A. mesét mond a „Mária gyermeke” alapján (Grimm) előbb a melankolikus, majd a szangvinikus gyermekek számára.

Rudolf Steiner: Úgy gondolom, a jövőben oda kell figyelnie arra, hogy artikuláltan adja át a dolgokat. A két változatot túlságosan egyformán adta elő. A különbségnek az artikulációban is meg kell nyilvánulnia. Ha ezeket a részleteket valamelyest behatóbb módon adja elő, nem marad el a hatás a melankolikus gyerekeknél. A szangvinikusaknál az előadást, különösen az elején, több köztes szünettel tördelném, hogy ezáltal a gyermek kényszerítve legyen, hogy figyelmét, amelyet lankadni hagyott, mindig újra és újra kiélezze.

Most viszont még azt szeretném megkérdezni: Hogyan használná fel a továbbiakban ezt az elbeszélést, ha tényleg konkrétan tanítania kellene? Képzelje el, hogy az osztálya előtt áll, mit tenne akkor? - Azt tanácsolnám önnek, hogy miután előadta a melankolikus változatot, mondassa el azt egy szangvinikus gyermekkel és megfordítva.

D.: Szeretném előrebocsátani, hogy tanácsosnak tartom a szangvinikus gyermeket mindjárt magunk elé ültetni és állandóan szemünk sarkában tartani, míg a melankolikus gyerekek számára lehetőleg nyugodt, kellemes hangulatot kell teremteni.

Rudolf Steiner: Nagyon jó megjegyzés.

D. mesét mond„A tengerimalac” alapján (Grimm) előbb a szangvinikus, majd a melankolikus gyermekeknek szánt változatban, s hozzáfűzi, hogy a melankolikus gyerekek nem szeretik, ha sok szomorút mesélnek nekik.

Rudolf Steiner: Az ilyesmit figyelembe lehet venni. De az észrevétel jó volt.

Nos, azt gondolnám, hogy még rá kell térnünk annak módjára, hogyan is foglalkozzunk tovább ezzel egy bizonyos idő eltelte után. Másnap vagy az arra következő napon nem jelölném ki, melyik gyerek mondja el a történetet, hanem azt mondanám (élénken): „Ezt most jegyezzétek meg! Választhattok, melyiket akarjátok megjegyezni, hogy önállóan elmeséljétek!” Másnap vagy a rá következő napon kérném a gyereket, hogy jelentkezzék.

G. meséli el a „Szimelihegy” c. mesét (Grimm) két változatban.

Rudolf Steiner: Ugye, mindannyiuknak az az érzése, hogy egy ilyen dolgot többféleképpen is meg lehet csinálni. Nos, valóban nagy jelentősége van annak, hogy - különösen, ha tanárként akarunk működni - leszokjunk a szükségtelen kritizálásról. Hogy tanárként erős érzéket alakítsunk ki az iránt, tudatosítsuk magunkban: végül is nem az a cél, hogy mindig mindent, amit mások tesznek, valami jobbal kell megtetézni. Egy adott dolog sokféle változatban jó lehet. Ezért azt is jónak tartanám, ha a most elhangzottakat úgy tekintenénk, mint amit igenis elő lehet úgy adni, ahogy hallottuk.

Viszont szeretnék valami mást hozzáfűzni. Úgy tűnik, van egy dolog, amit mind a három elbeszélőnél észrevettem: mégpedig az, hogy mindig az első változat volt célkitűzésük szerint is a jobb. A. kisasszony, mit alkotott meg elsőként a lelkében, s hogy érezte, melyik változat fog jobban sikerülni?

Megállapítják, hogy az A. kisasszony lelkében elsőként megalkotott változat a melankolikus temperamentumnak volt szánva, s hogy ez volt a jobb.

Rudolf Steiner: Most azt szeretném tanácsolni: dolgozzák ki mindhárman még a flegmatikus gyerekeknek való változatot is. Ez nagy jelentőséggel bír a forma stilisztikai jellegére nézve. S arra kérem önöket, próbálják meg ezt a változatot lehetőleg még ma provizórikusán kidolgozni maguknak, azután aludjanak rá egyet, és holnap alakítsák ki a végleges formát. Ez azt a tapasztalatot adja, hogy ha ilyesmit akarunk csinálni, akkor az átalakítást csak egy másik szellemből kiindulva kapjuk meg, ha az előkészítés után hagyjuk átszűrődni az alváson. Hozzanak nekünk hétfőn egy, a flegmatikusaknak átalakított változatot, amelyet azonban, mielőtt végleges formát adnának neki, előkészítenek. Ez ugye lehetséges, mert itt van közben a vasárnap.

E. bemutat egy rajzot, egy kék-sárga motívumot a melankolikus gyerekek számára (színes tábla, 1. ábra). Rudolf Steiner megrajzolja hozzá ugyanazt a motívumot zöld-pirosban a szangvinikus gyermeknek (színes tábla, 2. ábra).

Azt mondhatjuk a gyerekeknek: „A sárga-kéket legjobb este nézegetni, amikor besötétedett, elalvás előtt. Ezt magatokkal viszitek az alvásba is, mert ez az a szín, amellyel Isten előtt megjelenhettek. - A zöld-pirosat reggel, ébredéskor vegyétek elő, ébredés után ezzel élhettek. Egész nap felvidít!”

E. most egy szangvinikus gyerekeknek szánt, fehér alapon piros rajzot mutat (színes tábla, 5. ábra).

Rudolf Steiner megrajzolja ugyanazt a motívumot a melankolikus gyermeknek; hosszú és vékony, fekete alapon kék (színes tábla, 6. ábra). A pimaszul előugró ormát „Kickerling”-nek (rugócska) nevezi. A melankolikus motívumnál ez befelé húzódik.

Nos, látják, ez egy olyan ellentét volna, ahol inkább a színeket használnák, hogy az egyik és a másik gyermekre hassanak. Ugye motiválniuk kellene, hisz kétszer is ugyanazzal a dologgal állnak elő. Mit mondanának a gyerekeknek?

E.: Megkérdezném, melyik tetszik nekik jobban.

Rudolf Steiner: Akkor aztán szerezne saját tapasztalatokat! A szangvinikus gyermeket felismerné az ebben a színkontrasztban lelt öröméről. Természetesen, nem szabadna elmulasztanunk, hogy az ilyen egyszerű formákkal való foglalkozást a gyerekeknél valóban ápoljuk.

I. olyan formákat ajánl a kolerikusak számára, amelyek kifelé hegyesek.

például ezt

átalakítani valami zárttá

vagy ezt

átalakítani ezzé

A flegmatikusak számára a fordított utat javasolja: A körből kiindulni, és abba figurákat belerajzoltatni, vagy a kört valamilyen formában szétvágni. 

Rudolf Steiner: Nos, én a flegmatikus gyermeknél ehhez a módszerhez kapcsolódva még a következőt alkalmaznám. Azt mondanám:  „No, nézd csak, ez itt egy kör. Ugye, ez tetszik, szereted! De csinálok még neked valami mást is. Figyeld csak, egyszerűen elveszem belőle ezeket a dolgokat, a peremét, most lesz csak jó. Meg kell szoknod, hogy ne csinálj mindenfélét keresztbe-kasul. Próbáld meg ugyanezt elölről végigcsinálni.”

Rajzolást és kitörlést használva a flegmatikus gyermeket ki lehet szakítani a flegmájából.

Most arra kérném önöket, alkalmazzák ugyanazt a módszert, hogy aludjanak egyet a dologra. E. asszonyt pedig arra kérném, dolgozza ki ugyanezt a motívumot más temperamentumok számára is.

M. egy gorillát ír le kétféle változatban.

Rudolf Steiner: Természetesen nincs semmi kivetnivaló abban, ha az ember maga talál ki dolgokat, anélkül hogy bizonyos természettudósokra támaszkodna, akiktől azonban ösztönzést meríthetünk.

Mindazonáltal arra szeretném kérni önöket, hogy intenzívebb kontaktust teremtsenek a diákokkal egy ilyen elbeszélésnél. Az is lehetséges volna, hogy egy hosszabb elbeszélést alkalmazunk, s azzal keltünk megfelelő benyomást. De nem szabadna önmagukba merülniük, hanem inkább teremtsenek kontaktust a diákokkal. Ha úgy magukba süllyedve csinálják a dolgot, könnyen elveszíthetik a kapcsolatot.

L. a lovat írja le flegmatikus ill. kolerikus gyerekek számára.

Rudolf Steiner: Nos, az állatleírásoknál aztán rendkívül fontos, hogy minden egyes részletben tekintettel legyünk arra, hogy az ember tulajdonképpen maga a teljes állatvilág. A kiterjedt állatvilág maga az ember. Ugyebár, ilyen eszméket nem közvetíthetünk a gyermeknek elméletben. Nem is kell. De tegyük fel, hogy valakinek véghez kell vinnie a dolgot, amit L. úr elkezdett, különbséget téve a flegmatikusak és a kolerikusak csoportja között. A flegmatikusakat kevésbé lesz könnyű megérinteni. És nem ragad rájuk könnyen, amit átvesznek velük egy ismert állatról. Gyakran láttak lovat, ezért aztán kicsi iránta az érdeklődésük. Az ilyen dolgoknak viszont meg kellene maradniuk bennük. Ezért azt mondanám a flegmatikus gyerekeknek: „Figyeljétek csak meg, tulajdonképp miben is különböztök ti a lovaktól? Csak az apróbb különbségekre vagyunk kíváncsiak. Ugye nektek mindnyájatoknak ilyen a lábatok: Itt vannak a lábujjak, itt a sarok, itt a lábszár. Ilyen a ti lábatok.

Most nézzétek csak meg a ló lábát: Ez itt a ló hátsó lába. Hol vannak a lábujjak? Hol a sarok és hol a lábszár? A ti lábatokon feljebb nézve azután ott a térdetek. Hol van a ló térde? Nézzétek csak: Itt vannak a lábujjai, a sarka itt egészen fent van, s a térde még feljebb. Egészen másmilyen. Képzeljétek csak el, mennyire másképp néz ki a lónak a lába, mint a ti lábatok!” Ez izgalomba fogja hozni a flegmatikus gyermeket, és így megmarad benne a dolog.

A kolerikus gyermeknek olyan történetet mesélnék, amelyben a gyerek messze kint egy lóra bukkan az erdőben. A ló fut, s messze hátul fut utána az ember, akitől elszabadult, s a gyereknek kell megfognia a lovat a gyeplőnél. Ha tudom, hogy kolerikus a gyerekem, megpróbálhatom elmagyarázni neki, hogyan is kellene csinálnia, hogy ragadja meg azt a gyeplőt. Nagyon jó a fantáziájába vetíteni, ahogy elfogja a lovat, az nagyon jó. A kolerikus gyermek is fél egy kicsit titokban ettől a procedúrától, de akkor teszünk javára a kolerikus temperamentumnak, ha rá merjük bízni, hogy megtegye a dolgot. Azután kicsit szégyenlősebb lesz, kicsit szerényebb. Olyasvalamit bíztak rá, amit csak egy kolerikus gyermekre lehet bízni.

Aztán meg szeretném jegyezni, hogy éppen ezeket a dolgokat kezdetben igen röviden kellene megrendezniük. Ezért ezúttal arra kérném M. urat, hogy a történetét szangvinikus és melankolikus gyerekek számára is dolgozza ki, de mindkét esetben borzasztó röviden. Ugyanerre kérném L. urat is, de emeljenek ki részleteket, amelyek megmaradnak, amelyek arra szolgálnak, hogy izgalomba hozzák a gyereket.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a tananyagot elsősorban arra használjuk, hogy megragadjuk a gyermek akarati, lelki és gondolkodási képességeit, s hogy sokkal kevésbé fontos nekünk, mit tart meg a gyermek emlékezetszerűen, mint az, hogy a gyerek a lelki képességeit kialakítja.

O. azt fejtegeti, hogyan lehetne a számolásnál tekintettel lenni a négy temperamentumra, megemlíti azonban, hogy feladatával nem készült el teljesen.

Rudolf Steiner: Igen, ezt előre gondoltam, hiszen a feladat nagyon is nehéz. Erre nagyot kell majd aludnia.

De vegye csak ezt új feladatának: Képzeljen el egy osztályt, amelyikben nyolc-kilenc éves gyerekek ülnek. A jövő oktatásában ugye természetesen az számít, hogy lehetőleg sok szociális ösztönt, szociális akaratot, szociális érdeklődést neveljünk ki. Nos, képzeljen el három gyereket, akik közül az egyik kimondottan flegmatikus, a másik kimondottan kolerikus, s a harmadik kimondottan melankolikus. Egyéb tulajdonságaikat nem akarom megemlíteni. A harmadik-negyedik héten, miután megkezdődött a tanítás, odajönnének önhöz, és azt mondanák: „Az összes többi gyerek utál engem!” Nos, kiderülne, hogy egyúttal ők azok a Hamupipőkék, akikkel szemben a másik osztály valamelyest elutasítóan viselkedik, akiket püfölnek, akiket lökdösnek, akiket mindig mellőznek. Arra szeretném kérni, hétfőig gondolja végig, hogyan tudná a nevelő a legjobban megkísérelni, hogy orvosolja ezt a bajt. A nevelésnek, mint olyannak, fontos feladata, hogy hogyan tehetnénk ezeket a gyerekeket kedvelt gyermekekké, ez fontos feladata az egész nevelésnek. Kérem, igen szellemesen gondolja ezt át, és tekintse nagyon fontos pedagógiai feladatnak.