Ha az előző előadás nézőpontjából át tudják tekinteni előbb a szellem, majd a lélek felől az ember testi lényét, akkor hamar hozzá tudják majd sorolni az ember testi felépítéséhez, illetve fejlődéséhez mindazt, amire szükségük van. Ezért, mielőtt majd a további előadásokban rátérünk az ember testi leírására, a szellemi-lelki oldal felől folytatjuk a téma megvilágítását.

Tegnap felismerhették, hogyan tagozódik három részre az ember: fej-emberként, törzs-emberként, végtag-emberként. És látták, hogy e három rész mindegyike másként kapcsolódik a lélek, illetve a szellem világához.

Tekintsünk először is az ember fejének képződményére. Erről ugye azt mondtuk tegnap: a fej főként test. A mellkas-emberre testi és lelki lényként kellett tekintenünk. A végtagember pedig testi, lelki és szellemi. De természetesen nem merül ki abban a fej lényege, hogy azt mondjuk: a fej főként test. A valóságban ugyebár az a helyzet, hogy nem különülnek el egymástól élesen a dolgok, s ezért azt is mondhatjuk: a fej csupán másképpen lelki illetve szellemi, mint a mellkas és a végtagok. A fej már akkor, amikor az ember megszületik, főként test, vagyis ami elsősorban fejjé teszi, azt bizonyos értelemben a testi fej formájában fejlesztette ki. Ezért néz ki úgy a fej - miután ez az első dolog, ami az ember embrionális fejlődése során kialakul -, hogy az általános emberi minőség szellemi-lelki téren legelőször is a fejben nyilvánul meg. Milyen kapcsolatban áll a testi fej a lélekkel illetve a szellemmel? Mert a fej egy lehetőség szerint már tökéletesen kialakult test, a fejlődés korábbi stádiumaiban ugyanis mindenen keresztül ment már az állatvilágon át az emberig, ami a kifejlődéséhez szükséges volt, ezért lehet testi vonatkozásban a legtökéletesebben fejlett. A lelki oly módon kapcsolódik ehhez a fejhez, hogy a gyermek, amikor megszületik, és még az első életévek fejlődése során is, minden lelki dolgot álmodik a fejében. A szellem pedig alszik a fejben.

Test, lélek és szellem különös összekapcsolódása tárul most elénk az emberi fejben. Nagyon jól kifejlett testünk van fej gyanánt. Van benne egy álmodó lélek, egy határozottan álmodó lélek, és egy még alvó szellem. Nos, az a lényeg, hogy az ember egész fejlődésével összhangban tekintsünk erre a jellemző tényre. Ez a fejlődés olyan a fogváltásig, hogy az ember főként utánzó lény. Mindazt megteszi, amit a környezetéből elles. Hogy képes erre, azt éppen annak a körülménynek köszönheti, hogy a fejében lévő szellem alszik. Ezáltal képes ezzel a fej-szellemmel a fejtesten kívül tartózkodni. Képes a környezetben tartózkodni. Hiszen amikor alszunk, akkor szellemi-testi lényünk kívül van a testünkön. A gyermek szellemi-lelki lényével, az alvó szellemével és álmodó lelkével a fején kívül van. Azoknál van, akik a környezetében tartózkodnak, azokkal együtt él, akik a környezetében tartózkodnak. Ezért utánzó lény a gyermek. Ezért alakul ki az álmodó lélekből kiindulva a környezet iránti szeretet, főként a szülők iránti szeretet. Amikor az ember megkapja második fogazatát, amikor keresztülmegy a fogváltáson, ez a fejlődésében tulajdonképpen a fej fejlődésének utolsó szakaszát jelenti. Még ha tökéletesen testként születik is meg a fej, az utolsó fejlődési szakaszán mégiscsak az ember első hét életéve során megy keresztül. Amin ekkor keresztülmegy, az véget ér, bizonyos értelemben végpontjához érkezik a fogváltással.

