Minden emberi tudás számára jelentőséggel bíró tudományként alapoztuk meg az ismeretelméletet. Csak vele magyarázhatjuk meg az egyes tudományok tartalmának viszonyát a világhoz. Ő teszi lehetővé, hogy a tudományok segítségével világszemlélethez jussunk. Az egyes ismeretekkel pozitív tudásra teszünk szert, az ismeretelméletből pedig megtudjuk, hogy mit ér tudásunk a valóság számára. Azzal gyűrtünk le minden egyoldalú világnézetet, hogy ehhez az irányelvhez szigorúan ragaszkodtunk és fejtegetéseink során semmilyen részletismeretet nem használtunk fel. Az egyoldalúság oka általában az, hogy a vizsgálat azonnal a megismerés folyamatának valamilyen tárgya felé fordul ahelyett, hogy azonnal magával a folyamattal kezdene foglalkozni. Fejtegetéseink alapján a dogmatizmusnak a „magánvaló”-t, a szubjektív idealizmusnak pedig az „én”-t, mint ősalapelvet el kellene vetnie, mivel egymáshoz való kölcsönös viszonyukat lényegében csak a gondolkodás során határozzuk meg. A „magánvaló”-t és az „én”-t a maguk jellege és körülményei szerint a gondolkodásból kiindulva kell meghatároznunk, nem pedig egymásból vezetve le. A szkepticizmusnak fel kell hagynia azzal, hogy a világ megismerhető voltában kételkedik, hiszen az adottakban nincs mit kételkednünk, mentes még minden állítástól, amit a megismerés adományoz neki. Ha pedig azt állítaná, hogy a gondolkodó megismerés nem férkőzhet hozzá sohasem a dolgokhoz, ezt is csak megfontolt gondolkodás útján tehetné, önmagát cáfolva meg vele. Hiszen aki kétkedését gondolkodva akarja indokolni, burkoltan el is ismeri, hogy a gondolkodásnak meggyőződése alátámasztására elegendő ereje van. Ismeretelméletünk, végül, az egyoldalú empirizmust és racionalizmust azzal győzi le, hogy magasabb szinten egyesíti őket, így adva igazat mindkettőnek. Az empirikusnak azzal adunk igazat, hogy kimutatjuk, hogy az adottak minden tartalom szerinti ismeretéhez csak a velük való közvetlen érintkezéssel juthatunk. Fejtegetéseinkben megtalálják a racionalisták is a maguk igazát, mivel a gondolkodást tartjuk a megismerés szükséges és egyetlen közvetítőjének.

Ismeretelméletünkkel megalapozott világszemléletünk az A.E. Biedermann által képviselt világnézethez áll a legközelebb.[1] Álláspontja indokolására azonban Biedermann-nak az ismeretelmélethez semmiképpen sem tartozó megállapításokra van szüksége. Az olyan fogalmakkal, mint lét, szubsztancia, tér, idő és mások, anélkül végez műveleteket, hogy előzőleg a megismerés folyamatát megvizsgálná. A valóság létformáiról beszél ahelyett, hogy megállapítaná, hogy a megismerés folyamatában egyelőre csak két alkotóelem van, az adott dolgok és a gondolkodás. A 15.§-ban például ezt mondja: „Két alapvető tényező van a tudat minden tartalmában: 1. kétféle lét adott nekünk benne, létük ellentétét fizikai és szellemi, dologi és eszmei létezésnek nevezzük.” A 19.§: „Aminek tér- és időbeli léte van, valamilyen anyagként létezik, ami pedig a lét minden folyamatának oka és az élet alanya, eszmeileg létezik, ideális-létezőként valóságos.” Az ilyen elmélkedések nem az ismeretelmélethez, hanem egy olyan metafizikához tartoznak, ami viszont csak ismeretelmélettel indokolható. El kell ismernünk, hogy Biedermann megállapításai nagyon hasonlítanak a mieinkre, de módszerünk semmiképpen sem érintkezik az övével. Emiatt nem találunk okot arra sem, hogy közvetlenül vele vitatkozzunk. Biedermann néhány metafizikai axióma segítségével próbál egy ismeretelméleti álláspontra jutni. Mi pedig a megismerés folyamatának vizsgálatával iparkodunk véleményt alkotni a valóságról.

Azt hisszük, valóban sikerült kimutatnunk, hogy a világnézetek minden viszálya attól a törekvéstől ered, hogy objektív dolgokról (magánvaló, „én”, tudat és a többiek) anélkül próbálunk ismeretekhez jutni, hogy előzőleg pontosan ismernénk az ismeretek természetét, vagyis azt, ami minden más ismeretről egyedül adhat csak felvilágosítást.