagait, így a légzés bizonyos értelemben az egész anyagcsere-rendszerrel összefüggésben áll. A légzésnek tehát megvannak a saját funkciói, de egyfelől mégis összefügg az anyagcsere-rendszerrel.

Másfelől pedig ez a légzés kapcsolatban van az ember idegi-érzékelési életével is. Amikor belélegzünk, folyamatosan belepumpáljuk az agyvizet az agyba; amikor kilélegzünk, visszaszivattyúzzuk azt a testbe. Ezzel továbbadjuk a légzésritmust az agynak. És ahogy a légzés egyfelől összefügg az anyagcserével, úgy másfelől összefügg az ember idegi-érzékelési életével is. Azt mondhatjuk: A légzés a legfontosabb közvetítő a fizikai világba belépő ember és a külvilág között. De annak is tudatában kell lennünk, hogy ez a légzés még egyáltalán nem úgy zajlik, ahogy az ember fizikai életének fenntartásához teljességében működnie kell, különösen egy szempontból nem: a fizikai létbe belépő embernél még nem jött létre a helyes harmónia, a megfelelő összefüggés a légzés-folyamat illetve az idegi-érzékelési folyamat között.

Ha megfigyeljük a gyermeket, akkor a lényére vonatkozóan azt kell mondanunk: a gyermek még nem tanult meg úgy lélegezni, hogy a légzés megfelelően fenntartsa az idegi-érzékelési folyamatot. Ebben megint csak tetten érhetők annak a finomabb jellemzői, hogy hogyan is kell bánnunk a gyermekkel. Először is antropológiailag-antropozófiailag meg kell értenünk az ember lényét. Ezért a nevelés legfontosabb tennivalói mindannak a megfigyelésében rejlenek, ami a légzés-folyamatot megfelelő módon összerendezi az idegi-érzékelési folyamattal. Magasabb értelemben véve a gyermeknek meg kell tanulnia befogadni a szellemébe azt, amit azáltal kaphat ajándékba, hogy légzésre született. Láthatják, hogy a nevelésnek ez a része a szellemi-lelki oldal irányába hajlik: azáltal, hogy a légzést az idegi-érzékelési folyamattal harmonizáljuk, bevonjuk a szellemi-lelki oldalt a gyermek fizikai életébe. Durván kifejezve azt mondhatjuk: a gyermek még nem tud belsőleg helyesen lélegezni, és a nevelésnek abból kell állnia, hogy megtanítsuk a helyes légzést.

De még valami mást sem tud megfelelően a gyermek, és ezt a másik dolgot is célba kell vennünk, hogy összhangot teremthessünk a két rész, a testi-szervezeti-, illetve a lelki-szellemi rész között. Amit nem tud megfelelően a gyermek a földi léte kezdetén - észre fogják venni, hogy rendszerint úgy tűnik, hogy amit szellemi téren ki kell hangsúlyoznunk, az ellentmond a külső világrendnek -, amit nem tud megfelelően a gyermek, az az, hogy az alvás és az ébrenlét váltakozását az ember-lénynek megfelelő módon valósítsa meg. Ha a dolgot kívülről nézzük, természetesen azt mondhatjuk: hiszen a gyerek nagyon is jól tud aludni; sokkal többet alszik, mint a későbbi életkorokban járó emberek, sőt, úgyszólván belealszik az életbe... De ami bensőleg az alvás és az ébrenlét alapja, azt még nem tudja. Sok mindent megél a gyermek a fizikai síkon. Használja a végtagjait, eszik, iszik és lélegzik. De miközben ily módon mindenfélét csinál a fizikai síkon, miközben hol alszik, hol meg ébren van, nem képes mindarra, hogy amit a fizikai síkon megél - amit a szemével lát, a fülével hall, a kezecskéivel végez, ahogy a lábacskáival rúgkapál -, nem képes arra, hogy amit a fizikai síkon megél, azt bevigye a szellemi világba, és ott feldolgozza, majd e munka eredményét megint visszavigye a fizikai síkra. Éppen az jellemzi az alvását, hogy másféle alvás ez, mint a felnőttek alvása. A felnőtt ember álmában elsősorban azt dolgozza fel, amit a felébredés és az elalvás között megtapasztal. A gyermek még nem képes belevinni az alvásba, amit a felébredés és az elalvás között megtapasztal, így az alvásban még úgy éli bele magát a világ általános rendjébe, hogy alvás közben nem viszi magával ebbe a világrendbe azt, amit kint a fizikai világban megtapasztalt. A helyes nevelés által kell eljuttatnunk őt oda, hogy amit az ember a fizikai síkon megtapasztal, azt belevigye abba, amit a lelki-szellemi oldal (lélekszellem) az elalvástól a felébredésig végez. Tanárként illetve nevelőként semmit sem taníthatunk meg a gyereknek a magasabb világról. Hiszen az, ami a magasabb világból bekerül az emberbe, az az elalvás és az ébrenlét közötti időben kerül bele. Csak azt tehetjük, hogy úgy használjuk ki az időt, amit az ember a fizikai síkon eltölt, hogy éppen azt, amit mi teszünk a személyével, fokozatosan képes legyen belevinni a szellemi világba, s hogy e bevitel által megint csak visszaáramolhasson a fizikai világba az az erő, amelyet magával hozhat a szellemi világból, hogy ezáltal azután igazi emberré válhasson a fizikai létben.

Így először is egy igen magas szintre terelünk mindenféle tanító és nevelő tevékenységet: a helyes légzés megtanítására, illetve, hogy az alvás és az ébrenlét váltakozásában a helyes ritmusra megtanítsuk. Természetesen olyan magatartásra ható eljárásokat fogunk megismerni a nevelésben és a tanításban, amelyek nem idomítják úgymond a légzést, illetve nem idomítják az alvást és az ébrenlétet. Mindez csupán a háttérben húzódik meg. Amit megismerünk majd, azok konkrét eljárások lesznek. De egészen az alapokig tudatában kell lennünk annak, hogy mit csinálunk. Így tudatosítanunk kell magunkban, amikor az egyes tantárgyakat tanítjuk a gyermeknek, hogy ennek során az egyik irányban inkább arra hatunk, hogy a lelki-szellemi oldalt belevigyük a fizikai szervezetbe, a másik irányban pedig inkább arra, hogy a testi-szervezeti oldalt belevigyük a lelki-szellemi szférába.

Ne becsüljük alá annak fontosságát, ami most elhangzik, hiszen nem leszünk jó nevelők, illetve tanárok, ha pusztán arra figyelünk, amit teszünk, ha nem nézzük azt, amik vagyunk. Hisz tulajdonképpen azért van az antropozófiai orientáltságú szellemtudományunk, hogy belássuk a tény jelentőségét, hogy az ember nemcsak azzal hat a világban, amit tesz, hanem mindenek előtt azzal, ami ő maga. Nagy különbség, kedves barátaim, hogy az egyik tanár lép-e be az iskolába az osztályterem ajtaján át egy kisebb vagy nagyobb létszámú diákcsoporthoz, vagy pedig a másik tanár. Nagy különbség, és ez nem csupán abban rejlik, hogy az egyik tanár ügyesebben alkalmazza így vagy úgy a formális pedagógiai fogásokat, mint a másik; hanem a leglényegesebb különbség, amely hatásossá válik a tanítás során, abból ered, hogy az osztály küszöbét átlépve milyen irányban járnak jelenléte teljes időtartama alatt az illető tanár magával hozott gondolatai. Egy olyan tanár, akit a kialakulóban lévő emberrel kapcsolatos gondolatok foglalkoztatnak, teljesen másképpen hat a diákokra, mint egy olyan tanár, aki minderről semmit sem tud, aki sohasem tereli ebbe az irányba a gondolatait. Mert mi is történik abban a pillanatban, amikor efféle dolgokról gondolkodnak, vagyis amikor kezd tudásuk lenni arról, hogy milyen kozmikus jelentőséggel bír a nevelésben a légzés-folyamat, illetve annak átalakulása, milyen kozmikus jelentőséggel bír az alvás és az ébrenlét közötti ritmus-folyamat? Abban a pillanatban, amikor ilyen gondolatok foglalkoztatják önöket, valami leküzdi önökben mindazt, ami pusztán a személyiségszellem. Abban a pillanatban lecsillapodnak mindazok az instanciák, melyek a személyiségszellem alapját adják; kitörlődik, kialszik valami abból, ami éppen azáltal van jelen a legnagyobb mértékben az emberben, hogy fizikai ember.

És amikor ebben a kitöröltségben, kioltottságban élnek és így lépnek az osztályterembe, a belső erőkből következően kapcsolat alakul ki a diákok és önök között. Lehet, hogy a külső tényezők kezdetben ellentmondanak ennek. Lehet, hogy amikor bemennek az iskolába, olyan csibész fiúkkal és lányokkal találkoznak, akik kinevetik önöket. Az olyan gondolatok által, amilyenekkel itt fogunk foglalkozni, meg kell erősíteniük önmagukat, hogy egyáltalán ne figyeljenek arra, hogy kinevetik önöket, hogy úgy tekintsék, mint egy külső tényezőt, mondjuk, mint egy olyan eseményt, hogy miközben esernyő nélkül indultak el, hirtelen esni kezd az eső. Ez kétségkívül kellemetlen meglepetés. De az ember maga rendszerint különbséget tesz a kinevetés, illetve az eső miatti meglepetés között, amikor nincs nálunk esernyő. Nem szabad különbséget tennünk. Olyan erős gondolatokat kell kialakítanunk, hogy ne kerüljön sor erre a megkülönböztetésre, hogy úgy vegyük az efféle kinevetést, akárcsak egy záporesőt. Ha áthatnak bennünket az ilyen gondolatok, és kiváltképp, ha megfelelően hiszünk bennük, akkor megadatik majd számunkra, talán csak nyolc nap után, talán csak két hét múltán, talán még később - ha mégannyira kinevetnek is bennünket a gyerekek -, hogy olyan kapcsolatot alakítunk ki velük, amilyet kívánatosnak tartunk. Akár ellenállással szemben is ki kell alakítanunk ezt a kapcsolatot az által, amit saját magunkból tesz. És mindenekelőtt tudatosítanunk kell magunkban a legelső pedagógiai feladatot, hogy először is magunknak kell olyanná tenni önmagunkat, hogy egyfajta gondolati, belső spirituális kapcsolat éljen a tanár és a gyerekek között, és ha azzal a tudattal lépünk az osztályterembe, hogy megvan ez a spirituális kapcsolat, nem pusztán a szavak és az intelmek, amelyekben részesítjük a gyerekeket, akkor egyre ügyesebbek leszünk a tanításban. Mindezek olyan külsőségek, amelyekkel élnünk kell; de nem fogunk helyesen élni velük, ha alapvető tényként nem hozzuk létre, ezt a teljes kapcsolatot, a bennünket eltöltő gondolatok, illetve a tanítás során a gyerekek testében és lelkében lejátszódó tények között. Nem volna teljes a tanításhoz való egész hozzáállásunk, ha nem volna meg bennünk a tudat: az ember megszületett, ezzel megadatott neki a lehetőség, hogy megtegye azt, amire a szellemi világban nem volt képes. Nevelésre és tanításra van szükség, először is a légzésnek kell megadnunk a megfelelő harmóniát a szellemi világ irányában. Az ember nem tudta ugyanúgy beállítani az alvás és az ébrenlét ritmikus váltakozását a szellemi világban, mint a fizikai világban. Úgy kell szabályoznunk ezt a ritmust a nevelés és a tanítás által, hogy megfelelő módon illeszkedjék egymáshoz az emberben a testi-szervezeti oldal, illetve a lelki-szellemi oldal. Olyan dolog ez, amit természetesen nem egyfajta absztrakcióként kell elképzelnünk, és mint ilyet, közvetlenül fel kellene használnunk a tanításban, hanem az ember-lényről való gondolatként kell eltöltenie bennünket.

Ezeket akartam elmondani önöknek ebben a bevezetésben, holnap pedig hozzákezdenénk a tulajdonképpeni pedagógiához.