Mi is zárul le itt? A formaképzés zárul le ekkor. Az ember ekkorra már rendelkezik azzal, ami megkeményíti őt, ami elsősorban formává alakítja. Amikor látjuk, hogy előbújnak az ember maradó fogai, akkor azt mondhatjuk: befejeződött a világgal való első szembenézés. - Az ember megtette azt, ami a kiformálódásához, formai kialakulásához tartozik. Amikor az ember ebben az időszakban a fejéből kiindulva a formáját, az alkatát integrálja, mellkas-emberként valami más történik vele.

A mellkasban egészen másképp állnak a dolgok, mint a fejben. A mellkas olyan organizmus, amely kezdettől fogva, amikor megszületik az ember, testi-lelki jellegű. A mellkas nem pusztán testi, mint a fej; a mellkas testi-lelki minőségű, csakhogy a szellem még álmodik a mellkason kívül. Ha tehát az első életéveiben megfigyeljük a gyermeket, akkor a mellkasi tagoknak a fej tagjaival szembeni nagyobb éberségét, nagyobb elevenségét kell élesen szemügyre vennünk. Egyáltalán nem volna helyénvaló, ha úgy tekintenénk az emberre, mint aki egyetlen kaotikus lénnyé van összegyúrva.

A végtagokkal megint más a helyzet. Itt az élet első pillanatától kezdve szorosan összekapcsolódik szellem, lélek és test; kölcsönösen áthatják egymást. Ez az, ahol a gyermek a legkorábban teljesen éber. Ezt észre is veszik azok, akiknek az első életéveiben nevelniük kell a kapálódzó, rugdalódzó lényt. Minden éber itt, csakhogy minden kialakulatlan. Ez az ember titka: a fejszelleme, amikor megszületik, már nagyon jól kifejlődött, de alszik. A fej- lelke, amikor megszületik, jól kifejlődött, csupán álmodik. Majd csak fokozatosan kell felébredniük. Végtag-emberként az ember, amikor megszületik, teljesen éber, de még kialakulatlan, fejletlen.

Tulajdonképpen csak a végtag-embert kell kifejlesztenünk, illetve a mellkas-ember egy részét. Hiszen a végtag-ember és a mellkas-ember feladata lesz majd, hogy felébresszék a fej-embert, így tehát ebben kapják csak meg tulajdonképpen a nevelés, illetve a tanítás valódi jellegét. Kifejlesztik a végtag-embert és a mellkas-ember egy részét, majd a végtag-ember illetve a mellkas-ember egy része által felébresztik a mellkas-ember másik részét és a fejembert. Látják ebből, hogy jelentős dolgokat hoz magával a gyermek. Azt hozza magával, amit tökéletes szellemében és viszonylag tökéletes lelkében a születés által magában hordoz. Önöknek pedig csak azt kell kifejleszteniük, amit tökéletlen szellemként illetve még tökéletlenebb lélekként tár önök elé.

