Azok után az előadássorozataim után (ti. Németországban - a ford.), amelyek azzal foglalkoztak, ami korunkban jellemzi az emberi lelkeket, és ami jelenleg az emberiség fejlődésének belső tragikumát okozza, most ismét itt lehetek néhány napig Dornachban. Ez a hely szorosan összefonódik azzal a tevékenységünkkel, amiről úgy hisszük, hogy megadja számunkra az erőt ahhoz, hogy az emberiséget mai nehézségeiből fokozatosan ismét egy reményteljesebb irányba vezethessük.

Talán még soha nem volt kevesebb hajlandóság arra, hogy a lélek a szó igazi értelmében felemelkedjen a szellemi világba. De a mi korunkban égetően szükségessé vált éppen az, hogy a lélek eltaláljon a szellemi világhoz. Mert csak a szellemi világból jöhet az, ami a jelenkori emberiségnek erőt adhat, hogy mint teljes emberiség tovább haladjon az élet országútján. A problémákról, a feladatokról, amelyek elé a jelenkor állít bennünket, a legszélesebb körökben ma azt hiszik, hogy megoldhatók olyan gondolatokkal, olyan impulzusokkal, amelyeket a külsőleges emberi tudásból merítenek. Hogy még milyen hosz- szú ideig tarthat, amíg az emberiség jelentős része eljut ahhoz a meggyőződéshez, hogy csak szellemi úton szerezhető meg a valódi segítség, azt tulajdonképpen rendkívül nehéz megmondani, már csupán azért is, mert a számítgatás e kérdést illetően nem különösebben termékeny. De annyi biztos, hogy csak akkor léphetünk tovább, ha megfelelően sok embert valóban áthat majd az a meggyőződés, hogy csakis a szellemi világ irányából jöhet számunkra a szabadulás.

Ma az emberek legnagyobb részét foglalkoztatják a társadalmi kérdések. De hogy erről komolyan elgondolkodjanak, ahhoz hiányzik belőlük mindenekelőtt az intellektuális erő, mert a mostani időkben az emberiség nagy részénél ez az erő szinte megbénult. Az a hit uralkodik, hogy ezek a társadalmi problémák legyőzhetők azzal, amit ma tudásnak és megismerésnek neveznek. De nem győzhetők le, soha nem oldhatók meg, ha nem a szellemi megismerés nézőpontjából kiindulva fogunk hozzájuk.

Végigcsináltunk egy hosszú háborút, de ezt az elhúzódó háborút az emberiségnek egy valószínűleg igen hosszantartó küzdelme fogja követni. Sokan azt állították: ez a háború, ahogyan azt az egész civilizált világ átélte, a maga nemében a legfélelmetesebb eseménynek tekinthető azóta, hogy általában emberi történelemről beszélünk. Nem mondom, hogy ez a nézet túlozna. De az a küzdelem, amit ilyen vagy olyan eszközökkel kell majd megvívni, és ami ezt a mostani háborút fogja követni a Kelet és a Nyugat között, Ázsia, Európa és Amerika között, még nagyobb szellemi harc lesz, amit ugyancsak végig kell küzdenie az emberiségnek. Mindaz, ami a kereszténységen keresztül impulzusokban és erőkben az emberiségbe beleáradt, hatalmas, elementáris küzdelem hullámaival fog végigzúdulni a civilizáción.

Mostanság egyszerű tételbe sűrítik, hogy miben áll a Kelet és a Nyugat közötti nagy ellentét. De ezt az egyszerű tételt mégse tekintsék olyan egyszerűnek. Mert az emberi impulzusok roppant gazdagságát foglalja magában. A társadalmi kérdés lényege című könyvemben ráirányítottam a figyelmet arra, hogy a jelenkori emberiség nagy része számára a szellemi élet puszta ideológiává változott, hogy az emberiség szellemi javait: a jogot, az erkölcsöt, a tudományt, a művészetet, a vallást stb. úgy tekintik, hogy ezek bizonyos fokig csak valami kigőzölgései az egyetlen igazi valóságnak, a gazdasági termelési módnak, a gazdasági alapnak. Erről a témáról már beszéltem akkor is, amikor több hónappal ezelőtt búcsút vettem önöktől.

„Ideológia” - mondják manapság sokan, ha valaki a szellemi életről kezd beszélni. Minden, ami az egyetlen valóságból, a gazdaságból, a gazdasági életből beletükröződik az emberi lélekbe, az csak ideológia. - Az embernek ma sok oka van elgondolkodni azon, amit ez a szó, hogy „ideológia” jelent a világkultúrában. Mert nagyon sok mindent elárul. Ezt a szót semmi mással nem lehet közelebbi összefüggésbe hozni, mint a keleti bölcsesség „maja” szavával. A „maja”, helyesen lefordítva a Nyugat nyelvére, „ideológiát” jelent. Minden más fordítása a „majának” pontatlanabb, mint az „ideológiával” való fordítás.

Úgyhogy azt mondhatjuk: amit a keleti ember elgondolt a maja szavával, lényegében pontosan ugyanazt gondolja el fogalmilag vagy eszmeileg a nyugati emberiség nagy része az ideológia kifejezéssel. Mégis micsoda óriási különbség van közöttük! Mire gondoltak a keletiek a maja szóval? Arra, hogy a külső érzékelhető világ maja, vagyis mindaz, ami az érzékszerveink számára jelenik meg, és ahogyan az érzékszervekhez kötött értelemmel közeledünk a dolgokhoz, az nem egyéb, mint maja, puszta illúzió. Az egyetlen valóság az, ami a lélekben jön létre. A lelki-szellemi, amihez az ember elhatol, az a valóság. Ami az emberi bensőben feltör és kisarjad, az a valóság. Amit pedig az érzékszervek külsőleg nyújtanak, az maja, ideológia.

A nyugati emberiség többségében viszont az ellenkező meggyőződés terjedt el: az egyetlen valóság az, ami a külső érzékszerveink számára jelenik meg. Csak ez a valóság. Amit tehát a keleti ember majának nevez, pontosan azt tekinti valóságnak a nyugati emberek nagy része. És amit Keleten valóságnak mondanak, ami belsőleg tör elő, ami belsőleg fejlődik ki a lélekben, azt Nyugaton csak majának, ideológiának tartják. Látjuk tehát itt az alapvető különbséget. Amit a keleti ember valóságnak nevezett, azt Európában és Amerikában ma már majának mondják; az ideológia ugyanazt jelenti. Vagyis amit a nyugati ember Amerikával, az amerikai újabb nemzedékkel együtt ideológiának, majának tekint, az volt a keletiek számára a valóság.

