Előző fejtegetéseinkkel arról kívántunk tájékozódni, hogy milyen helyzetben van a megismerést végző személy a világ objektív mivoltához képest. Mit jelent nekünk a megismerés és a tudomány birtoklása? Erre a kérdésre kerestük a választ.

Láttuk, hogy ismereteinkben a világ legbelső lényege él. Az emberi megismerésben a világmindenséget uraló törvényszerű összhang jelenik meg.

Így tehát az ember hivatásához tartozik, hogy a világnak azokat az alaptörvényeit, amelyek egyébként minden létezést uralnak ugyan, de ők maguk nem jelennek meg soha, a megjelenő valóság területére ültesse át. A tudásnak a lényege az, hogy benne a világ tárgyi valóságában soha fel nem lelhető alapjai mutatkoznak meg. Képszerűen kifejezve: megismerésünkkel állandóan mélyebbre éljük bele magunkat a világ alapjaiba.

Meggyőződésünknek fényt kell vetnie gyakorlati életfelfogásunkra is.

Életmódunk egész jellegét azok az erkölcsi eszmények határozzák meg, amelyeket feladatainkról vagy más szavakkal arról alkotunk az életben, hogy cselekedetünkkel mit hajtsunk végre.

Cselekvésünk a világ egyetemes történésének egyik része és így a történés egyetemleges törvényszerűségei alá is tartozik.

Ha valahol a világegyetemben történik valami, kétféle dolgot kell rajta megkülönböztetnünk: tér- és időbeli külső lefolyását és belső törvényszerűségét.

Az emberi cselekvés törvényszerűsége a megismerés egyik különleges esete csupán. A megismerés természetéről levezetett nézeteinknek tehát itt is alkalmazhatóknak kell lennie. Önmagunkat, mint cselekvő személyt ismerni tehát annyit jelent, hogy a cselekvésünknek megfelelő törvényeket, vagyis az erkölcsi fogalmakat és eszményeket tudnunk, ismernünk kell. Ha megismertük ezeket a törvényeket, cselekvésünk már egyúttal saját alkotásunk is. Ekkor a törvényszerűség már nem úgy adott, mint ami az objektumon kívül van, ahol csak megjelenik a történés, hanem mint az elevenen tevékenykedő objektum tartalma. Ebben az esetben a saját „én”-ünk az objektum. Ha mivoltának megfelelően cselekvését valóban áthatotta a megismeréssel, egyúttal a cselekvés urának is érzi magát. Amíg ez be nem következik, a cselekvés törvényei idegenként állnak velünk szemben, ők uralkodnak rajtunk, a cselekvést az ő kényszerítő hatásukra hajtjuk végre. De megszűnik a kényszer, ha az ilyen idegen voltukból saját „én”-ünk eredeti cselekvésévé alakulnak át. Ami kényszerített, saját természetünkké lett. Ezután a törvényszerűség már nem rajtunk uralkodik, hanem bennünk, az „én”-ünkből kiinduló történések fölött. Ha valaki a rajta kívül álló törvényszerűség következtében hajt végre egy cselekedetet, a szabadság hiányában cselekszik, de ha saját erejéből, a törvény ismeretében hajtja végre, a cselekedete szabad. Cselekvésünk törvényeinek ismerete azt jelenti, hogy tudatában vagyunk szabadságunknak. Fejtegetéseinknek megfelelően a megismerés a szabadság felé vezető fejlődés folyamata.

Az ember nem minden cselekedetének van ilyen jellege. Sok esetben nem ismerjük cselekedeteink törvényeit. Cselekvésünknek ez a része működésünk nem szabad része. Ellentétben állnak vele azok a cselekedetek, amikor teljesen beleéljük magunkat törvényeikbe. Ez a szabad térség. Életünket csak olyan mértékben mondhatjuk erkölcsösnek, amilyen mértékben ehhez a térséghez tartozik. Mind az egyén, mind az egész emberiség fejlődése számára az a feladat, hogy az előző csoportba tartozó cselekedeteit az utóbbi csoport jellegének megfelelővé alakítsa át.

Minden emberi gondolkodás legfontosabb problémája az, hogy az embert önmagára alapozott, szabad személyiségnek fogja fel.