"Ha a lelkek közösen, belső tisztességgel keresik a szellemet, megtalálják egymáshoz is az utat."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Általános embertan (11)

10. --

[A gömb-forma alapvetése a test három tagjában: 1. fej (csak testileg) - a gömb-forma teljességében látható; 2. mellkas (testileg-lelkileg) - csak holdsarló formájú gömb-töredék látható; 3. végtagok (testileg-lelkileg-szellemileg) - csak gömbsugarak láthatók. A fej és a végtagok, mint az intelligencia, illetve a világ-akarat megnyilvánulásai; a csöves és a lapos csontokról ebben az összefüggésben. A koponya, mint módosult gerincoszlop. A csöves csontok, mint kifordított fejcsontok. A fej-gömb, a mellkas-gömb, illetve a végtag-gömb középpontja. A fej és a végtagok összefüggése a világ-mozgásokkal. A világ-mozgások utánzása a táncban, és ennek átvitele a zenébe. Az érzékletek, illetve a plasztikus és a zenei művészetek összefüggésének eredete. Test, lélek és szellem összefüggése a fej-, a mellkas- és a végtag-gömbbel. A 869.évi zsinat: a katolikus egyház, mint a természettudományos materializmus okozója. A fej kialakulása az állatvilágból. Az ember és a világmindenség közötti összefüggés érzésének jelentősége a tanár számára. Pedagógia, mint művészet.]

Stuttgart, 1919. szeptember 1.

Beszéltünk az ember lényéről lelki, illetve szellemi szempontból. Legalábbis egyes részleteiben megvilágítottuk, hogy hogyan is kell szellemi-lelki szempontból az emberre tekintetnünk. Amit így megvizsgáltunk, azt azzal kell kiegészítenünk, hogy először is összekapcsoljuk a szellemi, a lelki, illetve a testi szempontot, hogy teljes áttekintést kapjunk az emberről, s azután rátérhetünk a külső testiség megragadására, felfogására.

Először is még egyszer az emlékezetünkbe idézzük azt, ami már különféle megközelítésekből bizonyosan feltűnt, hogy az ember lényének három része különböző formákban jelenik meg131. Felhívtuk a figyelmet arra132, hogy a fej formája lényegében gömbforma, és hogy ebben a gömb alakú fejformában rejlik az emberi fej tulajdonképpeni testi léte. Azután felhívtuk a figyelmet arra, hogy az ember mellkasi része egy gömbtöredék, így tehát, ha sematikusan rajzolunk, a fejnek gömbformát, a mellkasi résznek pedig holdsarlóformát adunk, és tisztában vagyunk azzal, hogy ez a holdsarló- forma egy gömbtöredéket, egy gömb részletét tartalmazza. Ezért azt kell mondanunk: az ember mellkasi részének holdsarlóformája kiegészíthető. És csak akkor lesznek képesek helyesen tekinteni az ember-lény e középső tagjára, az ember mellkas-formájára, ha azt is gömbnek tekintik, de olyan gömbnek, amelyből csak egy részlet, egy holdsarló látható, s a többi része nem látszik (I. ábra)133. Talán látják ebből, hogy azokban a régebbi időkben, amikor inkább megvolt az emberekben az a képesség, hogy lássák a formákat, nem valótlant állítottak, amikor arról beszéltek, hogy a fej megfelel a napnak, a mellkas formája pedig a holdnak. És ahogy akkor, amikor nincs telihold, csak egy gömbtöredéket látunk a holdból, úgy az ember középső tagjából, a mellkas-formában is tulajdonképpen csak egy töredéket látunk. Ebből beláthatják, hogy az ember fejformája itt a fizikai világban egy viszonylag zárt dolog. A fej formája zárt dologként nyilvánul meg fizikailag. Bizonyos értelemben teljesen azonos azzal, aminek mutatja magát. A lehető legkevesebbet rejti el magából.

Az ember mellkasi része már igen sokat elrejt magából; teljes valójának egy részét láthatatlanul hagyja. Az ember lényének megismerése szempontjából nagyon fontos, hogy figyelembe vegyük, hogy a mellkasi rész egy jó darabja láthatatlan. És így azt mondhatjuk: A mellkasi rész az egyik oldalon, hátul, megmutatja nekünk a testiségét, elöl pedig átmegy a lelkibe. A fej teljesen test; az ember mellkasi része hátul test, elöl lélek. Valódi testet tehát csak úgy hordozunk magunkban, hogy a fejünk a vállaink felett nyugszik. Testtel és lélekkel viszont úgy rendelkezünk, hogy mellünket elkülönítjük a mellkas többi részétől, és átdolgozzuk, áthatjuk lélekkel.