Ez mélyen beleivódott az emberek lelkébe, és így a Földön két egészen különböző beállítottságú embercsoport jött létre. De ha most végigtekintenek mindazon, ami bekövetkezett civilizált világunkban, remélhetőleg így fognak szólni: lényegében véve mindaz csak felületesen kialakított nézet, amit az emberek a mostani világkatasztrófa okáról, indítékáról szoktak mondani, és tulajdonképpen nem haladja meg a felszínt. Mert ami ebben a félelmetes háborúban valójában kifejeződött, az az öntudatlan mélységekből nyomult fel elementáris erővel. Az emberek részt vettek benne, de - ez ma már egészen pontosan látható - lényegében nem is tudták miért. Ezt elementáris erővel az az ellentét zúdította a felszínre, amitől még sokáig nem szabadulhatunk meg. Annyira erős az antiszociális elem a jelenkorban, hogy az emberiség erre a két alapjában különböző részre különül el.

És ha amit most mondtam, összekapcsoljuk másvalamivel, akkor a Nyugatra pillantva azt is észrevesszük: nyugaton az emberek a szabadságra törekszenek; jóllehet ezt a szabadságot vagy megértik, vagy félreértik, de mindenképpen törekszenek a szabadságra. Az emberi lélek homályos mélységeiből mintegy mozgolódik a szabadság iránti szükséglet is.

Nézzünk most a Keletre: amit az emberek Nyugaton szabadságnak neveznek, annak a Kelet számára tulajdonképpen nincs igazán értelme; a szabadság olyasmi, amire nincs is fogalmuk, amihez általában nem kapcsolnak érzelmeket. Amit ugyanis az ember a legintenzívebben átél, arról nem szokott töprengeni. Gondoljunk arra, milyen keveset töprengünk azokról a természeti jelenségekről, amelyek a hétköznapi életben közvetlenül körülvesznek bennünket. A közvetlenül átéltekről nem elmélkedünk. Amikor a keleti ember a számára megfelelő valóságot, a belső valóságot követi, akkor a szabadságban él, amennyire ezt a faji, népi és nemzetségi sajátosságok megengedik neki. Erről ő nem gondolkodik. De minél inkább nyugat felé pillantunk, annál inkább elvész a szabadság az emberiség történelmi fejlődése folyamán. Mivel itt az embereknek nincs szabadságuk, azért küzdeniük kell érte.

Így nagyon sok mindent említhetnénk még, amiben felfedezhetjük az alapvető ellentétet a Kelet és a Nyugat között. Ez előrejelzi azt, amit talán már a következő évek el fognak hozni. Pillanatnyilag csak külső szimptómák azok, amik most Ázsiában történnek, amiről Európa még hallgat, mégpedig érthető okokból. Hogy ugyanis Indiában a lakosságnak szinte több mint a fele éhezik, ez éppen az indiai nép szellemiségéből fakadóan meg fog szülni valamit, ami egészen mást fog eredményezni, mint ami Európában megy végbe. Most csak külső szimptómákat említek. De az ilyen külső szimptómákat illetően is az emberiség ma két alapvetően különböző részre oszlik. Az éhség az indiai ember számára valami egészen mást jelent, mint az európai ember számára, mert az indiai egy évezredes és másféle lelki fejlődést tudhat maga mögött, mint az európai.

Ezeket a dolgokat komolyan figyelembe kell vennünk, ha érteni akarunk valamit az emberiség fejlődésének menetéről. Világosan kell látnunk, hogy amit általában társadalmi kérdésnek neveznek, az sokkal összetettebb, mint ahogyan rendszerint képzelik. A társadalmi kérdés annak a fejlődésnek a kísérő jelensége, ami a XV század közepétől bontakozott ki. E helyen is többször utaltam a civilizált emberiség történelmének erre a jelentős fordulópontjára a XV. század közepén. Ettől a kortól kezdődően fokozatosan megjelent a természettudomány újfajta szemlélete. De ettől kezdve indult fejlődésnek az iparosítás új módja is. Természettudomány és iparosítás együtt jelentik azt, ami a modern emberiségbe beleáradva az emberiség szellemiségének egy sajátos irányultságot adott.

Itt Svájcban is beszéltem már önöknek a természettudomány különös jellegéről, és említettem, hogy okos emberek, akik elgondolkodtak azon, hogy a természettudomány mit adhat számunkra, már kifejtették: amit az újabb természetszemlélet nyújt, az nem maga a világ, hanem csak a világ „kísértete”. Mindaz, amit a természetkutatók kigondoltak, és ami manapság már általános műveltség számba megy - mert ez a műveltség sokkal inkább elterjedt, mint rendszerint gondolják -, az egy hit egy kísértetszerű világban, tulajdonképpen egyfajta babona. De e kísértetszerű világ oldalán találjuk azt is, ami a modern iparosítással jött és az emberre szellemi hatást gyakorolt. Vegyük tehát most szemügyre a maga szellemi jelentésében ezt az iparosítást. Nézzük meg a gépet, amely különösképpen a legfontosabb tényező benne.

A gép minden egyébtől alapvetően különbözik, amivel az embernek dolga akad a külső életben. Figyeljenek meg egy állatot! Ha önök a tudományos vagy egyéb megismerésbeli fogalmaikat az állatra alkalmazzák - a mai összefüggésben még meg sem említem az embert -, akkor mégoly sokat kikutathatnak is az állatról, mindig marad valami magában az állatban, hogy úgy mondjam, valami isteni mélység, amit nem tudnak teljesen kimeríteni, aminek nem tudnak teljesen mögé látni. A mögött, amit önök az állatról elgondolnak, még mindig található valami, ami az önök számára továbbra is ismeretlen marad. A növénynél nem kevésbé. És fogjanak meg egy kristályt, tekintsék a kristályvilág csodálatos formáit, úgy azt fogják mondani: bizonyára megérthetjük a külsőlegeset a kristályvilág területén, a formájukat stb., amikor ezeket tanulmányozzuk, de még elég sok minden megmarad abból, amire az ember csak csodálattal nézhet, mint olyanra, amit nem foghat fel a közvetlen, a tisztánlátást nélkülöző értelmével.

De nézzük most meg a gépet! Ez teljességgel átlátható, felfogható. Tudjuk: az erőfokozatot beállíthatjuk, a csap így és így helyezkedik el a nyílásban, a súrlódás ekkora meg akkora, a teljesítményt kiszámíthatjuk, ha az egyes összetevőket ismerjük. Nincs semmi a gép mögött, ami felszólítana arra, hogy azt mondjuk: van itt még valami, ami nem érthető meg a szokásos, a nem tisztánlátó emberi értelemmel. És ez nagyon sok mindenre kihat az ember géphez való viszonyában. Aki már látott ezer meg ezer embert, akiknek volt dolguk gépekkel, az tudja, hogy mit csepegtet az emberek lelkébe ez a szellemileg teljesen átlátható gép; az a gép, amely semmi olyat nem hordoz magában, ami ne lenne megérthető vagy átlátható az egyszerű értelem segítségével. De pontosan attól lesz az ember kapcsolata a géppel annyira romboló jellegű, hogy a gép szellemi tekintetben ennyire átlátható, és hogy minden, ami a gépet jellemzi erőkben és erőösszefüggésekben, az maradéktalanul megragadható az emberi érzékszervek és az emberi értelem segítségével. A gépnek ez a vonása az, ami az ember szívét és lelkét teljesen kiszívja, ami az embert kiszárítja, ami az embert nem-emberivé teszi.

