"Aki igazat beszél, elősegíti az emberiség fejlődését, aki hazudik, akadályozza azt."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Általános embertan (8)

7. --

[Az ember szellemi vonatkozásban: a tudatállapotok bemutatása. A felfogásról. Az életkor előrehaladtával csökken a test szellem-befogadó képessége. A gyermek érző akaratától az agg ember érző gondolkodásáig. A tisztán lelki oldal megfigyelése a felnőtt embernél; a szabadság mozzanata. Az érzés leoldása az akaratról, mint a nevelés feladata. Az érzet lényege: a mai pszichológia téves nézetei, Moriz Benedikt helyes felismerései. A testfelszín, mint az érzékelő-terület alvó-álmodó természete: az érzékletek akarati-érzésbeli természete. A gyermek és az agg ember érzékelésének különbözősége. Ébrenlét, álmodás és alvás az ember térbeli felépítésében: a periféria és a belső rész alvó-álmodó, a közöttük elhelyezkedő idegrendszer éber. Az idegrendszer viszonya a lelki-szellemi területhez: űrképződés folytonos elhalás által. Alvás és ébrenlét az ember időbeliségének vonatkozásában: felejtés és emlékezés.]

Stuttgart, 1919. augusztus 28.

Az a lényeg, hogy átlássák, hogy mi is tulajdonképpen az emberlény. Az általános pedagógia területén való eddigi barangolásaink során előbb lelki, majd szellemi szempontból próbáltuk megérteni ezt az ember-lényt. Ezt az utóbbi dolgot szeretnénk ma valamelyest folytatni. Természetesen folyamatosan olyan fogalmakat kell majd használnunk, amelyek általánosan ismertek a világban a pedagógiával, a lélekkel, a pszichológiával kapcsolatban is; hiszen idővel pedagógiai illetve pszichológiai szakirodalommal kell majd foglalkozniuk, amennyiben lesz idejük rá.

Ha lelki szempontból vizsgáljuk az embert, akkor arra helyezzük a fő hangsúlyt, hogy antipátiákat illetve szimpátiákat fedezzünk fel a világ törvényszerűségein belül; ha viszont szellemi szempontból tekintünk az emberre, akkor arra kell helyeznünk a fő hangsúlyt, hogy tudatállapotokat fedezzünk fel. Tegnap az emberben működő három tudatállapottal foglalkoztunk: a teljes ébrenléttel, az álmodással és az alvással - és bemutattuk, hogy a teljes ébrenlét tulajdonképpen csakis a gondolkodó megismerésben van jelen, az álmodás az érzésben működik, az alvás pedig az akaratban.

Mindenféle megértés tulajdonképpen az egyik dolognak a másikra való vonatkoztatásán alapszik. A világban lévő dolgokat csak úgy tudjuk felfogni, hogy az egyik dolgot a másikra vonatkoztatjuk. Ezt a metodikai megjegyzést szeretném előrebocsátani. Amikor meg akarjuk ismerni a világot, először is megfigyelünk. Vagy az érzékszerveink által végzünk megfigyelést, ahogy azt a hétköznapi életben tesszük, vagy pedig valamivel tovább fejlesztjük magunkat, és a lélek, illetve a szellem által végzünk megfigyelést, ahogy arra az imaginációban, az inspirációban illetve az intuícióban képesek vagyunk. De a szellemi megfigyelés is csak megfigyelés, és mindenféle megfigyelést ki kell egészítenünk a megértéssel. Megérteni azonban csak akkor tudunk valamit, ha az egyik dolgot a másikra vonatkoztatjuk a világmindenségben, a környezetünkben. Helyes fogalmat csak akkor alkothatnak maguknak a testről, a lélekről, illetve a szellemről, ha a teljes emberi életpályát áttekintik99. Tekintettel kell azonban lenniük arra, hogy az ilyen vonatkoztatásnál, amire most utalni fogok, mindig csak a megértés legeslegelső kiindulási alapjai állnak a rendelkezésükre. Azután tovább kell fejleszteniük azokat a fogalmakat, amelyekhez ily módon eljutnak.