Nos, az ember e két részébe, különösen, ha kívülről nézzük, először is a mellkasi részbe, illeszkednek bele a végtagok. A harmadik rész ugye, a végtagember. Nos, hogyan érthetjük meg tulajdonképpen a végtagembert? Csak akkor érthetjük meg, ha úgy nézzük, hogy más részletek maradtak meg a gömbformából, mint a mellkasi résznél. A mellkasi rész esetében a periféria egy darabja maradt meg. A végtagoknál inkább a belső részből, a gömbsugarakból maradt meg valami, így tehát a gömb belső részei illeszkednek be végtagokként.

Nem igazodunk el, ahogy azt már sokszor elmondtam önöknek, ha csak sematikusan illesztjük az egyik dolgot a másikhoz. Mindig bele kell szőnünk az egyik dolgot a másikba, hiszen ebben rejlik a dolgok életteljessége. Azt mondjuk: van a végtagember, amely a végtagokból áll. De nézzék csak, a fejnek is megvannak a maga végtagjai. Ha rendesen szemügyre veszik a koponyát, akkor azt találják, hogy például a koponyához hozzáilleszkednek a felső állcsont és az alsó állkapocs csont134 (II. ábra). Tényleg végtagokként illeszkednek. A koponyának is megvannak a maga végtagjai: a felső és az alsó állkapocs végtagokként illeszkednek hozzá. Csupán elcsökevényesedtek a koponyán. Az ember többi részén megfelelő méretben kialakultak, a koponyán pedig elcsö- kevényesedtek, tulajdonképpen csak csontkinövések. És van még egy különbség. Ha megfigyelik a koponya végtagjait, tehát a felső álcsontot és az alsó állkapcsot, akkor látni fogják, hogy ezeknél lényegében az a fontos, hogy a csont kifejthesse a hatását. Ha azokat a végtagokat nézik, amelyek testünk egészéhez illeszkednek, tehát a végtag-ember tulajdonképpeni lényét, akkor az izmokból illetve véredényekből álló burokban kell keresniük a lényeget. A karjainkban, a lábainkban, a kezeinkben és a lábfejeinkben az izom- illetve csont-rendszernek bizonyos értelemben csak kiegészítői a csontok. És a felső illetve alsó állkapcsokban, mint a fej végtagjaiban, bizonyos értelemben teljesen elcsökevényesedtek az izmok és a véredények. Mit is jelent ez..? Látják, a vérben és az izmokban rejlik az akarat organizmusa, ahogy arról már hallottunk. Ezért főként az akarat szolgálatára alakultak ki a karok és a lábak, a kezek és a lábfejek. Az, ami első sorban az akaratot szolgálja, a vér és az izmok, bizonyos mértékben hiányoznak a fej végtagjaiból, mert ezekben annak kell kialakulnia, ami az intellektus, a gondolkodó megismerés felé hajlik. Ezért ha azt akarják tanulmányozni, hogy hogyan nyilvánul meg a külső testi formákban a világ akarata, akkor tanulmányozzák a karokat és a lábakat, a kezeket és a lábfejeket. Ha azt akarják tanulmányozni, hogy hogyan nyilvánul meg a világ értelmes mivolta, akkor tanulmányozzák a fejet, mint koponyát, mint csont-szerkezetet, és hogy hogyan tagozódik a fejbe a felső állcsont, az alsó állkapocs, illetve más is, ami végtag-szerűnek látszik a fejen. A külső formákat ugyanis mindenütt a belső rész megnyilatkozásainak tekinthetik. És csakis akkor értik meg a külső formákat, ha a belső rész megnyilatkozásainak tekintik őket.

Nos, nézzék, én mindig úgy találtam, hogy a legtöbb ember számára nagy nehézséget okoz, ha meg kell érteniük, hogy milyen kapcsolat van a karok és a lábak csöves csontjai, illetve a fej lapos csontjai között. De éppen a tanár számára jó, ha olyan fogalmat sajátít el erről, amely távol áll a szokványos élettől. És egy igen-igen nehéz fejezethez jutunk el itt, talán a legnehezebbhez a képzelet számára, amin át kell jutnunk e pedagógiai előadások során.

