"A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik ember akaratát megértve őt élni hagyni: ez a szabad ember alapelve."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Általános embertan (9)

8. --

[A felejtés illetve az emlékezés folyamatainak összehasonlítása az elalvás, illetve a felébredés folyamataival, az alvászavarok példáján. Az emlékezés folyamata. Az emlékező- képesség és az akarat nevelése a szokásokra való hatás által. Az emlékezet erősítése intenzív érdeklődés keltése által. Az emberi természet megragadása egyrészt tagolás, másrészt egységben való látásmód által. A tizenkét érzék. Az „én”- érzékről és a másik ember „én”-je (megismerő folyamat) illetve a saját „én” érzékelése (akarati folyamat) közötti különbségről. A gondolat-érzékről. A tizenkét érzék tagozódása akarati (tapintás-érzék, élet-érzék, mozgás-érzék, egyensúlyérzék), érző (szaglás, ízlelés, látás, hő-érzék) illetve megismerő érzékekre („én”-érzék, gondolat-érzék, hallás, beszédérzék). A világ ízekre bontása a tizenkét érzék által; az újra- összerakás az ítéletalkotásban. A szellem megragadása a tudatállapotok (ébrenlét, alvás, álmodás), a lélek megragadása az élet-állapotok (szimpátia, antipátia), a test megragadása a forma-állapotok (gömb-, holdsarló-, vonal-forma) által.]

Stuttgart, 1919. augusztus 29.

Tegnap láttuk, hogy egy olyan dolgot, mint az emlékezet, az emlékezőerő, csak úgy tudunk megérteni, ha kapcsolatba hozzuk, úgymond, a külső megfigyelés számára áttetszőbb folyamatokkal - az alvással illetve az ébrenléttel. Látni fogják ebből, hogy arra kell törekednünk a pedagógiában, hogy mindinkább közel vigyük a kevésbé ismert dolgokat a jobban ismertekhez, a szellemi ideaalkotás vonatkozásában is.

Azt mondhatják: hisz az alvás és az ébrenlét tulajdonképpen még homályosabb dolgok, mint az emlékezés és a felejtés, és ezért ezek tárgyalásához nem nyerhetünk sokat az alvás, illetve az ébrenlét útján. Aki azonban alaposan megfigyeli, hogy mi vész el az ember számára a megzavart alvás által, ebből megismerheti, hogy mi az, ami a teljes emberi lelkiéletre mintegy zavaró tényezőként hat abban az esetben, ha a felejtés nincs helyes arányban az emlékezéssel. A külső életből tudjuk, hogy megfelelő mennyiségű alvásra van szükség, ha nem akarjuk, hogy az „én”-tudat egyre erőtlenebbé és erőtlenebbé váljék, ha nem akarjuk, hogy olyan jelleget öltsön, mint amit úgy jellemezhetnénk, hogy a megzavart alvásállapot miatt túlságosan átadja magát a külvilág benyomásainak, mindenféle dolognak, ami a külvilágból az „én”- hez érkezik. Már viszonylag csekély alvászavar által is - vagy jobban mondva, az álmatlanság révén - megláthatják, hogyan is működik ez. Tegyük fel, hogy egy éjjel nem aludtak jól. Feltételezem, hogy nem azért nem aludtak jól, mert különösen szorgosak voltak és munkával töltötték az éjszakát; ebben az esetben kicsit másképp működik a dolog. De tegyük fel, hogy valamilyen testi állapot, vagy a szúnyogok, röviden: a lélek számára valami külső dolog, megzavarta az álmukat. Ekkor látni fogják, hogy talán már másnap kellemetlenebbül érintik önöket azok a dolgok, amelyek benyomást gyakorolnak önökre, mint egyébként. „Én”-jük bizonyos értelemben érzékennyé vált.

Így van ez akkor is, ha az ember lelki életében a felejtés illetve az emlékezés nem megfelelően működik. De mikor van ez így? Akkor, ha nem tudjuk szándékosan szabályozni a felejtésünket és az emlékezetünket. Nagyon sok olyan ember van - és ez a hajlam már kora gyermekkorban is megmutatkozik -, aki csak úgy keresztül ábrándozza magát az életen. A külső dolgok egyfajta benyomást gyakorolnak az ilyen emberekre, s ők átadják magukat a benyomásoknak, de nem követik nyomon rendesen azokat, hanem csak úgy továbbengedik, eleresztik őket; „én”-jük bizonyos értelemben nem kapcsolódik össze rendesen a benyomásokkal. Újra és újra elábrándoznak a szabadon felmerülő képzetekben, és nem adják át magukat megfelelően a külső életnek. Nem próbálják adott alkalommal szándékosan megnövelni képzeteik kincseit, holott erre szükségük volna ahhoz, hogy jól megértsenek egy bizonyos dolgot, hanem hagyják, hogy a benső világukból fölmerülni szándékozó képzetek maguktól törjenek föl. Így hol ez, hol az a képzet merül föl; nem gyakorolnak különösebb szándékos befolyást erre. Azt mondhatjuk, hogy sok embernek többféle vonatkozásban is ilyen a lelki állapota, ami különösen gyermekkorban nyilvánul meg ezen a módon.

Segíthetünk a dolgon, és egyre inkább szándékosan befolyásoljuk az emlékezést és a felejtést, ha tudjuk, hogy az alvás illetve az ébrenlét éber életünkben is szerepet kap az emlékezés, illetve a felejtés folyamatában. Hiszen akkor azt kérdezhetjük: honnan is ered az emlékezés? Onnan ered, hogy az akarat, amelyben ugye alszunk, lent a tudatalattiban megragad egy képzetet, és felszínre hozza a tudatba. Éppúgy, ahogy az ember „én”-je és asztrálteste, amikor az elalvástól a felébredésig elhagyja a fizikai testet és az étertestet, erőt gyűjt a szellemi világban, hogy felfrissítse a fizikai testet és étertestet, úgy ered az alvó akarat erőiből az, amit az emlékezés folyamata eredményez. Nos, az akarat viszont éppen ekkor alszik, és ezért nem tudják közvetlenül elérni a gyermeknél, hogy megtanuljon bánni az akaratával. Hiszen ha ezt el akarják érni, akkor ez éppen olyan volna, mintha arra akarnák inteni az embert, hogy viselkedjék csak jól, miközben alszik, hogy ezt a jó viselkedést azután magával hozza az életébe, amikor reggel felébred. Tehát ettől az alvó résztől, ami az akaratban alszik, szintén nem várhatjuk el, hogy közvetlenül egyéni cselekvésre szánja el magát, hogy szabályozza az emlékezést. Mit is kell itt tennünk? Nos, azt természetesen nem várhatjuk el az embertől, hogy egyéni cselekvésre szánja el magát, hogy szabályozza az emlékezést, de nevelhetjük úgy a teljes embert, hogy lelki, testi, illetve szellemi életszokásokat alakítson ki, amelyek elvezetnek az akarat egyes esetekben létrejövő efféle megindításához. Vizsgáljuk hát meg részletesebben ezt a dolgot.

Tegyük fel, hogy sajátos bánásmóddal élénk érdeklődést keltünk a gyerekben például az állatvilág iránt. Ezt az állatvilág iránti érdeklődést természetesen nem fogjuk tudni egy nap alatt kialakítani. A teljes tanítást úgy kell majd irányítanunk, hogy az állatvilág iránti érdeklődés fokozatosan, egyre inkább kialakuljon, illetve felébredjen. Ha ilyen tanításban részesült a gyermek, akkor ez, minél elevenebb érdeklődést ébreszt, annál inkább átterjed az akaratra, és ez az akarat majd általánosságban azzal a tulajdonsággal rendelkezik, hogy ha a rendezett életben az emlékezetnek állatokra vonatkozó képzetekre van szüksége, akkor a tudatalattiból, a feledésből, felszínre hozza ezeket. Az embert és ezzel az emlékezőerőit is csak azáltal tudják rendbe hozni, ha magatartásmódjára, szokásaira hatnak. Vagyis más szóval: át kell látniuk ily módon, hogy mindaz, ami intenzív érdeklődést kelt a gyermekben, miért járul hozzá ahhoz, hogy hatékonyan erősítse az emlékezetét. Hiszen az emlékezet erőit az érzésből és az akaratból kell kiemelnünk, nem pedig puszta intellektuális memóriagyakorlatok útján.

Éppen abból látják, amit most kifejtettem, hogy miként is különül el bizonyos értelemben minden a világban, és különösen az ember világában, de azt is, hogy miként működnek megint csak együtt az elkülönült dolgok. Nem érthetjük meg az emberi lelket, ha nem bontjuk fel, nem tagoljuk a lélek működését gondolkodásra, vagy gondolkodó megismerésre, érzésre, illetve akaratra. De sohasem jelenik meg tisztán a gondolkodó megismerés, az érzés, vagy az akarat, mindig hat egymásra ez a három dolog, egységet alkotnak, egybeszövődnek. És így van ez a teljes ember-lényben, a testiségig hatolóan.

Utaltam arra, hogy az ember, főként fej, a fej-részben, de tulajdonképpen egészében fej. Főként mellkas, mellkas-emberként, de tulajdonképpen egészében mellkas-ember, hiszen a fejnek is része van a mellkas-természetben, és ugyanígy a végtag-embernek is. És a végtag-ember is, főként végtag-ember, de tulajdonképpen a teljes ember végtag-ember, és a végtagoknak is részük van a fej-természetben, és ugyanígy a mellkas-természetben is; részt vesznek például a bőr-légzésben is és így tovább.

Azt mondhatjuk: ha a valósághoz akarunk közeledni, különösen az emberi természet valóságához, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mindenféle tagolást egy egységen belül végzünk; ha csak az absztrakt egységekkel foglalkoznánk, akkor egyáltalán nem ismernénk meg semmit. Ha sohasem tagolnánk, akkor a világ mindig meghatározatlan maradna, ahogy a sötétben minden macska fekete. Ezért azok az emberek, akik mindent absztrakt egységekben akarnak megragadni, szürkeségben szürkének látják a világot. Ha pedig csak tagolnánk, csak szétválasztanánk, mindent elkülönítenénk, akkor sohasem jutnánk valódi megismeréshez, hiszen akkor csupán eltérő dolgokat ragadnánk meg, és elmaradna a megismerés.

Így minden, ami az emberben rejlik, részben megismerő, részben érző, részben pedig akarati természetű. Ami tehát megismerő természetű, az főként megismerő természetű, de érző természetű és akarati természetű is; ami érző természetű, az főként érző természetű, de megismerő természetű és akarati természetű is, és ugyanígy van ez az akarattal. Ezt máris alkalmazhatjuk arra, amit tegnap az érzékelő-területként jellemeztünk. Ha meg akarnak érteni egy olyan fejezetet, mint amilyet most fogok levezetni, akkor úgymond valóban le kell vetkőzniük mindenféle pedantériát, máskülönben talán épp a legnagyobb ellentmondást találják majd azzal szemben, amit a tegnapi előadásban elmondtam. De ellentmondásokból áll a valóság. Nem értjük meg a valóságot, ha nem tekintünk a világban lévő ellentmondásokra.

Az embernek összesen tizenkét érzéke van110. Hogy a hagyományos tudomány csak öt, hat vagy hét érzéket különböztet meg, az onnan ered, hogy ez az öt, hat illetve hét érzék különösen feltűnő, a többi pedig, amivel teljes lesz a tizenkettő, kevésbé az. Többször említettem az embernek ezt a tizenkét érzékét, s ma még egyszer a lelkünk elé idézzük őket. Hagyományosan ugye hallásérzékről, hőérzékről, látásérzékről, ízérzékről, szaglóérzékről, tapintásérzékről beszélnek, miközben még az is előfordul, hogy a hőérzéket és a tapintásérzéket összevonják, ami körülbelül olyan, mintha a dolgok külső megfigyelése során egynek vennénk a füstöt és a porfelhőt, mert külsőleg ugyanúgy néznek ki. Hogy a hőérzék illetve a tapintásérzék két teljesen különböző módja annak, hogy az ember kapcsolatba kerüljön a világgal, már nem volna szükséges megemlítenünk. Ezeket az érzékeket, és legfeljebb talán még, ahogy némelyek megadják, az egyensúlyérzéket különböztetik meg a mai pszichológusok. Néhányan még egy érzéket hozzáadnak111, de nem jutnak el az érzék-fiziológia, illetve az érzék-pszichológia teljességéhez, mert egyszerűen nem veszik figyelembe, hogy az ember hasonló viszonyban van a környezetével, amikor egy másik ember „én”-jét érzékeli, mint amikor egy színt érzékel a látásérzékén keresztül.

Az emberek manapság hajlamosak mindent összekutyulni. Ha valaki az „én” képzetére gondol, akkor először is a saját lelki lényére gondol; s akkor rendszerint elégedett. A pszichológusok is majdnem ugyanígy járnak el. Egyáltalán nem gondolják át, hogy teljesen más dolog az, ha annak egybefoglalásával, amit saját magamon megélek, ezeknek az élményeknek az összességét végül „én”- nek nevezem, vagy pedig ha egy másik ember elé állok, és az által, ahogy kapcsolatot teremtek vele, ezt az embert is egy „én”-nek tartom. Ez két teljesen különböző szellemi-lelki tevékenység. Az egyik esetben, amikor a saját élet-működéseimet foglalom össze az „én” átfogó szintézisében, akkor egy tisztán belső dolog van előttem; a másik esetben pedig, amikor egy másik ember elé állok, és a vele való viszonyom által kifejezésre juttatom, hogy ő is olyasvalami, mint az én „én”-em, akkor egy olyan tevékenységgel szembesülök, ami a köztem és a másik ember közötti kölcsönhatásban zajlik. Ezért azt kell mondanom: A saját „én”-em érzékelése a bensőmben más dolog, mint ha a másik embert ismerem fel „én”-ként. A másik „én”-jének érzékelése az „én”- érzéken alapszik, úgy, ahogy a szín érzékelése a látásérzéken, a hang érzékelése pedig a hallásérzéken. A természet nem teszi olyan egyszerűvé az ember számára, hogy az „énezéskor”+ ugyanolyan nyilvánvalóan lássa az érzékelés szervét, mint a látás esetében. De jól használhatnánk az „énezés” szót mások „én”- jének érzékelésekor is, mint ahogy a látás szót használjuk a szín érzékelésénél. A színérzékelés szerve kívül van az emberen; az „én”-ek érzékelésének szerve a teljes emberen szétterül és egy igen finom szubsztanciából áll, s az emberek ezért nem beszélnek „én”- érzékelő szervről. Ez az „én”-érzékelő szerv más, mint az, ami azt eredményezi, hogy a saját „én”-emet megélem. Sőt, hatalmas különbség van a saját „én”-ünk megélése illetve egy másik ember „én”-jének érzékelése között. Hiszen a másik ember „én”-jének érzékelése lényegében egy megismerő folyamat, vagy legalábbis a megismeréshez hasonló folyamat; saját „én”-ünk megélése ezzel szemben akarati folyamat.

Most következik az, ami során egy pedáns ember jól érezhetné magát. Azt mondhatná: „De hiszen a legutóbbi előadásban azt mondtad, hogy mindenféle érzékelő működés elsősorban akarati működés; most meg megalkotod az ”én„-érzéket és azt mondod, hogy az elsősorban megismerő jellegű érzék.” De ha úgy jellemzik az „én”-érzéket, ahogy azt megpróbáltam „A szabadság filozófiája” új kiadásában112 („Die Philosophie der Freiheit”), akkor rájönnek majd, hogy ez az „én”-érzék tényleg igen bonyolultan működik. Min is alapszik tulajdonképpen a másik ember „én”- jének érzékelése? A mai „absztrakt fickók” egészen különös dolgokat mondanak erről. Azt mondják: tulajdonképpen látjuk a külső ember testi felépítését, halljuk a hangját, és akkor tudjuk, hogy mi magunk is olyan emberien nézünk ki, mint az a másik ember, hogy belül olyan lényünk van, amely gondolkodik, érez és akar, amely tehát lelkileg-szellemileg is ember. És így következtetünk analógiával: ahogy bennem egy gondolkodó, érző, akaró lény lakik, úgy van ez a másik emberben is. Analógiás következtetést vonatkoztatunk saját magunktól a másik emberre. Ez az analógiás következtetés nem más, mint balgaság. Az egyéni ember kölcsönös kapcsolata valami egészen mást foglal magába. Ha egy másik emberrel állnak szemben, akkor a következő történik: egy rövid ideig érzékelik ezt az embert; ekkor benyomást tesz önökre. Ez a benyomás zavarja önöket benső világukban: úgy érzik, hogy ez az ember, aki tulajdonképpen ugyanolyan lény, mint önök, olyan benyomást tesz önökre, ami egy támadáshoz hasonlítható. Ennek az a következménye, hogy belül védekeznek, hogy ellenállnak ennek a támadásnak, hogy belül agresszívvá válnak az illetővel szemben. Majd megbénul az agressziójuk, megszűnik az agresszivitás; ezért az illető most újabb benyomást tehet önökre. Ezáltal ismét időt nyernek, hogy újra megnöveljék az agresszív erőiket, és most újból agresszióval élnek. Majd ismét megbénul ez a folyamat, és a másik ember ismét benyomást tesz önökre és így tovább. Ez az a viszony, ami fennáll, amikor valaki az „én”-t érzékelve egy másikkal áll szemben: átadja magát az embernek - majd belsőleg védekezik; átadja magát - belsőleg védekezik; szimpátia - antipátia; szimpátia - antipátia. Most nem az érzelmi életről beszélek, hanem csakis az érzékelő szembenállásról. Ekkor vibrál a lélek; benne vibrál: szimpátia - antipátia, szimpátia - antipátia, szimpátia - antipátia. Utána olvashatnak ennek „A szabadság filozófiája” új kiadásában.

De még valami más is történik. Amikor kialakul a szimpátia, belealszanak a másik emberbe; amikor kialakul az antipátia, felébrednek, és így tovább. Ez nagyon rövid szakaszokban, vibrációkban zajló váltakozás ébrenlét és alvás között, amikor egy másik emberrel állunk szemben. Hogy végbemehet, azt az „én”-érzék szervének köszönhetjük. Az „én”-érzéknek ez a szerve tehát olyan, hogy nem az éber, hanem az alvó akaratában kutatja ki a másik ember „én”-jét - s azután gyorsan továbbítja ezt az alvásban végzett kutakodást a megismerésbe, vagyis továbbítja az idegrendszerbe. Így, ha helyesen szemléljük a dolgot, a másik ember érzékelésénél mégiscsak az akarat a lényeg, de éppenséggel az az akarat, amely nem ébren, hanem alva alakul ki; hiszen folytonosan alvó pillanatokat szövünk bele a másik „én” érzékelésének aktusába. És ami a köztes pillanatokban rejlik, az a megismerés; ez gyorsan áttevődik arra a területre, ahol az idegrendszer működik, így a másik ember érzékelését valóban megismerő folyamatnak nevezhetem, de tudnom kell, hogy ez a megismerő folyamat csupán egy alvó akarati folyamat metamorfózisa. Így tehát ez az érzékelési folyamat is akarati folyamat, csak nem ismerjük fel. Nem élünk meg tudatosan minden megismerést, amit alva élünk át.

Következő érzékként azután - de az „én”-érzéktől és minden más érzéktől külön - arra az érzékre kell tekintenünk, amelyet gondolatérzéknek nevezek. A gondolatérzék nem a saját gondolataink érzékelésének a szerve, hanem a többi ember gondolatainak érzékeléséé. A pszichológusok erről is egészen groteszk elképzeléseket alakítanak ki. Mindenekelőtt olyannyira befolyásolja az embereket a nyelv és a gondolkodás összetartozásának képzete, hogy azt hiszik, hogy a beszéddel együtt mindig befogadjuk a gondolkodást is. Ez badarság. Hiszen a gondolatérzékük által ugyanúgy érzékelhetnék a gondolatokat, ha külső téribeli gesztusokban rejlenének, mint a hangzó nyelvben. A hangzó nyelv csak közvetíti a gondolatokat. Saját maguknak kell érzékelniük a gondolatokat, egy külön érzék útján. És ha már egyszer minden hangzónak megalkottuk az euritmiai jelzését, úgy az embernek csak euritmizálnia kell önök előtt, és az euritmia-mozdulatokból113 ugyanúgy kiolvassák a gondolatokat, ahogy a hangzó nyelvből hallgatva befogadják azokat. Röviden: a gondolatérzék más, mint ami a beszédhangérzékben, a hangzó nyelvben működik. Az a tulajdonképpeni beszédérzék.

Van továbbá a hallásérzék, a hőérzék, a látásérzék, az ízérzék, a szaglásérzék. Azután az egyensúly érzék. Érzékjellegű tudatunk van arról114, hogy egyensúlyban vagyunk. Ilyen tudatunk van. Egy bizonyos belső észlelő érzékelés által tudjuk, hogy hogyan viszonyulunk a jobb és a bal, az elöl és a hátul irányaihoz, milyen az egyensúlyi helyzetünk, hogy el ne essünk. És ha elromlik az egyensúlyérzékünk szerve, akkor elesünk; akkor nem tudjuk egyensúlyba hozni magunkat, ahogy a színekkel sem tudunk kapcsolatba kerülni, ha elromlott a szemünk. És ahogy az egyensúly érzékeléséhez van egy érzékünk, úgy van egy érzékünk a saját mozgásunkhoz is, amely által megkülönböztetjük, hogy nyugalomban vagy pedig mozgásban vagyunk-e, hogy az izmaink meg vannak-e feszítve vagy sem. Az egyensúlyérzékünk mellett tehát van egy mozgás-érzékünk is, és ezen kívül van még a testünk legszélesebb értelemben vett hogylétének érzékeléséhez az életérzékünk. Ettől az életérzéktől még nagyon sok ember igencsak függőségben áll. Érzékelik, hogy túl sokat vagy túl keveset ettek-e, és ezáltal kellemesen vagy kellemetlenül érzik magukat, vagy érzékelik, hogy fáradtak-e vagy sem, és ezáltal kellemesen vagy kellemetlenül érzik magukat. Röviden: a saját test állapotainak érzékelése tükröződik az életérzékben. Így tizenkét érzékszervvel kapják meg az érzékek palettáját. Ténylegesen tizenkét ilyen érzékszerve van az embernek.

Miután az imént kiiktattuk annak lehetőségét, hogy pedantériával kifogást emeljünk egyes érzékek megismerő jellegével szemben, mert felismertük, hogy ez a megismerő jelleg titokzatos módon mégiscsak az akaraton alapszik, most tovább tagolhatjuk az érzékeket. Van először is négy érzékünk: a tapintásérzék, az életérzék, a mozgásérzék, és az egyensúlyérzék. Ezeket az érzékeket főként akarati működés hatja át. Az akarat az érzékeken keresztül hat az érzékelésre. Érezzék csak át, hogyan hat az akarat a mozdulatok érzékelésére, még ha egy helyben állva végeznek is mozdulatokat! A nyugalomban lévő akarat az egyensúlyuk érzékelésére is hat. Az életérzékre igen erősen hat, és a tapintásra is, hiszen ha letapogatnak valamit, akkor ez alapjában véve az akaratuk és a környezet közötti alapos kutatómunka. Röviden azt mondhatják: az egyensúlyérzék, a mozgás-érzék, az életérzék és a tapintásérzék szűkebb értelemben vett akarati érzékek. A tapintás során az ember külsőleg látja, ahogy például megmozdítja a kezét, amikor megérint valamit: ezért nyilvánvaló számára, hogy rendelkezésére áll ez az érzék. Az életérzék, a mozgás-érzék és az egyensúlyérzék esetében nem olyan nyilvánvaló, hogy megvannak ezek az érzékeink. De mivel ezek sajátos értelemben akarati érzékek, ezért az ember átalussza ezeket az érzékeket, mert ugye az akaratában alszik. És a legtöbb pszichológiai műben egyáltalán nem is találnak említést ezekről az érzékekről, mert a tudomány sok dolog tekintetében kényelmesen együtt alszik a külső ember álmával.

A következő érzékek: a szaglásérzék, az ízérzék, a látásérzék és a hőérzék főként érző érzékek. A naiv tudat különösen a szaglásnál és az ízlelésnél érzi az érzéssel való rokonságot. Hogy a látás és a hőérzékelés esetében nem érezzük ezt annyira, annak megvannak a sajátos okai. A hőérzéknél nincsenek tekintettel arra, hogy igen közeli rokonságban van az érzéssel, hanem egynek veszik a tapintásérzékkel. Helytelenül társítanak, és a megkülönböztetés is helytelen. A tapintásérzék valójában sokkal inkább akarati jellegű, miközben a hőérzék csakis érzésjellegű. Hogy a látásérzék szintén érző érzék, arra azért nem jönnek rá az emberek, mert nem végeznek olyan megfigyeléseket, amilyenek Goethe Színtanában találhatók. Ott Goethe kifejti, hogy minden szín rokonságban van az érzéssel, ami aztán végül még akarati impulzusokhoz is elvezet. De miért csak oly kevéssé ismeri fel az ember, hogy a látás-érzék esetében tulajdonképpen főként érzés van jelen?

Alapjában véve persze szinte mindig úgy látjuk a dolgokat, hogy amikor színeket látunk, látjuk a színek határait is: vonalakat, formákat. Szokás szerint azonban nem figyelünk fel arra, hogy végül is hogyan érzékelünk akkor, amikor egyszerre érzékelünk színeket és formákat. Amikor az ember egy színes kört érzékel, durván azt mondja: „Látom a színt, és a kör görbületét is látom, a körformát.” Csakhogy itt két teljesen különböző dolog keveredik össze. A szem működése által, a szem saját tevékenysége által, először csak a színt látják. A körformát úgy látják, hogy a tudatalattijukban megszólítják a mozgás-érzéküket és az étertestben, az asztráltestben tudat alatt körívet járnak le, majd felemelik ezt a megismerésbe. És csak amikor a kör, amelyet a mozgás-érzékükön keresztül befogadtak, a megismerés szintjére emelkedik, akkor kapcsolódik össze a felismert kör az érzékelt színnel. A formát tehát a teljes testükből hozzák elő, amikor a teljes testre kiterjedő mozgás-érzékre apellálnak. Olyasvalamibe öltöztetik ezt, amit már kifejtettem115, amikor azt mondtam: az ember tulajdonképpen a kozmosz geometriai formáit járja le, majd felemeli azokat a megismerés szintjére.

A megfigyelés olyan finom módjához, hogy kiderüljön a különbség a színlátás, illetve a formaérzékelés között, amely a mozgás-érzék segítségével megy végbe, a hivatalos tudomány manapság egyáltalán nem emelkedik fel, hanem mindent összekuszál. A jövőben azonban nem tudunk nevelni ilyen összedobált zagyvalék használatával. Hiszen hogyan is neveljünk a látásra, ha nem tudjuk, hogy a látás aktusába a teljes ember belefolyik egész lényével a mozgás-érzék kerülőútján át. Most azonban még valami kiderül. Ha megvizsgálják a látás aktusát, ennek során színes formákat érzékelnek. Bonyolult művelet a látás aktusa, a színes formák érzékelése. De mivel egységes az ember, képes arra, hogy amit a két úton érzékel, a szemen átvezető úton illetve a mozgásérzéken átvezető úton, azt újraegyesítse magában. Tompán bámulnának egy vörös körre, ha nem teljesen különböző úton érzékelnék a vörös színt, és teljesen különböző úton a körformát. De nem bámulnak rá tompán, mert két úton - a színt a szemen keresztül, a formát pedig a mozgás-érzék segítségével - érzékelnek, s az élet belül rákényszeríti önöket, hogy összekapcsolják ezt a két dolgot. Ekkor ítéletet alkotnak. És most megértik az ítéletalkotást, mint eleven folyamatot a saját testükben, amely azáltal jön létre, hogy az érzékek tagonként analizálva tárják önök elé a világot. Tizenkét különböző tagjában tárja önök elé a világ azt, amit önök megélnek, s az ítéletalkotásukban egybefűzik a dolgokat, mert a különálló dolgok nem akarnak különálló dolgokként létezni. A körforma nem elégszik meg azzal, hogy pusztán kör-forma legyen oly módon, ahogy a mozgás-érzékbe került; a szín nem elégszik meg azzal, hogy pusztán szín legyen, ahogy a szemben érzékeljük. A dolgok belsőleg arra kényszerítik önöket, hogy összekapcsolják őket, önök pedig belsőleg késznek mutatkoznak erre az összekapcsolásra. Az ítéletalkotó működés itt a teljes ember-lény megnyilatkozásává válik.

Most belelátnak a világhoz való viszonyunk mélyebb lényegébe. Ha nem volna tizenkét érzékünk, akkor tompán bámulnánk a környezetünkre, nem élhetnénk meg belül az ítéletalkotást. De mivel tizenkét érzékünk van, ezzel viszonylag nagyszámú lehetőségünk van arra, hogy összekapcsoljuk a különálló dolgokat. Amit az „én”-érzék megél, azt a tizenegy többi érzékkel kapcsolhatjuk össze, és ez így mindegyik érzékre érvényes. Ezáltal az érzékek összefüggéseinek nagyszámú változatát kapjuk. De ezen kívül sok lehetőségünk nyílik arra is, hogy például a gondolatérzéket és a beszédérzéket együtt kapcsoljuk hozzá az „én”- érzékhez és így tovább. Látjuk, hogy milyen titokzatos módon kapcsolódik az ember a világhoz. A tizenkét érzék által alkotórészeikre bomlanak a dolgok, s az embernek abba a helyzetbe kell kerülnie, hogy az alkotórészekből ismét összerakja magának a dolgokat. Ezáltal részt vesz a dolgok belső életében. Így megértik majd, hogy milyen végtelenül fontos is az, hogy úgy neveljük az embert, hogy sok mindent ugyanolyan mértékben ápolva fejlesszünk ki az egyik érzékben, mint a másik érzékben, mert akkor teljesen tudatos szisztémával szólítjuk meg az érzékek, az érzékletek közötti kapcsolatokat.

Hozzá kell még fűznöm, hogy az „én”-érzék, a gondolatérzék, a hallásérzék és a beszédérzék inkább megismerő érzékek, mert a bennük rejlő akarat nem más, mint az alvó akarat, a valóban alvó akarat, amely megnyilvánulásaiban együtt vibrál116 a megismerő működéssel. Így él az ember „én”-szférájában akarat, érzés és megismerés, amelyek azután élnek az ébrenlét, illetve az alvás nyújtotta segítséggel.

Legyenek tehát tisztában azzal, hogy csak úgy ismerhetik meg az embert, ha mindig három nézőpontból tekintenek rá, amikor a szellemét vizsgálják. De nem elég, hogy mindig csak azt hajtjuk: Szellem! Szellem! Szellem! A legtöbb ember folyton a szellemről beszél, és nem tudnak bánni a szellem által adott dolgokkal. Csak akkor bánunk velük helyesen, ha a tudatállapotokkal operálunk. A szellemet az ébrenlét, az alvás és az álmodás tudat-állapotain keresztül kell megragadnunk. A lelkit a szimpátián illetve az antipátián keresztül ragadjuk meg, vagyis az életállapotok által; a lélek meg folytonosan ezt teszi a tudatalattiban. A lélek tulajdonképpen az asztráltestünkben él, az élet az étertestünkben rejlik, s a kettő között folytonos párbeszéd zajlik a bensőnkben. Így a lélek magától éli ki magát az étertest életállapotaiban. A testet pedig formaállapotokon keresztül érzékeljük. Tegnap alkalmaztam is a gömbformát a fejre, a holdsarlóformát a mellkasra, a vonalformát pedig a végtagokra117, és majd beszélnünk kell még az emberi test valódi morfológiájáról. De nem beszélünk helyesen a szellemről, ha nem írjuk le, hogy hogyan éli meg magát a tudatállapotokban; nem beszélünk helyesen a lélekről, ha nem mutatjuk be, hogyan éli meg magát szimpátia és antipátia között, és nem beszélünk helyesen a testről, ha nem a valódi formáiban ragadjuk meg. Holnap majd tovább szeretnénk beszélni erről.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként