Tegnap már utaltam rá, hogy milyen fontos ponthoz érünk az ifjúság nevelésében, amikor a fiúk és a lányok elérik a 14-15 éves kort, a nemi érés korát. Ekkor nagy nehézségek adódnak a nevelő számára, aki érzi felelősségét. Ezek az események különösen az olyan iskolában vagy nevelési intézményben válnak rendkívül jelentőssé, ahol az ember lényéből kiindulva történik a nevelés. Mindamellett nem lehet szó arról, hogy bizonyos természetellenes nevelési intézkedésekkel elfojtsuk ezeket a nehézségeket. Mert ha ebben az életkorban elfojtjuk őket, akkor később jelentkeznek, minden lehetséges módon álcázva. Ezért sokkal jobb, ha a jelentkező nehézségekkel nyíltan szembenézünk, és fölkészülünk arra, hogy megfelelő módon foglalkozzunk velük, mint olyasmivel, ami hozzátartozik az emberi élethez. Sajátosan jelennek meg ezek a nehézségek éppen egy olyan iskolában, mint a Waldorf-iskola, ahol a fiúk és a lányok egymás mellett nőnek fel, és közvetlenül, szabadon érintkeznek egymással.

Már utaltunk rá, hogy milyen különbségek jelentkeznek a fiúk és a lányok között a tizedik életév táján. A lányok ekkor erőteljesebben kezdenek növekedni. A fiúk a növekedésben kicsit visszamaradnak a nemi érésig, aztán viszont újból lehagyják a lányokat.

Annak, aki az ember igazi megismerése alapján átfogóan, belső együttműködésben tudja szemlélni a szellemet, a lelket és a testet, ez nagyon sokat jelent, mert a növekedésben, nevezetesen a Föld nehézségi erejének legyőzésében az emberi természetnek egy alapvető megnyilvánulása jelenik meg. Másrészt alapvetően fontos az is, hogy az ember életmegnyilvánulásai ebben vagy egy másik életszakaszban jelentkeznek-e.

Ezért van az, hogy bizonyos kozmikus, emberen kívüli hatások, amelyek a külvilágból hatnak az emberre, a női organizmusra intenzívebb módon fejtik ki hatásukat a 10-14. életév között, mint a férfi organizmusra. A női organizmus 10 és 14 éves kora között úgyszólván testileg is beleéli magát az érzékfeletti világba.

Kérem, hogy ezt tekintsék különösen fontosnak. A női organizmus 10 és 14 éves kora között, mint organizmus, a szellemibe éli bele magát. Ebben az időszakban áthatja a szellemiség. A lányoknál tehát ebben a korban valami egészen sajátos dolog történik a vérképzéssel. A vérkeringés ebben az életkorban, mondhatnánk, az egész világgal szemben áll. Úgyszólván az egész világhoz, az univerzumhoz kell alkalmazkodnia. És a külső eszközökkel való egyszerű megfigyelések, amelyek megállapítják, hogyan változik a szívverés és a légzés viszonya a 10. és 14. év között, egészen mást eredményeznek a lányoknál, mint a fiúknál.

A fiú 13-14 éves korában kezd egészen más lénynek mutatkozni, mint korábban volt, és a testmagassága is kezdi meghaladni a lányokét. Túlnő rajtuk. Behozza, amit korábban elmulasztott, de egy olyan állapotban, amelyben az ember egészen másképpen áll a világgal szemben, mint korábbi éveiben. Ezért a fiúknál az idegrendszer most erőteljesebben működik, mint a vérrendszer. Így könnyen előfordulhat, hogy éppen ezekben az években a fiú idegrendszere túlontúl ingerültté válik, ha az iskolai benyomásokat nem a helyes módon közvetítjük számára. Mert ezekben az években a fiúkra nagy hatással van az, ami a nyelvben rejlik - illetve a nyelvekben, amelyeket tanul. Azok az emberi képzetek, amelyeket a nyelv vagy a nyelvek tartalmaznak, bizonyos módon benyomulnak a fiúk lelkébe, mialatt testük kevésbé növekszik. Így ebben az életkorban a fiúkban a világ elkezd zajongani, belül tombolni, de a világ , amely a földön képezi a környezetet.

Azt mondhatjuk: a lányokba valamivel korábban áraszt bele valamit az egész kozmosz, az univerzum, míg a fiúkba a nyelv kerülő útján árad a földön a környezet. Ez külsőleg is megfigyelhető azon a jelenségen, hogy a fiúk hangja megváltozik. A hangképzés kerülő útján át rendkívül sok minden megy végbe a fiúk organizációjában. A női organizmusnál ez a hangváltozás csak enyhe formában jelenik meg. Ezzel szemben az organizmuson belül előkészül valami, ami a gyors növekedéssel függ össze, ami - mondhatnánk - a Földön kívüli világból árad bele a lányokba. Éppen a világ anyagi megismerésének a fejlődése juttatja érvényre a spirituális szemléletet.