A természettudomány és a gépek - ezek együtt a civilizált emberiséget három félelmetes veszéllyel fenyegetik. Mert mi fenyegeti a modern emberiséget, ha nem szedi össze magát, hogy végre az érzékfelettiség felé tekintsen? A megismerés területén fokról fokra elterjed az az ideál, amit a természetkutatók szorgalmaznak, hogy tudniillik úgy kell törekedni a természet megismerésére, hogy ez a megismerés asztronómiai jellegű legyen, azaz, a megismerés a csillagászatot utánozza. Amikor a kémikus arról gondolkodik, hogy mi van a molekulán belül, akkor azt úgy képzeli el, hogy a molekulában az atomok bizonyos erőösszefüggésben állnak egymással, de ezt kis bolygó- és naprendszer mintájára képzeli el. Az egész világot tehát asztronómiailag magyarázzák, ez lett az ideál. Maga a csillagászat pedig mit tekint ideáljának? A világ egész építményét gépnek tekinti. Ide juttatott bennünket az ember géphez való kapcsolata, az, hogy gépet alkalmazunk.

Ezek olyan dolgok, amelyek egyre erősebben hatottak a XV század közepe óta, és amelyek a mi korunkban kiszívják az emberből a tulajdonképpeni emberit. Ha az emberek továbbra is pusztán úgy gondolkodnak, ahogy a mechanikus asztronómiáról és az iparosításról gondolkodnak, akkor a szellemük mechanikussá válik, a lelkük eltompul, vegetarizálódik, és a testük eldurvul, állatiassá válik.

Nézzünk Amerikára: ott már az emberi szellem mechanizálódásának csúcspontját látjuk. Nézzünk Kelet-Európára, Oroszországra: micsoda vad ösztönök, hajlamok élik ki ott magukat; és ami félelmetes: a test állatiasodik. Középen pedig, Európában a lélek eltompulását tapasztaljuk. A szellem mechanizálódása, a lélek vegetálása és a test állatiassá válása, ez a három veszély az, amit illúziók nélkül észre kell vennünk.

Egyszer már említettem itt, mennyire jellegzetes az, hogy a XV századtól kezdődően az emberiség a két életelem mellett elveszítette a harmadikat is. Ma egy hatalmas párt nevezi magát „szociáldemokratának”, vagyis egybeolvasztotta a szocializmust és a demokráciát, jóllehet ezek különböznek egymástól. De ezzel az egybeolvasztással kihagyta magát a szellemi szférát! Mert a szocializmus csak a gazdasági, a demokrácia csak az állami-jogi szférára vonatkozhat. A szellemi szférára az individualizmus vonatkozna. A szabadságot tehát kihagyták a szociáldemokráciából, amit sokkal inkább úgy kellene hívnunk, hogy individuális vagy individualista szociáldemokrácia. Akkor mind a három emberi követelmény egyetlen ilyen jelszóban kifejeződne. De jellemző az újabb korra, hogy ez a harmadik elem kimaradt, hogy tehát a szellemi bizonyos fokig valóban majává lett, puszta illúzióvá a Nyugat civilizált emberisége számára, Európa és gyarmati hajtása, Amerika számára. Ezekből a dolgokból kell kiindulnunk, amikor a szellemtudományt erről az alapvető kultúrkérdésről faggatjuk.

Azt, ami a jelenkor követeléseiben benne él, azt tulajdonképpen egyáltalán nem kérdőjelezhetjük meg. Ezek történelmi követelmények. Történelmi követelmény a szocializmus, csak a helyes értelemben kell felfognunk. Történelmi követelmény a demokrácia, de történelmi követelmény a liberalizmus, a szabadság, az individualizmus is, még ha ez utóbbi követelményt kevésbé is veszi figyelembe a modern emberiség. Az emberiség nem léphet tovább anélkül, hogy társadalmi organizmusát ne e hármas tagozódás alapján rendezze be: meg kell valósítania a szocializmust a gazdasági életben, a demokráciát a jogi és állami életben, a szabadságot vagy individualizmust pedig a szellemi életben.

Ebben kell látnunk az emberiség egyetlen kiútját, a valódi segítséget. De nem szabad megzavarnia bennünket annak, hogy éppen akkor, amikor ezek az erőteljes, legyőzhetetlen történelmi követelmények megjelentek korunkban, egyéb követelményeket is észrevesznek azok, akik a dolgokba mélyebben belelátnak. A felnőtt embereknek valóban egy olyan társadalmi organizmusban kell majd élniük, amelynek gazdaságilag szociálisnak, államilag demokratikusnak és szellemileg liberálisnak kell lennie.

A nagy kérdés a jövő számára viszont a következő: hogyan kell viselkednünk a gyermekekkel szemben, ha úgy akarjuk őket nevelni, hogy mint felnőttek a legátfogóbb értelemben képesek legyenek belenőni a szociális, a demokratikus és a liberális elembe? A jövőre vonatkozó társadalmi kérdéseink egyik legfontosabbika itt a jelenben éppen a nevelés ügye. A szellemtudományban a nevelés kérdését abból a szempontból kell néznünk, ahogyan a jelenkor emberiségét kell megítélnünk, ha azt akarjuk, hogy előbbre jusson. Ha a jelen egyik legsürgetőbb kérdéséhez, a neveléshez nem ennek alapján közelítünk, akkor a társadalmi követeléseink is zavarosak maradnak. Aki a nevelés kérdését illetően meg akar ismerkedni az alapvető irányelvekkel, annak csak kézbe kell vennie kis könyvecskémet: A gyermek nevelése szellemtudományos szempontból. Ezzel a könyvvel az emberre vonatkozó vizsgálódásokban előtérbe állítottam a jelenkor egyik legfontosabb társadalmi kérdését, a nevelés ügyét. A modern emberiség legszélesebb köreinek tudomást kell szerezniük arról, amit a gyermek fejlődésének három szakaszáról állapít meg a szellemtudomány.

Már sokszor említettem, hogy a születés és a 7. év között - amikor általában megtörténik a fogváltás - az ember utánzó lény, vagyis aszerint cselekszik, amit a környezetében lát. Figyeljék meg ekkor alaposan a gyermeket: mindig azt fogják tapasztalni, hogy a gyermek utánoz, azt teszi, amit a nagyok tesznek. Ezért a gyermek életében rendkívüli fontossága van annak, hogy a környezetében élő emberek csak olyat tegyenek, amit a gyermek utánozhat, sőt, hogy csak olyat gondoljanak és érezzenek a gyermek környezetében, amit a gyermek is követhet, utánozhat.