Tudják, hogy Goethe először az úgynevezett koponyai gerincelmélet felé fordította a figyelmét135. Mit is értünk ezen? Ezen a metamorfózis gondolatának az emberre illetve a test felépítésére való alkalmazását értjük. Ha az ember gerincoszlopát nézzük, abban egymáson helyezkednek el a csigolyacsontok. Kiemelhetünk egy ilyen csigolyacsontot a nyúlványaival, amelyen keresztülhalad a gerincvelő (rajz készül).136.

Nos, Goethe Velencében egy ürükoponyán figyelte meg először137, hogy minden fejcsont módosult csigolyacsont. Vagyis ha egyes szerveket túlfejlődve, másokat pedig visszafejlődve képzelünk el, akkor ebből a csigolyaformából megkapjuk a fej lapos csontjait. Goethére nagy benyomást tett ez, hiszen azt a következtetést kellett ebből levonnia - ami igen jelentőségteljes volt a számára -, hogy a koponya módosult, továbbfejlődött gerincoszlop.

Nos, viszonylag könnyen belátható, hogy a koponyacsontok átalakulás, metamorfózis útján a hátgerinc csigolyacsontjaiból származnak. Most azonban igen nehéz a végtagcsontokat is, már a fej végtagcsontjait is, a felső és az alsó állkapcsot - Goethe megpróbálta, de még külsőleges módon - a csigolyacsontok illetve a fejcsontok módosulataként, metamorfózisaként felfogni. Miért van ez így? Nos, látják, ez azon alapszik, hogy egy csöves csont, bárhol is legyen, minden esetben a fejcsont metamorfózisa, módosulata, de igen sajátos módon. Viszonylag könnyen elképzelhetik a gerinccsigolya módosulását fejcsonttá, amikor egyes részeit felnagyítva, más részeit pedig lekicsinyítve képzelik el. De nem kapják meg ilyen könnyen a karok vagy a lábak csöves csontjaiból a fejcsontokat, a lapos fejcsontokat. Itt ugyanis előbb el kell végezniük egy bizonyos eljárást, ha el akarnak jutni ezekhez. Ugyanazt az eljárást kell elvégezniük a karok vagy a lábak csöves csontjával, amelyet akkor végeznének, ha egy harisnya vagy egy kesztyű felhúzásakor előbb kívülre fordítanák a belsejét, tehát ha kifordítanák. Nos, viszonylag könnyű elképzelni, hogy hogyan is néz ki egy kesztyű vagy egy harisnya, ha kívülre fordítjuk a belsejét. A csöves csontok azonban nem egyenletesek. Nem olyan vékonyak, hogy ugyanolyan volna a belső, mint a külső felépítésük. Különböznek egymástól. Ha így szerkesztenék meg a harisnyájukat, és azután elasztikussá tennék, és kívül művi formát adnának neki mindenféle kitüremkedésekkel és behorpadásokkal, majd kifordítanák, akkor már nem ugyanazt a formát kapnák meg kívül, mint ami most belül volna, amikor kifordították. És így van ez a csöves csontokkal. A belsejüket kívülre, a külsejüket belülre kell fordítanunk, s akkor kialakul a fejcsont formája, így az ember végtagjai nem csupán módosult fejcsontok, hanem ráadásul kifordított fejcsontok. Honnan ered ez? Onnan ered, hogy a fej koncentrikus középpontja valahol belül van. Nincs a tényleges közepében viszont a mellkas-gömb középpontja; a mellkas középpontja igen távolra esik. Itt a rajzon csupán vázlatosan jeleztem ezt, hiszen nagyon nagy lenne, ha egészében lerajzolnánk. Tehát igen távolra esik a mellkas középpontja.

És hol van akkor a végtag-rendszer középpontja? Most ütközünk a második nehézségbe. A végtag-rendszer középpontja a körkerülettel körülírt teljes környező részben van. A végtag-rendszer középpontja egy gömb, tehát a pont ellentéte. Egy gömbfelület. Tulajdonképpen mindenütt középpontja van; ezért minden irányba fordulhatnak, és mindenfelől beérkeznek a gömbsugarak. Egyesülnek önökkel.