Ha másként volna ez, akkor egyáltalán nem volna lehetséges a nevelés, a valódi nevelés illetve tanítás. Hiszen gondoljanak bele, ha a teljes szellemet, amit az ember csírájában magával hoz a világba, fel akarnánk nevelni, illetve ki akarnánk képezni, akkor ugye tanárként mindig tökéletesen fel kellene nőnünk ahhoz, amivé egy adott ember lehet. Nos, akkor hamar feladhatnák a nevelést, hiszen csak olyannyira okos és olyannyira zseniális embereket nevelhetnének, mint amilyenek saját maguk. Természetesen abba a helyzetbe kerülnek, hogy valamely területen maguknál sokkal okosabb és sokkal zseniálisabb embereket kell felnevelniük. Ez csak azért lehetséges, mert a nevelés során csak az ember egy részével van dolgunk; az embernek azzal a részével, amelyet akkor is ki tudunk fejleszteni, ha nem vagyunk annyira okosak és annyira zseniálisak, s talán még csak nem is vagyunk annyira jók, mint amilyen zsenialitásra, okosságra, jóságra a gyermek hajlamos. Amit a nevelés terén legjobb dologként el tudunk érni, az éppen az akarati nevelés, illetve a kedélynevelés egy része. Hiszen az, amit az akaraton keresztül nevelünk, vagyis a végtagokon keresztül, s amit a kedélyen keresztül nevelünk, vagyis a mellkas-ember egy részén keresztül, azt a tökéletesség olyan fokára tudjuk eljuttatni, amilyennel mi magunk rendelkezünk. És ahogy végül is nem csupán a szolga, hanem a vekkeróra is képessé tehető arra, hogy egy magánál sokkal okosabb embert felébresszen, úgy egy sokkal kevésbé zseniális, sőt, sokkal kevésbé jó ember is képes olyan embert nevelni, aki jobb dolgokra hajlamos, mint ő maga. Mindazonáltal tisztában kell lennünk a következővel. Egyáltalán nem szükséges, hogy minden intellektuális dologban felnőjünk a kialakulóban lévő emberhez, azonban - mivel az akarat fejlődése a lényeg, ahogy azt most ebből a szempontból is látjuk -, a jóság tekintetében minden lehetséges dologra törekednünk kell, amire csak törekedni tudunk. A növendékünk jobbá válhat, mint mi magunk, de nagy valószínűséggel nem válik azzá, ha nem kapcsolódik a nevelésünkhöz más dolog is a világ vagy más emberek által.

Utaltam arra az előadások során, hogy a nyelvben él egy bizonyos géniusz. A nyelv géniusza, amint mondtam, zseniális. Okosabb, mint mi magunk. Sokat tanulhatunk abból, ahogyan a nyelv felépül, ahogy a szellemét tartalmazza.

De másban is van még géniusz a környezetünkben, mint a nyelvben. Gondoljuk csak végig, amit éppen elsajátítottunk a fejjel kapcsolatban, hogy az ember, alvó szellemmel, álmodó lélekkel lép a világba; hogy tehát tulajdonképpen szükség van arra, már a születéstől fogva, hogy az akaraton keresztül neveljük az embert, mert ha nem volnánk képesek hatni rá az akaraton keresztül, egyáltalán nem tudnánk megközelíteni a fej alvó szellemét. Nagy űrt keltenénk azonban az ember fejlődésében, ha nem tudnánk valahogyan megközelíteni a fej szellemét. Megszületne az ember, és fej-szelleme aludna. A rúgkapáló gyermektől még nem várhatjuk el, hogy mondjuk, tornázzon vagy euritmiázzon. Ez nem lehetséges. Nem részesíthetjük még jól zenei nevelésben sem, ha még csak rúgkapál, és bömböl. A művészetekkel sem közelíthetünk még hozzá. Nem találunk még határozott hidat az akarattól a gyermek alvó szelleméhez. Később - amikor valahogyan eljutunk a gyermek akaratához - hathatunk az alvó szellemére, amikor beszélünk hozzá, hiszen ekkor már meg lehet célozni az akaratot. Akkor az, amit az első szavak által megindítunk a beszédszervekben, akarati működésként már behatol a fej alvó szellemébe, és elkezdi ébresztgetni azt. A legelső időben azonban egyelőre nincs valódi hidunk. Nem jár át áram a végtagokból - amelyekben éber az akarat, éber a szellem - a fej alvó szelleméhez. Itt még szükség van egy más közvetítőre. Emberi nevelőként az emberélet legelső idejében nem sok eszközt teremthetünk e téren.

Olyasvalami jelenik meg itt, ami szintén géniusz, szintén rajtunk kívül álló szellem. A nyelvben benne él a géniusza, de a gyermeki fejlődés legelső idejében még egyáltalán nem hivatkozhatunk a nyelv szellemére. Ám magában a természetben benne él a saját géniusza, a saját szelleme. Ha nem élne benne, akkor emberként el kellene csökevényesednünk, minthogy fejlődésünk folyamán a gyermekkor legelső időszakában hiányzik a nevelés. A természet géniusza hoz itt létre valami olyat, ami képes ezt áthidalni. A végtagok fejlődésmenetéből, a végtag-emberből létrehoz egy olyan szubsztanciát, amely - mivel a végtag-ember fejlődésével is kapcsolatban áll - tartalmaz valamit ebből a végtag-emberből. Ez pedig a tej. A tej a nőnemű emberben a felső végtagokkal, a karokkal összefüggésben keletkezik. A tejképző szervrendszer ugyanaz, ami a végtagokból kiindulva befelé folytatódik. A tej az állatok, illetve az ember világában az egyetlen szubsztancia, amely belső rokonságban van a végtag-szellemiséggel, mert bizonyos értelemben abból születik, és ezért tartalmazza még annak erejét. S amikor tejet adunk a gyermeknek, a tej az egyetlen ilyen szubsztanciaként, legalábbis lényegében, ébresztően hat az alvó szellemre. Ez, kedves barátaim, az a szellem, amely minden matériában benne él, amely megnyilvánul ott, ahol meg kell nyilvánulnia. A tej magában hordozza a saját szellemét, és ennek a szellemnek az a feladata, hogy felébressze az alvó gyermeki szellemet. Nem puszta kép ez, hanem mélyen megalapozott természettudományos tény, hogy a természetben lakozó géniusz, mely a természet titokzatos mélyéből létrehozza a tej szubsztanciáját, az alvó emberi szellem felébresztője a gyermekben. Át kell látnunk a világ-lét mély és titokzatos összefüggéseit. Csak ekkor értjük meg, hogy milyen csodálatos törvényszerűségek rejlenek, ebben a világmindenségben. Ekkor fokozatosan megértjük, hogy valójában szörnyen tudatlanná válunk, ha úgy alkotunk magunknak elméleteket a materiális szubsztanciáról, mintha ez csupán tetszőleges kiterjedésű volna, amely atomokra és molekulákra bomlik. Nem, ez a matéria nem ilyen. Ez a matéria olyan, hogy a tejnek nevezett része, amikor létrejön, a legbensőbb késztetést hordozza magában az iránt, hogy felébressze az alvó emberi szellemet. Ahogy az embernél és az állatoknál késztetésről beszélhetünk, vagyis arról az erőről, amely az akarat alapja, úgy a matériánál is beszélhetünk általánosságban „késztetésről”. És csak úgy látjuk átfogóan a tejet, ha azt mondjuk: a tej, amikor keletkezik, arra vágyik, hogy a gyermeki ember-lélek felébresztője legyen. Így válik elevenné minden, ami a környezetünkben található, ha helyesen tekintünk rá. Ezért tulajdonképpen sohasem tekinthetünk el mindannak az emberrel való kapcsolatától, ami odakint van a világban.

Látják ebből, hogy az emberi fejlődés első idejében maga a természet géniusza a gondoskodó. És amikor továbbfejlesztjük, illetve neveljük a gyermeket, bizonyos értelemben átvesszük a természet géniuszának munkáját. Amikor elkezdünk a nyelv által és a tetteink által, amelyeket a gyermek utánoz, az akaraton keresztül hatni a gyermekre, azt a tevékenységet folytatjuk, amelyet - mint láttuk - a természet géniusza végez, amikor tejjel táplálja a gyermeket, s csupán hagyja, hogy az ember eszközzé váljék e táplálás végrehajtásában. Ezáltal azonban azt is látják, hogy a természet természetesen nevel. Hiszen az a legelső nevelőeszköze, hogy a tej által táplál. A természet természetesen nevel. Mi emberek, amint a nyelv által és a tetteink által nevelően kezdünk hatni a gyermekre, mi emberek lelki síkon kezdünk nevelni. Ezért olyan fontos, hogy a tanítás illetve a nevelés során tudatosodjék bennünk: nevelőként illetve tanárként tulajdonképpen nem sokat kezdhetünk a fejjel magával. Amivé válnia kell a világban, azt ő már a születés által magával hozza ebbe a világba. Fel tudjuk ébreszteni, ami benne rejlik, de semmiképpen sem tudjuk beléhelyezni azt.

Itt kezdődik természetesen annak szükségessége, hogy tisztában legyünk azzal, hogy csak meghatározott sajátos dolgok hozhatók be a születés által a fizikai földi létbe. Ami csupán a kultúra fejlődése során keletkezett külső konvenció által, abba nem avatkozik bele a szellemi világ. Vagyis a mi konvencionális eszközeinket az olvasáshoz, konvencionális eszközeinket az íráshoz - más szempontokból már kifejtettem ezt145 -, ezeket természetesen nem hozza magával a gyermek. A szellemi lények nem írnak. A szellemi lények nem is olvasnak. Nem olvasnak könyveket, és nem írnak tollal. Ez csupán a spiritiszták kitalációja, hogy a szellemi lények emberi nyelven érintkeznek, sőt, még írnak is. Ami a nyelvben, illetve az írásban rejlik, az kulturális konvenció. Ez itt a Földön él. S csak akkor teszünk jót a gyermekkel, ha ezt a kulturális konvenciót, ezt az olvasást és írást nem csupán a fején keresztül tanítjuk meg neki, hanem a mellkasán és a végtagjain keresztül is.

Természetesen, amikor hétéves lett a gyerek és bekerült az általános iskolába - nem fektettük ugyebár folyton a bölcsőbe, hanem tett is valamit, az idősebbek utánzása által maga segítette előbbre magát, gondoskodott arról, hogy bizonyos vonatkozásban felébredjen a fejszelleme -, akkor azt, amit ő maga felébresztett a fejszelleméből, arra használhatjuk, hogy konvencionális módon megtanítsuk neki az olvasást és írást, de ekkor beavatkozásunk által elkezdünk ártani ennek a fejszellemnek. Ezért mondtam önöknek: az olvasás és az írás tanítása a jó tanítás során nem végezhető másként, mint a művészetekből kiindulva. A rajzolás és a festés első elemeinek, a zene első elemeinek meg kell előzniük azt. Hiszen ezek a végtag- és a mellkas-emberre hatnak, és csak közvetve a fej-emberre. Később azonban felébresztik azt, ami a fej-emberben rejlik. Így nem bánunk rosszul a fej-emberrel, mint ahogy rosszul bánunk vele akkor, ha pusztán - úgy, ahogyan konvencionálissá vált - intellektuális úton tanítjuk meg a gyermeknek az olvasást és az írást. Rajzoltassuk előbb a gyereket, s azután abból, amit rajzolt, alakítsuk ki az írásjeleket, így a végtag-emberen keresztül neveljük őt a fej-ember felé. Ha előrajzolunk a gyereknek, mondjuk, egy „F”-et. Ha azután meg kell figyelnie, és le kell utánoznia az „F”-et, akkor a megfigyelésben először is az intellektusra hatunk, s aztán az intellektus idomítja magához az akaratot. Ez a fordított út. A helyes út az, hogy amennyire csak lehetséges, az akaraton keresztül ébresszük fel az intellektust. Ezt csak akkor tudjuk, ha a művészetekről térünk rá az intellektuális képzésre. Ezért úgy kell eljárnunk a tanítás első éveiben, amikor ránk bízzák a gyermeket, hogy művészi úton tanítjuk meg neki az írást és olvasást.