Amikor a születés révén az ember belép a fizikai létbe, csak folytatja azt, amit átélt a szellemi világban a fogamzás előtt. Ott, mint emberlények a magasabb szellemi hierarchiák lényén belül élünk. Ekkor csupa olyat cselekszünk, ami impulzusként a magasabb hierarchiák lényéből árad ki. Itt az ember még sokkal magasabb fokon utánzó lény, mert az ember teljes egységben van azokkal a lényekkel, akiket utánoz. Majd leereszkedik a fizikai világba. Itt folytatja azt, amit odaát megszokott: hogy egységben van a környezetével. Ez a megszokás most kiterjed arra, hogy együtt lesz azokkal az emberekkel, vagy utánozza azokat az embereket, akik a környezetében találhatók és a neveléséről gondoskodnak, mégpedig úgy, hogy olyasmiket tesznek, gondolnak és éreznek, amit a gyermek utánozhat. Annál nagyobb a gyermek boldogsága, minél inkább nem a saját lelkében kell élnie, hanem a környezete lelkiségében, a környezetében élők lelkében.

Mivel a múltban az emberek élete jóval ösztönösebb volt, azért ösztönösen ráhagyatkoztak erre az utánzásra. A jövőben ez nem így lesz. A jövőben már oda kell figyelnünk arra, hogy a gyermek utánzó lény. A nevelésnél mindig ezt a kérdést kell majd megválaszolnunk: hogyan alakítsuk a legjobban a gyermek életét azt figyelembe véve, hogy a számára legkedvezőbb módon utánozhassa környezetét? Ami a múltban ösztönösen történt az ilyen utánzást illetően, ahhoz nekünk már egyre tudatosabban és egyre intenzívebben kell viszonyulnunk a jövő felé haladva. Mert az embereknek fel kell majd ismerniük valamit: amikor az ember felnőtté válik a társadalomban, akkor szabad embernek is kell lennie. De szabad az ember csak úgy lesz, ha először, mint gyermek a lehető legintenzívebben utánzó volt. Az erőknek, a gyermek természetes erőinek mélyrehatóan ki kell fejlődniük benne éppen ama korszak számára, amelyben a szocializmus megjelenik. Az emberek nem lesznek szabad lények, a szabadságról való minden szónoklás, minden politikai siránkozás ellenére sem, ha az utánzás megfelelő erői nem oltódnak beléjük még gyermekkorukban. Mert ami a gyermekkorban ezen a módon gyökeret ver az emberben, csakis az teremtheti meg az alapot a társadalmi szabadság számára.

Önök már jól tudják, hogy a 7. életévtől a nemi érésig, a 14-15. éves korig a gyermekben egy olyan hajlam él, amit a tekintély alapján való cselekvésnek nevezhetnénk. Semmi sem okozhat nagyobb jót a gyermeknek, mint ha azt, amit cselekszik, azért teszi meg, mert az általa tisztelt emberektől azt hallja a környezetében: „ez a helyes, ezt kell tenni”. És semmi sem rosszabb számára annál, hogy már túl korán, a nemi érés előtt az úgynevezett önálló ítéletre szoktatják rá. A jövőben ezt a tekintély iránti érzést fokozottabban és intenzívebben kell kiművelnünk a 7. és a 14. életév között, mint ahogy ez a múltban történt. Ezekben az években minden nevelést egyre tudatosabban kell építenünk a tekintély iránti tiszta és szép érzésre, ami a gyermekben ébredezik. Mert amit ezekben az években a gyermekben el kell ültetnünk, az fogja képezni az alapját annak, amit majd a társadalomban a felnőttnek kell átélnie magában mint az emberek egyenlő jogait. Az emberek egyenlő jogai másképp nem fognak érvényt szerezni, mert az emberek felnőttként soha nem lesznek érettek az emberek egyenlő jogai iránt, ha gyermekkorukban nem ültették beléjük a tekintély iránti érzést. A múltban elegendő lehetett a tekintély iránti érzés sokkal csekélyebb foka is, a jövőben ez már nem lesz elég. És ezt a tekintély iránti érzést erősen bele kell oltanunk a gyermekekbe, hogy felnőttként érettek legyenek az emberek egyenlő jogai iránt, ami mint történelmi követelmény nem is lehet vita tárgya, mert mint követelmény már megjelent.

Az iskolai nevelést, az iskolai oktatást korunkban úgy kell kialakítani, hogy az emberek a szemléletmódnak ehhez a magasságához emelkedjenek fel, amiről most beszélek. Megkérdezném önöket: mennyire messze van nemcsak a mai emberiség, de a mai tanárképzés is attól, hogy belelásson ezekbe az összefüggésekbe? Mennyit kell még dolgozni azon, hogy ez a belátás elterjedjen? Márpedig ennek teret kell kapnia, mert csak ilyen irányban kereshetjük a kiutat.

Ha ma olyan országokba megyünk, amelyek már túl vannak az első forradalmakon, mit tapasztalunk a mondottak tekintetében az úgynevezett egységes rendszerű iskolák számára kiadott programjaikban? Mi is áll ezekben a programokban? Aki ismeri az emberi természet mélyebb összefüggéseit, annak számára a szocialista oktatásügyi programok igazi rémképek, a legborzalmasabbak, amit csak elgondolhatunk. Így a legnagyobb rémképek, amiket ma kigondolhatnak, a legijesztőbb dolgok, amiket az emberiség elé tárhatnak, azok az iskolaprogramok, tantervek és tanmenetek, iskolai szabályzatok, amelyek Lunacsarszkij, orosz oktatásügyi miniszter nevéhez fűződnek. Ezek Oroszországban oktatásügyi programként tetszelegnek, de ami valójában a meggyilkolása minden valódi szocializmusnak. Európa más területein is az oktatási programok igazi rákfenék, különösen a szocialista programok, mivel egy teljesen képtelen alaptételből indulnak ki, abból, hogy már az iskolát is úgy kell működtetni, ahogyan a társadalomban a felnőttek élnek. Olvastam olyan iskolai programokat, amelyekben az első alapelvek egyikeként ez állt: az igazgatóságot meg kell szüntetni; a tanárok ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a diákok; az egész iskolának a bajtársiasság viszonyára kell épülnie. Ha manapság felszólalunk egy ilyen alapelvvel szemben, mondjuk csak Dél-Németországban, ahol a dolgok még nem is fejlődtek ki annyira, mint Európa más területein, akkor úgy néznek az emberre, mint aki a társadalmi élet területén teljesen járatlan.

Mégis, akik valóban hisznek egy igazi társadalmi organizmus kialakításának lehetőségében, azoknak mindenekelőtt azt kell világosan látniuk, hogy egy ilyen társadalmi organizmus soha nem jöhetne létre a szocialista nevelési programok útján. Mert ha a szocializmust bevezetnék az iskolákba, sohasem tudna kint az életben meghonosodni. Ugyanis csak azáltal válhatnak érettekké az emberek a társadalmilag megfelelő együttélésre, hogy éppen az iskolai években a valódi tekintélyre építik életüket. Jó lenne már mindenütt észrevenni, hogy mennyire messze áll a valóságtól mindaz, amit az emberek tesznek, vagy amikor elképzelik, hogy minek kellene történnie.

A nemi érést követően, a 14-15. életévtől a 21. évig azután kifejlődik az embernél a szexuális szerelmi élet, ami csak egy speciális esete az általános emberszeretetnek. Az általános emberszeretetnek ezt az erejét különösen gondozni kellene abban az időben, amikor a gyerekek az iskolát elhagyják, és más intézményekbe mennek, vagy tovább tanulnak. Mert a gazdasági életnek az az elrendeződése, ami már történelmi követelmény, sohasem lesz áthevíthető azzal, amivel pedig át kellene hevíteni, tudniillik a testvériséggel, azaz az általános emberszeretettel, ha ebben az életkorban nem fejlődik ki az emberekben ez az általános emberszeretet.

A gazdasági életben szerepet játszó testvériség, amire törekednünk kell a jövő érdekében, csak úgy fejlődik ki az emberi lelkekben, ha a nevelést a 15. életév után úgy folytatjuk, hogy teljes tudatossággal éppen az általános emberszeretet kialakításán munkálkodunk, és ha a világszemléleti kérdéseket, az egész nevelést, amely még az úgynevezett egységes rendszerű iskolához igazodik, az emberszeretetre alapozzuk, általában a külvilág felé forduló szeretetre.

Erre a háromféle nevelési fundamentumra kell felépíteni azt, ami kivirágoztathatja az emberiség jövőjét. Ha nem tudunk arról, hogy a fizikai testnek, amely utánzó, a helyes módon kell utánzóvá válnia, akkor ezt a fizikai testet csak az animális ösztönökbe ágyazzuk bele. Ha nem tudunk arról, hogy a 7. és a 14. év között különösen az étertest fejlődik, amit a tekintély iránti érzésre alapozva kell kifejleszteni, akkor az emberben csak a kultúra iránti közömbösség jön létre, és nem jelennek meg benne azok az erők, amelyek szükségesek a jogi organizmus számára. Ha pedig 14-15 éves kortól nem kerül bele a tanításba vagy oktatásba ésszerű módon a szeretet ereje, ami az asztráltesthez kötődik, akkor az emberek sohasem fejleszthetik ki az asztráltestüket, mert ezt nem formálhatják ki szabad képződménnyé magukban.

Ezek a dolgok kölcsönösen összefüggnek. Ezért azt kell mondanom:

A helyes módon történő utánzás megteremti az alapját a szabadságnak; a tekintély iránti érzés a jog alapját teremti meg; a testvériség, a szeretet pedig a gazdasági élet alapját. De ez másképpen is összefügg. Ha nem fejlődik ki megfelelőképpen a szeretet, akkor hiányozni fog a szabadság is. Ha megfelelő módon nem fejlődik ki az utánzás, akkor megnövekednek az animális ösztönök.

Ha önök átgondolják mindezt, akkor beláthatják, hogy a szellemtudomány a megfelelő alapvetés annak számára, aminek civilizációs tartalommá kell válnia a nagy történelmi követelmények szerint, amelyek ma az emberiség számára jelentkeznek. Innen kezdve valóban nem tudunk továbbmenni egy ilyen civilizációs tartalom nélkül, amire szüksége van az emberiségnek, de amire csak a szellemtudomány vezethet rá bennünket. A felmerülő kérdéseket tehát egyfajta szellemi atmoszférába kell helyeznünk. Ez az, amit meggyőződésként az emberlelkekbe kell bejuttatnunk. És még egyszer szeretném hangsúlyozni: vitatkozhatunk arról, hogy még mennyi ideig tarthat, amíg egy ilyen felfogásmód gyökeret ver az emberekben, amire ők maguk legalábbis öntudatlanul már törekszenek. Mert nem is valósulhat meg, ha meggyőződésként nem hatol be az emberek lelkébe.

Úgy hiszem, ebből már látják, hogy milyen összefüggések állnak fenn aközött, amire a szellemtudományban az egyes konkrét területeken törekszünk, és aközött, amit a korszak nehézségei támasztanak, mint nagy korkövetelményt, mint az emberiség történelmi kihívását, és mint szükségszerűséget a jelen és a legközelebbi jövő számára. Ez az oka annak is, amire gyakran rámutattam: a szellemtudományt a jelenkor nagy történelmi feladataival összefüggésben kell szemlélnünk. Manapság az emberek mindenesetre még nagyon-nagyon messze vannak attól, hogy a dolgokat úgy ítéljék meg, ahogyan itt jellemeztem. Az emberiségben bizonyos értelemben egy feszültségnek kell megjelennie, az elégedetlenség feszültségének, aminek folytán az ellentétes oldalból, a tisztán materiális törekvésekből majd kialakulhat a spiritualitásra, a szellemiségre való törekvés. De vajon hogyan igazodnak el az emberek a felmerülő problémákban, azokban, amelyek éppen oda terelik őket, hogy a maja, az ideológia befolyása alatt kifejezetten az ezzel ellentéteset értsék meg?

Hol tartunk még ehhez képest? Az impulzusok, amelyeknek alapján a Kelet embere és a Nyugat embere gondolkodik, különbözőek, ha konkrétan fogalmilag nézzük őket. Bizonyos fokig azonban megvan az a sajátosságuk is, hogy hasonló lelki hangoltságot hoznak létre Keleten is és Nyugaton is. Ezt a fajta lelki hangoltságot szintén észre kell vennünk. Hogy a keletiek a külső világot majának tekintették, ez régi valami. A korábbi időkben valóban nagy jelentősége volt annak a misztikus felfogásnak, hogy a világ csupán maja. De ennek a nézetnek már nincs jelentősége jelenünkben. Csak régen volt. Amikor a majáról való világszemlélet tulajdonképpen elavult lett, akkor átjött Keletről az a magatartás, hogy az emberek egyfajta passzív módon átadták magukat ennek a szemléletnek: létrejött a fatalizmus. Európa felé tekintve a törökségbe férkőzött be a legkirívóbb módon az effajta fatalizmus. A fatalizmus, vagyis hagyni, hogy minden megtörténjen: ez az emberi akarat passzivitásával azonos. A nyugati szemlélet a majáról alapjában véve már úgy jelent meg, hogy ennek a fatalizmusnak az atmoszférájába került.

Ezt a szemléletet az ideológiáról a legnyíltabban Karl Marx és Friedrich Engels dolgozta ki. Ez a modern szocialista tan, amely szerint minden szellemi-lelki, ami megjelenik, az egyetlen valóságból, a gazdasági folyamatból származik, és pusztán csak maja, pusztán csak ideológia.

Hogyan lépett fel ez a tan? Már fatalista módon jelentkezett a világban. Mert mi volt a világháború katasztrófájáig a szocialista tan ismert tétele? A következő: a tőkék felhalmozódnak, koncentrálódnak, egyre nagyobb és nagyobb tőkések és kapitalista csoportok jönnek létre, trösztök, szövetségek, és így tovább. A gazdasági folyamatok teljesen maguktól játszódnak le, a tőkés csoportok mind inkább koncentrálódnak, egészen addig az időpontig, amikor a tőke feletti uralom magától átmegy a proletariátushoz. Az embernek semmit sem kell ehhez tennie, ez egy objektív, egy tisztán gazdasági folyamat: fatalizmus.

A fatalizmushoz érkezik el végül a Kelet, és ebből indul ki a Nyugat, éppen hogy a lakosság többsége. Fatalista az emberek nagy része. Beletörődnek abba, amit a világfolyamat magával hoz. Ez lett a Kelet elve, de ez a Nyugat elve is. Csakhogy az, amibe az ember fatalistán belenyugszik, a Kelet számára valami szellemiség, a Nyugat számára viszont a materiális gazdasági folyamat. Egyoldalúan szemlélik az ember történelmi fejlődését. Végignéznek a mai emberi világfejlődésen, ahogy az a korábbi állapotokból kialakult, azután találnak ugyan ebben a világfejlődésben egy szellemi elemet is, de amit az emberek, mint mondtam, puszta ideológiának tekintenek.

Mire vezethető ez vissza? A görögségre. Lelki alkatunk legmélyén még valami görögszerűt cipelünk magunkkal. Gimnáziumainkban olyan a nevelés, ami a görög lelki struktúrát utánozza. Görögországban természetes volt az ilyen beállítottság az iskolás korban. A görögöknél a lakosság nagy tömegét a szegény nép, a rabszolgák, a helóták tették ki. A hódítók más fajtából valók voltak. A más származásúak művelték a szellemi életet, ők voltak a szellemi élet jogosult hordozói. Ezt egészen határozottan látjuk a görög szobrászatban is. Nézzenek meg egy Merkúr-fejet - ezt már gyakran említettem -, egészen máshogyan áll a füle, egészen máshogyan áll az orra és a szeme. A görögök, amikor a Merkúr-fejet kidolgozták, akkor megmutatták azt a lakosságot, amelyet meghódítottak, azokat, akiknek átengedték a külső gazdasági életet. Az árja - akit a Zeusz-fejen, Héra-fejen, Athéné-fejen ábrázoltak - volt az, akinek a kozmikus hatalmak a szellemet adományozták.

De ne higgyük, hogy ami mint görög lelki struktúra létezett, csak az általános lelki alkatban jutott kifejezésre. Megnyilvánult ez egészen a görög nyelv szóképzésében és szókapcsolataiban is. A görög nyelv olyan jellegű, ami arisztokratikus lelki struktúrára épült. És ez még fellelhető a mi lelki életünkben is! Ezért nem is a szellemi élet teljes megújításáról volt szó, amikor elérkezett a XV század közepe, hanem a szellemi életünknek csak a reneszánszáról, újjáéledéséről, vagy megreformálásáról, de nem az újrakezdéséről. Ez csak a régiek felfrissítése volt, mert még ott hordoztuk magunkban, a szellemi életünkben.

Ezért gimnáziumi ifjúságunkat úgy neveljük, hogy a mai élettel szemben idegenek maradnak. A görögöknél magától értetődő volt, hogy az ifjúságot úgy nevelték, ahogy a mi gimnáziumunk nevel, mert ez tükrözte az életüket. A görögök úgy nevelték a gyermekeiket és az ifjaikat, amilyen az ő életük volt. De mi úgy neveljük a gimnáziumi ifjúságunkat, amilyen ez a görög élet volt. Ezért vált a szellemi életünk a valóságtól idegenné, ezért érzik ideológiának, ezért találhatók mindenütt olyan gondolatok benne, amelyek túlságosan erőtlenek ahhoz, hogy a mostani életet megragadják, mindenekelőtt pedig, hogy cselekvőleg és tevékenyen hatoljanak be az életbe.

De a szellemi műveltség e formája mellett még hordozunk magunkban egy meghatározott jogi műveltséget is.

Mindenhol, minden területen kimutatható, hogy a XV. század közepén egy jelentős változás következett be az emberiség újabb fejlődésében. A gabona ma drága, és minden, ami gabonából készül, szintén drága. Túlságosan drága? Ha utánanézünk annak, hogy az európai országokban mikor volt nagyon olcsó, akkor a IX-X. századhoz jutunk el. Akkoriban a gabona éppen úgy túlságosan olcsó volt, ahogy most túlságosan drága. A XV század közepén volt normális ára.

Érdekes látni, hogy egészen a gabona áráig menően érvényesül ez a XV századi időpont, mint az emberiség nagy fordulata. És mi volt a következménye annak, hogy akkoriban megfelelő gabonaárak jelentkeztek Európa nagy részén? A régi jobbágyság, a régi alávetettség éppen a XV. század közepe tájékán részben kezdett megszűnni. De ekkor, hogy ezt a kezdődő szabadságot megsemmisítse, érvényre jutott a római jog. A politika terén, az államiság területén érvényre jutott a római jog, ahogy a szellemiség tekintetében a görög szellemi és lelki struktúra érvényesült. Nem voltunk képesek mostanáig valami mást létrehozni a jog területén, mint egy újraéledést, a római jog újraéledését. Így társadalmi organizmusunkban görög szellemi struktúránk és római állami struktúránk van.

A gazdasági életet azonban nem lehet a régi újraélesztéseként kialakítani. Mert kétségkívül élhetünk a római jog szerint, nevelhetjük a gyerekeket, az ifjúságot a görög szellemi struktúra alapján, de nem ehetjük azt, amit a görögök ettek, mert akkor éhen maradnánk. A gazdasági életnek a jelenben kell gyökereznie. Így az európai civilizáció gazdasági élete a harmadik elem. Ezen a három területen kell rendet teremtenünk, mivel kaotikusan összegabalyodtak. Ez csak a hármas tagozódású társadalmi organizmus segítségével történhet meg.

Marxhoz és Engelshez hasonlóan rendkívül egyoldalúan fogták fel az emberek azt, amikor felismerték: nem megy tovább, hogy egy olyan szellemi élet vezesse őket, amely a görögségből származik; nem megy tovább, hogy egy olyan államban éljenek, amely a római jogban gyökerezik. Csak a gazdasági élet marad nekünk, mondták. De általában csakis a gazdasági életre gondoltak. A jövőben, mondta Engels, csak az árukat szabad igazgatni és a termelési folyamatokat irányítani, de az embereket nem szabad vezetni. - Ez éppen annyira egyoldalú, mint amennyire helyes. Helyes, de félelmetesen egyoldalú nézet.

A gazdasági életet a saját alapjára és területére kell helyeznünk. A társadalom gazdasági szektorán belül csak a javakat kell igazgatni és a termelési folyamatokat szabályozni. Ennek önállóvá kell válnia. Ha pedig a társadalmi organizmusból kiszorítjuk a jogi élet és a szellemi élet korábbi módját, akkor ezeket is új alapokra kell helyeznünk. Vagyis: a gazdasági élet, a javak igazgatása és a termelés irányítása mellett szükségünk van egy demokratikus állami életre, amely az emberek egyenlőségére épül. Nem a római jog felelevenítésére van szükségünk, hanem az állami élet olyan újjászületésére, amelynek alapja az emberek egyenlősége lesz. Éppen így nem csupán a szellemi élet újjáéledésére van szükségünk, ahogyan az fellépett az újkor hajnalán, hanem a szellemi élet teljes újjáalakítására, újrateremtésére. Tudatosítani kell magunkban, hogy a szellemi élet ilyen újrateremtése előtt állunk.

Amit az emberiség mai fejlődése a legmélyebb értelemben magában hordoz, ahhoz kapcsolódik az, amit a társadalmi organizmus hármas tagozódásának elveként mondtam ki. Ez nem valami ötlet, hanem olyasmi, ami korunk legmélyebb szükségletéből született meg, olyasmi, ami a jelenkornak a leginkább megfelel. Sokan vannak, akik azt mondják, hogy ezt nem értik, mert bonyolultnak, túlságosan bonyolultnak tűnik számunkra. Amikor Németországban újra meg újra arról beszéltek nekem, hogy mindezt mennyire nehéz megérteni, én mindenesetre szembeállítottam az általam mondottakat azokkal a dolgokkal, amikhez az utóbbi 4-5 évben az emberek hozzászoktak már, hogy jól értik őket. Ezeket könnyen érthetőnek találta mindenki, amiket én magam bizony nem értek - mondtam -, mert csak rájuk parancsoltak, hogy tegyenek úgy, mintha értenék. Megparancsolta valami főparancsnokság vagy valami egyéb hatóság, hogy a dolgokat meg kell érteni, és akkor az emberek azokat besulykolták magukba. Az emberek azáltal fogadtak el valamit, hogy rájuk kényszerítették. Most ellenben arról lenne szó, hogy a szabad emberi lélekből kell valamit megértenünk. Ehhez viszont a lelkeknek fel kellene ébredniük. Ezt pedig nemigen akarják. De ezen múlik minden. Nem a dolgok nem értése hoz megoldást, hanem a még szunnyadó akaratunk, és a még hiányzó bátorságunk, hogy belelássunk a valóságba. Nyilván, aminek teljesen új hangon kell az emberiséghez szólnia, azt más mondatokban is kell megfogalmazni, mint amihez hozzászoktak az emberek mostanáig. Mert három másik dolog tartja őket fogságban, szemben azzal, amiről a hármas tagozódás elvében beszélek.

Ebben a hármas tagozódásban a szellemi élet megújításának úgy kell megtörténnie, hogy az emberek valóban érezzék saját lelkiségük kapcsolódását az objektív szellemi élethez. Ezt még nem érzik. Mert amikor az emberek erről beszélnek, akkor legnagyobb részt csak frázisokat mondanak. De miért beszélnek frázisokban? Frázisokat akkor mond az ember, amikor nincs semmilyen viszonya ahhoz, amire vonatkozik a frázis. Mivel az embereknek nincs kapcsolatuk a szellemi élettel, azért a szavaik frázisokká lesznek.

Az utóbbi években sokat beszéltek a jogról, a jog újraalkotásáról a civilizált emberiség területén. Hogy az emberek a jogra vonatkozóan még mennyire messze állnak a valóságtól, azt eléggé megmutatták a jelenkor eseményei. Kétségkívül mindezidáig nem a jogról, hanem csupán a hatalomról vitatkoztak, jóllehet a „jogról” beszéltek.

És a gazdasági életben? Az embereknek nem voltak gondolataik, amelyek a gazdasági életet átfogták volna, ezért az események maguktól zajlottak. Jellemző volt a gazdasági életben, hogy az emberek csak termeltek és termeltek, úgy valahogy, ahogy akkoriban, 1914 elején Bécsben mondtam, ahol ezt a fajta termelést társadalmilag „rákos fekélynek” neveztem. Az árukat kidobták a piacra, és az egész gazdasági körforgásnak magától kellett végbemennie, nem a gondolatok vezérelték. Kaotikus, terv nélküli gazdasági élet volt. A jogi élet is csak a hatalomról szólt. A szellemi élet meg frázisokba fulladt. Ilyen most a hármas tagozódásunk, amivel büszkélkedhetünk. És ebből a hármas tagozódásból kell kijutnunk. De csak akkor jutunk ki belőle, ha komolyan vesszük azt, amit éppen a hármas tagozódásról tudnunk kell.

Ez viszont olyasmi, amit alapjában véve csak úgy érthetünk meg, ha az antropozófiai irányultságú szellemtudományhoz fordulunk. Megrázó volt, amikor néhány héttel ezelőtt egy nyilvános előadáson egy mondatot kimondtam, ami egy lényegbevágó, valóságos megállapítás volt. Azt mondtam: korunk vezető köreinek többé nem lenne szabad megbízniuk az agyukban, mert az már dekadens. Oda kellene eljutniuk, hogy azt fogják fel, amit nem az aggyal ragadunk meg, hanem az étertesttel. Azok a gondolatok, amelyeket az antropozófiai irányultságú szellemtudományban ragadunk meg, nem szorulnak rá az agyra. A vezető köröknek, a mai polgárságnak már fiziológiai fejlődése miatt is hajlandónak kellene mutatkoznia arra, hogy átadja magát a szellemi megismerésnek, és ne olyasmivel foglalkozzon, amit az ember csak a dekadens aggyal művelhet.

A proletariátus felfelé tör. Neki az agya még elhasználatlan. A citrom még nincs teljesen kifacsarva; náluk az agyban még megmutatkozik valami az atavisztikusból. Ezért érti meg a proletariátus azt, amit a dolgok egy újabb rendje értelmében fogalmazunk meg. Ma a dolgok úgy állnak, hogy lényegében véve az egész proletariátus rávehető lenne ezekre a dolgokra, csak a vezetői nem, mert ők már elpolgárosodtak. Ezek nagyobb nyárspolgárok, mint az igazi nyárspolgárok. Átvették a nyár- spolgáriságot, és a legmagasabb fokra fejlesztették. De másfelől tapasztalható egy nagymértékű alázatosság is. Ezt az alázatosságot meg kellene törnünk. Mert addig ezen a területen nincs segítség.

Láthatjuk, hogy a jelenben a dolgok mennyivel komplikáltabbak, mint azt rendszerint hiszik, és éppenséggel olyanok, hogy igazából csakis a beavatás tudománya vezethet el bennünket a jelen társadalmi problémáinak tényleges megértéséhez.

Három fogalmat találnak A társadalmi kérdés lényege című könyvemben, amit elsősorban nem antropozófusoknak írtam, hanem a nagyközönségnek. Ebben a jelenkori társadalmi élet három fontos fogalmával találkozhatnak. Az egyik az áru, vagy a termék, a gazdasági életben megjelenő javak fogalma. Egy további fontos fogalom a munka. A harmadik pedig a tőke. Tulajdonképpen e három fogalommal függ össze a jelenkori társadalom megértése.

Mi minden elhangzott már a társadalomtudományban, amikor ezt a három fogalmat értelmezték! Aki ismeri mindazt, amit különösen a XIX. század második felében a közgazdaságtudományban megkíséreltek, hogy ezt a három fogalmat, az árut, a munkát és a tőkét meghatározzák, az tudja, hogy mire jutottak ebben a képtelen tudományban, mert ez az egész tudomány nem kielégítő. Egy lenyűgöző példát a múltkor is már említettem. A híres professzor, Lujo Brentano, napjaink közép-európai közgazdaságtudományának kiválósága, nemrégiben írt egy cikket, melynek címe A vállalkozó volt. Ebben kifejti a vállalkozó három ismérvét. Én csak a vállalkozó harmadik ismérvét akarom önöknek ismertetni Brentano szellemében. Ez a harmadik ismérv az, hogy az ember a termelőeszközöket a saját számlájára és felelősségére alkalmazza. Nemde, a vállalkozó termelőeszközök tulajdonosa, és a piac számára termel a saját számlájára és felelősségére. Mármost ez a fogalom annyira kusza a jó Brentanonál, aki a jelenlegi egyetemi közgazdaságtudomány erőssége, hogy ugyanebben a cikkben a szerző boldogan lyukad ki oda, hogy még ki nevezhető vállalkozónak a gyároson, a vállalatok üzemeltetőin kívül? Nem más, mint a modern munkás! A modern munkás vállalkozó, mert termelőeszköze van, ami éppen a saját munkaereje, amit felajánl a piacon a maga számlájára és felelősségére. Lujo Brentano úr fogalma a vállalkozóról annyira kristálytiszta, hogy még a munkás is beletartozik ebbe a fogalomba. Ennyire értelmes a mai közgazdaságtan! Teljesen nevetséges! De mégsem támad nevethetnékünk, mert az egyetemek vezető helyet töltenek be a szellemi életben. Az egyetemek azonban ilyen dolgokra jutnak a közgazdaságtan területén. Az emberek nem akarják bevallani maguknak, nincs bátorságuk kimondani, hogy mennyire nevetséges dolgok születnek az ilyen témákban. Mert igazán meghökkentőek.

De mindezeket feltétlenül meg kell vizsgálnunk, és meg kell kérdeznünk: mi az oka annak, hogy éppen a társadalomra vonatkozó fogalmakról, amelyek mostanság égető napi kérdéssé váltak, nem adnak kielégítő magyarázatot a tudományok? Örömömre szolgálna, ha ezekről a kérdésekről részletesen kifejthetnék egyet s mást mostani itt tartózkodásom során. Ma csak érintőlegesen akarok utalni arra, hogy miért van ez így.

Bármennyire is csupán közgazdasági fogalom az áru, sohasem lehet a lényegét megfejteni a szokásos tudománnyal. Önök nem juthatnak el az áru fogalmához, ha ebben nem az imaginatív megismerésre támaszkodnak. Csak úgy ragadhatják meg az áru fogalmát, ha ezt az imaginatív megismerés segítségével teszik. És nem érthetik meg a munkát a társadalomban, a gazdaságban, ha ez nem az inspiratív megismerés alapján történik. Végül, a tőkét sem határozhatnák meg, ha ehhez nem az intuitív megismerést vennék igénybe.

Az áru fogalma tehát megköveteli az imaginációt, a munka fogalma megköveteli az inspirációt, a tőke fogalma pedig az intuíciót. Ha ezekhez a fogalmakhoz nem így közelítünk, akkor abból mindig csak valami zavaros dolog lesz. Így megérthetjük már, hogy honnan származnak a zavaros gondolatok. Miért definiálja Brentano a tőke fogalmát, amely egybeesik a vállalkozó fogalmával, úgy, hogy nála a munkás is tőkés, vagyis vállalkozó? Ez azért van, mert ő természetesen korunk egyik nagyon okos személyisége, de sejtelme sincs arról, hogy ahhoz, hogy a tőkéről valóságos fogalmat alkosson magának, intuitív megismerésre lenne szüksége.

Csakugyan, ez kerülő úton megy végbe. A Biblia utal erre a kerülő útra, amikor a kapitalizmusról mint mammonizmusról beszél. Vagyis összefüggésbe hozza a tőkét egy sajátos természetű szellemiséggel. De bármilyen szellemiséget csak intuíció által ismerhetünk meg. Így ha a kapitalizmusban működő szellemiséget, a mammonizmust meg akarjuk ismerni, akkor szükségünk van intuíciókra. A Biblia már tudott erről. De nekünk most egy olyan világmegismerésre van szükségünk, amely mindezt modern formába helyezi át.

Meg kell kísérelnünk e témákat, amelyeket ma még az emberek zavarosaknak tartanak, valódi szakszerűséggel átitatni. De ezen a területen valódi szakértelem csak akkor lesz, ha társadalmi szemléletünket igazi szellemtudománnyal hatjuk át. Ez az, amihez az élet elfogulatlan szemlélőjének ténylegesen el kell jutnia. Emlékezzenek vissza arra a nevezetes kérdésre - amennyiben ott voltak önök -, amit Bernoullianumban, Baselben elutazásom előtt egy előadás után feltettek, ahol valaki felvetette azt a kérdést a beszélgetés során: hogyan érhető el, hogy Lenin világuralomra tegyen szert? Mert semmilyen segítséget nem lát mindaddig, mondta az illető, amíg Lenin nem lesz a világ ura. - Értik, hogy mekkora zűrzavarra utal ez? Ez azt jelenti, hogy azok az emberek, akik manapság a legradikálisabban viselkednek, a legreakciósabbak. Szocializmust akarnak. És mindenekelőtt a hatalmi viszonyok szocializálásával kellene kezdeni. De az emberek a szocializmust Lenin univerzális gazdasági monarchiájával kezdik. Hozzá sem fognak ahhoz, hogy szocializálják a hatalmi viszonyokat. Ma ennyire torzan látják egyesek a dolgokat. Az ilyen esetek valóban nevezetesek maradnak, amikor valaki kijelenti: Leninnek világhatalomra kell szert tennie. Így állnak a dolgok ma. Azok az emberek, akik azt hiszik magukról, hogy a legvilágosabb fogalmaik vannak, valójában a legfonákabb fogalmakat hangoztatják. És ezen a téren nem is fognak világossághoz jutni, amíg nem értik meg, hogy ezt a világosságot csakis a szellemtudománytól kaphatják meg.