Ami a fejben van, az a fejből indul ki; ami keresztülmegy a végtagokon, az önökben egyesül. Ezért a többi előadásban is138 azt kellett mondanom: beillesztve kell elképzelniük a végtagokat. Valóban egy teljes világ vagyunk, csakhogy az, ami kívülről belénk akar hatolni, a végén összesűrűsödik, és láthatóvá válik. Annak, ami vagyunk, egészen parányi része válik láthatóvá a végtagjainkban, így a végtagjaink testi minőségűek, ez azonban csak egy egészen parányi atomja annak, ami tulajdonképpen benne rejlik az ember végtag-rendszerében: a szellem. Test, lélek és szellem rejlik az ember végtag-rendszerében. A test csupán utalás-szerű a végtagokban, de a lélek ugyanúgy bennük van, és bennük van a szellem, ami alapjában véve az egész világot felöleli.

Nos, készíthetnénk még egy másik rajzot139 is az emberről. Azt mondhatnánk: Az ember először is egy óriási gömb, amely az egész világot felöleli, azután egy kisebb gömb, majd pedig egy még kisebb gömb. Csak a legkisebb gömb válik teljesen láthatóvá; a valamivel nagyobb gömb csak részben válik láthatóvá; a legnagyobb gömb csak a sugarai végpontjában válik láthatóvá, a továbbiakban láthatatlan. Így alakulnak ki az ember formái a világból.

A középső rendszerben pedig, a mellkas-rendszerben, újra egyesül a fej-rendszer és a végtag-rendszer. Ha a gerincoszlopot vizsgálják a bordák illeszkedéseivel, akkor látni fogják, hogy ez annak a kísérlete, hogy elöl bezárkózzunk. Hátrafelé teljesen le vagyunk zárva, elöl csak kísérletet teszünk a bezárkózásra, de nem sikerül teljesen. Minél közelebb vannak a bordák a fejhez, annál inkább sikerül nekik a bezárkózás, de minél lejjebb fekszenek, annál kevésbé sikerül. Az utolsó bordák már nem érnek össze, mert ott ez ellen hat az az erő, amely azután kívülről érkezik a végtagokba.

Az ember és a teljes makrokozmosz összefüggéséről a görögöknek még egészen erős tudatuk volt. És az egyiptomiak is jól tudták, csupán kissé absztrakt módon. Ezért láthatják, ha egyiptomi, illetve egyáltalában régebbi szobrokat néznek, hogy kifejezésre jut a kozmosz e gondolata. Nem értik meg, hogy mit tettek a régi korok emberei, ha nem tudják, hogy azt tették, ami a hitüknek megfelelt: a fej egy kis gömb, egy világtest kicsiben; a végtagok a nagy világ-test darabjai, ahogy mindenfelől befelé törekszik a sugaraival az ember alakjába. A görögöknek szép, önmagában harmonikusan kialakult elképzelésük volt erről, ezért voltak jó szobrászok, jó képzőművészek. Manapság pedig senki sem tud művészi szobrokat készíteni az emberről, aki nem tudatosítja magában ezt az összefüggést az ember és a világmindenség között. Egyébként csupán csak kontár módjára ügyetlenkedik felszínesen a természeti formák irányában.

Abból tehát, amit így elmondtam önöknek, felismerik majd, kedves barátaim, hogy a végtagok inkább a világ felé hajlanak, a fej pedig inkább az egyes ember felé hajlik. Mire is lesznek akkor tehát különösen hajlamosak a végtagok? A világ felé hajlanak, amelyben az ember mozog, és folytonosan megváltoztatja a helyzetét. Kapcsolatban lesznek a világ mozgásával. Jól jegyezzék meg ezt: a végtagok kapcsolatban vannak a világ mozgásával.

Amikor járunk-kelünk a világban, amikor cselekedeteket hajtunk végre, a végtagok emberei vagyunk. Mi is hát a fejünk, a „főnk” feladata a világ-mozgások vonatkozásában? A vállainkon nyugszik, ezt ugye más összefüggésben már elmondtam önöknek. Az is a feladata, hogy önmagában folytonosan nyugalomba hozza a világ mozgását. Ha a szellemükkel belehelyezkednek a fejükbe, úgy valóban képet alkothatnak maguknak erről az elhelyezkedésről, azáltal, ha egy kicsit elképzelik, hogy egy gyorsvonat kocsijában ülnek; a vonat halad, önök pedig nyugodtan ülnek benne. Így ül a lelkük a fejükben, mely a végtagokkal hordoztatja magát, nyugodtan ül, és belül nyugalomba hozza a mozgást. Ahogy még le is fekhetnek, ha van hely a vonaton, és pihenhetnek, annak ellenére, hogy ez a nyugalom tulajdonképpen nem valós, hiszen ugye száguldanak, talán a hálókocsiban, keresztül a világon; mégis, a nyugalom érzése él önökben. Így csillapítja le a fejük önökben azt, amit a végtagok mozgásként végrehajthatnak a világban. A mellkasi rész pedig ott áll középen. Közvetít a külvilág mozgása és a között, amit a fő, a fej nyugalomba hoz.

Gondoljanak most bele: emberként egyenesen arra irányul a szándékunk, hogy a végtagjaink által leutánozzuk, befogadjuk a világ mozgásait. Mit is teszünk ezért? Táncolunk. Így táncolnak valójában. A másféle tánc csak fragmentumszerű táncolás. Mindenféle tánc abból ered, hogy azokat a mozgásokat, amelyeket a bolygók, a többi égitest végez, amelyeket maga a Föld végez, leutánozzuk az emberek mozdulataiban, a végtag-mozgásaikban.

De mi is a helyzet a fejjel, illetve a mellkassal, amikor táncolva utánozzuk a kozmikus mozgásokat a mi emberi mozdulatainkban? Látják, az a helyzet, hogy a fejben és a mellkasban mintha feltorlódnának azok a mozdulatok, amelyeket a világban végzünk. Nem tudnak folytatódni a mellkason keresztül be a fejbe, hiszen a fej ott nyugszik a vállakon, és nem hagyja, hogy a mozdulatok folytatódva a lélekbe hatoljanak. A léleknek nyugalmi állapotban kell részt vennie ezekben a mozdulatokban, mert a fej a vállakon nyugszik. Mit tesz a lélek ezért? Elkezdi önmagából reflektálni azt, amit a végtagok táncolva végeznek. Búgni kezd, amikor rendszertelen mozdulatokat végeznek a végtagok; susogni kezd, amikor a végtagok rendszerben mozdulnak; sőt, énekelni kezd, amikor a világmindenség harmonikus kozmikus mozdulatait végzik a végtagok. Így alakul át a külső táncoló mozgás befelé az éneklésbe illetve a zenébe140.

Az érzékelés-fiziológia, ha nem tekinti az embert kozmikus lénynek, sohasem jut el oda, hogy megértse az érzékleteket; mindig azt mondja majd: Odakint adottak a levegő mozgásai, odabent pedig hangot érzékel az ember. Az, hogy miként függnek össze a levegő mozgásai a hangokkal, nem tudható. Ez áll a fiziológiai illetve pszichológiai művekben, az egyiknek a végén, a másiknak az elején, a különbség ennyi csupán.

Honnan is ered ez? Onnan ered, hogy a pszichológiát vagy fiziológiát gyakorló emberek nem tudják, hogy az emberen kívüli mozgások a lélek belsejében nyugalomba kerülnek, és ezáltal kezdenek el hangokká válni. És így van ez minden más érzéklettel is. Mivel a fej szervei nem vesznek részt a külső mozgásokban, visszaverik ezeket a mozgásokat a mellkasba, és hanggá alakítják őket, egy másfajta érzékletté. Ebben rejlik az érzékletek eredete. De ebben rejlik a művészetek összetartozása is141. A zenei művészetek a szobrászatból és az építőművészetből jönnek létre, úgy, hogy azt, amit ezek kifelé mutatnak, a zenei művészetek befelé mutatják. A világ reflexiója belülről kifelé: ezek a zenei művészetek. Így áll benne az ember a világmindenségben. Érzékeljék a színt nyugalomba került mozgásként. A mozgást külsőleg nem érzékelik, mintha csak egy vasúti kocsiban hevernének, és olyan illúziójuk lehetne, hogy nyugalomban vannak. Hagyják, hogy a vonat odakint mozogjon. S így a testükkel, a végtagok finom mozdulatain keresztül, amelyeket nem is érzékelnek, együtt mozdulnak a külső világgal, közben pedig belül színeket és hangokat érzékelnek. Ezt annak a körülménynek köszönhetik, hogy a fejüket, mint formát, nyugalmi helyzetben hordoztatják a végtagrendszerükkel.

Említettem önöknek, hogy amit most elmondok, az nehéz dolog. Azért különösen nehéz, mert korunkban egyáltalán semmit sem teszünk e dolgok megértése érdekében. Amit manapság a kor műveltségeként befogadunk, az gondoskodik arról, hogy az emberek tudatlanok maradjanak az olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyekről ma beszéltem. Mi is történik tulajdonképpen mai műveltségünk folytán? Az ember tényleg nem ismeri meg teljesen a harisnyát vagy a kesztyűt, ha még csak ki sem fordítja, hiszen akkor sohasem tudja meg, hogy tulajdonképpen mi is érintkezik a harisnyából vagy a kesztyűből a bőrével; csak azt ismeri, ami kifelé néz. Így a mai műveltségünk útján csak azt ismeri az ember, ami kifelé fordul. Csak a fél emberről kap fogalmakat. Hiszen még a végtagokat sem érti meg. Mert ezeket ugye már kifordította a szellem.

Amit ma bemutattam, azt úgy is kifejezhetjük, hogy azt mondjuk: ha az egész, a teljes embert nézzük, ahogy előttünk áll a világban, először is végtag-emberként, akkor, szellem, lélek és test szerint mutatkozik meg nekünk. Ha mellkas-emberként tekintünk rá, úgy lélekként és testként mutatkozik meg. A nagy gömb (lásd a legutóbbi rajzot): szellem, test, lélek; a kisebb gömb: test, lélek; a legkisebb gömb: pusztán test. A 869. évi zsinaton142 a katolikus egyház püspökei megtiltották az emberiségnek, hogy tudjanak valamit a nagy gömbről. Kinyilvánították akkor a katolikus egyház dogmájaként, hogy csak a középső és a legkisebb gömb létezik, hogy az ember csak testből és lélekből áll, hogy a puszta lélek a tulajdonságai szerint tartalmaz valami szellemit; a lélek egyfelől szellemszerű is. A szellem a 869. évtől fogva a nyugati világ katolicizmusból kiinduló kultúrája számára nem létezik többé. A szellemhez való kapcsolódás megszüntetésével azonban az embernek a világgal való kapcsolatát is megszüntették. Egyre inkább egoizmusba kergették. Ezért maga a vallás is egyre egoisztikusabbá és egoisztikusabbá vált, ma pedig egy olyan korban élünk, ahol úgymond a szellemi megfigyelésből kiindulva újra meg kell ismernünk az ember kapcsolatát a szellemmel és ez által a világgal.

Kinek a bűne is tulajdonképpen, hogy a természettudományos materializmushoz jutottunk el? Hogy természettudományos materializmushoz jutottunk, abban a katolikus egyház a fő bűnös, hiszen a 869. évi konstantinápolyi zsinaton eltörölte a szellemet. Mi is történt akkor tulajdonképpen? Tekintsenek az emberi fejre! Úgy alakult ki a világtörténések tényvilágában, hogy ma ez az ember legidősebb tagja. A fej először is a magasabb rendű, távolabbra visszatekintve pedig az alacsonyabb rendű állatokból alakult ki143. A fejünket tekintve az állatvilágból származunk. Ehhez nincs mit hozzáfűzni - a fej csupán egy magasabban fejlett állat. Az alacsonyabb rendű állatvilágba érünk vissza, ha meg akarjuk keresni a fejünk őseit. A mellkasunk csak később illeszkedett hozzá a fejhez; már nem annyira állati-jellegű, mint a fej. A mellkast csak egy későbbi korszakban kaptuk meg. A végtagokat pedig a legkésőbbi szerveinkként kaptuk meg, mi emberek; ezek a legeslegemberibb szerveink. Nem az állati szervek módosulatai, hanem később illeszkedtek hozzánk. Az állati szervek önállóan alakultak ki a kozmoszból az állatokhoz igazodva, az ember szervei pedig később alakultak ki önállóan a mellkast kiegészítve. Amikor azonban a katolikus egyház elrejtette az ember tudata elől a világmindenséggel való kapcsolatát, tehát a végtagjai tulajdonképpeni természetét, csak a mellkasból hagyományozott egy kicsit az eljövendő korokra, főként pedig a fejből, a koponyából. A materializmus pedig rájött, hogy a koponya az állatoktól származik. Most pedig arról beszél, hogy az egész ember az állatoktól származik, miközben a mellkasi szerveink és a végtag-szerveink csak később alakultak ki a fej mellé. Azáltal, hogy elrejtette az ember elől a végtagjai természetét, a világgal való kapcsolatát, éppen a katolikus egyház idézte elő, hogy a későbbi materialista kor egy olyan eszme csapdájába esett, amely csak a fej számára jelent valamit, ezt azonban a teljes emberre alkalmazza. Valójában a katolikus egyház a materializmus megteremtője az evolúció tanának ezen területén. Különösen az ifjúság mai tanárainak kell tudniuk az ilyen dolgokról. Hiszen össze kell kapcsolniuk az érdeklődésüket azzal, ami a világban történt. És a világban történő dolgokat az alapokból kiindulva kell ismerniük.

Megpróbáltuk ma tisztázni, miért van az, hogy korunk materialistává vált, miközben teljesen másból indultunk ki: a gömbformából, a holdsarlóformából, illetve a végtagok sugár formájából. Vagyis látszólag teljesen ellentétes dologgal kezdtünk, hogy világossá tegyünk a magunk számára egy nagy, egy hatalmas kultúrtörténeti tényt. Erre azonban szükség van, hogy különösen a tanár, aki egyébként semmit sem tehet a kialakulóban, fejlődőben lévő emberrel, képes legyen a kulturális tényeket az alapokból kiindulva megragadni. Ekkor olyasmit fogad be magába, amire szüksége van, ha a bensőjéből, a gyermekkel való nem tudatos illetve tudatalatti kapcsolatai által helyesen akar nevelni. Hiszen akkor megfelelő tiszteletet tanúsít majd az emberi alak iránt. Az emberalakban mindenütt meglátja majd a kapcsolódást a nagyvilághoz. Másképpen közeledik ehhez az emberi alakhoz, mint ha csak olyasvalamit lát az emberben, mint egy fejlettebb barmocskát, egy fejlettebb állati testet. A tanár manapság alapjában véve - még ha koponyája egyik zugában néha illúziói vannak is erről - azzal a határozott tudattal áll a másik ember elé, hogy a felnövekvő ember egy kis barmocska, egy kis állatka, és hogy neki kell ezt a kis jószágot valamivel tovább fejlesztenie, mint ameddig a természet már kialakította. Másképp érez majd, ha azt mondja: ez itt egy ember, az egész világhoz hozzákapcsolódik, és minden egyes felnövekvő gyermekben - ha dolgozom vele valamennyit -, olyat teszek, aminek az egész világra nézve jelentősége van. Itt vagyunk az osztályban: minden gyermekben benne rejlik a világ, a makrokozmosz egy centruma. Ez az osztályterem a makrokozmosz középpontja, sőt, sok középpontja. Gondoljanak bele, elevenen átérezve, hogy mit is jelent ez! Hogyan megy át a világmindenség, illetve az emberrel való összefüggésének eszméje egy olyan érzésbe, amely a tanítás minden egyes mozzanatát megszenteli. Anélkül, hogy ilyen érzéseink volnának az emberről és a világmindenségről, nem jutunk el oda, hogy komolyan és helyesen tanítsunk. Amint ilyen érzéseink lesznek, ezek abban a pillanatban a föld alatt húzódó összeköttetéseken keresztül átterjednek a gyerekekre. Egy másik összefüggésben mondtam önöknek144, hogy mindig csodásan kell hatnia az emberre, ha látja, ahogy a drótok bemennek a föld alá a rézlapokhoz, s a föld drótok nélkül továbbvezeti az elektromosságot. Ha csak egoista emberi érzésekkel lépnek be az iskolába, akkor mindenféle drótokra - a szavakra - lesz szükségük ahhoz, hogy megértessék magukat a gyerekekkel. Ha megvannak önökben a nagy kozmikus érzések, amelyek olyan eszmékké válnak, amilyet épp az imént alkottunk, akkor földalatti vezeték fut önöktől a gyermekhez. Akkor egyek lesznek a gyerekekkel. Titokzatos kapcsolatok rejlenek ebben önök, illetve az iskolás gyerekek összessége között. Ilyen érzésekből kiindulva kell annak is felépülnie, amit pedagógiának nevezünk. A pedagógiának nem szabad tudománynak lennie, művészetnek kell lennie. És van-e művészet, amit meg lehet tanulni anélkül, hogy folytonosan érzésekben élnénk? Azok az érzések azonban, amelyekben élnünk kell, hogy művelhessük a pedagógia nagy életművészetét, azok az érzések, amelyekkel rendelkeznünk kell a pedagógiához, csak úgy izzanak fel, ha tudjuk, hogy az ember kapcsolatban áll az egész nagy világmindenséggel.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként