Rudolf Steiner: Ma egy olyan gyakorlatot próbálnánk végezni, amely arra szolgál, hogy nyújtsuk a lélegzetünket.

Beszédgyakorlat:         

Erfüllung geht
Durch Hoffnung
Geht  durch Sehnen
Durch Wollen
Wollen weht
Im Webenden
Weht im Bebenden
Webt bebend
Webend bindend
Im Finden
Findend windend
Kündend

Csak akkor fogják elérni, amit el kellene érniük, ha rendesen elválasztják a sorokat. Akkor helyesen fogják ritmizálni a lélegzetet. Ez a gyakorlat arra irányul, hogy úgy tornáztatjuk a hangunkat, hogy azzal a lélegzetünket szabályozzuk.

Az olyan szavakban, mint „Erfüllung”, „Wollen” mindkét „1” hangot ki kell ejteni. Nem szabad az első „l”-be „h”-t lehelni, hanem mindkét „l”-t ki kell ejteni egymás mellett. Továbbá meg kell próbálnunk nem levegősen beszélni, hanem súlyt adni a hangunknak, mélyebbről indítani a mellkasból, lehetőleg telt magánhangzókat ejteni, hogy rezes legyen a hangunk. - Minden osztráknak rezes a hangja. Több gurgulázó, támasztott levegőt.

Minden egyes fenti különálló sor előtt tudatosan el kell rendeznie magát a lélegzetnek. Az együtt álló szavakat összetartozóan is kell kiejteni.

Tudják ugye, hogy ilyesféle beszédgyakorlatokat szokás végezni:

vagy:   vagy:

Barbara saß straks am Abhang Barbara saß nah am Abhang Abraham a Sancta Klara kam an

Lessing egyik meséjének felolvasása..

A paripa és a bika

Egy tüzes paripán hetyke legényke vágtatott büszkén. Egyszerre egy vad bika kiáltott oda a paripának: „Micsoda szégyen! Én ugyan nem hagynám, hogy egy fiúcska irányítson!” „De én igen”, felelte a paripa, „hisz hogyan is válna becsületemre, ha ledobnék egy kisfiút?”

Rudolf Steiner (miután mindenki felolvasta a mesét): Most, hogy ilyen sokszor hallották, bizonyára az lesz az érzésük, hogy úgy íródott ez, mint ahogy meséket és sok más dolgot ugye a XVIII. században megírtak. Az embernek olyasféle érzése van, mintha nem készültek volna el teljesen, ahogy akkoriban sok dolog nem készült el teljesen.

Rudolf Steiner még egyszer felolvassa a mesét, s utána azt mondja: Ma, a XX. században valahogy így folytathatnánk ezt a mesét:

Bikabecsület! S ha abban keresném a becsületem, hogy csökönyösen megállnék, úgy az nem lóbecsület, hanem szamárbecsület volna.

Így csinálnánk ezt a mai időkben. Akkor a gyerekek mindjárt észre is vennék, hogy háromféle becsület van: a bikabecsület, a lóbecsület és a szamárbecsület. A bika ledobja, a ló nyugodtan továbbviszi a fiút, mert lovagias, s a szamár csökönyösen megáll, mert ő abban látja a becsületét.

Rudolf Steiner: Nos, ma először is szeretném összerakni a holnapi didaktikai óra anyagát,[1] holnap ugyanis különösen a 7. és a 14-15. életév közötti életkort szeretnénk szemügyre venni. Arról lesz ma szó, hogy megbeszélünk néhány dolgot, ami útmutatásként szolgálhat önöknek. S azután ahhoz, amit ma bevezetésként elmondok önöknek, nem kell mást hozzátenniük, mint hogy kézbe vegyenek egy általánosan használt kézikönyvet, és kiegészítsék az egyes tényadatokat, amelyek arra vonatkoznak, amit ma megbeszélünk. Arról lesz ma szó, hogy sokkal kevésbé törekszünk arra, hogy a tárgyi tudásunk mindig összerendezett legyen, sokkal inkább arra, hogy egy jövőt hordozó oktatás szellemét tápláljuk és ápoljuk magunkban. Látni fogják, hogy az, amiről ma beszélünk, a legidősebb iskolás gyermekkorosztályt érinti.

Így arról szeretnék önökkel beszélni, ami úgy a 11. és 17. század közötti európai kulturális fejlődéssel összefüggésben áll. Nem szabad szem elől téveszteniük, hogy ha történelmi dolgokat veszünk át gyerekekkel, s végül többé-kevésbé felnőttekkel is, abban mindig kell lennie egy szubjektív elemnek. Könnyű mondani, hogy a történelmi szemléltetéseknél nem szabad véleményeket és szubjektív eszméket belevinni a történelembe. Követelni lehet ilyet, de teljesíteni nem lehet. Hiszen vegyék csak a történelemnek bármilyen szeletét, bármilyen területen; legalábbis a tényeket csoportosítaniuk kell, vagy önöknek, vagy ha a tények régebbről származnak, akkor már csoportosítva is vannak, akkor mások csoportosították őket.

Tegyük fel, hogy a régi germánok szellemét írják le, ekkor Tacitus[2] „Germania”-jához fognak fordulni. Ez a Tacitus viszont ugyancsak szubjektív szellem volt; azt, amit összegyűjtött, igencsak rendesen csoportosította. Nem remélhetik, hogy másképp elboldogulnak, mint hogy vagy maguk készítenek valamely szubjektív ténycsoportosítást, vagy mástól vesznek át olyat.

Elég ugye csupán példákon keresztül szembesülnünk ezzel. Nézzünk meg néhány irodalmi példát:

Treitschke[3] többkötetes művet írt „A XIX. századi német történelem”-ről. Kivívta Herman Grimm[4] elragadtatását, aki ugye szintén rátermett megfigyelő volt; s kivívta sok antanthoz tartozónak a szörnyülködését. De ha beleolvasnak Treitschkébe, mindjárt az lesz az érzésük, hogy pont a tények csoportosításának erősen szubjektív színezetében rejlik az erénye. Hiszen a történelemben az számít, hogy az ember ítélettel rendelkezzék a történelemben sodródó erőkről és hatalmakról. Nos, arról van szó, hogy ez az ítélet egyeseknél érettebb, másoknál kevésbé nett, s ez utóbbiaknak tehát egyáltalán nem is szabadna ítélkezniük, mert semmit sem értenek a sodró erőkhöz. Éppen az előbbiek fogják tudni - ha jó szubjektív ítéleteik vannak - nagyon jól leírni a történelmi folyamatokat.

Herman Grimm leírta Nagy Frigyest, s Macaulay[5] is leírta Nagy Frigyest. De Macaulay tollából egy teljesen átalakított képet kapunk Nagy Frigyesről. Herman Grimm ráadásul Macaulay cikkének egyfajta recenziójaként írta a saját cikkét, és saját nézőpontjából kiindulva mondta: Macaulay Nagy Frigyese „egy kényes angol lorduraság, akinek tubák tapad az orrára”.[6] A különbség csupán az, hogy Herman Grimm egy XIX. századi német, Macaulay pedig egy XIX. századi angol. És az, aki harmadikként kettejükről ítélkezik, tulajdonképpen igen rátarti volna, ha az egyiket helyesnek, a másikat hibásnak találná.

Hasonlóképpen még sokkal drasztikusabb példákat is kiválaszthatnánk. Luther leírását önök közül sokan a szokásos történelemkönyvekből ismerik. Végezzék csak el egyszer a kísérletet és olvassák el ugyanezt katolikus történelemkönyvekben,[7] ezekből egy olyan Martin Luthert fognak megismerni, akit eddig még nem ismertek! Ha átolvasták, akkor zavarban lesznek azt mondani, hogy a különbség más, mint ami a különböző nézőpontokból adódik. Nos, pontosan az ilyen nézőpontokat, amelyek nemzeti vagy felekezeti oldalakról erednek, a jövő tanárainak bizony át kell hidalnia. Ezért kell olyannyira arra törekednünk, hogy a tanárságot nagyvonalúvá tegyük, a tanárságot arra az álláspontra juttassuk, hogy nagyvonalú világszemlélete legyen. Ebből a nézőpontból szemlélve szabad rálátás nyílik majd a történelmi tényekre is, és úgy fogjuk csoportosítani azokat, hogy átadhassuk a diákoknak az emberiség fejlődésútjának titkait.

Ha tehát a 11-17. század kultúrájából kellene valamit átadniuk a diákjaiknak, úgy elsősorban azt írnák le nekik, mi vezetett a keresztes háborúkhoz. Leírnák az első, a második, a harmadik keresztes háború menetét. Hogyan züllöttek el fokozatosan a keresztes háborúk, és nem azt érték el, amit el kellett volna érni általuk. Leírnák az aszkézis szellemét, mely akkoriban bejárta Európa nagy részét; hogyan bukkantak fel mindenfelé az egyház elvilágiasodásának következtében, de legalábbis ezzel az elvilágiasodással kapcsolatosan olyan alakok, mint Bernhard von Clairvaux, akik belső jámborsággal voltak eltelve, olyan jámborsággal, hogy csodatévők benyomását keltették a környezetükben. Megpróbálnának egy kézikönyvből megismerkedni ilyen személyek biográfiáival, és alakjukat elevenen diákjaik elé állítanák, és megpróbálnának oly eleven szellemet pezsdíteni, amelyből létrejöttek a keletre induló, az akkori időkre nézve hatalmas hadjáratok. Le kellene írniuk, hogyan jöttek létre annak idején a hadjáratok Peter von Amiens és Walter von Habenichts személyén keresztül; azután Gottfried von Bouillon hadjárata és még néhány más személyé.

Azután leírják majd, hogyan indultak meg keletnek ezek a katonatömegek, és hogy milyen szörnyen sok ember halt meg, gyakran még mielőtt keletre értek volna. 13-14 éves fiúknak és lányoknak minden további nélkül leírhatják, hogyan álltak össze ezek a hadtestek, hogyan indultak meg és haladtak rendezetlenül kelet felé, és a körülmények mostohasága, de az idegen népeken való áthatolás által is mennyi ember veszett oda.

Azt is le kell majd írniuk aztán, hogy akik megérkeznek keletre, először csak keveset érnek el. Leírják majd Gottfried von Bouillon sikereit, de azután be fogják mutatni, milyen ellentét adódik az elkövetkező keresztes hadjáratok katonái és a görög politika között. Hogyan lesznek féltékenyek a görög népek a keresztes katonák tetteire, és ellentétet éreznek aközött, amit amazok akartak, és amit a görögök terveztek el a kelettel; ahogy a görögök alapjában véve ugyanúgy be akarták vonni a keleti érdekeket a saját érdekszférájukba, ahogy a keresztes vitézek az övékébe. Kérni szeretném önöket, hogy igen részletesen írják le, hogyan lobban fel a görögök ellentéte a keresztesek akaratával szemben.

Aztán úgy gondolnám, hogy le kellene írniuk, hogyan küzdenek keleten a harcoló keresztesek egymás ellen, ahelyett, hogy a keleti népeket küzdötték volna le Nyugat-Ázsiában. Hogyan heccelik magukat egymás ellen az európai népek, nevezetesen a frankok és a szomszédos népek az elfoglalt területek iránt támasztott igényeik miatt miként kerülnek szembe egymással és harcolnak maguk közt, egymás ellen. A keresztes hadjáratok tüzes lelkesedésből születtek, de a viszálykodás szelleme szállta meg a keresztes hadjáratok résztvevőit, s azután még a görögök és a keresztesek közötti ellentét is fellángolt.

Mindezekhez hozzájött az ellentét, mely mind jobban és jobban kirajzolódott az egyház és a világi hatalmak között, éppen a keresztes háborúk korában. És talán nem szükségtelen, hogy már a gyerekekben tudatosítsunk valamit, ami igaz, viszont amit a tendenciózus történetírás minden lényeges pontjában elkendőzött. Gottfried von Bouillon, az első keresztes hadjárat vezetője, tulajdonképpen abból az okból kifolyólag akarta elfoglalni Jeruzsálemet, hogy ellensúlyt állítson fel Rómával szemben. Ezt ő és kísérői nem mondták meg nyíltan a többieknek; de szívükben ezt a csatakiáltást hordták: „Jeruzsálem Róma ellen!” Azt mondták maguknak: „Emeljük fel Jeruzsálemet, hogy a kereszténység központja lehessen, hogy ne Róma legyen az többé”. Az első vezető keresztes vitézeknek ezt az alaplelkületét tapintatos módon közvetítsék a gyerekeknek, ez fontos.

Nagy feladatok voltak, amelyeket a keresztesek kitűztek maguknak, és azok a feladatok is nagyok voltak, amelyek egyre- másra maguk kerekedtek ki a körülményekből a keresztes vitézek előtt. És az emberek egyre inkább túl kicsinek bizonyultak ahhoz, hogy ezeket a feladatokat károsodás nélkül magukra terhelhessék. Ezért alakult úgy, hogy a keresztes hadjáratok katonái között a leghevesebb küzdelmek közepette fokozatosan szemérmetlenség és erkölcstelenség ütötte fel a fejét.

Használjanak valamilyen kézikönyvet, hogy a tényeket mint illusztrációkat állíthassák bele az eseményeknek ebbe az általános menetébe. Észre fogják venni, hogy ma, amidőn csoportosítok, valóban nem tendenciózusan írom le a dolgokat. És továbbra is meg fogom próbálni tisztán kultúrtörténetileg leírni, ami a 11.-től a 17. századig Európában zajlott.

Tegyük hát fel - ami ugye egy hipotézis, de néha éppen hipotézisek által tudjuk megvilágítani magunknak a történelem menetét -, hogy a frankok elfoglalták volna Szíriát és frank uralmat építettek volna ki Szíriában, kiegyeztek volna a görögökkel, teret hagytak volna a görögöknek és átengedték volna nekik az uralmat Kis-Ázsiának inkább az elülső részében. Akkor érvényesültek volna a görögök régi tradíciói és Észak-Afrika görög terület lett volna. Ellensúly jött volna létre azzal szemben, ami később megtörtént. A görögök uralmat gyakoroltak volna Észak-Afrika felett, a frankok Szíria felett. Akkor nem vesztek volna össze mind egymás között, s nem vesztették volna el ez által ezeket az uralmakat. Meg lehetett volna akadályozni, hogy pontosan a legrosszabb ázsiai népek törjenek előre, a mongolok, a mamelukok és az oszmán törökök. Azáltal, hogy erkölcstelenek voltak, s hogy végül is a feladat meghaladta a keresztények erejét, történt meg, hogy a mongolok, mamelukok és oszmánok éppen azokon a területeken terjeszkedtek ki, melyeket a keresztesek európaizálni próbáltak. És így látjuk, hogyan jön erre a nagy, széles népterületeket felölelő lelkesedésre, mely a keresztes hadjáratokhoz vezetett, az ellennyomás a másik oldalról: a muzulmán-mongol előrenyomulás, mely katonai despotizmus- rendszereket emel, és amely hosszú időre Európa réme, és a keresztes háborúk idejének sötét árnyéka marad.

Látják, miközben ilyen dolgokat ábrázolnak, midőn kézikönyvekből szert tesznek az egyes képekre, amelyekre ennek érdekében szükségük van, olyan képeket ébresztenek magukban a gyerekekben a kultúra fejlődéséről, amelyek maradandók. És hogy a gyerekek képeket kapjanak, ez a fontos. Először is szemléletes leírásokon keresztül kapják a képeket. Ha pedig úgy tudják intézni, hogy valamelyest jelentős festészeti ábrázolásokat mutassanak be műalkotásként ezekből az időkből, úgy a kimondott szót ilyesmin keresztül jól alátámaszthatják.

Nos, először azt világították meg a gyerekeknek, hogy mi is történt a keresztes háborúkban. És eljuttatták ahhoz a gyerekeket, hogy bensőleg képeket vegyenek fel ezekről. Most jó lesz, ha a mongol-mohamedán rémség árnyképéhez hozzáfűzik az ellenképet: a jót, ami kialakult.

Ábrázolják szemléletesen, hogyan ismerkedtek meg a keletire vonuló zarándokok még egészen más dolgokkal, sok újdonsággal is. Európában akkoriban a mezőgazdaság még igen alulfejlett volt. Keleten meg lehetett ismerkedni a termőföldek egy sokkal jobb megművelésével. A zarándokok, akik eljutottak keletre és utána újra visszatértek Európába - hisz sokan visszatérlek még magukkal hozták a mezőgazdaság üzemeltetésének kiművelt ismeretét, és valóban fellendült a mezőgazdasági termelés. Ez Európában azoknak a tapasztalatoknak köszönhető, amelyeket a zarándokok hoztak magukkal Európába.

Oly szemléletesen, hogy a gyerek valósággal lássa, írják le, hogyan nőtt a búza és a kukorica rosszabbul a keresztes háborúkat megelőzően, hogy alacsonyabbra nőttek, ritkásabban nőttek, kevésbé voltak telt fejűek, és hogyan váltak a keresztes háborúk után teltebbé - mindezt képekben! Azután írják le, hogyan ismerték meg valóban a zarándokok, amivel a kelet akkoriban iparilag rendelkezett, ami Európának akkor még nem volt. A nyugat sok mindenben elmaradottabb volt a keletnél. Ami azután olyan szépen kialakul az ipari tevékenységben Itália városaiban, az északabbra fekvő városokban is, az a keresztes hadjáratoknak köszönhető. És művészeti dolgokat is köszönhetünk a keresztes hadjáratoknak. Képeket közvetíthetnek tehát a korszak szellemi-kulturális haladásáról.

De azt is leírhatják, így szólva a gyerekekhez: „Nézzétek, gyerekek, az európaiak ugye először a görögökkel ismerkedtek meg; ők már az első évezredben elszakadtak Rómától, de keresztények maradtak. Minden nyugati területen úgy hitték, hogy az ember egyáltalán nem lehet keresztény anélkül, hogy ne a pápára mint az egyház legmagasabb vezetőjére nézne föl.” Most meg kell világítanunk a gyerekeknek, hogyan tudták meg a keresztesek, nagy meglepetésükre és okulásukra, hogy olyan keresztények is vannak, akik nem ismerik el a római pápát. A kereszténység szellemi oldalának ez a leválasztása a világi egyház-berendezkedésről, ez akkoriban valami egészen új dolog volt. Ezt világossá kell tennünk a gyerekek számára.

Aztán azt is, hogy a muzulmánok között, akik ugyebár kevésbé szívesen fogadott földlakók voltak, bizony hogy közöttük is voltak nemes, bőkezű, derék emberek. És általuk olyan embereket ismertek meg a zarándokok, akik ráadásul a nélkül tudtak bőkezűek és derekak lenni, hogy keresztények lettek volna. Tehát bizony jó, derék ember lehetett valaki anélkül, hogy keresztény lett volna. Ez nagy tanulság volt, melyet az akkori európai emberek számára a keresztesek hoztak vissza Európába.

Tehát egy csomó mindent megnyertek maguknak a keresztesek keleten, amit a szellemi kultúra számára Európába hoztak.

Világossá tesszük a gyerekeknek: „Nézzétek, az európaiaknak még csak kartontextíliájuk sem volna, még csak szavuk sem volna rá. Nem volna muszlinjuk, ez is keleti szó. Nem tudnának leheveredni, hátraejtőzni egy szófán, hiszen a szófát, a nevével együtt, a keresztesek hozták csak magukkal. Matracuk sem volna, a matrac is keleti szó. A bazár szó is idetartozik, ami mindjárt egy egész hozzáállásra is utal a termékek nyilvános kirakodására vonatkozóan, mely hozzájárul a kirakodások nagybani elterjedéséhez. Bazárokat a keletiek felfogásuk szerint nagy kiterjedésben szerveztek. Mielőtt az európaiak a keresztes hadjáratokra vállalkoztak, Európában nem volt hasonló. Sőt, a magazin (üzlethelység értelemben - a ford. megj.) szó sem európai, ha oly szorosan összefügg is a kereskedéssel és így tovább. Ezt a módszert, hogy a nagy forgalmú kereskedéshez üzlethelységet alkalmazzanak, ezt az európaiak csak a keletiektől tanulták meg. Elképzelhetjük - mondjuk a gyerekeknek -, milyen korlátolt is volt az élet Európában, hogy még csak magazinokat sem használtak. Az arzenál szó is idetartozik. De nézzétek, valami mást is tanultak az európaiak a keletieknél; ezt a tarifa szóban hozták magukkal. Az adófizetést az európai népek a 13. századig igen kevéssé ismerték. A tarifarendszerű adófizetést, mindenféle beszolgáltatás teljesítését, csak akkor vezették be Európában, amikor már a keresztesek a keletieknél megismerték.”

Tehát láthatjuk már, hogy nagyon sok minden megváltozott Európában a keresztes hadjáratok által. Abból nem sok valósult meg, amit a keresztesek akartak. De másféle, sokféle európai átalakulás végbement azáltal, amit keleten megismertek. Mindez összekapcsolódott még azután a keleti államszervezet szemléletével, hiszen az államszervezet keleten már sokkal korábban kialakult, mint Európában. Európában a közigazgatás intézményei jóval lazábbak voltak a keresztes hadjáratok előtt, mint amilyenekké a keresztes hadjáratok után váltak. Hogy azután széles területeket állami szempontok szerint fogtak össze, végül ez is csak a keresztes hadjáratok következménye.

Nos, azután pedig - mindig feltételezem, hogy a gyerekek olyan korúak, amelyre utaltam - a következőkkel is megismertethetjük őket: „Nézzétek, gyerekek, történelmi elbeszélésekből régebben hallottatok arról, hogy a rómaiak valamikor korábban kiterjesztették a hatalmukat. Akkoriban, amikor a rómaiak kiterjesztették a hatalmukat a keresztény időszámítás kezdetén, Európa nagyon szegény lett, egyre szegényebb. Miből jött ez az elszegényedés? Az embereknek oda kellett adniuk a pénzüket másoknak. Közép-Európa most megint csak szegény lesz, mert oda kell adnia a pénzét másoknak. Akkoriban az európaiak az ázsiaiaknak kellett, hogy odaadják a pénzüket. A Római Birodalom határaira vándoroltak a pénztömegek. Ezáltal egyre inkább teret nyert a cserekereskedelem. Ez olyan dolog, ami megint megtörténhet, bármily szomorú lenne is, ha az emberek nem juttatják fel magukat a szellemiekhez. Mindazonáltal ebben a szegénységben fejlődött ki a keresztes hadjáratok aszkétikus, odaadó szelleme.

Most viszont az európaiak a keresztes hadjáratok által odaát Ázsiában mindenféle újdonságot megismertek, az ipari termelésben, a mezőgazdaságban. Ezáltal megint csak elő tudtak állítani olyan dolgokat, amelyeket az ázsiaiak megvásárolhattak tőlük. A pénz ismét visszavándorolt. Európa egyre gazdagabb lett, éppen a keresztes háborúk alatt. Európának ez a meggazdagodása abból következett, hogy megemelte a saját termelését. Ez egy további következmény. A keresztes hadjáratok valóságos népvándorlások voltak Ázsiába. Európába vissza pedig egy bizonyos képességbeli tudás érkezett. Csakis e tudás által volt lehetséges, hogy Firenze azzá válhatott, amivé ugye a későbbiekben lett. Csakis ezáltal fejlődhettek ki olyan személyiségek, mint Dante és mások.”

Látják, szükséges volna, hogy a történelmi szemléltetést ilyen impulzusokkal hassuk át. Amikor manapság azt hangoztatják, hogy többet kellene kultúrtörténettel foglalkozni, akkor az emberek azt gondolják, hogy valahogy szárazon kell ábrázolniuk, hogy következik egyik dolog a másikból. A történelmet azonban már ezeken az alsóbb osztályokban is úgy kellene szemléltetni, hogy szubjektiven benne legyünk a képalkotásban, hogy az adott időszak valóban megelevenedjék. Hogy megelevenedjék a szegény, csak gyengén művelt földekkel borított Európa, ahol nem voltak városok, ahol az emberek gazdálkodtak, de a mezőgazdaság szegényes volt. Hogyan születik meg azonban éppen ebben a szegény Európában a lelkesedés a keresztes hadjáratok iránt. Hogyan nem nőnek fel azután mégsem a feladat hordozásához az emberek, hogyan kerülnek vitába, hogyan árad szét az erkölcstelenség, s hogyan keverednek azután az emberek vitába magában Európában. Hogyan nem érik el éppen azt, amire a keresztes hadjáratok által törekszenek, hanem ellenkezőleg, hogyan adnak talajt a muzulmánok lába alá. Hogyan tanulnak viszont sok mindent az európaiak keleten; hogyan születnek városok, virágzó városok, s a városokban egy gazdag szellemi kultúra. És hogyan lendül fel a mezőgazdaság is, hogyan válnak termékenyebbé a földek, hogyan virágzik fel az ipar, hogyan lendül fel a szellemi kultúra is.

Ezt mind próbáljuk meg szemléletes képekben a gyerekek elé állítani, és világossá tenni számukra, hogy az emberek a keresztes hadjáratok előtt bizony nem ejtőztek szófákon, a nyárspolgáriasság ugye még nem tudott teret hódítani a jó szobában, szófán heverő családok körében. Próbálják szemléletesen leírni ezt a történelmet, s úgy egy igazabb történelmet fognak közvetíteni. Mutassák be, hogyan szegényedett el Európa egészen a cserekereskedelemig, és hogy vált ismét gazdaggá azok által, amit az emberek megtanultak. Ez meg fogja eleveníteni a történelmet!

Manapság gyakran kérdezik az embertől: mit kellene olvasnunk, melyik történeti leírás a legjobb? - Mindig csak azt mondhatjuk: végül is mindegyik a legjobb és mindegyik a legrosszabb. Teljesen mindegy, melyik történelmi szerző művét vesszük kézbe. Ne a sorokban olvassanak, hanem a sorok között. Próbálják hagyni, hogy megsejtések, inspirációk vezessék önöket cselekmények valódi lefolyásának megismerésében. Próbáljanak érzéket kialakítani magukban az iránt, mi is a történelemábrázolás. Az írásmódján fel fogják ismerni, melyik történetíró hatolt be a valóságba, s melyik nem.

Ezt-azt el fogják olvasni Ranke[8] műveiben. Ha a Ranke-féle történelemolvasást áthatják azzal, amit itt megelevenítünk magunkban a valóság szelleméből, azt fogják mondani: Ranke igen szorgalmas, de úgy ábrázolja a karaktereket, hogy azok csak árnyékok. Mindenhol keresztül lehet nyúlni rajtuk, nem húsvér figurák. És azt mondhatják: szeretném bizony a történelmet nem csupán árnyjátékként élvezni.

A kurzusrésztvevők egyike Lamprechtet ajánlja.

Rudolf Steiner: Itt az lehet azonban az érzésünk, hogy Lamprecht[9] kultúrtörténetet ábrázol, nem embereket, hanem festett papírmasé-figurákat, akiket lehetőleg csak telt színekkel fest. Nem emberek ezek; úgy néznek ki, mint hús-vér emberek, de csak festett papírmasé-figurák. Azt kell itt mondanunk: Treitschke lehet bár tendenciózus, de a Treitschke-féle személyiségek, megállnak a lábukon! Ő bizony lábukra állítja az embereket, és azok hús-vér alakok. Nem papírmasé-figurák, mint Lamprechtnél, és nem csupán árnyalakok, mint Rankénél. Kár, hogy Treitschke csak a 19. század történetét írta meg.

Ha aziránt szeretnének érzékre szert tenni, hogy milyen is az igazán jó történetírás és milyen egy történelmi elbeszélő szelleme, akkor Tacitust olvassák. Ha Tacitust olvasnak, akkor minden az utolsó szóig egészen megelevenedik. Akkor a kor és az emberek és az embercsoportok, akiket Tacitus leír, úgy állnak ott, ha mindezt hatni hagyják a valóságérzékükre, mint az élet maga! Ebből kiindulva próbáljanak meg rájönni arra, hogyan is kell beleélnünk magunkat egy másikfajta ábrázolásba.

Egészen elavult dolgokat azért mégsem olvashatunk, különben a tüzes Rotteck[10] még mindig valami nagyon jó volna. De elavult, nem csupán a tények szerint, hanem a szellemisége szerint is. Hisz evangéliumnak tekinti az akkori bádeni államalkotmányt és a liberalizmust, s már a perzsa, az egyiptomi és a görög életbe is beleinterpretálja őket. És mindent oly tüzesen, hogy azt kívánná az ember, bár a mi korunkban is sok olyan történelemábrázoló volna még, mint Rotteck.

Ha most megpróbálják a használatos ábrázolásokat olvasni, és törekszenek rá, hogy arra fordítsák a figyelmüket, amit ezekben gyakorta elhagynak, akkor alkalmassá fogják tenni magukat, hogy eleven képeket állítsanak fel a 11-17. század közötti történelmi fejlődésről. És a saját maguk részéről sok mindent elhagynak majd azokból, amiket ott Barbarossa Frigyesről, Oroszlánszívű Richárdról, II. Frigyesről mesélnek. Egy és más ugyebár érdekes, de a valódi történelmi megismerés szempontjából nem különösebben fontos. Sokkal fontosabb, hogy a történelem nagy impulzusait közvetítsük a gyerekeknek.

Most rátérünk arra a feladatunkra, hogyan kezelnénk egy osztályt, melyben néhány diákfiúban illetve diáklányban „rajongás” ébred tanáruk, tanárnőjük iránt.

A valóban veszélyes rajongások tulajdonképp ugye csak a 12-14. életévben kezdődnek. Ami az iskoláskoron túlnyúlik ebben a viszonylatban, az már egy nehezebb eset. Először is az igazán fontos ezeknél a dolgoknál, hogy ne vegyünk mindent rettenetesen komolyan, és hogy tudjuk, hogy sok minden megint csak elmúlik majd.

Beszélgetés következik, mely során sok kurzusrésztvevő szólal meg a témában.

Rudolf Steiner: Az osztály előtti nyilvános lejáratást igencsak kétélű kardnak tartanám, mert túl sokáig hat és kiszakítja a gyermeket az osztályközösségből. Nagyon nehezen áll megint helyre a viszony a lejáratott gyerekek és az osztály többi tagja között. Rendszerint aztán ez még ahhoz is vezet, hogy a gyerekek elérik, hogy kivegyék őket az iskolából.

F. egyéb dolgok között, amit a tanár tehetne, az imát is megemlíti.

Rudolf Steiner: Nagyon helyénvaló!

F.: Beszélnünk kell az illető gyermekkel, és el kell térítenünk a vonzalmát.

Rudolf Steiner összefoglalja: Az elvek helyénvalók, el kell téríteni a lelkesedési „kapacitást”, el kell téríteni az odaadást. Csak azzal nem fognak sokat elérni, ha sokat beszélgetnek ezekkel a gyerekekkel, hiszen az nagyon is tetszene nekik. Mivel ez a rajongás sokkal inkább alapszik érzelmeken és szenvedélyeken is, s nem képzeteken, így rendkívül nehéz volna a szenvedéllyel szembehelyezkedni, ha közben gyakori együttléttel táplálnánk.

Helyes megállapítás, hogy a rajongás olyan lelkesedésből és odaadásból származik, amelyek téves vágányon futnak. A tehetségesebb gyerekeknél inkább a lelkesedési képesség jön számításba, a gyengébbeknél, kevésbé tehetségeseknél az odaadási hajlam.

A dolog önmagában nem olyan súlyos, viszont fontossá válik a tanórán való részvételt érintő következményei miatt, mivel a gyerekek kevesebbet tanulnak, ha rajonganak.

A gyerekek általános rajongása nem olyan nagy dolog, nem tart sokáig. Az ilyen nagyon hamar elmúlik. Olyan elképzelések ébrednek az osztályban, amelyek nem teljesülnek be. Ez csalódásokhoz vezet, s azután magától meggyógyul. Ilyenkor egész jó lehet egy humorisztikus elbeszélés is az egész osztály előtt. Veszélyes csupán akkor lesz a helyzet, ha csoportok kezdenek rajongani.

Azért volt szükséges átgondolni az egész dolgot, mert szerepet játszhat az iskolai gyakorlatban. A rajongás önmagában nem éppen a legsúlyosabb dolog, de az egészségtelen rajongás gyengévé tesz. A gyerekek hanyaggá és letargikussá válnak általa. Bizonyos körülmények között a gyerekek jelentős legyengült állapotairól lehet szó.

Az eset pengeélen táncol, hiszen bizonyos eljárások esetén a dolog azután átcsaphat az ellenkezőjébe, gyűlöletbe.

Az is nagyon jó, ha azt mondjuk: Fel vagy hevülve, menj csak ki öt percre - és így tovább. Egyáltalában arról van szó, hogy az ilyen esetekben individualizáljunk, nemcsak a gyerekeknél, hanem a problémakezelésben is. Mindent fel kellene használnunk, amitől egészséges gondolkodással azt várhatjuk, hogy segít.

Arra az egyre kellene csak gondosan törekednünk, hogy a rajongó gyerekek nehogy abba a hitbe kerüljenek, hogy észreveszünk valamit a rajongásukból. Éppen hogy azt kellene művészi szintre emelnünk, hogy azt a hitet keltsük, hogy semmit sem veszünk észre belőle. Még az eljárásoknál is, amelyeket bevetünk, azt kellene gondolnia a gyermeknek, hogy csak úgy, mindentől függetlenül csináljuk a dolgot.

Tegyük hát fel, hogy néhány gyerek rajong egy tanárért, akinek van otthon négy, öt, hat saját gyermeke. S ő ugye a legegyszerűbb eszközzel rendelkezik: mondjuk sétálni hívja a rajongó gyerekeket, és magával viszi a saját gyerekeit. Ez ugye nagyon sokat fog segíteni. De a gyerekeknek semmit sem szabad észre- venniük abból, hogy ezért hívta őket. Ilyen tárgyilagos dolgokat kell kihasználnunk.

Arról van szó az ilyen esetekben, hogy egészen korrekt módon viselkedjünk, és a rajongó gyerekeket ne kezeljük másként, mint a többieket. Kínosan ügyeljünk arra, hogy korrektül viselkedjünk. Ne hagyjuk magunkat az ilyen rajongástól megérinteni, akkor egy idő után elmúlik! Csupán az marad problematikus, ha egy bizonyos ellenszenv lép a rajongás helyébe. Csökkenthetjük ezt, ha semmit sem vétetünk észre. Semmit sem hozunk a tudtukra abból, hogy észrevettük a dolgot, akkor a gyűlölet sem lesz olyan mértékű, mint ha megrónánk őket, ha túlzottan megrónánk őket, vagy lejáratnánk őket az osztály előtt. Rövid formában mesélünk egy történetet, amin keresztül a dolog nevetségessé válik. De olyannak kell lennie, hogy úgy tűnjék, mintha ezt csak úgy, mindentől függetlenül mesélnénk. A konzekvenciát, hogy utána egy bizonyos ellenszenv marad vissza, nem kerülhetjük el. Képesek leszünk arra, ha évekig dolgoztunk a gyerekekkel, hogy ismét megszerezzük a normális rokonszenvüket.

A másik konzekvenciát sem tarthatjuk vissza, hogy a gyerekek, ha rajongásuk problematikus méreteket ölt, valamelyest legyengülnek. Utólagosan oly módon kell segítenünk nekik, hogy azután leküzdhessék a gyengeséget. Még ez lesz a legjobb terápia, melyet alkalmazhatunk. Minden egyéb eszköz: - Menj csak ki öt percre, séta és így tovább -, bevethető; mindazonáltal azonban mindig az egészséges ignorálás álláspontjára kell helyezkednünk. A gyermek valamelyest legyengül; akkor utólag szeretetteljesen segítsünk neki, ez az, amit a tanár maga megtehet.

Egy feladat, mely inkább didaktikai, s kevésbé nevelési tartalmú: Mindannyian képzeljék el, hogy az osztályukban néhány gyermeknél azt élik meg, hogy ez a csoport valamilyen irányban kevésbé jól halad a többiekkel, például számolásban, nyelvtanulásban, természetrajzban, tornában vagy euritmiában. Hogyan próbálnának meg az emberi képességekkel való sajátos bánáson keresztül szembeszállni ezzel a nehézséggel, ha a korai iskoláskorban lép fel? Hogyan nyújtanának segítséget az egyéb tantárgyakon keresztül is?