Ha arról van szó, hogy valahol spirituális szempontokat vagy spirituális értékeket képviselnek, könnyen azt mondhatják: ezek igen különös fickók, akik messze elrugaszkodtak a Földtől, és megvetik a matériát. Aztán jön a természettudós, és közli a tisztán materiális megismerés hatalmas eredményeit, amelyek az utóbbi évszázadokban születtek. Úgy gondolják, hogy ha valami ilyen a világtól idegen dolog - most ezt nem úgy értem, hogy az antropozófia idegen a világtól, hanem a világ idegenkedik az antropozófiától -, ha ilyen világtól idegen dolog jelenik meg, mint az antropozófia, akkor úgy gondolják, hogy az nem törődik az anyaggal, a gyakorlati élettel. Holott éppen hogy átveszi a természettudományos megismerés nagy eredményeit, hatalmas szeretettel veszi át, aztán átitatja mindazzal, amit a szellemi világból meg lehet ismerni. Tehát éppen a spirituális filozófia ismerői becsülik meg ténylegesen a materializmust, náluk lehet igazán tapasztalni a materializmus megbecsülését. A spiritualistának szabad materialistának lennie. A csupán materialista azonban, ha elveti a szellemet, elveszti a matéria megismerésének a lehetőségét is, mert semmi más nincs a szeme előtt, csak az anyag külső látszata. Éppen a materialistának nincs betekintése az anyagi történésekbe. Ez olyasmi, amit szeretnék kihangsúlyozni, mint különösen jelentős dolgot.

Aki úgy áll a gyerekkel szemben, mint a Waldorf-tanár, az úgy ítéli meg a nemi éréshez eljutó embert, mint olyat, aki túljut fejlődésének azon a szakaszán, amelyben mindaz megtörténik, amire utaltam. Egészen más módon ítéli meg ezt az embert, mint az, aki semmit sem tud minderről, illetve mint az, aki nem szellemi szempontból szemléli.

A 14-15 éves fiúban olyan ember lép elénk, akiben forrong a külső környezet. Azt mondhatjuk: a szavak a maguk jelentős tartalmával öntudatlanul beépülnek az idegrendszerbe, az idegekben zsibonganak. A fiú nem tud mit kezdeni önmagával. Felvett magába valamit, és ez 14-15 éves kora körül kezd idegennek tűnni számára. Csodálkozás fogja el, kritizálni kezd, kétkedő lesz önmagával szemben, ingatag. Aki megérti az emberi természetet, az tudja, hogy ez a különös két lábon járó lény, aki itt jön-megy a Földön, és embernek hívják, egyetlen filozófus számára sem jelent akkora rejtvényt, mint egy tizenöt éves fiú számára, mert a lélek minden erejét körülveszi a rejtélyesség. Mert ami leginkább távol áll a hétköznapi tudattól, az akarat, az valósággal megrohamozza a fiú idegrendszerét 14-15 éves korában.

Másképpen van ez a lányoknál. Ha az ember arra törekszik, amire ma joggal törekednek, és aminek a jövőben el kell jönnie, a teljes egyenlőségre, a két nem egyenjogúságára a világban, akkor tisztán és elfogulatlanul kell látnia a különbséget. Csak azáltal lehet megvalósítani az egyenlőséget, ha tisztán és elfogulatlanul nézzük a különbségeket. Abban az értelemben, ahogy a fiú rejtély lesz önmaga számára, akire rácsodálkozik, a lánynak ugyanezekben az években a külvilág lesz rejtélyes. A lány valami földöntúlit vett fel magába. Az egész emberi lény öntudatlanul alakul ki a lányban. Aztán 14-15 éves korában olyan emberi lény lesz, aki meglepődve áll a világ előtt, aki a világot rejtélyesnek találja, és a világban mindenekelőtt az értékek realizálását szeretné megtalálni.

Így éppen ebben az életkorban a lány számára a külvilág kezd érthetetlenné válni. A fiúknak belső világuk lesz érthetetlen, a lányoknak a külvilág.

Át kell, hogy hasson bennünket az az érzés, az az érzület, hogy 14-15 éves kora körül egy egészen új gyermek áll előttünk, nem ugyanaz, aki korábban volt. És az egyik vagy másik individuum esetében viszonylag igen gyorsan történik meg az átalakulás, úgy, hogy az a tanár, aki alszik, és nincs érzéke ahhoz, hogy észrevegye azt a változást, ami a mellette álló emberben végbemegy, az átalussza ezt a változást, és nem látja, hogy hirtelen egy egészen új ember áll előtte.

Ez az, amire a Waldorf-iskola tanárainak és nevelőinek mindenekelőtt önmagukat kell ránevelniük, és azok miatt az okok miatt, amelyeket elmondtam, viszonylag gyorsan el kell sajátítaniuk: az elfogulatlanságot az emberi természet változásaival szemben. A Waldorf-tanárnak - paradox módon kifejezve - minden körülmények között fel kell készülnie arra, hogy reggel egészen mást találjon, mint amit tegnap talált. Ez tulajdonképpen nevelésének titka. Az ember este arra gondol, hogy holnap a Nap ismét felkel, ez ugyanígy lesz, mint ahogy ma volt, és így tovább. - Nos, természetesen ez paradox, amit most mondani fogok, de szeretném a dolgot szimptomatikusan kifejezni: a Waldorf-tanárnak fel kell készülnie arra, hogy egyszer az is előfordulhat, hogy a Nap nem kel fel. - Mert csak akkor tudjuk az emberi természetet a maga átalakulásában valóban megérteni, ha az emberi természet ilyen módon áll előttünk, anélkül, hogy a múlthoz előítéleteket fűznénk. Mert bizonyos fokig megnyugtathatjuk magunkat azzal, hogy a kozmoszban a dolgok egy kicsit konzervatívak maradnak. Ha azonban az emberi természet a korai gyermekkortól eljut a 14-16 éves korig, akkor, hölgyeim és uraim, néha nem kel fel a Nap, amely azelőtt felkelt. E rejtélyes mikrokozmosz esetében, aki az ember, olyan nagy változások mennek végbe, hogy ugyanolyan elfogulatlanul kell állnunk előtte, mint ahogy a természet előtt állnánk, ha egyszer egy bizonyos napon sötétségben maradna a világ, és szemünket nem tudnánk többé használni. Ez az elfogulatlanság, hogy úgy álljunk a világban, hogy minden nap új bölcsességhez juthatunk, és készek legyünk az új befogadására - ez az, ami az embert egészségesen, frissen és jó erőben tartja. Ez az élet változásaival szembeni elfogulatlanság, és az a frissesség, amit a változás érzése ad, ez az, aminek alakítania kell a Waldorf-tanár legbelsőbb lényét és legbelsőbb érzületét.

Hogy a fiúk és a lányok említett életkorának milyen jelentős hatása van a tanárokhoz fűződő kapcsolatukra, az jól érzékelhető egy olyan tényből, amely a Waldorf-iskola utolsó évfolyamánál következett be. Egyik nap, amikor ismét a Waldorf-iskolában voltam, hogy amikor csak lehet, ha szórványosan is, de a tanítás és nevelés irányításáról gondoskodjam, az egyik szünetben, hogy úgy mondjam, letompított agresszív állapotban odajött hozzám egy lány a legfelsőbb osztályból, aki nagyon izgatott volt, és hatalmas belső meggyőző erővel ezt mondta: beszélhetnénk ma, ez nagyon fontos lenne, beszélhetnénk ma, az egész osztály (tehát ez a legfelsőbb osztály volt) önnel? De csak akkor, ha ön is így akarja. - Az osztálynak tehát lett egy vezetője, és az egész osztály jelenlétében beszélni akart velem. Mi volt ennek az oka? Az volt az oka, hogy a fiúk és a lányok úgy érezték, már nem tudnak a tantestülettel zöld ágra vergődni, nehéz a helyes magatartást kialakítaniuk.

Ez nem valamiféle áskálódást jelentett a tantestülettel szemben, mert a Waldorf-iskolában ez nincs jelen, hanem éppen azt jelezte, hogy a gyerekek már az iskola fennállásának rövid ideje alatt is ténylegesen egyfajta bensőséges szeretetet éreztek a tanárok iránt. Ezek a 15-16 éves fiúk és lányok azonban egy pokoli szorongást éltek át, azt, hogy a diákok és a tanárok között kialakuló új kapcsolat következtében elveszíthetik ezt a szeretetet, hogy ez gyengülhet. Egy egészen rendkívüli szorongást éltek át. És én ebben az esetben nem azt tettem, amit talán a régebbi időkben tettek volna, hogy ha ilyesmivel hozakodnak elő, akkor rendreutasítják őket, hanem magamhoz kérettem az osztályt és beszéltem velük. Éreztettem velük - ebben az életkorban már ifjú hölgyekről és fiatalemberekről van szó, ahogy erre már utaltam -, éreztettem velük, hogy erről most közösen, velük együtt akarok véleményt alkotni. Teljesen elfogulatlanul akarunk beszélni egymással, először véleményt alkotunk, aztán majd látni fogjuk, hogy mi jön ki belőle.

És éppen az jött ki, amit az előbb említettem, ott volt a félelem, hogy nem lesznek képesek úgy szeretni a tanárt, ahogy korábban. Mert a gyerekekben egy rendkívül nagy csodálkozás és kíváncsiság volt jelen a világ bizonyos dolgai iránt. És mivel a Waldorf-pedagógia napról napra fejlődik, a jelenségeket először gondosan tanulmányozni kell, és aztán magából az életből fejlődnek ki a szóban forgó intézkedések.

A gyerekek mindenfélét mondtak, ezek alapjában véve nem voltak jelentős dolgok, de érzéseikben, érzelmeikben nagy szerepet játszottak. Beszéltem nekik mindenféléről, hogy az élet ezt vagy azt hozza magával, ebbe a gyerekek szívesen belementek, és nem volt másra szükség, csak hogy egy kis változtatást hajtsak végre a tantestületben a következő tanévben. Amikor aztán a következő tanévet megnyitottuk, a nyelvtanítást egy másik tanárra bíztam, valamelyes cserét hajtottam végre a tanárok között. Egyébként az egész tantestület egyetértett azzal, hogy ilyen módszer szerint kell az iskolában dolgozni, és a döntéseket közösen kell kialakítani. Ezért kell, hogy bátorságunk legyen ahhoz, hogy az ifjú hölgyeket és urakat ebben az életkorban a tanárokkal - akiket korábban tekintélyként tiszteltek - egyenrangú félként kezeljük. Hogy ehhez a megfelelő viszonyt kialakítsuk - ahogy ez a Waldorf-tanároknál így is van -, nyitottnak kell lenni a világgal szemben, úgymond világemberként kell állni a világban, világnézetre kell szert tenni. Nemcsak nevelési módszereket valósítunk meg, hanem olyan kérdéseket is föl kell tennünk, és meg kell válaszolnunk önmagunknak, amelyek az emberiség céljaira, az egyes korszakok tartalmára és a jelenkori élet értelmére vonatkoznak és így tovább. Ezeket a kérdéseket nem a fejünkben kell görgetnünk, hanem a kedélyvilágunkban hordoznunk, és akkor az ifjúsággal együtt fogjuk azokat átélni. Mert - csak az emberek többsége ezt nem veszi észre - három-négy-öt évszázada a nyugati civilizációban már az intellektualizmusban élünk. Az intellektualizmus azonban az ember számára tulajdonképpen olyasvalami, ami csak a későbbi életkorban felel meg a természetének. A gyermek természete szerint idegenkedik az intellektualizmustól. Azonban minden, amit ma gondolunk, intellektuális színezetű. Az emberek tulajdonképpen csak Ázsiában és Oroszországban nem intellektuálisak, egészen Moszkváig. Moszkvától nyugatra azonban egészen Amerikáig mindenütt intellektuálisan gondolkodnak. Az emberek nincsenek ennek tudatában, de éppen azáltal, hogy az úgynevezett művelt rétegekhez tartoznak, olyan nyelven gondolkodnak, amelyet a gyerekek már nem értenek meg. Ezért van ma valójában szakadék a felnőttek és a gyerekek között. Ezt a szakadékot kell áthidalnia az olyan tantestületnek, amilyen a Waldorf-iskolában van.

Csak úgy hidalható át azonban, ha mélyen beletekintünk az emberi természetbe. Engedjék meg ezért, hogy egy pszichológiai természetű dolgot mondjak, amit szokás szerint nem vesznek tekintetbe, és csak akkor méltányolnak, ha a szellemtudomány, a szellemi megismerés tényként állítja a lelkük elé. Az emberek úgy hiszik, hogy valami jelentős dolgot visznek véghez, amikor meghatározzák egy dolog fogalmát, ha valamilyen dolognak az eszméjét, a képzetét kialakítják. Ezt azonban csak azok hiszik, akik az embereket a fejük szerint ítélik meg. A valóság azonban olykor rendkívül paradox. Ha elkezdünk foglalkozni a tudattalannal, az ember szívtermészetével, a kedélyvilágával, akkor tulajdonképpen minden fogalom, minden eszme olyasvalami, amihez egyfajta enyhe ellenszenv kapcsolódik, minden embernél, még a filozófusoknál is. Az eszmék kialakításánál mindig valamiféle utálat van jelen, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ezért rendkívül fontos, hogy tudjuk: ezt a rejtett öntudatlan utálatot nem szabad a gyermekben elnyomni azáltal, hogy fogalmakkal tömjük tele. Ha valaki erősen gondolkodik, bonyolult dolgokon gondolkodik - most, sajnos, csak az eredményt tudom ábrázolni, sok előadást kellene tartanom, ha pszichológiai szempontból akarnám ezt elmondani -, ha tehát valaki sokat gondolkodik, akkor az agyán belül egy rendkívül sajátos képződmény alakul ki. Mindenütt üledék képződik benne, foszforvegyületek, amelyek körös-körül leülepednek az agyban. A gondolkodás folyamán ez válik ki. Ha az ember saját gondolatokat alkot, saját eszméket, akkor az agy - bocsássák meg a durva kifejezést - megtelik trágyával, kiválasztási végtermékkel, nevezetesen foszforsavvegyületekkel, és ez bepiszkítja az agyat. Ezt a piszkot, ezt a kiválasztásterméket az embernek alvás alatt - amikor nyugalomban van - el kell tudnia távolítani a szervezetből.

Az agyi gondolkodás párhuzamos folyamata ugyanis nem növekedési vagy emésztési, hanem kiválasztási folyamat. És ha valaki olyan éretté válik, hogy eléri a 14-16 éves kort, és ítéletalkotásra késztetem, akkor ezt a kiválasztási folyamatot vele együtt hozom létre. Ez eljut a kiválasztásig, és akkor ebben a kiválasztásban átérzi emberi mivoltát.

Ha azonban egyszerűen fogalmakat diktálok bele, ha dogmatikusan kész fogalmakkal halmozom el, akkor egy sajátságos túlzott követelményt állítok fel vele szemben. Ezek a kész fogalmak ugyanis nem ragadják meg az emberi természetet, beleütköznek, odatolakodnak, nem tudnak behatolni az agyba, csak hozzáütköznek, és arra ösztönzik, hogy idegtevékenységével ismételten felhasználja a már ott heverő régi kiválasztási termékeket.

Minden már kész intellektualitás azt a benyomást kelti, hogy az ember mindazt, amit már kiválasztott, de ami még körülötte hever, kénytelen még egyszer felhasználni. Ez az embert enyhe utálattal tölti el, ami nem jelenik meg a tudatában, de annál inkább befolyásolja egész magatartását. Amíg az ember ezt nem tudja, nem méltányolja eléggé, mert nem gondol arra, hogy a gondolkodás egyfajta kiválasztás, és hogy a puszta eszmékben való gondolkodás azzal jár, hogy amit már az ember kiválasztott, azt szükségszerűen még egyszer felhasználja, hogy foszforsavas sóit még egyszer átgyúrja.

A morális nevelésnél ez a legfontosabb: ha a gyereknek kész parancsokat osztogatunk, amelyek már fogalmak, akkor azt kívánjuk meg tőle, hogy eszmék formájában sajátítsa el az erkölcsöt. Ekkor jelentkezik az ellenszenv, az ember belső organizmusa szembehelyezkedik az absztrakt módon kialakított morális parancsokkal, tiltakozik ellene. Ha a gyermeket arra ösztönzöm, hogy az életből, kedélyvilágából, példák útján morális érzéseket alakítson ki és ez aztán eljut a kiválasztásig, úgy, hogy a gyermek maga alkossa meg a parancsokat, önállóan, szabadságban alakítsa ki az erkölcsi parancsolatokat, akkor olyan tevékenységre késztetem, amelyet egész emberi lénye igényel. A morális parancsolatokkal megutáltatom vele a morált, és ez ma szociális életünkben rendkívül nagy szerepet játszik. Az emberek nem is sejtik, milyen sokan megutálják az emberiség legszebb, legnagyszerűbb, legfenségesebb erkölcsi impulzusait, mert azokat intellektuálisan kapják meg, parancsolatok, intellektuális eszmék formájában. Ezek azok a dolgok, amelyekhez egy Waldorf-tanár a szellemtudomány révén jut el. Ezáltal ismeri meg a materiális hatásokat. Még egyszer el kell mondanom: a materializmus csak a szellemi szempontok alapján nyeri el helyét az életben. Csak ekkor tudunk belelátni abba, mi megy végbe tulajdonképpen az emberben. Csak azáltal válhatunk gyakorlati, fizikai értelemben vett igazi nevelőkké, ha a spirituális szempontokat is figyelembe vesszük.

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a tanárnak, a nevelőnek világnézete van, ha a világgal úgy áll szemben, hogy mély jelentősége van számára az ember és a világ kérdésének.

Most ismét valami absztrakt dolgot kell mondanom, ami azonban a valóságban nagyon is konkrét. Csak látszólag absztrakt. Az ember szembekerül a világ rejtélyeivel és keresi e rejtélyek megoldását. Ma azonban erről így gondolkodnak: a világrejtélyek megoldásának egy könyvben kell állnia, ott kell állnia valamilyen eszmék formájában, amelyek kifejezhetők. Gondolják meg: vannak emberek - találkoztam már ilyenekkel -, akik rendkívül nagy aggodalmat éreznek a világ rejtélyeinek ilyenfajta megoldásával szemben. Mert ezt mondják: Te jó ég, ha egyszer valóban sikerülne a világ rejtélyeit megoldani, és egy könyvben megírni, mit fognak tenni mindazok, akik utánunk jönnek? - Rendkívül unalmas lesz az életük. Mindaz, amire a világ rejtélyeinek megoldásánál törekszünk, jelen van, csak meg kell tanulnunk. Csak az emberek ezt nagyon unalmasnak képzelik. Nem tudok teljesen ellentmondani nekik: a világ valóban nagyon unalmas lenne, ha valaki megírna egy olyan könyvet, amelyben a világ rejtélyeinek megoldását meg lehetne találni, csak el kellene olvasni a könyvet. De akkor mi végre lennénk még a világon? Nem igaz?

Valaminek tehát lennie kell, ami arra ösztökél, hogy a megoldásért, az úgynevezett megoldásért továbblépjünk, tovább dolgozzunk. A világ rejtélyét nem szabad úgy felfogni, hogy végeztem vele, hanem ha a világrejtély megoldásához eljutottunk, akkor tudnunk kell azt bizonyos módon újra elkezdeni. Ez azonban csak akkor van így, ha helyesen viszonyulunk ehhez a világrejtélyhez. A világ számos kérdést tesz fel nekünk. Át sem tudjuk tekinteni, mennyi kérdést tesz fel a világ. Nemcsak azokra a kérdésekre gondolok, amelyekre teoretikus választ lehet adni, hanem azokra is, amelyek arra vonatkoznak, mit kell tennünk. Az akarati tevékenység, az érzelmi tevékenység, az élet minden egyes részlete kérdéseket vet fel, ezekre gondolok, amikor ezt mondom: a világ számos rejtvényt ad fel nekünk. Mi a tulajdonképpeni válasz erre a sok kérdésre? A tulajdonképpeni válasz nem más, mint az ember. A világ feladja a rejtvényeket, de itt áll az ember. Az ember a szintézis, az összefoglalás, és rajta keresztül lehet eljutni a világ rejtélyeinek megoldásához.

Az embert azonban még nem ismerjük helyesen. Itt kell újrakezdenünk. Ez az a válasz, amely visszairányít a kezdethez. Meg kell ismernünk az embert, aki válaszként szolgál számunkra: Oidipuszt. Így mindig újra rejtélynek kell éreznünk magunkat. Minden új ember egy rejtély, amelyen dolgoznunk kell.

Aki Waldorf-tanár akar lenni és egy igazi világnézet alapján akar működni, annak kedélyvilágát teljesen át kell, hogy hassa az ember és a világ titokzatos kapcsolata. Biztos, hogy ma még egyfajta rémületet kelt, ha ezt mondjuk: a Waldorf-tanár az antropozófiából indul ki, amely szemlélethez juttatja. Igen, de ez az antropozófia talán még nagyon tökéletlen. Lehet, hogy így van, de nézzük csak a többi világnézetet, amelyeket nyújtani akarnak nekünk! Aki művészként akar az emberrel foglalkozni, annak világnézetre van szüksége. Erről van szó.

Hogy ténylegesen mi az, ami az antropozófiai szemléletben rejlik, ami az oktatást és a nevelést szolgálja, erről szeretnék a mai előadás harmadik részében beszélni.

Ha visszatekintek erre a kilenc előadásra, bizonyára fel lehet róni hibámul néhány dolgot, amit tökéletlenül magyaráztam el, de ami leginkább helyteleníthető, az az, hogy előadásaimat ebben a formában kellett megtartanom. Bizonyos szempontból sokkal jobban szeretném - bármilyen paradoxnak is tűnhet ez -, ha egyáltalán nem kellene tartanom ilyen előadásokat. Ezt a kor tudatának figyelembevételével mondom, miközben éreznem kell, hogy ma korunkban az oktatásról és nevelésről hihetetlenül sokat beszélnek, rendkívül sokat, úgyhogy az ember azt érzi, állandóan arról beszélnek, hogyan kell tanítani és hogyan kell nevelni. És ha aztán az ember kénytelen önmaga is hozzászólni ehhez a kérdéshez, ráadásul egy teljesen más szemszögből, akkor ez már túlságosan is soknak tűnik.

De valójában miért is beszélnek ma annyit az oktatásról és nevelésről? A legkisebb helységbe sem tud az ember eljutni anélkül, hogy ne hirdetnék mindenütt, hogyan kell nevelni és tanítani, és hogy ne beszélnének, ne tanácskoznának erről, hogy ne tartanának kongresszusokat és így tovább. Miért van ez így? Ha visszatekintünk az emberiség fejlődésének régebbi korszakaira, sohasem beszéltek annyit az oktatásról és nevelésről, mint ma. Az oktatás és nevelés akkoriban még olyasmi volt, amit az emberek a maguk naivitásából ösztönszerűen tettek, és tudták, hogy mit kell tenniük.

Amikor elmondtam, hogyan kellene a valóban üdvös nevelést és tanítást az emberismeret alapján létrehozni, és hogy ezt az emberismeretet hogyan kell a Waldorf-iskola tantestületének elsajátítania, akkor fel lehet tenni a kérdést: a régiek, a korábbi idők emberei ennyivel több emberismerettel rendelkeztek, mint mi? És bármennyire különösen hangzik is, igennel kell válaszolnunk. Az emberek korábban a természettudományok tekintetében nem voltak annyira felvilágosultak, mint mi, de azon a módon, ahogy ezek a régi emberek a világról tudtak valamit, többet tudtak, mint mi. Ezekben az előadásokban már szóltam arról, hogy az ember fokról fokra eljut egy végponthoz. Ha a világ többi teremtményét nézzük, ezt mondjuk: ezek az emberig, mint végpontig fejlődtek. Itt azonban megállunk, és az emberről rendkívül keveset beszélünk. Pszichológiánk az állatok vizsgálatával akar felvilágosítást kapni az emberről. Megszűnt annak a lehetősége, hogy az embert valóságos, önmagában megalapozott lénynek tekintsük. Legnagyobbrészt elvesztettük az emberről való tudásunkat.

Ez az, amit az antropozófia újra vissza akar adni az embereknek, hogy tudomásuk legyen a világról, amelyből nincsenek kizárva, vagy legfeljebb végpontként helyezkednek el benne; hogy mindabból, amit a világról meg lehet tudni, olyan erő áradjon, amellyel az embert valóságosan, test, lélek és szellem szerint szemlélhetik. Valóban megtudhatják azt is, hogyan működik a szellem az emberben, megtudhatják, hogy a szellem intellektuális formában különféle anyagokat választ ki az emberben, ahogy ezt leírtam. Mai világszemléletünk ehhez nem jut el. Megáll az ember előtt az állatnál, biológiát alkot, ezt aztán átalakítja fiziológiává, de az embert nem érti meg. Ezért ma még sok mindent kétségkívül ösztönszerűen megteszünk, de a tudás, a megismerés alapján már nem szeretjük az embert.

A tanárnak olyan tudományra van szüksége, amelynek alapján szeretheti az embereket, mert mindenekelőtt saját tudását, saját megismerését kell szeretnie. Mélyebb értelem rejlik amögött, hogy eredetileg nem úgy beszéltek a megismerésről, mint amiért az embernek meg kellett küzdenie, hanem filo-szofiáról, a bölcsesség szeretetéről beszéltek. Ezt akarja az antropozófia az embernek újra visszaadni, el akarja vezetni a megismerést az emberhez.

Ha az embert megismerjük, ha minden tudás és megismerés az emberre irányul, akkor e világnézetben mindenütt választ kapunk a pedagógiai-didaktikai kérdésekre. A gyerekről is mindenhol ismeretekhez juthatunk. Erre van szükségünk, mivel a jelenlegi tudomány semmit sem tud mondani a nevelésről és a tanításról, külön megalapítunk valamit, és sokat kell, hogy beszéljünk erről. Az ilyen előadások, amelyeket itt tartottam, csak akkor fogják céljukat elérni, ha nem lesz szükség megtartásukra, ha nem kell többet foglalkozni ezzel a speciális témával, hanem újra olyan világnézetünk, olyan megismerésünk lesz, amely már úgy tartalmazza a nevelést, hogy ha a tanár, a nevelő rendelkezik ezzel a világnézettel, akkor bár teljesen a maga naivitásából, de ösztönös művészettel lesz képes nevelni. Hogy ilyen sokat beszélünk a nevelésről és a tanításról, ez azt bizonyítja, hogy jelenlegi ismereteinkben kevés az igazi nevelési impulzus. Szükségünk van arra, hogy afelé forduljunk, ami fokozatosan elvezet minket az új korszakba.

És tulajdonképpen ez az oka annak, hogy a Waldorf-tantestületnek nincs elkülönített pedagógiája és didaktikája, hanem világnézete van, amely folyamatosan úgy irányítja, hogy miközben megtanulja megismerni az embert, ösztönös nevelési impulzusokat kap, és a nevelést illetően ismét naivvá válik. Ezért van az, hogy amikor a Waldorf-tanárról beszélünk, egész emberi mivoltáról kell beszélnünk.

Ezáltal azonban a Waldorf-tanításból és -nevelésből kikapcsoljuk azt, ami ma oly gyakran eluralkodik az embereken: a fanatizmust. Az életben, de különösen a nevelésben és oktatásban, a legrosszabb dolog a fanatizmus, amikor az ember beáll valamilyen irányba, semmi mást nem ismer el, csak azt akarja keresztülvinni, amit bizonyos vezérszavakban meghatározott.

Aki a világot elfogulatlanul szemléli, tudja, hogy az irányzatokkal, az álláspontokkal az a helyzet, hogy azok csak álláspontok. Ha itt áll egy fa, és ezt lefényképezem, lesz egy képem. A képet innen készítettem, másképpen mutat innen, megint másképpen onnan, és ha az ember csak egyetlen képről ítél, azt lehet mondani, hogy ez nem ugyanaz a fa. Így vagyunk a világnézetekkel, álláspontokkal is. Ezeket mindig csak egy oldalról vesszük tekintetbe. Csak az nem válik fanatikussá, aki beleéli magát a sokoldalúságba, a szükséges univerzalitásba, aki tudja, hogy a dolgokat különböző oldalakról kell nézni.

Hölgyeim és uraim, ha az ember megfigyeli, amit a világban mondanak, tapasztalhatja, hogy az a legtöbb esetben nem hamis, csak egyoldalú. A másik oldalt is meg kell nézni. Ha a dolgokat ilyen érzülettel szemléljük, mindenütt keresni fogjuk a jót. Ezért olyan különös, hogy amikor a Waldorf-pedagógiáról beszélünk, jön A. és ezt mondja: ezt már tudjuk, de B. mindent rosszul csinál. Aztán jön B. és ezt mondja: igen, ezt tudjuk, de A. rosszul csinálja. A Waldorf-tanár viszont ezt mondja: A.-nál is van valami jó, B.-nél is, megkíséreljük, hogy átvegyük azt, ami egyetemesen él a világban. Ezért hallani olyan gyakran: a Waldorf-pedagógia ugyanazt mondja, amit mi. Ez azonban nem így van, hanem úgy beszél, ahogy mások is beszélnek, mert tudjuk, hogy egy bizonyos irány fanatikus követése a legnagyobb bajokat idézi elő a világban. És a Waldorf-tanártól távol kell állnia mindenfajta fanatizmusnak, mert csak a leendő ember, a gyermek realitását kell szem előtt tartania.

Kétségkívül mondhatják egyesek: az antropozófiai mozgalomban is láttunk már fanatikusokat. Ha pontosan utánanéznek, azt fogják találni, hogy az antropozófia nem akar mást, minthogy a megismerést kiszélesítse és spiritualizálja. Hogy antropozófiának nevezik, ez számára - ahogy mondtam - teljesen közömbös. Ténylegesen nem akar mást, minthogy újra egyetemessé tegye azt, ami lassanként egyoldalúvá vált. Ha az antropozófiai mozgalomban mégis lehet találkozni a fanatizmus vagy akár a dogmatizmus bizonyos formáival, ezt kívülről viszik bele, nem belülről alakul ki, mert sok mindent belevisznek, ami nem felel meg e mozgalom természetének és lényegének. Ezért, ha azt mondják, hogy a Waldorf-iskola elvei mögött egy szekta húzódik meg, ahol az embereknek mindenféle rigolyái vannak, akkor rá kell mutatni a tényekre, és ki fog derülni, hogy az antropozófia teljes mértékben benne él az oktatás és nevelés lényegében, és hogy valójában nem akar mást, minthogy rigolyák, hamis idealizmus és absztrakciók helyett megvalósuljon az embereszmény az élő emberben.

A Waldorf-iskolában elsősorban azt az érzületet, azt az atmoszférát kell kialakítani, hogy a tanárokból az elevenség nyilatkozzon meg - és az erre való utalással szeretném ezeket a nevelési előadásokat befejezni.

Ha mondtam is, hogy kifogásolnom kell, hogy meg kellett tartanom ezeket az előadásokat, legyen szabad azt is elmondanom, hogy rendkívül nagy örömmel tartottam meg őket, és nagyon köszönöm a tisztelt hallgatóság figyelmét, amely-lyel ezeket az előadásokat kísérte, és azt az érdeklődést, amely megnyilvánult irántuk.