Ha ugyanis az éppen világra jött gyermeket vizsgálják, megvizsgálják a formáit, a mozdulatait, az életmegnyilvánulásait, a sírását, a gügyögését és így tovább, akkor inkább az emberi testről kapnak képet. De ezt az emberi testről alkotott képet is csak akkor kapják meg tökéletesen, ha a középkorú, illetve az időskorú emberre is vonatkoztatják. A középkorú ember inkább lelki lény, s az aggkorban leginkább szellemi. Ezt az utóbbi kijelentést könnyen meg lehetne támadni. Néhányan természetesen azt fogják mondani: de hiszen sok aggastyán bizony meglehetősen gyengeelméjűvé válik! Ez leginkább a materializmusnak a lelki-szellemi ellen irányuló kifogása, hogy az ember aggkorára újra szellemileg gyengévé válik, és igazi állhatatossággal taglalják a materialisták, hogy még egy oly nagy szellem is, mint Kant, öregségére gyengeelméjűvé vált. A materialisták e kifogása, és ez a tény helyénvaló. Csakhogy, amit be akarnak bizonyítani vele, azt ez nem bizonyítja. Hiszen Kant is bölcsebb volt a halál küszöbén állva100, mint gyerekkorában; csakhogy gyerekkorában képes volt arra a teste, hogy mindent befogadjon, ami a bölcsességéből következett; ezáltal válhatott tudatossá a fizikai életben. Az aggkorban azonban arra is képtelenné vált a teste, hogy befogadja, amit a szellem adott neki. A test már nem volt a szellem igazi szerszáma. Ezért Kant a fizikai síkon már nem juthatott tudatához annak, ami a szellemében élt. Az imént említett kifogás látszólagos hordereje ellenére, mégiscsak tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember öregkorára bölcs, és szellemmel telített lesz, hogy közelebb kerül a szellemekhez. Ezért kell azoknál az aggastyánoknál, akik késő időskorukig megőrzik szellemük rugalmasságát és életerejét, kezdettől fogva felismernünk a szellem tulajdonságait. Erre is nyílnak persze lehetőségek.

Volt egyszer Berlinben két professzor. Az egyik Michelet101, a hegeliánus, aki már elmúlt kilencven éves. Igen jó szellemű volt, de csak a címzetes professzorságig vitte, s bár már ilyen idős volt, mégis megtartotta az előadásait. Volt egy másik professzor, Zeller102, a görög filozófia történetírója. Michelethez képest fiatalember volt, hiszen még csak a hetvenedik événél tartott. Tőle mindig azt hallotta az ember, hogy érzi az időskor terhét, hogy már nem tudja megtartani az előadásait, de mindenekelőtt csökkenteni szerette volna az óraszámát. Michelet azt mondta erre: „Nem értem Zellert, én egész nap tudnék előadásokat tartani, Zeller azonban, ilyen fiatalon, mindig arról beszél, hogy ez túlságosan megerőlteti!”

Látják tehát, hogy talán csak egyedi esetekben találunk rá külsőleg, fizikailag annak igazolására, amit itt az aggkor szellemének alapjául vettünk. De ez az igazság.

Ha azonban inkább a középkorú embert vizsgáljuk a maga életmegnyilvánulásaiban, akkor a lelki oldal megfigyelésének kiindulási alapjaihoz jutunk. Ezért a középkorú ember úgymond jobban el is tudja tagadni a lelkiségét. Lelketlennek, de nagyon lélek- telinek is tűnhet. Hiszen a lélek területe az ember szabadságának területe a nevelésben is. Tehát az, hogy egyesek igen lelketlenek ilyenkor, nem bizonyíték az ellen, hogy az élet középső szakasza tulajdonképpen a léleké. Ha összehasonlítjuk a gyermek sokkal inkább ficánkoló, tudat alatt működő természetét az időskor szemlélődő, nyugodt természetével, akkor az egyik oldalon a gyermekben egy olyan testet látunk, amelynél, különösen előtérbe kerül a testiség, a másik oldalon pedig, az aggastyánkorban, egy olyan testet, amelyben a testiség a háttérbe húzódik, és a test bizonyos értelemben megtagadja magát testként.

Ha inkább a lélekre alkalmazzuk ezt a megfigyelést, akkor azt fogjuk mondani: az ember magában hordozza a gondolkodó megismerést, az érzést és az akaratot. Ha megfigyeljük a gyermeket, akkor abban a képben, amelyet a gyermek lelkileg elénk tár, szorosan összekapcsolódik az akarat és az érzés. Szinte azt mondanánk, hogy a gyermekben összenő az akarat és az érzés. Amikor ficánkol, rúgkapál, akkor pontosan azokat a mozdulatokat végzi, amelyek az adott pillanatban az érzésének megfelelnek, nem képes arra, hogy elkülönítse a mozdulatait az érzéseitől.

Más a helyzet az aggastyánnál. Nála fordítva van a dolog: a gondolkodó megismerés összenőtt az érzéssel, az akarat pedig egyfajta önálló módon nyilvánul meg. Az emberi életpálya tehát úgy halad, hogy az érzés, amely kezdetben az akarathoz kapcsolódik, az élet során fokozatosan leválik az akaratról. És éppen ezzel van többszörösen is dolgunk a nevelésben. Ez pedig: az érzés leválasztása az akaratról. Az akaratról levált érzés pedig hozzákapcsolódik a gondolkodó megismeréshez, és a későbbi élet során hozzá tartozik. Csak akkor készítettük fel helyesen a gyermeket a későbbi életre, ha elérjük nála, hogy az érzés jól le tudjon válni az akaratról; s akkor egy későbbi életszakaszban a férfinál vagy nőnél a levált érzés szintén képes lesz összekapcsolódni a gondolkodó megismeréssel, és így helytáll majd az életben. Miért hallgatjuk meg az idős embert, amikor az élettapasztalatairól mesél nekünk? Mert élete során személyes érzéseit összekapcsolta a fogalmaival és az eszméivel. Nem elméleteket mesél nekünk, azt meséli el, amit az érzéseiből személyesen hozzá tudott kapcsolni az ideákhoz illetve fogalmakhoz. Az idős embernél ezért, aki valóban összekapcsolta az érzéseit a gondolkodó megismeréssel, a fogalmak és ideák melegen csengnek, valósággal telten csengnek, konkrétan, személyesen; miközben annál az embernél, aki megrekedt a férfi-, vagy az asszonykornál, a fogalmak és ideák elméletinek, absztraktnak, tudományosnak tűnnek. Hozzátartozik az emberi élethez, hogy az ember lelki képességei egy bizonyos utat járnak be, miközben a gyermek érző akarata az idős ember érző gondolkodásává fejlődik. Ezek között zajlik az emberi élet, és csak akkor fogunk helyesen nevelni erre az emberi életre, ha képesek vagyunk pszichológiailag áttekinteni egy ilyen dolgot.

Nos, tekintettel kell lennünk arra, hogy a világ mindenféle megfigyelése során, amit végzünk, elsőként jelentkezik valami - valamennyi pszichológiai mű is az első dologként írja le ezt -, ami a világ megfigyelése során megjelenik: ez az érzet. Ha valamely érzékszervünk kapcsolatba kerül a környezettel, akkor érzékel103. Érezzük, észleljük a színeket, a hangokat, a meleget és a hideget. Így jelenik meg a környezettel való kölcsönös kapcsolatunkban az érzet.

Abból, ahogy a közismert pszichológiai művek szokás szerint leírják az érzetet, nem lesz igazi elképzelésük arról, hogy tulajdonképpen mi is egy érzet. Amikor a pszichológiák az érzetről szólnak, azt mondják: kint lezajlik egy bizonyos fizikai folyamat, rezgések zajlanak a fény-éterben vagy a levegőben, ez odaáramlik az érzékszervünkhöz, ingerli az adott érzékszervet. Ekkor ingerről beszélnek, és ezzel egy olyan kifejezéshez tornázzák fel magukat, amelyet ugyan megalkotnak, de megérteni nem szándékoznak. Hiszen az inger az érzékszerven keresztül érzetet hoz létre a lelkünkben, egyfajta minőségi érzetet, amely egy fizikai folyamat következtében jön létre, például a hallásnál a léghullámok rezgéséből. Hogy hogyan is jön ez létre, erről még egyáltalán nem tud felvilágosítást adni a pszichológia, a jelenkori tudomány. Rendszerint ugye ez áll a pszichológiai művekben.

Közelebb jutnak az ilyen dolgok megértéséhez, inkább, mint az efféle pszichológiai eszmefuttatások útján, ha magába az érzetek természetébe bepillantva meg tudják válaszolni maguknak a kérdést: melyik lelki erővel is áll tulajdonképpen a legközelebbi rokonságban az érzet? A pszichológusok könnyen elintézik a dolgot; ők simán a megismeréshez sorolják az érzetet, és azt mondják: előbb érzünk, azután érzékelünk, azután képzeteket alkotunk, fogalmakat alkotunk és így tovább. Első pillantásra úgy is tűnik, hogy így zajlik a folyamat. Csakhogy ekkor nem vesszük figyelembe azt, hogy milyen lényegű is tulajdonképpen az érzet.

Ha elegendő önmegfigyeléssel valóban átlátjuk az érzetet, akkor felismerjük: az érzet akarati természetű, de bizonyos érzésszerű színezettel. Kezdetben nem a gondolkodó megismeréssel rokon, hanem az érző akarattal illetve az akaró érzéssel. Nem tudom, hogy hány pszichológiai mű - természetesen nem ismerhetjük azt a megszámlálhatatlanul sok pszichológiai művet, amely a jelenkorban rendelkezésre áll - látott be valamennyit is az érzetnek az akaró érzéssel illetve az érző akarattal való rokonságából. Ha azt mondjuk, hogy az érzet az akarattal rokon, akkor nem pontosan fejezzük ki a dolgot, hiszen az akaró érzés illetve az érző akarat rokona. De hogy rokon az érzéssel, azt legalább egy pszichológus felismerte, aki különösen jó megfigyelőkészséggel volt megáldva: a bécsi Moriz Benedikt104.

Az ő pszichológiáját mindazonáltal kevésbé veszik figyelembe a pszichológusok. Van is benne valami sajátos. Először is Moriz Benedikt szakmai meghatározása szerint kriminálantropológus, mégis pszichológiai művet ír. Másodszor pedig természettudós, és arról ír, hogy milyen fontosak a nevelésben a költői műalkotások, sőt, költészeti műalkotásokat elemez, hogy megmutassa, hogyan is lehet alkalmazni azokat a nevelésben. Micsoda szörnyűség! Ez az ember tudós akar lenni, és úgy gondolja, hogy a pszichológusok tanulhatnak a költőktől! És harmadszor: ez a férfiú egy zsidó természettudós, és amikor pszichológiai művet ír, azt éppen annak a papnak ajánlja, aki a Bécsi Egyetem Teológia Tanszékének katolikus filozófusa - akkoriban még az volt -, Laurenz Müllnernek105. Három szörnyű dolog, amely lehetetlen, hogy arra indítsa a szakpszichológusokat, hogy komolyan vegyék. De ha átolvasnák a pszichológiáját, sok valóban találó megfigyelésre bukkannának a részletekben, úgyhogy sokat adna önöknek a mű, annak ellenére, hogy el kell utasítaniuk annak teljes felépítését, Moriz Benedikt teljes materialista gondolkodásmódját - mert hiszen ebben ragadt meg. A könyv egészéből nem kapnak semmit, az egyes megfigyelésekből azonban nagyon is sokat. A világban ott kell keresnünk a legjobbat, ahol fellelhető. Ha valaki részletekben jó megfigyelő, s ha viszolygunk is attól az általános tendenciától, amely Moriz Benediktnél megtalálható, e miatt még nem kell elutasítanunk a részletekre irányuló jó megfigyeléseit.

Az érzet tehát, ahogy az emberben megjelenik, akaró érzés illetve érző akarat. Ezért azt kell mondanunk: ott, ahol az ember, érzékelő-területe külsőleg kiterjed - az érzékszerveinket a külső testfelszínünkön hordozzuk, ha durván akarjuk kifejezni magunkat -, ott bizonyos módon érző akarat, akaró érzés van jelen az emberben. Ha vázlatosan felrajzoljuk magunknak az ember sémáját, akkor azt mondhatjuk: az ember külső testfelszínén - kérem, legyenek tekintettel arra, hogy mindezt sematikusan értem - helyezkedik el az érzékelő-terület, itt akaró érzés, érző akarat van jelen (lásd a későbbi rajzot). Mit is csinálunk ezen a testfelszínen, amikor jelen van az érző akarat, az akaró érzés, amennyiben ez a testfelület az érzékelés területe? Olyan tevékenységet végzünk, amely félig alvó, félig álmodó; álmodó alvásnak, alvó álmodásnak is nevezhetnénk. Hiszen nemcsak éjjel alszunk, folytonosan alszunk a testünk perifériáján, külső felszínén, és azért nem látjuk át egészen az érzeteinket emberként, mert ezeken a területeken, ahol az érzetek találhatók, csak alva álmodunk, és álmodva alszunk. A pszichológusok egyáltalán nem is sejtik, hogy ami miatt nem tudják megérteni az érzeteket, és ami megakadályoz bennünket abban, hogy amikor reggel felébredünk, világosan a tudatunkba idézzük az álmainkat, annak ugyanaz az oka. Látják, az alvás illetve az álmodás fogalmának még teljesen más jelentése is van, mint az, amelyet a szokványos életben alkalmazunk. A szokványos életben csak úgy ismerjük az alvást, hogy tudjuk: éjjel, amikor az ágyban fekszünk, alszunk. Egyáltalán nem is tudjuk, hogy ez az alvás olyasvalami, ami sokkal szélesebb kiterjedésű, amit folytonosan végzünk a testünk felszínén is; csakhogy ott folytonosan álmok keverednek bele az alvásba. Ezek az „álmok” az érzéki benyomásaink, mielőtt megragadja őket az értelem, illetve a gondolkodó megismerés.

A gyermek akarati, illetve érző szféráját az érzékeiben is meg kell szólítaniuk. Ezért hangsúlyozzuk oly erősen, hogy amikor intellektuálisan neveljük a gyermeket, az akaratára is folytonosan hatnunk kell; hiszen mindabban, amire rá kell tekintenie, amit érzékelnie kell, abban az akaratot és az érzést is ápolnunk kell, máskülönben tulajdonképp ellentmondunk a gyermeki érzékelésnek. Majd csak az aggastyánhoz, az élete alkonyán lévő emberhez szólhatunk úgy, mint akinek már átalakultak az érzetei. Az agg embernél az a helyzet, hogy az érzet is átalakult már az érző akaratból érző gondolkodássá illetve a gondolkodó érzéssé. Az ő esetében mássá vált az érzet. Az érzeteknek itt inkább gondolati jellegük van, és hiányzik belőlük a nyugtalan akarati jelleg, nagyobb nyugalmat hordoznak magukban. Csak az agg ember esetében mondhatjuk, hogy az érzetek megközelítették nála a fogalmakat, az eszmei jelleget.

Ezt a finom megkülönböztetést rendszerint nem végzik el a pszichológusok az érzékelés kapcsán. Számukra az aggastyán érzékelése ugyanaz, mint a gyermeki érzékelés, hiszen számukra az érzékelés az érzékelés. Ez körülbelül olyan logika, mint ha egy borotvát [németül: (Rasiermesser) „borotvakés”. A ford.] vesznek a kezükbe, és azt mondják: a borotva az egy kés, tehát szeleteljük fel vele a húst, hiszen a kés az kés. Ekkor a szómagyarázatból alkotjuk a fogalmat. Ezt azonban sohasem szabadna tennünk, hanem a tényekből kellene fogalmat alkotnunk. Az érzékelésnél azt találnánk, hogy szintén él, hogy szintén fejlődésen megy keresztül az életben, s hogy a gyermeknél inkább akarati természetű, az agg embernél pedig inkább értelmi jellegű, intellektuális természetű. Természetesen könnyebb mindent a szavakból kiszemezgetni - ezért is van olyan sok szómagyarázónk -, és bizonyos dolgok így egészen rémítően tudnak hatni az emberre.

Egyszer abban a helyzetben voltam, hogy egy osztálytársamat hallgattam, miután mi ketten valamelyest eltávolodtunk egy- mástól106. Ugyanabba a népiskolába jártunk; én reáliskolába kerültem, ő pedig tanárképzőbe, méghozzá egy magyarországiba, és ez az 1870-es években jelentett valamit. Néhány év múlva találkoztunk, és a fényről beszélgettünk. Már megtanultam, amit a hagyományos fizikában meg lehetett tanulni, hogy tehát a fénynek az éter rezgéseihez volna köze és így tovább. Ezt lehetett legalábbis a fény egyik okozójának tekinteni. Az én egykori osztálytársam azt mondta erre: mi is megtanultuk, hogy mi a fény: a fény a látás okozója..! Micsoda szócséplés! Így lesznek a fogalmakból puszta szómagyarázatok. És el lehet képzelni, hogy mit is kaptak ebből a diákok, ha tudjuk, hogy az illető úrnak tanárként később magának is számtalan diákot kellett tanítania, amíg nyugdíjazták. El kell szakadnunk a szavaktól, és el kell jutnunk a dolgok szelleméhez. Ha meg akarunk érteni valamit, nem kell mindig mindjárt a szóra gondolnunk, hanem a tényleges kapcsolódásokat kell felderítenünk. Ha a „Geist” (szellem) szónál utánanézünk Fritz Mauthner107 nyelvtörténeti művében a szó eredetének, és rákérdezünk: hogyan jelenik meg először ez a szó, akkor azt találjuk, hogy a Geist szó rokonságban van a „Gischt” (hab, tajték), illetve a „Gas” (gáz) szavakkal. Ezek a szórokonságok léteznek, de semmi különös nem származna abból, ha pusztán erre akarnánk építkezni. Sajnos néha éppen ezt a módszert alkalmazzák palástoltan, de átfogó módon a Biblia-kutatásban. Ezért a Biblia az a könyv, amelyet a legtöbb ember, különösen a jelenkori teológusok, a legkevésbé értenek.

Az a lényeg, hogy mindenben szakszerűen járjunk el, hogy tehát ne a szó történetéből kiindulva próbáljunk fogalmat alkotni a szellemről, hanem azáltal, hogy a gyermek testi szerveződését összehasonlítjuk az agg ember testi szerveződésével. Azáltal jutunk valós fogalmakhoz, hogy ily módon egymásra vonatkoztatjuk a tényeket.

És csakis így kapunk reális fogalmat az érzékletről, érzetről is, ha tudjuk, hogy a gyermeknél még a test perifériáján jön létre akaró érzésként, illetve érző akaratként azáltal, hogy nála a test perifériája az inkább belső részekhez képest alszik, és közben álmodik. Önök tehát nem csupán a gondolkodó megismerésben teljesen éberek, hanem valójában csak a testük belső részében vannak teljesen ébren. A test perifériáján, a testfelszínen önök is folyamatosan alszanak. Továbbá: ami a test környezetében, vagy jobban mondva a test felszínén történik, hasonló módon a fejben is megtörténik, és annál erősebb, minél mélyebbre hatolunk az ember benső világában az izomszerűbe, a vérszerűbe. Ott legbelül megint csak alszik az ember, és közben álmodik. A testfelszínen alszik és álmodik az ember, és benső világának mélyén megint csak alszik és álmodik. Ezért bensőnkben az inkább lelki-akarati érzés, az érző akarat, a vágyéletünk, és így tovább, megint csak megreked egy álmodó alvásban. Hol is vagyunk tehát kizárólagosan teljesen ébren? A köztes zónában, amikor teljesen éberek vagyunk.

Látják, most szellemi szempontból indulunk ki, amikor az ébrenlét és az alvás tényeit térben is alkalmazzuk az emberre, és a testi felépítésre vonatkoztatjuk azokat, így azt mondhatjuk: Szellemi szempontból olyan az ember, hogy a test felszínén, illetve a belső szerveiben alszik, és csak a köztes területen lehet a születés és a halál közötti életben valóban teljesen ébren. Milyen szervek is alakultak ki leginkább ezen a köztes területen? Azok a szervek, különösen a fejben, amelyeket idegeknek hívunk, az idegi apparátus. Ez az idegapparátus elküldi a futárait a külső felszíni zónába, és vissza a belső részbe; így futnak az idegek, és közöttük olyan köztes zónák vannak, mint az agy, illetve a gerincvelő, és a hasi idegek is. Ezeken a területeken kapunk lehetőséget arra, hogy tulajdonképpen igazán ébren legyünk. Ahol a leginkább kialakultak az idegek, ott vagyunk a legéberebbek. Az idegrendszer azonban sajátos viszonyban van a szellemmel. Olyan szervrendszer ez, amely a testműködések következtében folytonosan a felbomlás, az ásványivá válás felé irányul. Ha az élő embernél el tudnánk különíteni az idegrendszert az egyéb részektől, a mirigyektől, az izomzattól, a vértől és a csontoktól - a csontrendszert akár még meg is hagyhatnánk az idegrendszer mellett -, akkor az élő embernek ez a része halott volna, folytonosan meghalna. Az idegrendszerben folytonosan elhal az ember. Az idegrendszer az egyetlen olyan rendszer, amely egyáltalán nincs közvetlen kapcsolatban a szellemi-lelkivel. A vér, az izmok stb. mindig közvetlenül kapcsolódnak a szellemi-lelkihez, az idegrendszernek semmilyen közvetlen kapcsolata nincs vele; csak azáltal kapcsolódik a szellemi-lelkihez, hogy folytonosan kikapcsolja magát az emberi szervezetből, hogy nincs jelen, mert folyamatosan elhal. A test többi része él; ezért közvetlen kapcsolatot alakít ki a szellemi-lelki oldallal. Az idegrendszer folyamatosan elhalóban van; folyton azt mondja az embernek: azért tudsz fejlődni, mert nem állítok neked akadályt, mert úgy működöm, hogy egyáltalán nem is vagyok jelen az életemmel.. ! Ez a sajátossága. A pszichológiában illetve a fiziológiában a következőket találják: az érzékelés, a gondolkodás, egyáltalában a szellemi-lelki funkciók közvetítő szerve az idegrendszer. De miáltal válik ezzé a közvetítő szervvé? Csakis azáltal, hogy folytonosan kifelé törekszik az életből, hogy egyáltalán nem állít akadályt a gondolkodásnak és az érzékelésnek, hogy egyáltalán nem kapcsolódik a gondolkodáshoz és az érzékeléshez, hogy üresen hagyja az embert a szellemi-lelki oldal vonatkozásában ott, ahol elhelyezkedik. A szellemi-lelki számára ott, ahol az idegek elhelyezkednek, üres tér van. Ezért a szellemi-lelki be tud hatolni oda, ahol ez az űr képződött. Hálásnak kell lennünk az idegrendszernek, hogy nem foglalkozik a szellemi-lelkivel, hogy nem teszi meg mindazt, amit a fiziológusok és a pszichológusok a számlájára írnak. Ha megtenné, ha csak öt percig is az történne, amit az idegeknek a fiziológusok és a pszichológusok leírása szerint tenniük kellene, akkor az alatt az öt perc alatt egyáltalán semmit sem tudnánk a világról és magunkról, mert aludnánk. Hiszen az idegek akkor ugyanúgy működnének, mint azok a szervek, amelyek az alvás közvetítői, amelyek az érző akarat, az akaró érzés közvetítői.

Manapság igen nehéz dolga van az embernek, ha rájön arra, hogy mi is az igazság a fiziológiában és a pszichológiában, mivel az emberek mindig azt mondják: hiszen te a feje tetejére állítod a világot. Az igazság viszont az, hogy a feje tetején áll, és hogy a szellemtudomány által kell a talpára állítanunk. A fiziológusok azt mondják: a gondolkodás szervei az idegek, különösen az agy. Az igazság az, hogy az agynak és az idegrendszernek éppen csak azáltal van valami köze a gondolkodó megismeréshez, hogy folytonosan kikapcsolják magukat az ember szervezetéből, s ezáltal kibontakozhat a gondolkodó megismerés.

Most kérem, hogy egészen pontosan figyeljenek meg egy dolgot, és jól szedjék össze az értelmi erőiket. Az ember környezetében, ahol az érzékelő-terület található, valós folyamatok történnek, amelyek folyamatosan hozzáadódnak a világtörténésekhez. Képzeljék el, hogy fény hat az emberre a szemen keresztül. A szemben, vagyis az érzékelő-területen egy valós folyamat történik, egy fizikai-kémiai folyamat. Ez továbbmegy az emberi test belsejébe, és azután arra a belső területre is eljut (a fenti rajz sötéten satírozott része), ahol megint csak fizikai-kémiai folyamatok zajlanak. Most gondolják el, hogy egy megvilágított felülettel szemben állnak, és erről a megvilágított felületről fénysugarak érik a szemüket. Ott ismét fizikai-kémiai folyamatok jönnek létre, amelyek továbbmennek az emberi benső izom- és vér-jellegű területére. A közbenső részen marad egy üres zóna. Ebben az üres zónában, amelyet az idegrendszer hagy üresen, nem alakulnak ki olyan folyamatok, mint a szemben vagy az emberi bensőben, amelyek önálló folyamatok, hanem az folytatódik ott bent, ami odakint van: a fény természete, maga a színek természete és így tovább. A testünk felszínén tehát, ahol az érzékszerveink találhatók, valós folyamatok zajlanak, amelyek a szemtől, a fültől, a hőérzékelő szervtől stb. függenek. Hasonló folyamatok zajlanak az emberi bensőben is. De a köztes részen nem, ahol tulajdonképpen az idegek terülnek szét; ezek szabaddá teszik a teret, ott azzal élhetünk, ami odakint van. A szem átalakítja a fényt és a színt. Ott azonban, ahol az idegeik vannak, ahol üresek az élet vonatkozásában, ott nem változik meg a fény és a szín, ott megélik a fényt és a színt. Csak az érzékelés területén különülnek el a külső világtól, de belül, mint egy kehelyben, szintén átélik a külső folyamatokat. Ott saját maguk fénnyé lesznek, ott hanggá lesznek, ott kiterjednek a folyamatok, mert az idegek nem állítanak akadályt ez elé, mint a vér vagy az izmok.