Át kell gondolniuk, hogy a gyermeknek, miközben önök tanítják és nevelik, még valami mást is kell tennie, mint azt, amit önök végeznek vele. Sok mindent kell tennie a gyereknek, ami bizonyos értelemben csak közvetetten tartozik az önök feladatkörébe. A gyermeknek nőnie kell. Nőnie kell, önöknek pedig tisztában kell lenniük azzal, hogy miközben önök nevelnek és tanítanak, a gyereknek megfelelően kell nőnie. De mit is jelent ez? Azt jelenti: a tanításuk és a nevelésük által nem szabad zavarniuk a növekedést. Nem szabad zavaró módon beavatkozniuk a növekedésbe. Csak úgy szabad nevelniük és tanítaniuk, hogy ezzel a neveléssel illetve tanítással a növekedés késztetései mellett járnak. Amit most mondok, különösen fontos az általános iskolás években. Hiszen ahogy először a formaképzés van jelen a fogváltásig a fejből kiindulva, úgy az általános iskolás korban az élet-fejlődés történik, vagyis a növekedés és minden, ami ezzel összefügg, a nemi érésig, vagyis éppen az általános iskolás korban. Csak a nemi érettség elérése jelenti majd az élet-fejlődés lezárulását, s ez a mellkas-emberből indul ki. Ezért aztán az általános iskolás kor fejlődése során elsősorban a mellkas-emberrel van dolguk. Nem boldogulnak másképp, csak ha tudják: miközben tanítják és nevelik a gyermeket, ő a mellkas-rendszerén keresztül növekszik és fejlődik. Bizonyos értelemben a természet munkatársává kell válniuk, hiszen a természet a mellkas-rendszeren keresztül fejleszti a gyermeket: a légzésen, a táplálkozáson, a mozgáson stb. keresztül. És a természetes fejlődés jó munkatársává kell válniuk. De ha egyáltalán nem is ismerik ezt a természetes fejlődést, hogyan is válnának a természetes fejlődés jó munkatársává? Ha például egyáltalán nem is tudják, hogy mi által lassítják vagy gyorsítják meg lelkileg a növekedést a tanításban, illetve a nevelésben, hogyan tudnak akkor jól nevelni és tanítani? Bizonyos mértékig lelkileg az önök kezében van, hogy megzavarják-e a felnövekvő gyermekben146 ezeket a növekedési erőket, és így égimeszelővé147 növesztik fel őt, ami adott körülmények között káros lehet. Bizonyos fokig az önök kezében van, hogy kórosan gátolják-e a gyermek növekedését, és így kicsi és tömzsi marad; ha csak bizonyos fokig is, ez mégis az önök kezében van. Rá kell tehát, lássanak az ember növekedésének körülményeire. Lelki, és testi oldalról is rá kell látniuk erre.

Nos, hogyan is láthatunk rá a növekedés körülményeire lelki oldalról? Ehhez jobb pszichológiához kell fordulnunk, mint amilyen a hagyományos pszichológia. A jobbik pszichológia azt mondja nekünk, hogy mindazzal, ami felfokozza az ember növekedési erőit, ami úgy alakítja azokat, hogy az ember égimeszelővé válik, mindezzel az áll összefüggésben, ami bizonyos értelemben az emlékezet-fejlesztés. Ha ugyanis túlterheljük az emlékezetet, akkor bizonyos határok között vékony, magasba nyúló lénnyé tesszük az embert. Ha pedig a fantáziára helyezünk túl nagy súlyt, akkor visszatartjuk az embert a növekedésben. Az emlékezet és a fantázia titokzatos összefüggésben áll az ember élet-fejlődési erőivel. És olyan szemmel kell rendelkeznünk, hogy figyelmet szentelhessünk ezeknek az összefüggéseknek.

A tanárnak például képesnek kell lennie arra, hogy megtegye a következőt: egyfajta összegző pillantást kell vetnie a diákjaira a tanév elején, különösen azoknak az életszakaszoknak az elején, amelyeket megadtam önöknek, amelyek a kilencedik illetve a tizenkettedik életévhez kapcsolódnak148. Ekkor bizonyos értelemben szemlét kell tartania a testi fejlődésükről, és meg kell jegyeznie, hogyan is néznek ki a gyermekei. Majd azután a tanév vagy egy másik periódus végén megint csak vissza kell tekintenie, és meg kell vizsgálnia a végbement változást. S e két szemlének azt kell eredményeznie, hogy tudja: az egyik gyerek nem nőtt olyan jól az adott időszakban, mint ahogy nőnie kellett volna; a másik egy kicsit a magasba szökött. Akkor fel kell tennie magának a kérdést: „Hogyan állítom be a következő tanévben vagy a következő iskolai periódusban a fantázia, illetve az emlékezet közötti egyensúlyt ahhoz, hogy ez ellen az anomália ellen dolgozzam?”

Látják, ezért is olyan fontos, hogy megtartsuk a diákjainkat az összes évfolyamon keresztül, és ezért olyan bolond rendszer az, hogy minden évben más tanár keze alá adjuk a diákokat. De a dolog fordítva is igaz. A tanár fokozatosan ismeri meg a diákjait a tanév kezdetén, illetve a fejlődési szakaszok elején, a hetedik, a kilencedik, a tizenkettedik életévben. Megismer olyan diákokat, akik kimondottan a „fantázia-gyerekek” típusához tartoznak, akik mindent átformálnak. És megismer olyan diákokat, akik kimondottan az „emlékezet-gyerekek” típusához tartoznak, akik mindent jól meg tudnak jegyezni. Ezzel is meg kell ismerkednie a tanárnak, mégpedig az említett két szemlén. Ezt az ismeretét azonban oly módon kell még kiépítenie, hogy ne csak külsőleg, testileg a növekedésen keresztül, hanem bizony magán a fantázián és az emlékezeten keresztül ismerje fel, hogy fenyeget-e a gyermeknél az, hogy túl gyorsan a magasba nyúlik - ezt tenné, ha túl jó az emlékezete -, vagy az fenyeget-e nála, hogy túlságosan alacsony marad, amennyiben túl sok a fantáziája. Nemcsak mindenféle szóvirággal és frázissal kell elismernünk test és lélek összefüggését, hanem képesnek kell lennünk arra is, hogy a kialakulóban lévő emberben megfigyeljük test, lélek és szellem együttműködését. A fantáziadús gyerekek másként növekszenek, mint ahogy az emlékezeti tehetséggel bíró gyerekek nőnek.

Manapság minden készen van a pszichológusok szemében; adott az emlékezet, ezt azután leírják a pszichológiai művekben; adott a fantázia, amit szintén leírnak; miközben a valós világban minden kölcsönös kapcsolatban áll egymással. Csak úgy ismerjük meg ezeket a kölcsönös kapcsolatokat, ha felfogóképességünkkel egy kicsit hozzá is idomulunk ezekhez a kölcsönös kapcsolatokhoz. Vagyis ha nem úgy használjuk ezt a felfogóképességünket, hogy mindent igazán definiálni akarunk, hanem hogy a felfogást magát mozgékonnyá tesszük, hogy így azon, amit megismert, belső, fogalmi úton képes is legyen megváltoztatni.

Látják, a szellemi-lelki oldal magától átvezet a testi-szervezetibe. Sőt, oly mértékben átvezet oda, hogy azt mondhatjuk: Testi ráhatáson keresztül, a tej által neveli a természet géniusza a gyermeket a legelső időkben. Így neveljük azután a fogváltástól kezdve a gyermeket, amikor művészetet csepegtetünk belé az általános iskolában. S amikor közeleg az általános iskolás időszak vége, bizonyos módon megint csak megváltozik ez. Ekkor már egyre inkább átragyog az elkövetkező időszakból az önálló ítélőerő, a személyiség érzése, az önálló akarati késztetés. Ennek akkor felelünk meg, ha úgy alakítjuk ki a tantervet, hogy, aminek ekkor bele kell kerülnie, azt valóban használjuk is.