Ha oly módon tekintünk az emberre, ahogy azt eddig tettük egy valódi pedagógiai művészet kialakításának érdekében, akkor ugye a legkülönfélébb dolgok útján elénk tárul az ember külső, testi hármas tagozódása is. Határozottan megkülönböztetjük mindazt, ami az ember fej-képződményéhez, a feje kialakításához tartozik, attól, ami egyáltalában a mellkas, a törzs kialakításához kapcsolódik, és attól is, ami a végtagok létrejöttével függ össze. Mégis úgy kell a dolgot elképzelnünk, hogy a végtagok kialakítása sokkal bonyolultabb, mint ahogy rendszerint gondolja az ember, mert ami a végtagokban rejlik, és - amint láttuk - tulajdonképpen kívülről befelé alakul ki, az belül folytatódik, s ezért az embernél meg kell különböztetnünk azt, ami belülről kifelé építkezik, illetve ami kívülről befelé bizonyos értelemben mintegy beletolódik az emberi testbe.

Ha szemügyre vesszük az emberi test e hármas tagozódását, akkor különösen világos lesz a számunkra, hogy az emberi fej már maga egy egész ember, az állatvilágból kiemelkedett teljes ember.

Megvan a fejen a tulajdonképpeni fej. Megvan a fejen a törzsnek megfelelő rész: ez nem más, mint ami az orrhoz tartozik. És megvan a fejen a végtagi rész, amely folytatódik a test üregében: ez pedig mindaz, ami a száj körül helyezkedik el. Így hát láthatjuk az emberi fejen, hogy testileg megvan benne a teljes ember. Csakhogy a fej „mellkasa” elcsökevényesedett. Olyannyira elcsökevényesedett, hogy bizonyos értelemben minden, ami az orrhoz tartozik, már csak határozatlanul engedi felismerni, hogy a tüdőszerűvel van összefüggésben. Persze ami az orrhoz tartozik, az a tüdőszerűhöz kapcsolódik. Ez az emberi orr bizonyos értelemben olyan, mint egy módosult tüdő. Ezért aztán úgy is alakítja át a légzésfolyamatot, hogy inkább a fizikaiságnak feleljen meg. Hogy esetleg a tüdő kevésbé szellemi lenne, mint az orr, ez tévedés. A tüdő művészibb kialakítású. Jobban áthatja a szellem, de legalábbis a lélek, mint az orrot, ami - ha valóban helyesen fogjuk fel a dolgot - igen szemérmetlenül ül ki az ember arcára, miközben a tüdő - annak ellenére -, hogy lelkibb, mint az orr, sokkal szemérmesebben leplezi a létét.

Mindazzal, ami az anyagcseréhez, az emésztéshez illetve a táplálkozáshoz tartozik, s ami a végtagi erőkből az ember bensőjében folytatódik, mindezzel rokon az, ami az ember szájához tartozik, amely ugye nem is tagadhatja a rokonságát a táplálkozással és mindazzal, ami az emberi végtagokhoz kapcsolódik. Így hát az emberi fej egy teljes ember, amelynél csupán elcsökevényesedtek a nem-feji részek. Megvan a fejen a mellkas és az altest, de elcsökevényesedtek rajta.

Ha ezzel szemben a végtag-embert nézzük, úgy az mindabban, amit külsőleg elénk tár, a külső alkati felépítésében lényegében az ember két állkapcsának a módosulata, a felső és az alsó állkapocsé. Ami fent és lent körülzárja a szájukat, nem más, mint a lábaik és lábfejeik, a karjaik és kezeik, csak elcsökevényesedve. Csupán helyesen elhelyezve kell elképzelniük a dolgot. Így azt mondhatják: ha most elképzelem, hogy a karjaim és a kezeim a felső állkapocs, a lábaim és a lábfejeim pedig az alsó állkapocs, akkor fel kell vetnem a kérdést: nos, mire is irányul az, ami ezekben az állkapcsokban kifejezésre jut? Hol harapnak össze? Hol is van a száj? És azt a választ kell itt adniuk maguknak: ott, ahol a felkarjuk a testükhöz illeszkedik, és ott, ahol a lábuk felső része, a felső lábszárcsontok a testükhöz illeszkednek. Így hát, ha el akarjuk képzelni, hogy ez itt az emberi törzs (rajz készül), akkor úgy kell elképzelniük, hogy valahol ott kint volna a tulajdonképpeni fej; felfelé nyitja a száját és lefelé nyitja a száját, s így e láthatatlan fej egy sajátos tendenciáját képzelhetjük el, amely a mellkasunk, illetve hasunk síkjában nyitja szét az állkapcsait.

Mit is tesz ez a láthatatlan fej? Folytonosan felfalja önöket, kitátja önökre a száját. És itt a külső megjelenésben csodálatos képet kapnak a tényleges helyzetről. Miközben az ember valódi feje egy testi-materiális fej, az a fej, amelyik a végtagokhoz tartozik, a szellemi fej. Egy kicsit azonban materiálissá válik, hogy folytonosan felélhesse az embert. S a halálban, mikorra az ember meghal, teljesen felélte őt. Valóban csodálatos folyamat ez, hogy úgy épülnek fel a végtagjaink, hogy folytonosan felfalnak bennünket. A szervezetünkkel folytonosan belebújunk szellemiségünk kitátott szájába. A szellemi folytonosan az önátadásunk áldozatát kívánja tőlünk. És testi felépítésünkben is kifejezésre jut az önátadásunknak ez az áldozata. Nem értjük az ember testi felépítését, ha nem fedezzük fel a szellemnek való önátadás áldozatának kifejeződését az emberi végtagok és a test többi részének viszonyában. Így azt mondhatjuk: az emberfej- illetve végtagtermészete ellentétes egymással, az ember mellkasi vagy törzsi természete pedig, amely középen helyezkedik el, bizonyos értelemben az a rész, amely e két ellenpólus között egyensúlyt tart.

Az ember mellkasában ténylegesen ugyanannyi fej-, mint végtag-természet rejlik. A végtag-természet és a fej-természet összekeverednek egymással a mellkasi természetben. A mellkas felfelé folytonosan arra hajlik, hogy fejjé váljék, lefelé pedig folytonosan arra, hogy a kinyúló végtagokhoz, a külvilághoz igazodjék, alkalmazkodjék, tehát - más szóval -, hogy végtagi természetűvé váljék. A mellkasi természet felső része folytonosan fejjé akar válni, az alsó része pedig folytonosan végtag-emberré. Az ember törzsének felső része tehát folytonosan fejjé akar válni, de képtelen erre. A másik fej megakadályozza ebben. Ezért folytonosan csak a fej leképeződését hozza létre, mondjuk olyasvalamit, ami a fejképződés kezdetét jelenti. Felismerhetjük-e határozottan, hogyan is indul meg a fej-képzés a mellkas-képződmény felső részében? Igen, ott van a gégefő, amelyet a naiv nyelv ugye még gégefőnek is nevez. Az ember gégefője teljes egészében egy elcsökevényesedett emberi fej, egy olyan fej, amely nem válhat egészen fejjé, s amely ezért az emberi beszédben éli ki a fej-természetét. Az emberi beszéd a gégefőnek a levegőben végzett folytonos próbálkozása, hogy fejjé váljék. Amikor a gégefő megpróbál a fej legfelső részévé válni, akkor jönnek elő azok a hangok, amelyekben határozottan megmutatkozik, hogy a legerősebben tartja vissza őket az emberi természet. Amikor orrá próbál válni, akkor ezt nem tudja megtenni, mert a valóban meglévő orr megakadályozza ebben. De a levegőben megkísérel orrá válni, a nazális hangokban. A meglévő orr tehát feltorlaszolja a létrejönni próbáló levegő-orrot az orrhangokban. Rendkívüli jelentőséggel bír, hogy az ember, amikor beszél, folytonosan kísérletet tesz a levegőben arra, hogy létrehozza a fej darabjait, és hogy ezek a fejdarabok megint csak hullámmozgásban terjednek tovább, ami azután feltorlódik a testileg kialakult fejben. Ebben rejlik tehát az, ami az emberi beszéd.

Ezért nem fognak csodálkozni azon, hogy abban a pillanatban, amikor a fej bizonyos értelemben testileg elkészült, úgy a hetedik életév körül, a fogváltás után már adott a lehetőség, hogy a lelki fejet, amely a gégefőből kerül ki, egyfajta csontrendszerrel hassuk át. Ennek persze egy lelki csontrendszernek kell lennie. Azáltal tesszük meg ezt, hogy ezután már nem pusztán vadon, utánzás útján alakítjuk ki a beszédet, hanem arra kapunk ösztönzést, hogy a nyelvtan által fejlesszük a beszédet164. Legyen meg bennünk, kedves barátaim, az a tudat, hogy amikor az általános iskolában ránk bízzák a gyermeket, lelki síkon hasonló tevékenységet kell elvégeznünk vele, mint amilyet a test végzett, amikor belevitte ebbe a szervezetbe a második fog-készletet! Így szilárdítjuk meg, de csupán lelkileg, a beszéd kialakulását, amikor értelmes módon belevisszük a nyelvtant: azt, ami a beszéd folyamán az írásra és az olvasásra hat. Akkor viszonyulunk lélekben helyesen a beszédhez, ha tudjuk, hogy a szavak, amelyeket az ember megformál, ténylegesen arra hajlanak, hogy fejjé váljanak.

Nos, ahogy az ember mellkasi része felfelé arra hajlik, hogy fejjé váljék, úgy lefelé arra, hogy végtagok legyenek belőle. Ahogy az, ami beszédként a gégefőből kikerül, egy finomabb fej, egy még légiesen maradt fej, úgy mindaz, ami lefelé indul ki az ember mellkasi lényéből és a végtagok felé szerveződik, durvább, végtagi természetű. Besűrűsödött, durvább végtagi természetű az, amit a külvilág bizonyos értelemben beletol az emberbe. És ha egyszer majd eljut oda a természettudomány, hogy mélyére hatol annak a titoknak, hogy a kezek és a lábfejek, a karok és a lábak durvábbak és jobban behatolnak az emberbe, mint ahogyan kifelé megnyilvánulnak, akkor ez a természettudomány megfejti majd a szexualitás rejtélyét. És majd csak akkor talál rá az ember a megfelelő hangra, hogy ilyesmiről beszéljen. Ezért egyáltalán nem is kell elcsodálkoznunk azon, hogy mindaz a szószaporítás, ami manapság arról szól, hogy milyennek is kellene lennie a szexuális felvilágosításnak, üresen hangzik. Hiszen az ember nem tudja jól elmagyarázni azt, amit maga sem ért. Amit a jelenkori tudomány egyáltalán nem ért, az az a terület, amire csak utalunk, ha úgy jellemezzük a végtag-ember összefüggését a törzs-emberrel, ahogy azt az előbb tettem. De tudnunk kell még, hogy ugyanúgy, ahogy az első iskolaévekben, bizonyos értelemben azt vittük bele a lélekbe, ami a hetedik életév előtt a fogak természetébe hatol be, úgy az általános iskola utolsó éveiben azt visszük bele a gyermek lelki életébe, ami a végtag-természetből ered, s ami majd csak a nemi érés után jut kiteljesedésre.

És ahogy az első iskolaévekben az írás és olvasás megtanulásának képességében jelenik meg a „lelki fogzás”, úgy mutatkozik meg mindabban, ami fantáziatevékenység, s amit belső hő hat át, mindaz, amit a lélek az általános iskolás évek végére, a tizenkettedik, tizenharmadik, tizennegyedik illetve tizenötödik életévtől kezdve alakít ki. Nagyon határozottan megjelenik ekkor mindaz, ami a lelki képességek terén arra utalt, hogy átjárja a belső lelki szeretet, vagyis tehát az, ami a fantázia erejeként nyilvánul meg. A fantázia erejére kell különösen apellálnunk az általános iskolai oktatás utolsó éveiben. Sokkal többet szabad elvárnunk a gyermektől, amikor a hetedik életévében belép az iskolába, hogy az írás és az olvasás mentén fejlessze az intellektusát, mint hogy szabadna elhagynunk, hogy a kialakuló ítélőképességbe - hiszen az ítélet- alkotó-képesség a tizenkettedik életévtől kezdve bukkan fel lassanként - folytonosan belevigyük a fantáziát. A gyermek fantáziáját ingerelve kell mindazt átadnunk a gyereknek, amit ezekben az években meg kell tanulnia; így kell átadnunk a gyereknek mindent, ami a történelem-, a földrajztanításhoz tartozik.

És tulajdonképpen akkor is a fantáziára apellálunk, amikor például azt tanítjuk a gyereknek: Nézd csak, láttad a gyűjtőlencsét, amely összegyűjti a fényt. Ilyen lencse van a szemedben. Ismered a sötétkamrát, amelyben külső tárgyakat másolunk le; ilyen sötétkamra a te szemed. Itt is, amikor bemutatjuk, hogyan épül be a külső világ az érzékszerveken keresztül az emberi szervezetbe, itt is a gyermek fantáziájára apellálunk. Hiszen azt, ami ide beépül, azt csak a külső halott állapotában látjuk, ha kiemeljük a testből; az élő testben nem láthatjuk.

Ugyanígy az egész tanításnak, amit azután a geometria, sőt, az aritmetika terén végzünk, nem szabad elfelejtenie, hogy a fantáziára építsen. A fantáziára apellálunk, amikor egyre azon fáradozunk, hogy - ahogy azt a gyakorlati-didaktikai részben meg- kíséreltük165 - a felületeket ne csak a gyerek értelme számára tegyük megragadhatóvá, hanem valóban úgy, hogy a gyereknek használnia kelljen a fantáziáját, még a geometriában és az aritmetikában is. Ezért mondtam tegnap, hogy csodálkozom, hogy senki nem jött rá, hogy úgy is elmagyarázhatja Pitagorasz tételét, hogy azt mondja: tegyük fel, hogy van három gyerek. Az egyik gyereknek annyi port kell fújnia, hogy az egyik négyzetet beborítsa; a második gyereknek annyit, hogy a másik négyzetet fedje be porral, s a harmadiknak annyit, hogy a legkisebb négyzetet fedje be. Segítenénk a gyermek fantáziáját, ha megmutatnánk neki: a legnagyobb felületre annyi port kell fújni, hogy a legkisebb felülethez illetve a nagyobbik felülethez tartozó por együtt pontosan ugyanannyi, mint az első felületen lévő por. Ekkor aztán - még ha nem is matematikai pontossággal, de fantáziadús alkotással - a gyerek belevinné a felfogóképességét a kifújt porba. Követné a felületet a fantáziájával. A Pitagorasz-tételt a felszálló és leülepedő por által, amelyet ráadásul úgy kellene kifújni, hogy kitöltse a négyzetet - ez természetesen nem lehetséges a valóságban, meg kell erőltetnünk a fantáziát -, a fantáziájával értené meg a gyermek Pitagorasz tételét.

Így folyamatosan tekintettel kell lennünk arra, hogy különösen ezekben az években még serkentve kell kialakítanunk azt, ami megszüli a fantáziát és az a tanárról átszáll a gyermekre. A tanárnak elevenen kell tartania önmagában a tananyagot, át kell hatnia fantáziával. Ezt csak azáltal lehetséges, hogy érzésszerű akarattal járatjuk át azt. Ez néha még sok év múltán is egészen különös módon hat. Amit fokoznunk kell az utolsó általános iskolai években, ami különösen nagyon fontos, az az együttélés, a teljesen összehangolt élet a tanár és a diákok között. Ezért senkiből sem lesz jó általános iskolai tanár, aki nem fáradozik egyre csak azon, hogy fantáziadúsan alakítsa a teljes tananyagát, mindig újra és újra átalakítsa azt. Hiszen tényleg az a helyzet, hogy ha azt, amit egyszer fantáziadúsan kialakítottunk, évek múltán is ugyanúgy adjuk át, akkor az értelemszerűen megfagy. A fantáziát szükségszerűen folytonosan elevenen kell tartani, máskülönben magától értetődően befagynak a produktumai.

Ez viszont fényt vet arra, hogy milyennek is kell lennie magának a tanárnak. Élete egyetlen pillanatában sem szabad besavanyodnia. Két olyan fogalom van, amelyek sohasem illenek össze, ha virulnia kell az életnek: ez a tanári hivatás és a pedantéria. Ha valaha az életben egybeesne a tanári hivatás és a pedantéria, akkor ez a házasság nagyobb szerencsétlenséget okozna, mint bármi más, ami létrejöhet az életben. Nem hiszem, kedves barátaim, hogy el kellene fogadnunk azt az abszurditást, hogy valaha az életben egybeesett volna a tanári hivatás és a pedantéria!

Azt is látják ebből, hogy van a tanításnak egy bizonyos belső moralitása, egy belső elkötelezettsége. Valódi kategorikus imperatívusz ez a tanár számára! És ez a kategorikus imperatívusz a tanár számára a következő: Tartsd elevenen a fantáziádat. És ha úgy érzed, hogy pedánssá válsz, akkor mondd azt: a pedantéria a többi ember számára lehet rossz, az én számomra romlottság, immorali- tás..! Ennek a tanár lelkületévé, felfogásává kell válnia. Ha nem válik a tanár gondolkodásmódjává, kedves barátaim, akkor bizony arra kellene gondolnia, hogy amit a tanári hivatáshoz elsajátított, azt tanulja meg fokozatosan egy másik szakmában alkalmazni. Természetesen nem lehet az életben eszményi módon végigvinni ezeket a dolgokat, de mégiscsak ismernünk kell az eszményt.

Nem fognak azonban kellően lelkesedni e pedagógiai morál iránt, ha nem hatják át magukat újra és újra egy alapvető dologgal: annak felismerésével, hogy már maga a fej is egy teljes ember, amelynek csupán elcsökevényesedtek a végtagjai és a mellkasa; ahogy az ember minden tagja egy teljes ember, csupán a végtagembernél teljesen elcsökevényesedett a fej, a mellkas-emberben pedig a fej és a végtagok megtartják az egyensúlyukat. Ha alkalmazzák ezt az alapvető dolgot, akkor ebből megkapják azt a belső erőt, amely a szükséges lelkesedéssel hathatja át a pedagógiai moráljukat.

Amit az ember intellektualitásként fejleszt ki, az erősen hajlamos arra, hogy renyhévé, lustává váljék. És akkor lustul el leginkább, ha az ember folyton-folyvást csak materialista képzetekkel táplálja. Szárnyakat kap viszont, ha ez a szellemből nyert képzetek útján történik. Ezeket azonban lelkünk csak a fantázián át vezető kerülő úton kapja meg.

Milyen dörgedelmesen lépett fel a XIX. század első felének oktatásügye a fantázia behatolása ellen! A XIX. század első felében voltak ragyogó személyiségeink, mint például Schelling166; olyan emberek, akik a pedagógiában is egészségesebben gondolkodtak. Olvassák el Schelling szép, ösztönző értekezését „A tudományos tanulmányok módszertanáról” („Über die Methode des akademis- chen Studiums”) - amely mindazonáltal nem az általános iskolának, hanem a felsőbb iskoláknak szól -, ebben a XIX. század első felének pedagógiai szelleme él. Ezt azután alapjában véve kissé álcázott formában lepocskondiázták a XlX. század második felében, amikor is mindenből gúnyt űztek, ami valahogyan a fantázia kerülőútján át akart az ember lelkébe hatolni, mert a lelki életükben gyávák lettek, mert azt hitték, hogy abban a pillanatban, amikor valahogy átadnák magukat a fantáziának, mindjárt az igaztalanság karjaiba hullanának. Nem volt bátorságuk az embereknek, hogy önállóak legyenek, szabadok legyenek a gondolkodásban, és mégis a valósággal jegyezzék el magukat a valótlanság helyett. Féltek attól, hogy szabadon mozogjanak a gondolkodásban, mert azt hitték, hogy akkor mindjárt a valótlanságot fogadnák a lelkükbe. A tanárnak így ahhoz, amit az előbb mondtam, vagyis, hogy a tananyagot fantáziával hassa át, hozzá kell fűznie a valóság iránti bátorságot. A valóság, az igazság iránti bátorság nélkül - különösen a már nagyobb gyerekeknél - nem fog boldogulni a tanítás során. Ezt azonban, kedves barátaim, ami a valóság, az igazság iránti bátorsággá fejlődik, a másik oldalon össze kell kapcsolnunk az igazság, a valóság iránti erős felelősségérzettel is.

A fantázia igénye, az igazságérzék, s a felelősségérzet, ez az a három erő, ami a pedagógia idegrendszerét adja. És aki be akarja fogadni magába a pedagógiát, az ezt a mottót írja e pedagógia elé:

Hasd át magadat fantáziaképességgel,
legyen bátorságod az igazsághoz,
élesítsd érzékeidet a lelki felelősségvállaláshoz!167