Most megérezhetjük, hogy mi is ennek a jelentősége: egy bennünk lévő űr következtében vagyunk ébren, miközben a külső testfelületen és a bensőnkben alva álmodunk, illetve álmodva alszunk. Csak egy, a külső felszín illetve a bensőnk közötti zónában ébredünk fel teljesen. Ez vonatkozik a térre.

De ha szellemi szempontból nézzük az embert, akkor az időbeliséget is kapcsolatba kell hoznunk az ébrenléttel, az alvással és az álmodással.

Ha megtanulnak valamit, akkor azt úgy fogadják be, hogy eközben teljesen éberek. Amikor foglalkoznak az adott dologgal, és amikor rágondolnak, akkor egészen éberek. Aztán az élet más területére lépnek. Más köti le az érdeklődésüket, a figyelmüket. Mi is lesz most azzal, amit korábban megtanultak, és amivel foglalkoztak? Kezd elaludni, és ha megint visszaemlékeznek rá, akkor újból felébred. Csak akkor igazodnak el ezekben a dolgokban, ha mindazt a szócséplést, amit a pszichológiai művekben az emlékezés és a felejtés címszava alatt találnak, valós fogalmakkal helyettesítik. Mi is az emlékezés? Egy képzetkomplexum felébredése. És mi a felejtés? A képzetkomplexum elalvása. Így összehasonlíthatják a valós dolgokat a valósan megélt dolgokkal, ez esetben nem puszta szómagyarázataik vannak. Ha mindig az ébrenlétre illetve az alvásra reflektálnak, ha megélik saját magukat, miközben elalszanak, vagy valaki mást látnak elaludni, akkor egy valós folyamat áll önök előtt. A felejtést, ezt a belső lelki tevékenységet, erre a valós folyamatra vonatkoztatják - nem pedig valamilyen szóra -, összehasonlítják a kettőt, és azt mondják: a felejtés csupán egyfajta elalvás egy másik területen, és az emlékezés is csupán egyfajta felébredés egy más területen.

Csak azáltal jutnak el a világ szellemi megértéséhez, hogy valós dolgokat valós dolgokhoz hasonlítanak. Ahogy a gyermekkort össze kell hasonlítaniuk az aggkorral, hogy valóban egymásra vonatkoztathassák a testet, illetve a szellemet, legalábbis első csökevényeiben, úgy hasonlítják össze az emlékezést és a felejtést, ha egy valós dologra, az elalvásra illetve a felébredésre vonatkoztatják őket108.

Az emberiség jövője számára végtelenül fontos lesz, hogy az emberek hajlandóak legyenek tudomásul venni a realitást, a valóságot. Manapság az emberek szinte csak szavakban gondolkodnak, nem a valóságban. Hogy is jutna a mai ember eszébe a realitás, ami előttünk állhat, amikor az emlékezésről beszélünk: vagyis a felébredés? Mindenfélét hallhat, ami szavak formájában elhangzik, hogy definiálhassa az emlékezést, de nem fog arra gondolni, hogy a valóságból, a tárgyból kiindulva találjon rá ezekre a dolgokra.

Ezért érthetőnek fogják találni, hogy ha olyasvalamit tárunk az emberek elé, mint a hármas tagozódás109, ami teljesen a valóságból ered, és nem absztrakt fogalmakból, akkor ezek az emberek ezt eleinte érthetetlennek találják, mert egyáltalán nem szoktak hozzá ahhoz, hogy a dolgokat a valóságból merítsék. A fogalmakat egyáltalán nem a valóságból vezetik le. Legkevésbé a szocialista vezetők teszik ezt, a maguk elméleteiben; ők jelenítik meg a szómagyarázat utolsó stádiumát, az utolsó dekadencia-jelenségét. Ezek az emberek hiszik a legerősebben, hogy értenek valamit a valóságból; ha azonban elkezdenek beszélni, akkor a legeslegüresebb szóhüvelyekkel hozakodnak elő.

Ez csupán egy köztes megjegyzés volt, amely kiváltképp korunk áramlatainak lényegéhez kapcsolódik. A pedagógusnak azonban magát a kort is meg kell értenie, amelyben él, mert meg kell értenie azokat a gyerekeket, akiket ebből a korból adnak át neki, hogy nevelje őket.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként