Ha meg akarjuk érteni, hogy mi az antropozófiai szellemtudomány feladata a jelenkorban és a legközelebbi jövőben, akkor - ahogy kis idővel ezelőtt és tegnap is hallhatták - tekintetbe kell vennünk azt, hogy mi jellemzi az emberiség fejlődését a XV század közepe óta. Mindaz, ami a jelenben történik, végül is arra vezethető vissza, hogy a XV századdal kezdődően egy olyan törekvés él az emberiségben, hogy az egyes emberi individualitások megteremtsék személyiségüket, valódi személyiséggé váljanak. Ez korábban nem volt lehetséges, és ez egyáltalán nem volt az emberiség feladata a megelőző korszakokban az Atlantisz utáni történelemben. Ha meg akarjuk érteni a nagy fordulatot, amelyben még benne állunk, akkor ezeket a dolgokat részletesebben kell szemügyre vennünk, mint ahogy tegnap jellemeztem őket.

Azt mondtam önöknek: szellemi életünkben még mindig görög lelki beállítottságunk van. Az a mód, ahogyan a gondolatainkat megformáljuk, ahogyan a világról gondolkodni szoktunk, tulajdonképpen a görög lelkiség utóhangja. Az a mód pedig, ahogyan általában a joghoz viszonyulunk, és mindahhoz, ami a joggal kapcsolatos, a római lelki beállítottság utóhangja. Állami berendezkedésünket lényegében még mindig olyan képződménynek tekintjük, amilyen az állam a Római Birodalomban volt. Ezért, csak ha belátják az emberek, hogy ebbe a kaotikus jelenbe a társadalmi organizmus hármas tagozódásának kell behatolnia, akkor fognak végre a valóságnak megfelelően gondolkodni és tűzhetnek ki világos célokat.

A görög lelki beállítottságot legfőként az határozta meg, ami Görögországot ténylegesen jellemezte, és ami a XV század közepéig nagyrészt kihatott a mi történelmi fejlődésünkre is. A görög territóriumon ott látjuk a leigázott népességet és a hódítókat, akik a területet elfoglalták, és akik a régi Görögország szellemiségét is meghatározták vérségi származásukra hivatkozva. A régi Görögország lelki beállítottságában tehát egyáltalán nem ismerjük ki magunkat, ha nem vesszük figyelembe, hogy ott úgy gondolkodtak a társadalmi viszonyokról, ahogyan az az árja hódító lakosság vérségi leszármazásából fakadt. Természetesen az újabb kor emberisége túlnőtt azon, ami itt a görögöknél alapul szolgált. A görögöknek egyszerűen magától értetődő volt, hogy kétféle ember van, vannak olyanok, akik elsősorban Merkúrt imádják, és olyanok, akik Zeuszt. Ez a két embercsoport szigorúan elkülönült egymástól. De az emberek ott úgy gondolkodtak a világról és annak isteneiről, ahogyan egy hódító nép gondolkodik vérségi leszármazása alapján. Mindenre kiterjedt az, ami egy meghódított és egy hódító nép szembenállásából eredt. Aki közelebbről megnézi a mai társadalom emberét, az felismeri, hogy érzésünk szerint, aszerint, ami tudattalanul a lelkünkben él, már nem fogadjuk el ugyan a világszemlélet ilyen arisztokratizmusát. De a világszemléletnek ez az arisztokratizmusa még benne él az eszméinkben, a fogalmainkban, különösen akkor, ha magasabb iskolát végzünk el. A középiskola, különösen a gimnázium, mindent, ami a tanításhoz tartozik, úgy hoz létre, hogy az csak a görögség valamilyen utócsengése, újraélesztése lesz. A technikai és mezőgazdasági főiskoláktól nyilván most eltekintve, a főiskoláknak mindenekelőtt a mostani élet alapján kellene működniük, de ezek külső struktúrájukban még a görögországi oktatás struktúráját veszik mintául. Ha mégoly nagyra értékeljük is a görögséget a maga idejében és a maga kora számára, ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy korunkban a szellemi élet megújítása vált szükségessé, és hogy immár egyre elviselhetetlenebb, hogy az emberiséget olyan személyek vezetik, akik fogalmaik építkezésmódját és jellegét gimnáziumi középiskoláinkban szerzik meg. Nyilvánvalóan minden vezető állásban ma még olyan emberek vannak, akik fogalomalkotásukat a középiskolából, a gimnáziumból hozzák. De ma már nyíltan kell beszélnünk arról, hogy nem a kis, hanem a nagy változások ideje jött el, és hogy a jelen témáiról szakszerűen kell gondolkodnunk, vagyis nem ragaszkodhatunk a régi gondolkodásmódhoz.

Tudják önök is, hogy ami a görögségben még a vérre alapozva bontakozott ki, az a római időkben absztrakttá vált. Ezt itt egyszer már említettem. Miközben a görög társadalmiság - hiszen ezt nem nevezhetjük államiságnak - teljesen a vérségi származás alapján fejlődött és épült ki, ez a vérből származó jelleg nem ment át a rómaiságba. A rómaiságba átkerült ugyan az a törekvés, hogy az emberek társadalmilag még úgy tagolódjanak, ahogy Görögországban tagolódtak. De ennek a tagolódásnak az okát többé már nem a vérre vezették vissza. Miközben a régi korok görögjeinek eszükbe sem jutott volna kételkedni abban, hogy vannak „alacsonyabb” fajtájú emberek, a meghódított nép tagjai, és vannak „magasabb” fajtájú emberek, az árják, addig a rómaiaknál ez már nem így volt. A Római Birodalomban az a tudat fejlődött ki erősen, hogy a társadalom tagolódása a hatalom, az erőszak által történik. Emlékeztetnék arra, hogy a rómaiak az eredetüket azokra a Róma környéki rablókra vezették vissza, akiket egykor egybehívtak, hogy rablóbandaként Rómát megalapítsák. És Róma két megalapítója nem is finom anyatejet fogyasztott, hanem, mint tudják, az erdőben egy állat tejét szívták, egy farkasét.

Ezek olyan dolgok, amik a rómaiságon belül jelennek meg, és amelyek odavezettek, hogy Rómában már inkább absztrakt fogalmak alapján tagolták a társadalmat. Így a rómaiak ilyenfajta lelki beállítottságából eredt az, ami a jogi és politikai fogalmak tekintetében később átszármazott hozzánk is.

Efféle összefüggéseket említve mindig eszembe jut egy régi barátom. Már elég idős volt, amikor megismertem. Ifjúsága idején, 18 évesen megszeretett egy lányt, úgymond csendben beleszeretett, de nem lehettek egymáséi, nem házasodhattak meg, és így várakoztak egymásra, hűek maradtak egymáshoz. 18 éves volt, amikor szerelmes lett, és amikor végre lehetőségük nyílt arra, hogy megházasodjanak, akkor már 64 éves lett. Ekkorra összekuporgatott annyit, hogy úgy hihette, most már elhatározhatja magát erre a lépésre. Visszament a Salzburg melletti szülőfalujába, helyben akarta feleségül venni szíve választottját, akit olyan régóta szeretett. De mi történt? A templom a plébániával együtt valamikor leégett, így a keresztlevelet nem tudta megkapni. Nem volt papír arról, hogy hol keresztelték meg, és így nem tudta bizonyítani, hogy egykor megszületett. Még élénken emlékszem, amikor a levelét megkaptam. Akkoriban Bécsújhely környékén laktam, oda jött a levele - a barátom Bécsújhelyen dolgozott, de akkor szülőfalujában élt, Salzburg közelében -, és ezt írta nekem: mégiscsak azt hiszem, teljesen evidens, hogy én megszülettem, mivelhogy élek; de az emberek nem hiszik el nekem, hogy megszülettem, mert nincs keresztlevelem.

Beszéltem egyszer egy ügyvéddel, aki azt mondta: egy pernél nekünk egyáltalán nem olyan fontos, hogy valaki él-e vagy sem, nekünk csak a születési anyakönyvi kivonatra van szükségünk.

Az ilyen történetekre mindig emlékezni fogunk, mert nyilvánvalóan teljesen groteszk dolgokat árulnak el az életről. Az a beállítottság, ami ebben a történetben meghúzódik, jól mutatja, hogy egész közéletünk még a római jellegre épül, az egyik területen jobban, a másikon kevésbé. Nemde, az ember ma még nem azáltal lesz polgár a világban, hogy megszületett, és mint ember létezik, hanem azáltal polgár a világban, hogy mint polgárt itt vagy ott elismerték és bejegyezték. Mindezek a jelenségek visszautalnak a római időkre. A vérszerinti leszármazás átment bürokráciába.

Ennek következménye, hogy ma, amikor ezek a dolgok dekadenciába jutottak és hanyatlóban vannak, sokan általában nem arra helyezik a hangsúlyt, hogy ők, mint emberek értékesek, hanem úgy hiszik, hogy valaki azáltal lesz értékes, ha besorolják valamilyen hivatali hierarchiába, és ilyen vagy olyan hivatali ranghoz jut. A római jogfogalmakból következően az ember sokkal inkább valamiféle személytelen lénynek számít, mint igazi személyiségnek. De a XV. századtól kezdődően az emberiségben öntudatlanul vagy tudat alatt fokozatosan megjelent az a törekvés, hogy mindent a személyiségre építsen. Ez megerősíti számunkra azt, hogy szellemi életünk és jogi életünk tekintetében az állapotok elavulttá váltak, és hogy e két területet illetően megújulásra van szükség, valódi megújulásra. De aminek itt megújulásként érvényt kell szereznünk az emberi lelkekben, az összefügg az emberiség fejlődésének egy sokkal mélyebb impulzusával is.

Idézzék fel még egyszer maguknak, hogy az emberiség újabb fejlődése a XV. század közepe óta a megismerés területén különösen feltöltődött a természettudományos gondolkodásmóddal, mégpedig leginkább avval, amely részben absztrakt természeti törvényekre épül, részben az érzékszervi szemléletre, és az olyan gondolatokra, amiket erről az érzékszervi szemléletről alkot az ember. Semmi mást nem engednek érvényesülni, csak azt, ami az érzékszervi szemléletből származik, illetve azt, amit erről gondol, vagy az érzékszervi szemlélet útján tesz az ember. De tegnap ismét felhívtam a figyelmet arra - és legutóbbi elutazásom előtt is említettem -, hogy ma már meglehetősen sok ember van, akikben kialakult az a jogos vélemény, hogy egy ilyen természetszemlélet, ahogyan azt az említett formában elsajátítjuk, csak egy kísértetképet nyújt számunkra a természetről. Amit a természet kutatója, mint világképet megalkot a világról, az csak valami „kísértet” a világban, nem a valóságos világ. Azt kell mondanunk tehát: az emberiség a XV század közepe óta egy kísértetszerű képet épít magának a világról annak egyik felét illetően. Emögött azonban a beavatás tudománya számára valami sokkal mélyebb rejtőzik, amit meg kell magyaráznia az embereknek.

Az érzékszerveink tárgyain semmit sem korrigálhatunk. Hogy azokat majának vagy valami egyébnek tekintjük, alapjában véve közömbös egy mélyebb világszemlélet számára. Érzékszerveink tárgyain semmit sem írhatunk át: olyanok, amilyenek. Egy piros virág mindig piros virág marad, teljesen mindegy, hogy látszatnak vagy valóságnak vesszük, önmagában az, ami. Ennélfogva az érzékszerveken alapuló szemléletünk is adott tény. A vita csak akkor kezdődik, amikor gondolatokat alkotunk erről az érzékszervi szemléletről, amikor ezt az érzékszervi szemléletet ilyennek vagy olyannak ítéljük meg, így vagy úgy értelmezzük. És ekkor jönnek a nehézségek. Vajon miért? Ennek az az oka, hogy azok a fogalmak, amelyeket a XV. század óta ki kell alakítanunk, másféle fogalmak, mint a korábbi emberi fogalmak. Ezt a mai történelemtudományban, amely puszta „fable convenue” (szokványos mese - a ford.), mint többször említettem, egyáltalán nem helyesen ítélik meg. Akinek megvan a lehetősége betekinteni a XV. század előtti emberi fogalmakba, az tudja, hogy ezek a fogalmak teljesen képszerűek, vagyis tulajdonképpen imaginációk voltak. A fogalmaknak az az absztraktsága, ahogyan ezt most tapasztaljuk, csak a XV. század közepétől létezik.

Miért fejlődtünk úgy, mint emberiség, hogy a XV század óta ilyen absztrakt fogalmaink vannak, amelyekre ma annyira büszkék vagyunk, és amelyekből ki sem akarunk lépni? Miért fejlődtek ki bennünk ezek az absztrakt fogalmak? Ezeknek az absztrakt fogalmaknak, amelyeket kialakított az emberiség, az a sajátosságuk, hogy bár az érzékelhető világra alkalmazzák őket, erre tulajdonképpen egyáltalán nem alkalmasak. Nem érnek sokat az érzékelhető világ szempontjából. Ezt A filozófia rejtélye című könyvemben a következőképpen fejeztem ki. Amikor az ember kidolgozza absztrakt megismerési fogalmait a fizikai világról, az az ő lelki fejlődésében csak valami mellékáramlat. Éppen úgy, ahogyan elképzelünk egy magszemet a földben: az a természettől csupán arra van rendelve, hogy ismét növénnyé váljon. Sok magszemet azonban az ember lisztté őröl, és kenyérként megeszi. Ez azonban nem volt a magszem számára előre elrendelve. Az egy mellékfejlődés a magszem számára, amikor azt kérdezzük: tartalmaz-e a magszem olyan kémiai elemeket, amelyek a testünk felépítéséhez szükségesek? Nincs benne a magszem, a búza, a rozs természetében, lényében, hogy bennünket tápláljon, hanem csak az, hogy a magból új búza, új rozs jöjjön létre. Így nekünk sem az rejlik a természetünkben, hogy a XV. századtól megjelenő fogalmaink segítségével a külvilágot ragadjuk meg, hanem valami mást kell tennünk ezekkel a fogalmakkal, ha helyesen akarjuk átadni magunkat nekik. A XV. század közepe óta kifejlődött fogalmaink ugyanis annak árnyképei, amit a szellemi világban éltünk át, mielőtt a fogamzás révén lejöttünk volna ebből a szellemi világból. Ezekről a dolgokról már sokszor beszéltem önöknek. Itt van a fogamzás vagy születés, az emberi élet így megy (rajzol). Ha ezt elképzelik, azt látják: fogalmi erőink, az a tény, hogy fogalmakat alkotunk, amelyek most bennünk élnek, valójában annak utórezgései, amit mi a születésünk vagy fogamzásunk előtt élünk át (lásd a rajzot). Ezért tulajdonképpen helytelenül használjuk fogalmainkat, amikor a külső fizikai világra alkalmazzuk azokat.

Éppen ez a goethei természetfelfogás alapja is. Goethe a természeti törvényeket nem fogalmakkal akarta megragadni. ősjelenségeket keresett, azaz a külső szemléleteket vetette egybe, mert úgy érezte, hogy fogalmi képességünk közvetlenül nem alkalmazható a külső természetre. Fogalmi képességünket inkább tiszta gondolkodásként kellene kialakítanunk. És ha eljuttatjuk a tiszta gondolkodáshoz, akkor a születés előtti létezésünkhöz vezet vissza. A mai sajátos gondolkodásunk tulajdonképpen arra való, hogy a fizikai testet öltésünk előtt már létező szellemi lényünket ragadjuk meg ebben a tiszta gondolkodásban. Amíg az emberiség nem érti meg, hogy gondolkodása arra való, hogy magát szellemként felfogja, addig az Atlantisz utáni 5. korszak feladata valójában még nem költözött be az emberi lelkekbe. A természettudomány bizonyos értelemben benyomult az emberiség sorsába. És a természettudománnyal mi megmaradunk a puszta természeten belül, róla nem elmélkedünk, hanem csak arra alkalmazzuk fogalmainkat, hogy megfelelőképpen szemléljük a természetet. De azután a fogalmaink már kifejlődnek annak megragadásához is, ahogyan mi mint szellemek léteztünk, mielőtt a fogamzás vagy születés révén a fizikai testet magunkra öltöttük volna. Az emberek ma még azt hiszik, hogy fogalmi képességükkel pusztán a külső érzékszervi észleleteiket kell osztályozniuk, és így tovább; de csakis akkor fognak helyesen eljárni, ha a XV század közepe óta kifejlődő gondolataikat a szellemi világra alkalmazzák, amelyben fizikai testet öltésük előtt léteztek.

Így az Atlantisz utáni 5. korszak embere a szellemihez, a születéselőttiséghez jut el. De az ember még valami egyéb által is sajátos szituációba került, amit fel kell ismernie és meg kell oldania. A természettudományos kísértet-szemléletünkkel párhuzamosan kifejlődött ugyanis az iparosítás. Tfegnap erre is utaltam. Az iparosítás egyik legfőbb jellemzője, hogy a gép - mint az iparosítás megtestesítője - gondolatilag teljesen átlátható, vagyis semmi felfoghatatlan nincs benne. A múltkor említettem, hogy egy ásványban is mindig marad valami rejtélyes, valami nem-felfogható. A gép viszont teljesen érthető, felfogható. Mindez azonban azt jelenti, hogy a gépre irányuló emberi akarattal valójában nem a realitásra irányulunk, tulaj - donképpen nem a valóság felé fordulunk. A gép alapjában véve egy kiméra a tényleges világvalóság szempontjából. Így az iparosítás valami olyasmit hoz az életünkbe, ami az ember akaratát egy magasabb szempontból nézve értelmetlenné teszi. Ezért döntő hatása lesz annak, ha egyszer gyökeret ver az emberiségben az a meggyőződés, hogy a gép és minden, ami vele összefügg, tehát az egész iparosítás, az emberi akaratot értelmetlenné teszi. Ma már a gépi tevékenység túltengéséhez érkeztünk el, mert mindannak, amit ma a Földön létrehoznak, az egynegyede nem a közvetlen emberi akarat által jön létre, hanem gépi erő útján. Az egynegyede! Ez valami rendkívülit jelent. Azt, hogy az emberi akarat értelme veszélybe került itt a Földön.

Ha például elolvassák Rabindranath Tagore beszédeit, akkor érezniük kell bennük valamit, amit nem ért meg egy európai, aki a szokásos európai észt, a szokásos európai intellektust használja. Másféle beállítottság uralkodik abban, amit ma egy művelt ázsiai mond. Így az európai szellem hoz- záidomulása a géphez egy művelt ázsiai számára egyszerűen érthetetlen és elfogadhatatlan. A keleti ember számára a géppel való tevékenység, maga az ipari tevékenység valami teljes képtelenségnek tűnik. És ugyanilyen képtelenség a keleti ember számára - amit Európában akár elhiszünk, akár nem - az európai politika, ami a gépkorszak idején honosodott meg. Ennek sem látja értelmét a keleti ember. Ezt kifejezésre is juttatja, amikor a művelt keleti ember arról beszél, hogy a történéseknek ezt az egynegyedét, a jelenkori ember munkájának ezt az egynegyedét értelmetlen munkának tartja. De ezt a fajta munkát nem is a régi keleti műveltségű ember műveli, hanem csak a nyugati ember és annak utánzói, a japánok és mások, mert a még sok atavisztikus képességgel, és más szemléleti móddal rendelkező keleti ember tudja, hogy mindannak, amit az ember, mint munkát belevisz a gépbe, annak egészen meghatározott sajátossága van.

Amikor az ember eke elé fogja a lovát, hogy barázdát húzzon, és dolgozik a lóval, akkor ennek a munkának a lóval, amelyben az ember még természeti erőket használ, van jelentősége a közvetlen jelen számára, sőt kozmikus értelme van. Amikor a darázs megépíti a házát, akkor ennek az építménynek is kozmikus értelme van. Amikor tüzet gyújtunk kovakő ütögetésével, röpködnek a szikrák, lángra lobban a tapló és felgyullad a tűz, olyankor az ember összefüggésben áll a természettel, és ennek is kozmikus jelentősége van. Ebből a kozmikus jelentőségből kikerülünk a modern iparosítás következtében. Amikor a villanykapcsolót felkapcsoljuk, abban többé már nem él semmiféle kozmikus vonatkozás. Eltűnik a kozmikus jelentőség. És ha bemennek egy modern gyárba, amely teljesen gépesített, akkor az egy lyuknak számít a kozmoszban, és nincs jelentősége a kozmikus fejlődés számára. Ha az erdőbe mennek fát gyűjteni, ennek kozmikus értelme van a Föld-fejlődés számára. Ha egy modern gyárat néznek mindazzal együtt, ami benne van, úgy annak nincs jelentősége a Földfejlődés számára. Benne hat ugyan az emberi akarat, de anélkül, hogy kozmikus értelme lenne. Gondolják meg, mit jelent ez. A XV. századtól kezdődően ki kellett fejlesztenünk egy olyan megismerési módot, amely kísértetszerű, vagyis nem az igazi valóságra irányul. Egyre több és több olyan tevékenységet végzünk, amihez igénybe vesszük a gépeket. Egyre kiterjedtebbé tesszük az ipari tevékenységet, de az, amit az akaratból belejuttatunk ebbe az ipari tevékenységbe, a kozmosz fejlődése szempontjából teljesen értelmetlen, jelentőség nélküli.

Felmerül ezért a nagy kérdés az emberi lélek előtt: annak a körülménynek, hogy megismerésünk kísértetszerű, hogy akaratunk működése nagymértékben jelentőség nélküli, van-e mégis valami értelme az emberiség fejlődésének egésze szempontjából? - Igen, van értelme, mégpedig rendkívüli jelentőségű. Megvan az értelme annak, hogy bennünket, mint emberiséget az utunkon megakaszt mindez, de csak azért, hogy kísértetszerű megismerésünket egyszer majd meghaladva eltaláljunk a valóságos megismeréshez, egy olyan megismeréshez, amely nem áll meg a természetszemléletnél, hanem a szellemibe hatol be, amely a természet mögött létezik. Amíg az emberek a fogalmaikban egyúttal készen megkapták a szellemit is, akkor elengedhették magukat, nem kellett erőfeszítéseket tenniük, hogy a szellemit saját magukból fakadóan hódítsák meg. Mivel az újabb korban már csak olyan fogalmaik vannak, amelyek a szellemet magukban nem tartalmazzák, de az emberekben mégis ott van a hajlam - amint már említettem -, hogy a szellemihez felküzdjék magukat, azért megjelenik bennük a törekvés, hogy az absztrakt megismeréstől elhatoljanak a reális szellem-megismeréshez.

Minthogy bekövetkezett az iparosítás, amely értelmetlenséget hozott az akarat számára, azért valódi értelmet kell keresnünk az emberi akaratnak. Ezt csak úgy fogjuk megtalálni, ha felemelkedünk egy olyan világszemlélethez, amely a mellé, ami értelmetlen - nevezzük ezt iparosításnak -, valamilyen értelmet helyez oda, amennyiben ezt az értelmet a szellemiből vesszük, mert olyan feladatokat keresünk magunknak, amelyek a szellemiből fakadnak. Korábban nem volt szükség az ilyesmire, mert az akarat a szellemiből eredő impulzusát az ösztönéleten keresztül kapta meg, ennélfogva az embernek korábban nem kellett különösebben erőlködnie, hogy a szellemiből fakadóan akarjon. Ma viszont az szükséges, hogy erőteljesen törekedjünk arra, hogy a szellemiből fakadóan akarjunk. Szembe kell helyeznünk tehát az értelmetlen ipari akarattal egy értelemmel teljes, a szellemiből fakadó akaratot.

Tegnap egy példát mondtam arra, hogy hogyan kellene nevelnünk. Fel kell ismernünk, hogy az ember 7 éves koráig, mivel ekkor különösképpen a fizikai testét alakítja ki, utánzó lény. Ezt kell nekünk ekkor a nevelés alapjává tennünk. Azután tudnunk kell a 7. évtől a 14. évig tartó korról azt, hogy ebben az időszakban a tekintély elve alapján kell vezetnünk a gyerekeket, és a nevelés impulzusává kell tennünk ezt a szellemi ismeretet, tudván, hogy 7 és 14 éves kor között az ember éterteste fejlődik. Végül tisztában kell lennünk azzal is, hogy a 14. és 21. életév között az asztráltest fejlődik, ebben az időben ezt az ismeretet kell a nevelés alapjává tennünk. Ekkor, csakis ekkor akarunk a szellemből fakadóan.

A XV. század közepéig tehát az emberek a szellemiségből ösztönösen akartak. Mi a külső életben teljesen beledolgozzuk magunkat a gépszerűbe, a mechanikusba, még a politikában is, amit az államok fokozatosan gépiessé tettek. Ezért el kell indulnunk egy szellemmel áthatott akarat felé. Ehhez azonban meg kell ismernünk a szellemtudomány eszméit. A nevelést például úgy kell elkezdenünk, hogy azt vesszük alapul, amit a szellemi világ megismeréséből tudunk, vagyis úgy nevelünk, ahogyan az antropozófiai szellemtudomány felvázolja. Az akaratnak ezzel az erőteljesebb, tudatosabb hangsúlyozásával a szellemire alapozva egy ellenképet állítunk fel az iparosítás értelmetlen akaratával szemben.

Így megjelenik számunkra az iparosítás a maga ember- és léleksorvasztásával, de ebben a sivárságban összeszedjük magunkat, hogy a szellemiből fakadóan akarjunk. És a legjobban úgy foghatunk hozzá ahhoz, hogy a nevelésben a szellemiből fakadóan akarjunk, ha úgy nevelünk, ahogyan a szellemből, annak megismeréséből kiindulva kell nevelnünk. A mai időkben sok mindent kell másként elgondolnunk. Ehhez viszont szükségünk van egy körültekintően és finoman kidolgozott belső igazságérzetre. Ma világosan kell látnunk azt, hogy fokozatosan alkalmaznunk kell belső igazságérzetünket ott is, ahol még nem szoktunk hozzá, hogy azt igénybe vegyük. Azt hiszem, néhányan még meglepődnének, ha azt mondaná nekik valaki: igazad van, ha Raffaellót a képei miatt különösen tiszteled; de ha azt követelnéd az emberektől, hogy ugyanúgy fessenek ma, mint Raffaello, akkor nincs igazad. Mert csak annak van igaza, aki csodálja Raffaellót, de tudja, hogy ma rossz festő lenne az, aki úgy festene, mint Raffaello festett. Mert akkor nem úgy festene, ahogy a mi korunk impulzusából kell. Az ember nem érez együtt a korral, ha ezeket a dolgokat nem úgy fogja fel, hogy mindenkor az adott kor feladataira kell ráhangolódnia.

Korunkban el kell sajátítanunk egy finom, egy nagyon árnyalt igazságérzetet ebben az irányban. De a jelenkori emberiség ebben a tekintetben is az ellenkezőt teszi. Mert az az ember benyomása, hogy mindenfelé az igazságérzet léket kapott, nem működik. Az emberek visszarettennek attól, hogy az igazat igaznak, a hamisat hamisnak nevezzék, visszarettennek attól, hogy a hazugságot hazugságnak bélyegezzék. E tekintetben manapság a legrettenetesebb dolgokat tapasztalhatjuk, miközben az emberek teljesen közömbösek mindezzel szemben. De lényeges, hogy úgy érezzük: például a raffaellói festészet többé már nem tartozik a jelenhez, és valami múltbelinek kell tekintenünk, de mint múltbelit csodálnunk lehet.

Korunkban különösen fontos, hogy súlyt helyezzünk az ilyen dolgokra, amikor a lélek legmélyebb szférájából mindinkább előtör az igazság impulzusa. Gyakran gondolok Herman Grimm Michelangelo-életrajzának egy szép helyére, ahol Michelangelo Utolsó ítéletéről beszél. Azt mondja, abban a korban számtalan ilyenfajta képet alkottak, és hogy akkoriban az emberek teljesen valóságosan élték meg azt az igazságot, amit a falon láttak megfestve. Az utolsó ítéletről szóló képeket az emberek, mint igazságot élték át. Ma viszont egy olyan képre, mint Michelangelo Utolsó ítélete, egyáltalán nem tudunk úgy ránézni, hogy közben ne tudatosítanánk, hogy mi már nem úgy érzünk, mint azok az emberek, akiknek Michelangelo ezt a képet festette; azt az érzületet elveszítettük, és legfeljebb már csak azt mondjuk: ennek a képnek a tárgya olyan valami, amiben mi már nem tudunk úgy hinni, mint valami közvetlen valóságban.

Gondoljunk csak arra, hogy a mai tudattal rendelkező ember, aki nem hiszi, hogy az angyalok valóban lejönnek és hogy az ördögök úgy tombolnak, ahogyan Michelangelo képén látható, ez az ember másképpen áll meg ez előtt a kép előtt, mint annak a kornak embere, akinek Michelangelo festett, és aki az ilyen képeket realitásként szemlélte és képzelte el. De éppen akkor, amikor észrevesszük, hogy amit a mai ember érez Michelangelo Utolsó ítéletét nézve, az csak valami szürke és fakó, valami absztrakt, akkor belsőleg felszólítást érzünk arra, hogy megértsük a képnek ezt az egész eleven mozgalmasságát, amit ott a falon látunk. És felmerül bennünk a kérdés: egy kor emberei - Michelangelo az Atlantisz utáni 4. korszak lezáródásakor alkotott, de még teljesen e 4. korszak szellemiségéből fakadóan festett, a 4. és az 5. korszak határán élt, amiről már beszéltem a művészeti előadások során -, egy kor emberei tehát miképpen jutnak el ahhoz, hogy ilyen hatalmas dolgokat imaginációkban, képekben lássanak? Egy ilyen kérdés valóban teljes nagyságában lép elénk, ha tudatosítjuk, hogy mennyire erőtlen, mennyire élettelen az, amit a mai ember Michelangelo e képe előtt állva érez. És akkor az okra kell rákérdeznünk: honnan származik az, hogy az emberi lelkek akkoriban így tudták szemlélni a Föld végét? Honnan származott e kép egész nézőpontja?

Az oka ennek a következő. A kereszténység első idejében, attól a kortól kezdődően, hogy a Golgotai Misztérium behatolt a Föld-fejlődésbe: a Föld-fejlődés megkapta a maga értelmét. De ennek hatására először el kellett felejteni néhány dolgot, amiket a régi módon tudtak, ezeket azonban később ismét vissza kell szereznie az emberiségnek. Ehhez tartozik az ismétlődő földi életek szemlélete. Ha grafikailag ábrázoljuk az életet, akkor így néz ki az emberi összélet menete:

Földi élet - élet a szellemi világban - földi élet - élet a szellemi világban, és így tovább. Hogy az emberi élet egészében így folyik, ez volt a tartalma a régi korok atavisztikus, ösztönös világszemléletének. A kereszténységnek viszont először mást kellett ösztönöznie az emberben, mint amit ebben a régi bölcsességben tudtak az emberek. Mindenekelőtt milyen eszköz szolgálta ebben a kereszténységet? Az, hogy az emberi életről csak ettől az időponttól, a jelenlegi földi élettől kezdődően (lásd X-jel) tudjon az emberi tudat. Az előző földi életéről a legutolsó haláláig ne tudjon. Az ember a születés előtt, a fogamzás előtt, mint mondták, az istenségnek csak egy gondolata volt, nem volt igazi emberi individualitás - az istenségben egy puszta gondolat volt. Ilyen az ember előtt a szellemi világ, ahonnan ő az istenség gondolataként származik, és mint tulajdonképpeni ember csak a születéssel jelenik meg. Majd erre következik a halál utáni élete. - A kereszténység a maga fejlődésének első idejében tehát valójában „eltorlaszolta” a rátekintést erre a sorrendre: élet a halál és az újabb születés között - földi élet - azután ismét élet a halál és az újabb születés között - földi élet. Az emberi érzületet leszűkítették arra, hogy rátekintenek az ember eredetére, és azután a halál utáni életére. Ezt másfelől egyensúlyba hozták egymással, és elképzelték az utolsó ítéletet. Az utolsó ítéletről szóló képek azáltal keletkeztek, hogy kezdetben a kereszténység a preegzisztencia tanát, azaz a fogamzás és a születés előtti szellemi létezésünkről szóló tant kiszorította, kiűzte az emberi érzületből.

De ma emberi-lelki mélységeinkből ismét feltör az a szükséglet, hogy az ismétlődő földi életeket megismerjük. Ezért halványodnak el számunkra azok a képek, amelyek csak egyetlen földi élettel számolnak, és előtte és utána a szellemi világgal. A legerőteljesebb igény jelentkezett arra, hogy a keresztény világszemléletet ismét kibővítsük olyanná, amilyen az a legelső időkben volt. A Golgotai Misztérium nemcsak azok számára jelent valamit, akik csupán egyetlen földi életet fogadnak el, hanem azok számára is, akik tudnak az ismételt földi életekről. Erre a kibővítésre szorul a jelenkor.

Így világosan kell látnunk, hogy egy olyan korban élünk, amikor a szokásos fogalmi megismerés kísértetszerűségét és az iparosítás által kiváltott akarati értelmetlenséget meg kell haladnunk a szellemi megismerés és a szellemivel áthatott akarat fellendülése útján, ahogy ezt már leírtam. Másfelől pedig a vallási tudatot ki kell bővítenünk az ismétlődő földi életek fogalmával.

Az emberi tudat e kitágításának egész fontosságát a jelen emberének mélyen bele kell írnia a lelkébe. Mert alapvetően ettől függ, hogy valóban megérti-e azt, hogy mit jelent a jelenben élni és a jövőt a helyes értelemben előkészíteni. Mindenki képes lehet e dolgok érvényesítésére azon a helyen, ahová az élet helyezi. Végül pedig a külső megismerés is az embereket oda fogja elvezetni, hogy olyan valamit igényeljenek, ami a lelki élet tudattalan mélységeiben már most alapvető szerepet játszik, de ami csak nehezen hatol fel és szólal meg a teljes tudatban.

A legfeltűnőbb a jelenkor életében, hogy olyan sok meghasonlott emberi lélek van, olyan lelkek, akik tulajdonképpen problémákkal küzdenek, akik nem tudnak igazán mit kezdeni az életükkel, akik újra és újra azt kérdezik: mit kellene éppen nekem tennem, mit akar tőlem az élet, - akik mindenbe belefognak, és mégsem jutnak megnyugváshoz. Egyre több lesz az ilyen problematikus természetű ember. Mi ennek az oka? Erről a nevelés hiányossága tehet. Ma úgy neveljük a gyermekeinket, hogy nem azokat az erőket ébresztjük fel bennük, amelyek erőssé teszik az embert az élet számára. Ami ugyanis az embert erőssé teszi az az, hogy 7 éves koráig utánzó lény; hogy egy méltó tekintélyt követ 14 éves koráig, és hogy a szeretetet a helyes módon fejleszti ki magában 21 éves koráig, mert később ezt már nem tudja kifejleszteni. Ezáltal tehát az hiányzik az ember számára, hogy nem ébresztik fel benne azokat az erőket, amelyeknek az adott ifjúi életkorban ki kellene fejlődniük benne. Ez teszi később problematikus természetűvé. Ezt tudnunk kell.

Ezért kellett tegnap azt mondanom: ha valóban azt akarjuk, hogy a jövő társadalmi berendezkedése megfelelő legyen, akkor azt éppen az ember nevelésével készíthetjük elő. Ehhez az szükséges, hogy ezeket a dolgokat valóban ne lényegtelennek, hanem lényegesnek tekintsük. Nevelésügyünk fokozatosan olyanná lett, mintha éppen arrafelé akarnánk haladni, amit tegnap így jellemeztem: a szellem mechanizálódása, a lélek vegetarizálódása, a test állatiassá válása. De nekünk ide nem lenne szabad eljutnunk.

A gyermeki lélekben kifejleszthető erőket kell szilárdan kifejlesztenünk, hogy az ember azokat később előhozhassa gyermekkorának fejlődéséből. Ma visszanézünk a gyermekkorunkra, visszaképzeljük magunkat oda, és semmit sem tudunk előhozni onnan, mert semmi sem fejlődött ki bennünk a gyermekkorunkban. De alaposan meg kell változniuk a nevelési alapelveinknek is, ha ezen a ponton helyesen akarunk eljárni. Mindenekelőtt sok olyasmire kell odafigyelnünk, amit a jelenben különösen magasztalnak, mint fölöttébb jótékony dolgot.

Így szükséges a gyermekeknél a koncentrációt kialakítani, anélkül, hogy a húrt túlfeszítenénk, tehát nem a nevelés túlhajtásával, hanem annak ésszerűségével. Ez a mai embernek megfelelő módon a leginkább úgy lenne elérhető, ha eltörölnénk valamit, amit ma még nagyon szeretnek: ha megszüntetnénk az iskolákban a borzasztó órarendet, az emberi erők tényleges fejlődésének ezt a gyilkolóját. Gondoljunk csak egyszer utána, mit jelent ez: 7-től 8-ig számtan, 8-tól 9-ig nyelvtan, 9-től 10-ig földrajz, 10-től 11-ig történelem. Ami 7 és 8 óra között a lelket átjárja, az kioltódik 8 és 9 óra között, és így tovább. Szükséges, hogy ezekben a dolgokban az alapokig ássunk le. Általában nem lenne szabad arra gondolnunk, hogy tantárgyak vannak, hogy tantárgyakat tanítunk. Meg kell értenünk: az emberben 7 és 14 éves kora között a helyes módon ki kell fejlődnie a gondolkodásnak, az érzésnek és az akaratnak. A földrajzot, a számtant, mindent úgy kell alkalmaznunk, hogy a megfelelőképpen fejlődjön ki az emberben a gondolkodás, az érzés és az akarat.

Sokat beszélnek arról a mai pedagógiában, hogy egyéniségeket kell kifejleszteni, és a természettől kell ellesnünk, hogy a gyermekben milyen képességeket kell kialakítani. Ez mind frázis! Ezek a dolgok csak akkor kaphatnak valami értelmet, ha a szellemtudomány alapján tárgyaljuk őket, különben minden frázis marad. Ezért fontos lesz a jövőben, hogy az ember azt mondja: egy meghatározott életkor számára szükséges, hogy például számtant tanítsunk. Erre két-három hónapot lehet fordítani, hogy délelőttönként számtant oktassunk. Nincs órarend, amely minden tantárgyat egymás után tartalmaz, hanem a számtant egy ideig tanítjuk, majd pedig továbbmegyünk. A dolgokat tehát úgy rendezzük el, hogy ahhoz igazodunk, amit az emberi természet követel meg egy bizonyos időszakaszban.

Láthatják, milyen feladatai vannak egy olyan pedagógiának, amely a jövőn munkálkodik. Ezekben a dolgokban rejlenek a tényleges problémák, amelyekkel ma találkozunk, ha komolyan elgondolkodunk a társadalom alakulásán. Eziránt az emberek még kevés megértést tanúsítanak.

Kapcsolódva eddigi társadalmi tevékenységünkhöz, Stuttgartban egy iskolát létesítünk, amennyire az a mai iskolarendszeren belül lehetséges. Emil Molt elhatározta, hogy gyára, a Waldorf-Astoria-Fabrik dolgozóinak gyermekei számára egy ilyen iskolát alapít. Más gyermekek is csatlakozhatnak, de kezdetben természetesen csak korlátozott számmal.

Ma még persze számolnunk kell azokkal az oktatási célokkal, amiket az állam állapít meg. A gyerekekkel mindeddig ezt meg azt kellett elvégezni, vagyis az embernek kompromisszumokat kell kötnie, de már belevegyítheti abba, amit az állam egyszer már előírt - mert az állam a szocialista szemléletek szerint egy különösen okos bálvány -, tehát az ember kénytelen belevegyíteni abba, amit erről az oldalról követelnek, azt, amit a valóságos emberi természet igényel. De a valóságos emberi természetet először is el kellene ismerni. Mert ki gondol ma arra, hogy az órarend az ember valódi nevelésének gyilkosa? Vannak, akik ebben az irányban úgy gondolkodnak, hogy azt mondják: a világ a feje tetején áll, ismét a lábára kell állítani. Mert vannak ma emberek, akik szeretnék az órákat jobban lerövidíteni, hogy félórát tanítsák a tantárgyakat, egymásután következő sorrendben. Ezt tekintik ma sokan ideálisnak. De csak el kell képzelnünk, milyen roppant kaleidoszkópot ad ez így egymásután: vallástan, számtan, földrajz, rajz, ének. Itt belül - a fejben - azután úgy néz ki minden, mint az összevissza elhelyezkedő kövek egy kaleidoszkópban. Csak a külvilág számára néz ki „elrendezetten”, de valójában a legcsekélyebb összefüggéseket sem mutatja.

Az emberek egyáltalán nem akarják elhinni, hogy ma nagyban kell gondolkodnunk, nem pedig kicsinyesen; tágas nézőpontra, átfogó szemléletmódra kell szert tennünk. Mindenfelé tapasztalható, hogy az emberek végre kegyeskednek azt mondani: „Hát hogyne, forradalmi változások kellenek.” A nyárspolgárok jelentős része ma már hisz is a forradalomban. Nem tudom, hogy itt is így van-e, de számtalan olyan vidék van, ahol az átlagemberek nagy része hisz a forradalom szükségszerűségében. De ha azután olyan dolgokkal jövünk elő, mint amit A társadalmi kérdés lényege című könyvemben írok a hármas tagozódásról, akkor azt felelik: ezt mi nem értjük, ez túl bonyolult. - Már Lichtenberg megmondta: ha egy fej és egy könyv összetalálkozik, és üresen marad az előbbi, arról nem feltétlenül a könyv tehet. Ezekben a dolgokban ma még nem hisznek az emberek, mert nem mindig az önismeret az, ami a lelkük legerősebb oldala. Mégis találkozunk azzal, hogy a nyárspolgárok egyre több helyen hisznek a forradalomban. De akkor azt mondják: Hát igen, az ilyen nagy dolgokba, az ilyenfajta gondolatokba mi nem tudunk belebocsátkozni, de inkább azt mondd meg nekünk: hogyan kell társadalmasítani a cipőgyártást vagy a gyógyszertárakat, hogyan lesz ez vagy az társadalmasítva? Vagy mondd meg nekem, hogy a forradalmasított államokban hogyan fogom eladni a fűszereimet?

Azután lassacskán észrevesszük, hogy az emberek tulajdonképpen mit gondolnak az ilyen dolgokról. Úgy vélik, forradalmasítani kellene - ezzel mindenki teljesen egyetért -, de úgy, hogy minden megmarad a régiben, úgy, hogy végül is semmi sem változik meg. Hogyan állíthatjuk a feje tetejére a világot, kérdezik egyesek, de úgy, hogy közben semmi se változzon meg benne. És akik ebben a vonatkozásban a legérdekesebbek, azok éppen az úgynevezett értelmiségiek. Náluk egészen furcsa tapasztalatokat szerezhetünk. Gyakran hallani körükben például a következőt: hármas tagozódás, igen, az egyetemek autonómak lesznek, a szellemi életnek önmagát kell igazgatnia. De akkor miből fogunk mi megélni? Ki fogja nekünk az illetményeinket kifizetni, ha az állam már nem fog illetményeket folyósítani?

Mégis ezekkel a témákkal foglalkoznunk kell. Szükséges lenne, hogy ne menjünk el mindig ezek mellett a dolgok mellett. Mert éppen a szellemi élet területén kell változásoknak bekövetkezniük.