Akkor érthetjük meg az ember külvilággal szembeni viselkedését és pillanthatunk be abba, hogy hogyan is kell bánnunk a gyermekkel e tekintetben, ha olyan dolgokat sajátítunk el alapként, amilyeneket ezekben az előadásokban hallottunk. Az a lényeg, hogy mindezt megfelelő módon alkalmazzuk az életben. Gondolják meg, hogy az ember a külvilággal szemben kétféle módon viselkedik, s ezt úgy figyelhetjük meg, hogy a végtag-ember illetve a fej-ember teljesen ellentétes irányú kialakulását vesszük szemügyre.

El kell fogadnunk azt a szokatlan gondolatot, hogy csak úgy értjük meg a végtag-ember formáit, ha elképzeljük, hogy a fej formáit - mint egy kesztyűt vagy egy harisnyát - kifordítjuk. Ami ezzel kifejezésre jut, annak nagy jelentősége van az ember egész életében. Ha sematikusan felrajzoljuk, akkor az a helyzet, hogy azt mondhatjuk: a fejforma úgy alakul ki, hogy bizonyos értelemben belülről kifelé nyomul, hogy belülről kifelé fúvódik fel. Ha az ember végtagjait nézzük, akkor elképzelhetjük, hogy kívülről befelé nyomulnak úgy, hogy mintegy kifordítják a homlokot - ami igen sokat jelent az ember életében. És képzeljék el, hogy a benső emberi minőségük belülről a homlokuk felé törekszik. Nézzék meg a belső tenyérfelületüket és nézzék meg a belső talpfelületüket: folytonosan egyfajta nyomás hat rájuk, amely azonos azzal a nyomással, amely belülről hat a homlokukra, csakhogy ellentétes irányú. Amikor tehát a külvilág felé fordítják a tenyerüket, amikor a talpukat a talajra helyezik, kívülről ugyanaz áramlik be a talpakon át, mint ami belülről a homlok felé áramlik. Ez egy rendkívül fontos tény. Azért olyan fontos, mert látjuk általa, hogy hogyan is viselkedik az emberben a szellemi-lelki oldal. Ez a szellemi-lelki minőség - ezt ugye látják ebből - egyfajta áramlás. Ez a szellemi-lelki tulajdonképpen áramlásként megy keresztül az emberen.

És mi az ember ezzel a szellemi-lelkivel szemben? Képzeljék el, hogy egy vízáram folyik, amelyet feltartóztat egy gát, s így felduzzad, és visszahullámzik önmagába. Így árad túl a szellemi-lelki az emberben. Az ember a szellemi-lelki duzzasztóműve. Tulajdonképpen gát nélkül szeretne keresztüláramlani az emberen, de az ember visszatartja és lelassítja. Felduzzasztja magában. Nos, ez a működés azonban, amelyet áramlásnak neveztem, mindazonáltal igen különös. A szellemi-lelkinek ezt a működését, amely átjárja az embert, áramlásnak neveztem, de mi is ez tulajdonképpen a külső testiséggel szemben? Ez az ember folytonos, szakadatlan felszívása.

