Rudolf Steiner: Most tovább haladunk a feladatainkkal, amelyeket meghatároztunk magunknak, és rátérünk arra, amit N. úr fog elmondani nekünk a számolás alkalmazásáról a gyermeki temperamentumok szempontjából. Leginkább arról lesz szó, hogyan viselkedjünk a gyerekekkel a számolás tanításakor.

N. levezeti a tört fogalmának megértetését, amidőn darabokra tördeltet egy táblakrétát.

Rudolf Steiner: Először is csak azt az egyet szeretném megjegyezni, hogy én például nem táblakrétát használnék, mert kár érte, hogy a krétát összetördeljük. Én valami értéktelenebb tárgyat keresnék. Elegendő volna egy darab fa vagy valami ilyesmi, nem igaz? Nem jó a gyerekeket korán arra szoktatni, hogy hasznos tárgyakat összetörjenek.

N. azt kérdezi, hogy ha a gyermek tartása nem teljesen függőleges, nem áll egyenesen, az vajon megnehezíti-e számára a térbeli és geometriai formák megragadását?

Rudolf Steiner: Figyelemreméltó mértékben nem fordul elő ilyesmi. Az efféle dolgoknál sokkal több múlik azokon a tendenciákon, amelyek szerint az emberi szervezet felépül, mint az egyes emberi személyek testfelépítésén. Ez egy alkalommal különösen megerősödött bennem az egyik müncheni előadásom után, amelyben kifejtettem, hogy az ember testfelépítése szempontjából bizonyos jelentősége van annak, hogy hátgerince egy Föld-átmérő vonalában áll, miközben az állat gerincvonala arra merőleges. Később odajött hozzám egy tudós orvos Karlsruhéból és kifejezésre juttatta, hogy az embernek, amikor alszik, bizony vízszintes vonalban van a hátgerince! - Erre azt mondtam: Nem az számít, hogy az ember különböző helyzetekbe tudja hozni a hát- gerincét, hanem az, hogy az egész emberi testfelépítés architektonikusan olyan módon van felosztva, hogy a hátgerinc normál tartásban függőleges, még ha ferde vagy más egyéb helyzetbe is lehet hozni. - Ha ezt nem vennék figyelembe, sohasem érthetnék meg, hogyan jelennek meg bizonyos hozzárendelések az emberi érzékekhez, amelyek még az intellektusban találhatók, például akár a vakon születetteknél. Az ember, mint lény, úgy épül fel, hogy intellektusa a szeme felé törekszik, s így még a vakon születetteknél is előidézhetők olyan képzetek, amelyek a szemre irányulnak, ha az illető olyan adottságú, mint például a vak Helen Keller.[1] A tendencia számít, az emberi szervezet adottságai általában, nem pedig az, amit véletlen helyzetek idézhetnek elő.

Azután a következőket szeretném N. úr fejtegetéseihez hozzáfűzni. Azzal kevésbé megyünk valamire, ha kritizáljuk az ilyen dolgokat, hiszen azt mindig is lehet. Az használ, ha szóba hozzuk az efféle dolgokat, és ha megpróbálunk belehelyezkedni ezekbe a dolgokba.

Induljunk most ki az összeadásból, mégpedig azt vizsgálva, hogyan értelmezzük az összeadást. Tegyük fel, hogy babszemeim vannak, vagy egy kupac bodzabogyóm. Nos, erre az esetre vegyük úgy, hogy a gyerekek már tudnak számolni, amit ugye előbb szintén meg kell tanulniuk. A gyerek számol, 27-et számlál meg. - „27”, mondom én, „ez az összeg.” Az összegből indulunk ki, nem az összeadandókból! Ennek a pszichológiai jelentőségét megismerés-elméletemben[2] követhetik nyomon. Ezt az összeget most felosztjuk összeadandókra - részekre vagy kupacokra. Egy kupac bodzabogyó, mondjuk 12, még egy kupac, mondjuk 7. Egy további, mondjuk 3, és még egy, mondjuk 5. Ekkor kimerítettük a bodzabogyóinkat: 27 = 12 + 7 + 3 + 5. A számolási folyamatot ugye a 27-es összegből indítjuk. Nos, ilyen folyamatot azokkal a gyerekekkel csináltatok, akik kimondott flegmatikus temperamentummal rendelkeznek. Lassanként tudatosodik bennünk, hogy az összeadásnak e módja különösen a flegmatikusaknál alkalmazható. - Azután, hiszen a folyamat visszafelé is követhető, kolerikus gyermekeket szólítok föl, és megint összeöntetem a bodzabogyókat, de úgy, hogy rendezetten kiadják: 5 meg 3 meg 7 meg 12 az 27. Tehát a kolerikus gyermekek a megfordított folyamatot végzik el. Az összeadás leginkább a flegmatikus gyerekek számolási művelete.

Most a melankolikus gyerekek közül választok ki valakit. Azt mondom: „Itt ez a kupac bodzabogyó, számold meg őket!” Megszámlál, mondjuk, 8-at. „Tudod, nem kell nekem 8, csak 3 kellene. Mennyit kell elpakolni a bodzabogyók közül, hogy csak 3 maradjon nekem?” Akkor rá fog jönni, hogy 5-öt kell elvenni. A kivonás ebben a formájában mindenekelőtt a melankolikus gyermekek számolási művelete. Most felszólítok egy szangvinikus gyereket, és újra elvégeztetem vele a műveletet. Most azt kérdezem: „Mennyit vettünk el?” És így mondatom el: Ha 5-öt elveszek 8-ból, akkor 3 marad meg. A szangvinikus gyermekkel megint a megfordított műveletet végeztetem el. Csupán azt akarom mondani, hogy a kivonás „kiváltképpen” - de úgy kivitelezve, ahogy mi csináltuk - a melankolikus gyermekeké.

Most a szangvinikusak csoportjából veszek elő egy gyereket. Megint elé pottyantok egy adag bodzabogyót, persze gondoskodom arról, hogy valahogyan megfelelő legyen. Ugye, valahogyan mégiscsak el kell rendeznem, máskülönben túl hamar a törtszámolásba torkollana a dolog. Tehát, most akkor megszámoltatom: 56 bodzabogyó. - „Most nézd csak meg, itt van 8 bodzabogyó. Azt mondd hát meg nekem, hányszor van benne a 8 bodzabogyó az 56-ban.” Látják, a szorzás osztáshoz vezet. A gyereknek 7 jön ki. Most a másik irányból végeztetem a műveletet egy melankolikus gyerekkel, és azt mondom: „Most viszont nem azt akarom megvizsgálni, hányszor van benne a 8 az 56-ban, hanem hogy hányszor van a 7 benne az 56-ban? Hányszor jön ki a 7?” A megfordított műveletet mindig az ellentétes temperamentummal végeztetem el.

A kolerikus gyereknek először osztást adok fel, a kicsitől a nagy felé, miközben ezt mondom: „Nézd, itt van a 8 bogyós kupac. Azt szeretném most tőled megtudni, hogy a 8 melyik számban van benne 7-szer.” És azt kell megkapnia: az 56-ban; egy 56-ból álló bogyókupacban. - Azután a megfordított, a szokásos osztást egy flegmatikus gyermekkel végeztetem el. A kolerikus gyermek számára az iménti módon alkalmazom az osztást. Mert ebben a formájában kiváltképp ez a kolerikus gyermekek számolási művelete.

Ily módon, amidőn így folyamatosan végigvezetem ezeket, megkapom ugye a négy számolási műveletben a lehetőséget, hogy a négy temperamentumra szabva alkalmazzam őket: az összeadás a flegmatikusakkal rokon, a kivonás a melankolikusokkal, a szorzás a szangvinikusakkal, az osztás pedig, az osztandóhoz való visszatérés útján, a kolerikusakkal. - Ez az, amire kérem, hogy legyenek tekintettel az N. úr által elmondottakhoz kapcsolódva.

Különösen fontos, hogy ne dolgozzunk unalmasan: ne csak összeadjunk egy fél évig, azután csak kivonjunk és így tovább, hanem ezt a négy számolási műveletet lehetőleg nem túl lassan egymásra következve fogjuk átvenni, és azután mind a négyet gyakorolni! Először csak kb. a 40-es számkörön belül. Ily módon nem a hagyományos tanterv szerint fogunk számolást tanítani, hanem úgy, hogy a gyakorláson keresztül e négy műveletet szinte egyidejűleg sajátíttatjuk el. Úgy fogják találni, hogy nagyon gazdaságosan történik ez így, s hogy a dolgokat a gyerekekkel egymásba lehet dolgoztatni. Hiszen ugye az osztás rokon a kivonással, s a szorzás tulajdonképp csak egy ismétlődő összeadás, így tehát váltani is lehetséges, és például a kolerikus gyermeket a kivonáshoz közelebb hozni.

K. javasolja, hogy a sztereometriával kezdjenek foglalkozni.

Rudolf Steiner: Felnőtteknél lehetséges a testekből kiindulni, de miért vágyik arra, hogy a gyermeknél a testekből induljon ki és onnan térjen rá a síkra? Nézze, a tér általában átláthatatlan, nagyon is átláthatatlan mindenekelőtt a gyermek számára. Nem lenne könnyű a gyermeknek mást, mint egy nagyon elmosódott elképzelést adni a térről. Sőt, a fantázia is megsínyli, ha elvárjuk a gyerektől, hogy mindjárt testeket képzeljen el.

Ön abból indul ki, hogy a test konkrét, s a vonal absztrakt; de nem így van. Egy háromszög, mint olyan épp elég konkrét, önmagában valami a térben. A gyermek erősen síkszerűen lát. Erőszakot teszünk rajta, ha a harmadik dimenzióba, a mélység dimenziójába léptetjük. Ha a gyermekkel arra használtatjuk a fantáziáját, hogy egy testet képzeljen el, akkor az ehhez a fantáziabeli képzetalkotáshoz szükséges elemeket már korábban birtokolnia kell. Tulajdonképpen már el kell tudnia képzelnie a vonalat és a háromszöget, még mielőtt például a tetraédert elképzelhetné. Jobb, ha a gyereknek előbb már igazi elképzelése van a háromszögről. A háromszög önmagában valami, nem csupán absztrakció egy testről. Úgy hinném, hogy geometriát kezdetben nem sztereometriaként, hanem planimetriaként kell tanítanunk, mint alakzatokról és a köztük elterülő síkokról szóló tant, ami igen kívánnivaló, mert ez által támogatni tudjuk azt, amire a gyermek szívesen irányítaná felfogóképességét, a geometriának a rajztanítással való összekapcsolásával is. Háromszöget viszonylag hamar fog rajzolni a gyermek, és nem kellene túl sokáig várnunk annak a lerajzoltatásával, amit a gyermek geometriailag szemlél.

E. ma a tegnapi rajzmotívum kolerikus gyerekeknek (színes tábla, 3. ábra) és flegmatikus gyerekeknek szánt változatait mutatja be.

Rudolf Steiner: A kolerikus gyerekek számára ez egy nagyon jó motívum. A flegmatikus gyerekek esetében előnyben részesíteném a foltosítást, vagyis a flegmatikus gyermeknek inkább így berácsoznám[3] (színes tábla, 4. ábra). Az ön rajza is egy lehetőség, de talán túl kevéssé kelti fel a flegmatikus gyermek figyelmét.

Azután T. mutat rajzokat melankolikus illetve szangvinikus gyerekek számára.

Rudolf Steiner: Ennél a módszernél tekintetbe kell venni, hogy a szangvinikus illetve melankolikus gyermekeknek egészen biztosan javára tehetünk azzal, hogy a szangvinikus gyermek esetében sokat adunk az ismétlésre, a variált ismétlésre. Például így rajzoltatunk meg egy motívumot a szangvinikus gyermekkel:

Azután megint három ilyet:

Majd az egészet újból, hogy sok ismétlődésre menjen ki a dolog.

A melankolikus gyermeknek jó volna olyasmit kiötleni, amiben valamelyest szerepet játszik az átgondolás. Tegyük fel, hogy a melankolikus gyermeknek először egy ilyen formát (a ábra) kellene kialakítania, és azután az ellentétes formát (b ábra), hogy azok kiegészítsék egymást.

a-b. ábra

Ezáltal megmozdul a fantázia. Besatírozom azt, ami az eredeti forma (a), az ellentétes formát (b) pedig így. Az, ami itt (a) be van satírozva, az itt (b) üres volna. Ha ezt az üres részt képzeletben kitöltik, megint ezt a formát (a) kapnák meg. Ezáltal a külsők (b) ellentétes formái a belsőknek (a). - Itt tehát az ellenkezőjével állunk szemben azoknak a rajzoknak, amelyekben ismétlődés szerepel. Itt valami, ami gondolati, a látvánnyal párosul a melankolikus gyermekek számára. Ahol pedig ismétlődés szerepel, pl. dombocskák és így tovább, az a szangvinikus gyerekeknek való.

A. elmondja korábbi meséjét a flegmatikus gyerekeknek szánt változatban. („Mária gyermeke”)

Rudolf Steiner: Fontos lenne, hogy hozzászokjunk a jól artikulált beszédhez, és ezáltal kivezessük a gyerekeket a tájszólásból. Dr. Steinerné fogja bemutatni nekünk ezt a beszédet.

D. mondja el korábbi meséjét („A tengerimalac ”) a flegmatikus gyerekeknek szánt változatban.

Rudolf Steiner: Csak azt tanácsolnám, hogy próbáljon meg ilyen esetekben az elbeszélés segédeszközeivel is élni. Éppen a flegmatikus gyerekeknél gyakrabban megállnak a mondatban, akkor feltekintenék a gyerekekre, és kihasználnám, hogy ilyenkor a fantázia tovább dolgozik. Ébresszük fel a kíváncsiságukat a fontos részeknél, hogy egy kicsit előre gondolkozzanak és kifessék maguknak a képet: „A királykisasszony … nagyon-nagyon … szép volt, … viszont … annál kevésbé volt … jóságos!” Ez az időkihasználás pont a flegmatikus gyerekeknél a leghatásosabb.

R. mond mesét flegmatikusaknak (Sesammärchen).

Rudolf Steiner: Használjuk ki a meglepetés pillanatait, a kíváncsiságot ébresztő pillanatokat.

L. szangvinikus ill. melankolikus gyerekek számára mond el egy állattörténetet a lóról, a szamárról és a tevéről. - Melyik kedvesebb nektek, a ló vagy a szamár?

Rudolf Steiner: Néhány melankolikus gyereknek a szamár lesz kedvesebb. - Igen, amit ezeknél az állatleírásoknál kérni szeretnék, az csak az volna, hogy lehetőleg arra figyeljünk, hogy a gyerekeket rávezessük az állatok megfigyelésére, hogy ezekben a leírásokban bizony valódi természetrajz rejtőzhetne.

M. szangvinikusak illetve melankolikusok számára ír le egy majmot, amelyik felmenekült a tetőgerendázatra.

Rudolf Steiner: Igen, ez adott körülmények között egész jó benyomást tenne a melankolikusokra, de itt is azt gondolom, hogy ezen még dolgozni kellene abban az irányban, hogy rávezessen az állatmegfigyelésre, mint olyanra.

Csak azt szeretném megjegyezni, hogy a gyerekek temperamentumának figyelembe vétele nem hanyagolható el, viszont nyugodtan arra kellene használnunk az első három-öt hetet, hogy a diákok temperamentumát megfigyeljük, és azután csoportokba osszuk őket, ahogy azt itt megbeszéltük.

Jól tennék, ha a temperamentumok extrémitásait is szemügyre vennék. Goethe ugye világnézetéből következően azt a szép gondolatot adta nekünk, hogy az abnormális jelenségben tanulmányozható a normális jelenség.[4] Goethe szemügyre vesz egy abnormális növényt, egy torz növényt, és a rendellenesség mibenlétéből megismeri a normális jelenséget. Így kapcsolatba lehet hozni a testi-szellemi lény teljesen normális illetve torz képződményeit is, s meg fogják találni a temperamentumoktól az abnormális lelkű lényhez vezető szálakat.

Ha a melankolikus temperamentum abnormálisán elfajul, és nem marad meg a lélek határain belül, hanem átterjed a testre is, abból születik az őrület. Az őrültség a lényegében melankolikus temperamentum elfajulása. A flegmatikus temperamentum elfajulása a gyengeelméjűség vagy hülyeség. A szangvinikus temperamentum elfajulása a bolondság. A kolerikus temperamentum elfajulása az őrjöngés. Néha, amikor az ember indulatba jön, teljesen normális lélekállapotokból láthatjuk kitörni ilyen rohamait az őrületnek, gyengeelméjűségnek, bolondságnak, dühkitörésnek. Szükséges, hogy ráálljunk a teljes lelki élet megfigyelésére.

Most rátérnénk a másik feladatunk teljesítésére. Azt kérdeztem, miben látnák feladataikat a barátaink, ha nyolc-kilenc éves gyerekeknél, akikkel foglalkoznak, azt tapasztalják, hogy három-négy héttel az iskolakezdés után egy flegmatikus gyerek, egy kolerikus és egy melankolikus gyermek bizonyos értelemben az osztály három Hamupipőkéje lesz, akiket mindenki püföl, s akikkel senki sem közösködik és így tovább. Tehát, ha ez történt volna, hogyan viszonyulnának ehhez a nevelőoktató személyek?

Különböző kurzusrésztvevők szólnak hozzá.

Rudolf Steiner: Sohase faggassuk a gyerekeket egymásról, hanem valami más módon kell kiderítenünk, mi az oka a hamupipőkeségüknek. Nem biztos, hogy maguk a gyerekek hibásak.

Látják, gyakorta kerülünk a gyermeknevelésnél abba a helyzetbe, hogy segítenünk kell. Ha a gyerekek mindenféle rosszalkodásba keverednek, akkor anyák és apák jönnek hozzánk, s azt mondják például: az én gyermekem hazudik. Nos, bizonyára aligha mulasztanánk el a következő tanácsot adni. Azt mondjuk: Találjanak ki egy esetet, egy történetet, melyben egy hazudós gyerek - ad absurdum - beleérzi magát, amidőn a gyermek hazudozásain keresztül olyan helyzetbe hozza önmagát, amelyet kénytelen értelmetlennek látni. Ha egy ilyen történetet mondunk el a gyereknek, azután még egyet, azután még egy effélét, azzal rendszerint kigyógyítjuk a gyermeket a hazudozási hajlamából.

Hasonlóképpen találnék gyógyszert abban, ha azokat a különféle dolgokat, amelyek ma elhangzottak a három Hamupipőkéről, és mindent, amit ezekről a gyerekekről sikerül kideríteniük és megtudniuk, beledolgozzák egy történetbe, amelyet azután az egész osztály előtt elmondanak, amivel elérik, hogy a három Hamupipőke kicsit megvigasztalódik, s a többiek kicsit szégyenkeznek. Ha ezt elérik, akkor már valószínűleg első nekifutásra, és ha másodszor is megismétlik, bizonyára megint sikerül jó szociális viszonyokat, kölcsönös egymással-szimpátiában- érintkezést elérniük a gyerekeknél. Nagyon nehéz ilyen történetet létrehozni. De legalább egy vázlatot kellene készíteniük a szeminárium végéig.

Holnap veszünk egy másik esetet, amely szintén előfordul, s amelyet egész biztosan nem lehet egy történeten keresztül orvosolni, amivel az egyik gyerektársaságot megvigasztalják, a másikat megszégyenítik.

Képzeljék el, hogy megint viszonylag fiatal, nyolc-kilenc éves gyerekeik volnának az osztályukban, és az egyik ilyen gyerkőc valami különleges rendetlenkedést eszelt volna ki. Ilyesmi előfordul. Iskolán kívül tanulta meg, és sikerült neki az egész osztályt felbujtania, így a szünetben az egész osztály ezzel a rendetlenkedéssel foglalatoskodik.

Egy sematikus tanár arra jutna, hogy az egész osztályt megbünteti. De remélem, hogy önök holnapig egy valamivel racionálisabb, vagyis hatékonyabb módszerrel állnak elő. Hiszen a büntetésnek ez a régi módja ahhoz vezet, hogy a tanár rossz helyzetbe kerül. Verésnél és bezárásnál mindig visszamarad valami. Nem jó, ha valami visszamarad.

Egy bizonyos eset jár a fejemben, amely valóban megtörtént, és amelyben az érintett tanár nem túl szerencsésen viselkedett: nos, az adott gyerkőc arra vetemedett - és sikerült neki hogy a plafonra, a terem mennyezetére köpött. A tanár nagyon sokáig nem is jött rá. Nem lehetett senkit elcsípni, mert mindenki utánacsinálta, az egész osztályterem össze volt rondítva.

Ezen a morális eseten kérem, hogy gondolkodjanak holnapig. Csak azt tudják általánosságban, hogy az egész osztályt felbujtották. Nem szabad abból a körülményből kiindulniuk, hogy kezdettől fogva tudják, ki a felbujtó. Végig kell gondolniuk, nem volna-e jobb lemondani arról, hogy árulkodás útján derítsék ki. Hogyan viszonyulnának ehhez?