Az ember szemben áll a külvilággal. A szellemi-lelki arra törekszik, hogy folytonosan felszippantsa őt. Ezért foszlunk el kívül folyamatosan, lehámlunk. És ha nem elég erős a szellem, le kell vágnunk magunkból darabokat, mint például a körmeinket, mert a szellem kívülről felszippantva szét akarja rombolni őket. Mindent szétrombol, s a test feltartóztatja a szellem e rombolását. Egyensúlyt kell teremteni az emberben a romboló szellemi-lelki folyamat, illetve a test folytonos építkezése között. Közbeékelődik ebbe az áramlásba a mellkas- has-rendszer. S a mellkas- has-rendszer az, amely ellenszegül a behatoló szellemi-lelki minőség rombolásának, és amely önmagából matériával látja el az embert. Ebből azonban látják, hogy az ember végtagjai, amelyek a mellkas-has- rendszeren túlra nyúlnak, valóban szellemiek, hiszen itt a végtagokban megy végbe még mindig a legkevésbé a matériát termelő folyamat az emberben. Csak amit a has- mellkas-rendszer anyagcsere-folyamatokként beküld a tagjainkba, az okozza, hogy a végtagjaink anyagiak. A végtagjaink nagymértékben szellemiek, és felélik a testünket, amikor mozognak. A test pedig rá van utalva arra, hogy kialakítsa magában, azt, amire az ember a születésétől fogva hajlamos. Ha túl keveset mozognak a végtagok, vagy ha nem megfelelően mozognak, akkor nem élnek fel eleget a testből. A mellkas- has-rendszer ekkor abba a szerencsés helyzetbe kerül - ti. számára szerencsés helyzetbe -, hogy a végtagok nem élnek fel belőle eleget. Amit így feleslegben megtart, azt arra használja fel, hogy fölösleges matériát hozzon létre az emberben. Ez a fölösleges matéria pedig átjárja azt, amire a születésétől fogva hajlamos az ember, aminek tehát tulajdonképpen lennie kellene a testiségében, mert lelki-szellemi lényként születik. Átjárja azt, aminek lennie kellene benne, valami olyannal, aminek nem kellene benne lennie, ami csak földi emberként van meg benne materiálisan, amire nem hajlamos szellemi-lelki síkon a szó valódi értelmében, egyre inkább zsírral hatja át az embert. Ha azonban ez a zsír abnormális módon lerakódik az emberben, akkor túl sok minden helyezkedik szembe a szellemi-lelki folyamattal, amely felszívó folyamatként, felélő folyamatként hatol be, és akkor ez megnehezíti az útját a fejrendszerbe. Ezért nem helyes, ha megengedjük a gyerekeknek, hogy túl sok zsírképző táplálékot vegyenek magukhoz. Ezáltal a fejük leválasztódik a szellemi-lelki áramlásról. Hiszen a zsír a szellemi-lelki áramlás útjába áll, s a fej üres lesz. Arról van szó, hogy kialakítsuk azt a tapintatot, hogy úgy működjünk együtt a gyermek teljes szociális helyzetével, hogy tényleg ne hízzon el. Később az életben mindenféle más dolgoktól függ az elhízás, a gyermekkorban azonban a nem abnormálisan fejlődő gyerekeknél, vagyis nem a különösen gyenge gyerekeknél, akik, mert gyengék, könnyen elhíznak, tehát a normális fejlődésű gyerekeknél mindenképpen rajtunk áll, hogy megfelelő táplálkozással segítsünk elkerülni a túlzott elhízást.

De nem a megfelelő felelősséggel állunk ellen, ha nem mérjük fel e dolgok rendkívül nagy jelentőségét; ha nem mérjük fel, hogy abban az esetben, ha megengedjük a gyereknek, hogy túl sok zsírt halmozzon fel, belekontárkodunk a világfolyamat művébe, amelynek célja van az emberrel, amit azáltal juttat kifejezésre, hogy keresztüláramoltatja rajta a szellemi-lelki mivoltát. Ebbe kontárkodunk bele. Valóban belekontárkodunk a világfolyamat művébe, ha hagyjuk, hogy túlságosan elhízzon a gyermek.

Hiszen, látják, hogy itt, az ember fejében valami igen említésre méltó, különös dolog történik, mivel itt torlódik fel minden az emberben a szellemi-lelkiből, s visszaspriccel, mint a víz, ha gátba ütközik. Vagyis az is visszaspriccel itt az agy belsejében, amit a szellemi-lelki anyagként magával hordoz, ahogy a Mississippi folyó a homokot hordja. Így egymáson átcsapó áramlatok vannak itt az agyban, ahol a szellemi-lelki tartalmak feltorlódnak. És amikor az anyag visszaverődik, az agyban folytonosan összeomlik. Ha pedig az anyag, amelyet még áthat az élet, összeomlik, tehát úgy verődik vissza, ahogy azt bemutattam önöknek, akkor létrejön az ideg. Az idegek mindig akkor keletkeznek, ha az anyag, amelyet a szellem keresztülvitt az életen, összeomlik, és az élő szervezeten belül elhal. Az ideg tehát az élő szervezeten belül elhalt matéria, így az élet eltolódik, önmagában feltorlódik, a matéria szétmorzsolódik, összeomlik. Így csatornák keletkeznek az emberben, amelyek mindenhová elvezetnek, amelyeket elhalt matéria tölt ki - az idegek -, itt azután visszacsoroghat a szellemi-lelki az emberbe. Az idegek mentén csorog keresztül a szellemi-lelki az emberen, mert a szellemi-lelki minőségnek szüksége van a széteső matériára. Szétrombolja a matériát az ember felszínén, lehámlasztja. Ez a szellemi-lelki csak akkor hajlandó arra, hogy eltöltse az embert, ha előbb elhal benne a matéria. A materiálisan elhalt idegpályák mentén mozog a szellemi-lelki az emberben.

Ily módon belelátunk abba, hogy a szellemi-lelki milyen módon működik az emberben. Látjuk behatolni kívülről, amint felszívó, felélő működést fejt ki. Látjuk behatolni; látjuk, hogyan torlódik fel, hogyan buzog vissza, hogyan öli el az anyagot. Látjuk, hogyan esik szét a matéria az idegekben, és hogy ezáltal a szellemi-lelki minőség belülről most a bőrig is elhatolhat, amikor maga készít utakat magának, amelyeken át tud hatolni. Hiszen azon, ami organikusan élő, nem hatol keresztül.

Hogyan képzelhetik el tehát magukban az organikust, az élőt? Látják, az élő szervezetet úgy is elképzelhetik, mint olyasvalamit, ami felveszi a szellemi-lelki minőséget, ami nem engedi azt keresztül. A holtat, a materiálist, az ásványit úgy képzelhetik el, mint ami átereszti a szellemi-lelkit; így egyfajta definíciót kaphatnak a testi-élőről, és definíciót a csontos-idegiről, egyáltalában az ásványi-materiális minőségről: Az élő-organikus nem szellemáteresztő; a fizikai-halott szellem-áteresztő. „A vér egy igen sajátos folyadék”158, hiszen úgy viselkedik a szellemmel szemben, mint az átlátszatlan anyag a fénnyel szemben; nem engedi át a szellemet, benntartja magában. Az idegi szubsztancia szintén egy igen sajátos szubsztancia. Olyan, mint az átlátszó üveg a fénnyel szemben. Ahogy az átlátszó üveg átereszti a fényt, úgy ereszti át a materiális fizikai anyag, az idegi matéria is, a szellemet.

Látják, ebben rejlik a különbség az ember két alkotórésze között: aközött, ami ásványi benne, ami szellem-áteresztő; illetve ami inkább állati, inkább organikus-élő, ami megfogja benne a szellemet, és arra készteti, hogy létrehozza azokat a formákat, amelyek a szervezetet kialakítják.

Nos, ebből azonban sok minden következik az emberrel való bánásmódot illetően. Amikor az ember, mondjuk, testi munkát végez, akkor mozgatja a tagjait, vagyis teljes egészében a szellemben úszik. Ez nem az a szellem, amely már feltorlódott benne; ez az a szellem, amely kívül van. Ha fát vágnak, ha járnak, ha csak valamiképp mozgatják a tagjaikat, ha munkavégzéshez mozdítják a tagjaikat, hasznos avagy haszontalan munkához, akkor folytonosan a szellemben lubickolnak, folytonosan a szellemmel van dolguk. Ez nagyon fontos. Fontos továbbá az is, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ha most szellemi munkát végzünk, ha gondolkodunk vagy olvasunk, vagy valami hasonlót csinálunk, mi a helyzet akkor? Igen, akkor azzal a szellemi-lelkivel van dolgunk, amely bennünk van. Ekkor nem mi lubickolunk a tagjainkkal a szellemben, hanem bennünk működik a szellemi-lelki, és folytonosan használja a testünket, vagyis teljesen testi-szervezeti folyamatban jut kifejeződésre bennünk. Ekkor a feltorlódás következtében odabent folytonosan összeomlik az anyag. A szellemi munka során túlnyomóan a testünk van működésben; a testi munka során ezzel szemben túlnyomóan a szellemünk végez tevékenységet. Nem tudunk szellemi-lelki síkon dolgozni anélkül, hogy ne működne együtt folytonosan bensőleg a testünk. Ha testileg tevékenykedünk, akkor a belső szellemi-lelki legfeljebb annyiban vesz részt ebben, hogy gondolataink által megadjuk magunknak a járás irányát; gondolataink orientáló hatásúak, de részt vesz a tevékenységben a külső szellemi-lelki is. Folytonosan beledolgozzuk magunkat a világ szellemébe. Folytonosan összekapcsolódunk a világ szellemével, amikor testi munkát végzünk. A testi munka szellemi, a szellemi munka pedig testi, az emberen belül illetve körülötte. Magunkévá kell tennünk és meg kell értenünk ezt a paradoxont, amely szerint a testi munka szellemi, a szellemi munka pedig testi az emberen belül, illetve az emberen. Körbevesz bennünket a szellem, amikor testi munkát végzünk. A matéria működik bennünk elevenen159, amikor szellemi munkát végzünk160.

Tudnunk kell ezekről a dolgokról, ha meg akarjuk érteni a munkát - legyen az akár szellemi, akár testi munka -, a pihenést illetve az elfáradást. Nem érthetjük meg a munkát, a pihenést és az elfáradást, ha nem látjuk át valóban azt, amit most megbeszéltünk. Hiszen képzeljék csak el, kedves barátaim, hogy egy ember túl sokat dolgozik a végtagjaival, túl sok testi munkát végez, mi lesz ennek a következménye? Ez túlságosan is rokonságba hozza őt a szellemmel. Folytonosan körbeveszi őt a szellem, amikor testi munkát végez. Ennek az a következménye, hogy túl nagy hatalmat kap a szellem az ember felett, az a szellem, amely kívülről közelít hozzá. Túlságosan szellemivé tesszük magunkat, ha túl sok testi munkát végzünk. Kívülről tesszük magunkat túlzottan szellemivé. A következmény: túl sokáig kell átadnunk magunkat a szellemnek, vagyis túl sokat kell aludnunk. Ha túl sok testi munkát végzünk, akkor túl sokat kell aludnunk. A túl sok alvás pedig megint csak túlzottan serkenti azokat a testi működéseket, amelyek a mellkas- has-rendszerből indulnak ki, nem a fej-rendszerből. Túlságosan serkentően hat az életre, túl lázassá, túl forróvá válunk tőle. Túlságosan buzog bennünk a vér, nem vagyunk képesek feldolgozni a testben végzett tevékenységét, ha túl sokat alszunk. Eszerint a túl sok alvás vágyát hozzuk létre a túlzott testi munkával.

De mi van a lusta emberekkel, hiszen ők oly szívesen alszanak és olyan sokat; honnan ered ez? Nos, ez onnan ered, hogy az ember tulajdonképpen egyáltalán nem képes elhagyni a munkát. Egyáltalán nem tudja elhagyni. A lusta ember nem azért alszik, mert túl keveset dolgozik, hiszen ugye a lusta embernek is egész nap mozgatnia kell a lábait, és valahogyan mégiscsak hadonászik a karjaival. A lusta ember is tesz valamit; kívülről nézve tulajdonképpen egyáltalán nem tesz kevesebbet, mint a szorgalmas ember, csakhogy értelmetlenül teszi ezt. A szorgalmas ember a külvilág felé fordul; értelmet kapcsol a tevékenységéhez. És ez a különbség. A lusta ember által végzett értelmetlen tevékenykedés az, ami sokkal inkább alvásra indít, mint az értelmes tevékenykedés. Hiszen az értelmes tevékenykedés nemcsak megúsztat bennünket a szellemben, hanem amikor értelmesen mozgunk a munkánk során, fokozatosan belülre is húzzuk a szellemet. Amikor értelmes munkára nyújtjuk ki a karunkat, összekapcsolódunk a szellemmel, a szellemnek pedig nem kell alvás közben túl sokat dolgoznia a tudat alatt, mert mi tudatosan dolgozunk vele. Tehát nem az számít, hogy tevékenykedjék az ember, hiszen a lusta ember is tevékeny, hanem az számít, hogy mennyire értelmesen tevékenykedik. Értelmes tevékenység. Ezeknek a szavaknak át kell hatniuk bennünket, amikor a gyermek nevelőjévé válunk. Mikor tevékenykedik értelmetlenül az ember? Akkor, ha csak úgy tevékenykedik, ahogy azt a teste megkívánja. Akkor tevékenykedik értelmesen, ha úgy tevékenykedik, ahogy a környezete megkívánja, ahogy azt nem pusztán a saját teste kívánja meg. Erre tekintettel kell lennünk a gyermeknél. Egyfelől egyre inkább átvezethetjük a gyermek külső testi tevékenységét abba, ami pusztán a teste szerint való, a fiziológiai tornába, ahol csak azt kérdezzük a testtől: milyen mozdulatot is hajtsunk végre? És átvezethetjük a gyermek külső mozgását értelmes mozdulatokba, értelemmel áthatott mozdulatokba, hogy így a mozdulataival ne lubickoljon a szellemben, hanem kövesse a szellem irányait. Ekkor a testi mozdulatokat az euritmiába fejlesztjük tovább. Minél inkább pusztán testileg tornáztatjuk, annál inkább oda vezetjük a gyereket, hogy túlzott alvásszenvedélyt bontakoztasson ki, túlzott elhízásra való tendenciát. Minél inkább felváltjuk ezt a testi oldalra való átlendülést - amit természetesen nem szabad teljesen elhanyagolnunk, mert az embernek ritmusban kell élnie -, minél inkább megint csak visszalendítjük ezt a testi oldalra való átlendülést a mozdulatok értelemmel való áthatottságához, mint az euritmiában, ahol minden mozdulat egy hangzót fejez ki, ahol minden mozdulatnak értelme van: minél inkább felváltjuk a tornát az euritmiával, annál inkább összhangot idézünk elő az alvás- és az ébrenléti igény között; annál normálisabb formában tartjuk az akarati oldalról, kívülről a gyermek életét. Hogy fokozatosan a tornát is pusztán értelmetlenné tettük, olyan tevékenységgé, amely csupán a testet követi, ez a materialista kor egyik kísérő jelensége. Hogy ráadásul sporttá akarjuk emelni, ahol nemcsak értelmetlen mozdulatokat, jelentés nélküli, pusztán a testből levezetett mozdulatokat hagyunk kiélni, hanem még ennek a fonákját, az ellentétes értelmet is belevisszük - ez megfelel annak a törekvésnek, hogy az embert ne csupán materiálisan gondolkodó emberré, hanem az állatiasan érző ember szintjére rántsuk le. A túlzott sporttevékenység161 gyakorlati darwinizmus162. Az elméleti darwinizmus az, ha azt állítjuk, hogy az ember az állatoktól származik. A gyakorlati darwinizmus a sport, és azt jelenti, hogy olyan etikát állítunk fel, amellyel újra visszavezetjük az embert az állati szintre.

Ilyen radikálisan kell ma kimondanunk ezeket a dolgokat, mert a mai nevelőnek meg kell értenie mindezt, mert nem csupán a rá bízott gyermekek nevelőjévé kell válnia, hanem szociális téren is tevékenykednie kell, mert az egész emberiségre kihatással kell lennie, hogy ne bukkanjanak fel egyre inkább olyan dolgok, amelyek szükségszerűen - tulajdonképpen fokozatosan - valóban elállatiasítják az emberiséget. Nem hamis aszkézis ez, hanem olyan dolog, amely a valódi belátás objektivitásából ered, s ami olyannyira igaz, mint bármilyen más természettudományos felismerés.

Mi is a helyzet a szellemi munkával? A szellemi munkával, tehát a gondolkodással, az olvasással és így tovább, az a helyzet, hogy ezeket folytonosan testi-szervezeti tevékenység kíséri, az organikus matéria folytonos benső széthullása, az organikus matéria elhalása. Ezért, amikor túlzott szellemi-lelki munkát végzünk, széthulló organikus matéria lesz bennünk. Ha szünet nélkül csak tudós tevékenységgel töltjük a napunkat, akkor estére túl sok széthullott matéria lesz bennünk, széthullott organikus matéria. Ez azután működik bennünk. Megzavarja a nyugodt alvásunkat. A túlzásba vitt szellemi-lelki munka éppúgy elrontja az alvást, ahogy a túlzásba vitt testi munka álomittassá tesz. Ha azonban túlerőltetjük magunkat szellemi-lelki téren, ha nehéz olvasmányt olvasunk, s így olvasás közben gondolkodnunk is kell - ami nem igazán népszerű a mai emberek körében -, ha tehát túl sokat akarunk gondolkodva olvasni, akkor elalszunk rajta. Vagy ha nem a népszónokok vagy más emberek színtiszta fecsegését hallgatjuk, akik csak azt mondják, amit már úgyis tudunk, hanem ha olyan embereket hallgatunk, akik szavait követnünk kell a gondolatainkkal, mert olyasmit mondanak, amit még nem tudunk, akkor elfáradunk, és álomittassá válunk. Ismert jelenség, hogy az emberek, ha - mert „az a szokás” - előadásokra, koncertekre mennek, és nem szoktak hozzá, hogy valóban gondolkodva és érzéssel ragadják meg azt, amit ott kínálnak nekik, az első hangnál, illetve az első szónál elalszanak. Gyakran végigszunyókálják az egész előadást vagy az egész koncertet, amelyen kötelességből illetve státuszuk miatt vettek részt.

Nos, itt megint csak kettős jelenséggel állunk szemben. Ahogy különbség van az értelmes külső tevékenység, illetve az értelmetlen külső ténykedés között, úgy különbség van a mechanikusan zajló belső gondolkodó, illetve megfigyelő tevékenység és a folytonosan érzelmekkel kísért belső gondolkodó illetve megfigyelő tevékenység között is. Ha úgy végzünk szellemi-lelki munkát, hogy folyamatos érdeklődéssel kísérjük, akkor az érdeklődés, a figyelem elevenné teszi a mellkasi működésünket, és nem hagyja, hogy túlzott mértékben haljanak el az idegek. Minél inkább csak úgy elolvasgatnak, minél kevésbé törekszenek arra, hogy mélyreható érdeklődéssel fogadják be az olvasottakat, annál inkább előmozdítják belső matériájuk elhalását. Minél inkább érdeklődéssel, melegséggel követnek mindent, annál inkább serkentik a vérműködést, a matéria elevenen tartását, annál inkább megakadályozzák azt is, hogy a szellemi tevékenység elrontsa az alvásukat. Ha az embernek magolnia kell a vizsgára - biflázást is mondhatunk, ha úgy tetszik -, akkor bizony sok mindent az érdeklődése ellenében fogad be. Hiszen ha csak az érdeklődésünk szerint fogadnánk be dolgokat, akkor - legalábbis a mai kor viszonyai között - megbuknánk. Az a következménye ennek, hogy a vizsgára való magolás vagy biflázás elrontja az alvást, hogy rendetlenséget visz a normális emberi létünkbe. Különösen gyerekeknél kell odafigyelnünk erre. Ezért az a legjobb a gyerekeknél, és ez felel meg leginkább a nevelés ideáljának, ha egyáltalában teljesen elhagyjuk azt, hogy minél többet kelljen megtanulnia - amit a vizsgákra való felkészülés megkíván -, vagyis teljesen elhagyjuk a vizsgákat; ha az iskolaév vége ugyanúgy zajlik, mint az eleje. Ha tanárként elkötelezzük magunkat, hogy azt mondjuk: mi végre is vizsgáztassam a gyermeket? Hiszen mindig a szemem előtt volt, és teljesen jól tudom, hogy mit tud, illetve mit nem tud. A mai körülmények között ez természetesen egyelőre csak ideál lehet, így arra kérem önöket, hogy ne fordítsák túlságosan kifelé a rebellis természetüket. Fordítsák először tövisként befelé azt, amit a jelenkori kultúránk ellenében felhozhatnak, hogy így lassanként elérhessék - hiszen ezen a területen csak lassan érhetünk el hatást -, hogy az emberek megtanuljanak másként gondolkodni, s akkor a külső szociális viszonyok is más formákat öltenek majd, mint amilyenek most.

De mindent összefüggésében kell végiggondolnunk. Tudnunk kell, hogy az euritmia értelemmel áthatott külső tevékenység, a testi munka átszellemítése163, s azzal, ha a tanítást - de nem banális módon - érdekessé tesszük, az intellektuális munkát tesszük elevenné, szó szerint vérrel áramoltatjuk át.

Kifelé szellemmel kell áthatnunk a munkát; befelé pedig, az intellektuális munkát, vérrel kell átáramoltatnunk! Gondolkodjanak el erről a két mondatról, s akkor látni fogják, hogy az elsőnek egy jelentős nevelési, valamint jelentős szociális oldala is van; és hogy a második egy jelentős nevelési, és egy jelentős higiéniai oldallal is rendelkezik.