"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A nevelés művészetének szellemi-lelki alapjai (5)

+. Az érzékfeletti világok kutatása (külön elõadás)

[Intellektuális és szellemi megismerés. A meditáció lényege. Imagináció, inspiráció és intuíció. Gyakorlatok a magasabb megismerési fokozatok kialakítására.]

Oxford, 1922. augusztus 20.

Azáltal szeretnék eleget tenni az oly kedves meghívásnak, hogy ma itt előadást tartsak, hogy elmondok néhány dolgot arról, hogyan juthat az ember közvetlen kutatás útján ahhoz a szellemi megismeréshez, amelyből kiindulva a nevelési elveket itt felülvizsgáljuk. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy ma elsősorban arról a módszerről szeretnék beszélni, amellyel el lehet jutni az érzékfeletti világokba. Ezenkívül el kell mondanom, hogy mindaz, amiről ma beszélni fogok, kifejezetten az érzékfeletti, a spirituális világok kikutatására vonatkozik, és nem az érzékfeletti ismeretek megértésére. Az érzékfeletti ismeretek, ha azokat kikutatták és közölték, a köznapi, egészséges értelemmel beláthatók, hacsak ez az egészséges emberi értelem nem fosztja meg magát az elfogulatlanságtól, azáltal, hogy abból indul ki, amit a külső érzékelhető világban bizonyítéknak, logikus levezetésnek és hasonlóknak neveznek. Ezek miatt az akadályok miatt gyakran mondják, hogy az érzékfeletti kutatások eredményei nem érthetők, hacsak az ember maga is nem válik szellemi kutatóvá.

Amit itt közölnöm kell, az az úgynevezett beavatási megismerés, amelyhez az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban más módon jutottak el, mint ahogy ezt ma, a jelenlegi korszakban tennünk kell. Nem a régit akarjuk újra feleleveníteni - ezt már más előadásaimban is elmondtam -, hanem korunk gondolkodásának és érzésvilágának megfelelően kell az érzékfeletti világok kutatásának útjára lépünk. És a beavatási megismerés szempontjából elsősorban az a fontos, hogy az ember képes legyen egész lelki beállítottságának átalakítására.

Akinek beavatási ismeretei vannak, nem csak abban különbözik attól, aki a mai értelemben vett egyéb ismeretekkel rendelkezik, hogy beavatási ismeretei a szokásos ismereteknél magasabb fokot jelentenek. Tudásának természetesen a szokásos ismereteken kell alapulnia. Ennek az alapnak meg kell lennie; ha valaki beavatási ismeretekhez akar jutni, teljesen ki kell fejlesztenie az intellektuális gondolkodást. Szükséges azonban, hogy orientáltsága alapvetően megváltozzon. A beavatási ismeretekkel rendelkezőnek tehát egészen más szempontból kell szemlélnie a világot, mint annak, aki ezekkel nem rendelkezik. Egészen egyszerű módon ki tudom fejezni, miben különbözik alapvetően a beavatási megismerés a szokásostól. A szokásos megismerés folyamán tudatában vagyunk gondolkodásunknak, általában belső lelki átélésünknek, amelynek révén a megismerés alanyaként ismeretekhez jutunk. Gondolkodunk például, és úgy hisszük, hogy e gondolatok útján valamit megismerünk. Amikor gondolkodó emberként fogjuk fel magunkat, mi vagyunk az alany. Amikor a természetet vagy az emberi életet megfigyeljük, amikor kísérletezünk, akkor a tárgyat keressük. Mindig a tárgyat keressük. A tárgyaknak kell elénk kerülni, át kell adniuk magukat nekünk, hogy gondolatainkkal átfoghassuk őket, hogy feléjük fordulhassunk a gondolkodásunkkal. Mi vagyunk az alany; ami elénk áll, az a tárgy.

Annál az embernél, aki beavatási ismeretekre törekszik, egészen más irányba lép a gondolkodás. Észre kell vennie, hogy mint ember, ő a tárgy, és ehhez a tárgyhoz kell alanyt keresnie. Tehát teljesen az előző ellentétének kell létrejönnie. A szokásos megismerés folyamán alanynak érezzük magunkat, és tárgyakat keresünk, amelyek rajtunk kívül vannak. A beavatási megismerésben mi vagyunk a tárgy, és ehhez keressük az alanyt. Az igazi beavatási megismerésben aztán megfelelő módon adódnak is az alanyok. Ez azonban csak a későbbi megismerés folytán jön létre.

Látható tehát, hogy ez olyan, mintha már pusztán a fogalmi definíciók útján be kellene látnunk, hogy tulajdonképpen a beavatási megismerésben ki kell menekülnünk önmagunkból, hogy olyanokká váljunk, mint a növények, a kövek, a villám vagy a mennydörgés, amelyek tárgyak számunkra. A beavatási megismerésben bizonyos módon kibújunk önmagunkból, tárggyá válunk, és ehhez megkeressük az alanyt. Ha szabad paradox módon kifejeznem magam, azt kell mondanom - és éppen a gondolkodásra vonatkozóan -, hogy a szokásos megismerésben a tárgyakról gondolkodunk, a beavatási megismerésben azt kell megkeresnünk, hogyan gondolnak bennünket a kozmoszban.

Ezek csupán elvont irányelvek, de látni fogják, hogy a beavatási módszer konkrét tényeiben végig ezeket követjük.

Ha ma a modern, a jelenleg érvényes beavatási megismerésről akarunk közléseket kapni, akkor azt kell mondanunk, hogy ez a beavatási megismerés a gondolkodásból indul ki. Teljes mértékben ki kell fejlesztenünk a gondolati életet, ha ma beavatási ismeretekhez akarunk jutni. A gondolati élet számára különösen jó iskolázás, ha az ember elmélyed az utóbbi évszázadok, elsősorban a XIX. század természettudományos fejlődésében. A természettudományos megismeréshez az emberek különbözőképpen viszonyulnak. Egyesek felveszik magukba a természettudományos ismereteket, mondhatnánk, bizonyos naivitással veszik tudomásul, hogyan fejlődtek ki az organikus lények a legegyszerűbb, legprimitívebb lényekből, egészen az emberig. Kialakítanak magukban valamilyen eszméket erről a fejlődésről, és kevéssé néznek vissza önmagukra, nem veszik tekintetbe, hogy itt csak egy eszméről van szó, hogy itt önmagukban csak a külső folyamatok szemlélése kapcsán alakítják ki azt, ami a gondolati életük.

Aki azonban a természettudományos ismeretet nem tudja elfogadni anélkül, hogy önmagát kritikával szemlélné, annak fel kell tennie a kérdést: mit jelent ez, mit teszek én magam, amikor követem a fejlődést az egyik lénytől a másikig, a tökéletlentől a tökéletesig? Vagy ezt kell mondania: amikor matematikával foglalkozom, akkor a gondolatokat tisztán önmagamból alkotom meg. A matematika igazi értelemben véve egyfajta fonadék, amit önmagamból hozok létre. Ezt aztán a külső dolgokra alkalmazom, és illik rájuk. - És itt jön a nagy, mondhatnánk, a gondolkodó ember számára tragikus kérdés: hogy állunk azzal, ami minden ismeretnél szerepet játszik, magával a gondolkodással?

Hogy a gondolkodással hogy állunk, arra nem tudunk rájönni, ha mégoly sokáig gondolkodunk is, mert a gondolkodás mindig ugyanazon a ponton áll, mindig úgyszólván a körül a tengely körül forgunk, amit már kialakítottunk.

A gondolkodással valamit végre kell hajtanunk, olyasmi is kell hozzá, amit „A magasabb világok megismerésének útja” című könyvemben meditációként írtam le.

A meditációt nem kell valamilyen „misztikus” dolognak tartanunk, de könnyen sem szabad vennünk. A meditációnak mai értelmezésünk szerint teljesen világos dolognak kell lennie. Ugyanakkor türelem és belső lelki energia szükséges hozzá. És mindenekelőtt még valami olyasmi is tartozik hozzá, amit senki sem adhat egy másik embernek: hozzá tartozik, hogy valamit megígérünk önmagunknak, és ezt meg is tartjuk. Ha az ember elkezd meditálni, akkor ezzel megvalósítja az egyetlen igazán szabad cselekedetet az emberi életben. Mindig megvan bennünk a szabadságra való hajlam, és annak jó részét meg is valósítjuk. De ha belegondolunk, azt fogjuk találni: egyrészt az átörökléstől függünk, másrészt a neveltetésünktől, harmadrészt életünktől. És tegyük fel a kérdést önmagunknak: mennyiben vagyunk képesek arra, hogy hirtelen elhagyjuk azt, amit az átöröklés, a neveltetés és az élet útján elsajátítottunk. Ha hirtelen mindent elhagynánk, a semmivel találnánk szembe magunkat. Ha azonban elhatározzuk, hogy reggelenként és esténként meditációt végzünk, és így lassanként megtanulunk beletekinteni az érzékfeletti világba, ezt bármelyik nap abbahagyhatjuk. Semmi sem áll ennek útjában. És a tapasztalat azt mutatja, hogy legtöbben, akik nagy elhatározással nekilátnak a meditatív életnek, igen hamar abbahagyják. Ebben teljesen szabadok vagyunk. A meditálás valóban szabad cselekedet. Ha hűségesek tudunk maradni önmagunkhoz, ha megígérjük magunknak - nem valaki másnak, hanem csakis önmagunknak -, hogy hűek maradunk a meditáláshoz, akkor ez önmagában egy hatalmas erőt jelent a lélek számára.

Miután ezt így elmondtam, szeretnék azzal foglalkozni, hogyan kell a meditációt a maga legegyszerűbb formájában végrehajtani. Arról van szó, hogy valamilyen képzetet vagy képzetkomplexumot tudatunk középpontjába állítunk. Egyáltalán nem lényeges, mi a tartalma ennek a képzetkomplexumnak, de közvetlennek kell lennie, olyannak, hogy ne legyen benne semmi az emlékezetből. Ezért az a jó, ha ezt nem az emlékezet tárházából vesszük, hanem valakitől, aki már tapasztalatokat szerzett az ilyen dolgokban, nem azért, hogy valamit belénk szuggeráljon, hanem hogy biztosak legyünk abban, hogy amiről meditálunk, az számunkra új dolog. De ugyanígy elővehetünk valami régi szöveget is, amit biztos, hogy még nem olvastunk, és ebből is kikereshetünk egy meditációs mondatot. Arról van szó, hogy ne hívjunk elő a tudat alattiból és a tudattalanból egy mondatot, ami legyőz bennünket. Ez nem áttekinthető, mert minden lehetséges érzelem- és érzésmaradvány belekeveredik. Olyan áttekinthetőnek kell lennie, mint amilyen egy matematikai tétel.

Vegyünk egy egészen egyszerű mondatot: „a fényben él a bölcsesség”. Nem szükséges vizsgálnunk, hogy ez igaz-e. Ez egy kép. Nem fontos, hogy a tartalmával különösebben foglalkozzunk, hanem hogy belsőleg, lelkileg áttekintsük, hogy tudatunk ezen nyugodjék. Kezdetben csak rövid ideig leszünk képesek arra, hogy tudatunkat egy ilyen tartalom mellett tartsuk, aztán ez az idő egyre hosszabb és hosszabb lesz.

Mi a fontos? Az a fontos, hogy lelkünket teljesen összefogjuk, hogy ami bennünk gondolati erő, érzelmi erő, azt egy bizonyos tartalomra koncentráljuk. Ahogy a kar izmai erősek lesznek, ha dolgozunk velük, úgy erősödnek meg a lelkierők is azáltal, hogy újra meg újra egy bizonyos tartalomra irányítjuk őket. Ennek a tartalomnak lehetőleg hónapokig, esetleg éveken át ugyanannak kellene maradnia. Mert a lelkierőket az igazi érzékfeletti kutatáshoz először meg kell erősíteni.

Ha ezt folyamatosan gyakoroljuk, elérkezik a nap, mondhatnám a nagy nap, amikor egy bizonyos megfigyelést tehetünk: azt a megfigyelést, hogy lassanként egy olyan lelki tevékenységben vagyunk, amely teljesen független a testtől. És azt is észrevesszük, hogy korábban egész gondolkodásunk és érzésünk a testtől függött: a képzetalkotás az ideg-érzékszervi rendszertől, az érzés a keringési rendszertől és így tovább. Most egy olyan szellemi-lelki tevékenységben érezzük magunkat, amely teljesen független minden testi tevékenységtől. És észrevesszük azt is, hogy most már ott tartunk, hogy fejünkben valamit rezgésbe tudunk hozni, ami korábban teljesen tudattalan maradt. Most ugyanis teszünk egy figyelemre méltó felfedezést. Felfedezzük, hogy miből áll az alvás és a felébredés közti különbség. Ez a különbség ugyanis abban áll, hogy amikor ébren vagyunk, valami az egész organizmusunkban vibrál, csak a fejünkben nem, ott ugyanaz, ami egyébként az emberi szervezet más részeiben mozgásban van, nyugalomban van.

Jobban átláthatjuk, hogy miről van itt szó, ha arra figyelünk, hogy mint emberek, nem azok a szilárd, robusztus testek vagyunk, akiknek szokás szerint gondoljuk magunkat. Körülbelül kilencven százalékban ugyanis folyadékból állunk és a szilárd részek csak mintegy tíz százalékot tesznek ki, belemerülnek és úsznak ebben a folyadékban. Az ember szilárdságáról tehát csak bizonytalanul beszélhetünk. Kilencven százalékban vízből állunk, ha szabad ezt így mondanom. És ebben a vízben bizonyos mértékig levegő és hő is lüktet.

Ha tehát elképzelik, hogy az ember, aki csak csekély mértékben szilárd test, legnagyobb részben víz és levegő és az ebben vibráló hő, akkor nem fogják már annyira hihetetlennek találni, hogy van bennünk valami még finomabb is. És ezt a finomabbat nevezem étertestnek. Ez az étertest finomabb, mint a levegő. Annyira finom, hogy úgy hat át bennünket, hogy erről a mindennapi életben semmit sem tudunk. Ez az étertest az, ami éber állapotban belsőleg mozgásban van, szabályszerű mozgást végez az egész emberi testben, csak a fejben nem. A fejben az étertest belsőleg nyugalomban van.

Alváskor ez másképpen van. Az alvás azzal kezdődik - és aztán így is folytatódik -, hogy az étertest a fejben is elkezd mozogni. Az alvás folyamán tehát az egész emberben, a fejben is és a többi részekben is, az étertest belsőleg mozgásban van. És amikor álmodunk - mondjuk felébredéskor -, az étertest utolsó mozgásait észleljük. Ez nyilvánul meg álomként. Felébredéskor az utolsó fejétermozgásokat érzékeljük, de a gyors felébredésnél ez el is marad.

Aki hosszú időn át úgy meditál, ahogy elmondtam, az abba a helyzetbe kerül, hogy a fej nyugalomban lévő étertestében lassanként képeket alakíthat ki. Ezeket az említett könyvemben imaginációknak neveztem. Ezek az imaginációk, amelyek a fizikai testtől függetlenül az étertestben élhetők át, ezek alkotják az első érzékfeletti benyomásokat, amelyekben részünk lehet. Ezek olyan helyzetbe hoznak bennünket, hogy teljesen eltekinthetünk fizikai testünktől, és születésünkig visszamenőleg egész életünket áttekinthetjük, mint valami képet, életünk minden cselekedetét és mozgását. Amit gyakran leírnak azok, akik vízbe estek és fuldokoltak, hogy életüket mozgalmas képekben látták, ezt módszeresen ki lehet alakítani, úgy, hogy jelenlegi földi életünk minden eseményébe betekinthetünk.

Az első dolog, amit a beavatási megismerés ad, az a saját lelki életünkbe való betekintés. Ez mindazonáltal más, mint ahogy azt szokás szerint gondoljuk, mert absztrakt módon úgy véljük, hogy ez a lelki élet olyasvalami, ami képzetekből szövődik össze. Ha felfedezzük igazi alakját, teremtő jellegűnek találjuk. Ugyanakkor ez az, ami gyermekkorunkban hat ránk, ami agyunkat plasztikusan kialakítja, ami a test többi részét is áthatja, és abban plasztikusan, alkotóan tevékenykedik, amennyiben ébrenlétünket, sőt emésztési tevékenységünket is nap mint nap befolyásolja.

Ezt az organizmusban belsőleg tevékenykedő valamit az emberi étertestként ismerjük meg. Nem térbeli, hanem időbeli test. Az étertestet, mint térbeli formát, ezért csak akkor tudjuk leírni, ha tudatában vagyunk annak, hogy úgy járunk el, mintha egy villámot festenénk le. Amikor lefestünk egy villámot, természetesen egy pillanatot festünk le, rögzítjük a pillanatot. Az emberi étertestet is csak úgy lehet térbelileg megfogni, mint egy pillanatot. A valóságban van egy fizikai térbeli testünk, és van egy időtestünk, az étertest, amely állandóan mozgásban van. És csak akkor van értelme, hogy az étertestről beszéljünk, ha erről az időtestről beszélünk, amit egységként látunk egészen születésünkig visszamenően, attól a pillanattól kezdve, amikor olyan helyzetbe kerülünk, hogy ezt a felfedezést megtegyük. Ez az első, amit önmagunkban érzékfeletti hajlamként felfedezünk.

Az olyan lelki folyamatok hatása, amelyeket leírtam, a lélek fejlődésében mindenekelőtt a lelkiállapot, az egész lelki beállítottság megváltozásában mutatkozik meg annál az embernél, aki a beavatási megismerésre törekszik. Kérem, ne értsenek félre! Nem gondolom, hogy a beavatásra törekvő hirtelen teljesen kicserélődik és más ember lesz. Ellenkezőleg, a modern beavatási megismerésnek az embert hagynia kell két lábbal a világban állni úgy, hogy - ha beavatáshoz jut is - ugyanúgy folytathassa életét, ahogyan elkezdte. Azokban az órákban és pillanatokban azonban, amikor érzékfeletti kutatást végez, a beavatási megismerés következtében más emberré válik, mint amilyen a köznapi életben.

Mindenekelőtt szeretnék kiemelni egy fontos mozzanatot, amely a beavatási megismerést jellemzi. Ez pedig az, hogy minél jobban előrehalad az ember az érzékfeletti megismerésben, annál jobban érzi, hogy saját testisége elhagyja, vagyis az, amiben a testiség útján a mindennapi életben részesül. Nézzük meg, hogyan alakulnak ki az életben ítéleteink. Mint gyermekek növekszünk, fejlődünk. Életünkben megszilárdul a rokonszenv és az ellenszenv. Rokonszenv és ellenszenv a természeti jelenségekkel és mindenekelőtt a többi emberrel szemben. Mindebben testünk is részt vesz. Magától értetődően testünkbe is belevisszük a rokonszenvet és ellenszenvet, sőt ezek nagyrészt testünk fizikai folyamatain alapulnak. Abban a pillanatban, amikor a beavatandó felemelkedik az érzékfeletti világba, olyan világba éli bele magát, amelyben az érzékfelettiben való tartózkodásban egyre idegenebbé válik ez a testiséggel összefüggő rokonszenv és ellenszenv. Eltávolodott mindattól, amihez testisége útján kapcsolódik. És ha mindennapi életébe újra vissza akar kerülni, akkor bizonyos módon újra bele kell préselnie magát a szokásos rokonszenvekbe és ellenszenvekbe, ami egyébként magától értetődően megtörténik. Amikor az ember reggelenként felébred, újra benne van testében, kifejleszti magában ugyanazt a szeretetet, rokonszenvet és ellenszenvet, amelyet a dolgok és az emberek iránt korábban is érzett. Ez magától megtörténik. Amikor az ember az érzékfelettiben tartózkodik, és ismét vissza akar térni rokonszenveihez és ellenszenveihez, erőfeszítéseket kell tennie, bizonyos módon alá kell merülnie saját testiségébe. Ez a saját testiségétől való eltávolodás olyan jelenség, amely jelzi, hogy az ember valóban előrejutott valamennyire. Általában a nagylelkű rokonszenvek és ellenszenvek megjelenése az, ami fokozatosan beépül a beavatottba.

Egy dologban egészen erősen mutatkozik meg a beavatáshoz vivő fejlődés: ez az emlékezet működése. A mindennapi életben átéljük önmagunkat. Emlékezetünk néha kicsit jobb, néha kicsit rosszabb, de tudunk emlékezni. Vannak élményeink, és később emlékezünk rájuk. Amit az érzékfeletti világokban átélünk, azzal ez nem így van. Bármilyen szépek, nagyszerűek és jelentősek legyenek is ezek az élmények, ahogy átéltük őket, eltűnnek. Ha azt akarjuk, hogy lelkünk előtt álljanak, újra át kell élnünk őket. A szokásos értelemben véve nem vésődnek bele az emlékezetbe. Csak akkor hagynak nyomot az emlékezetben, ha azt, amit az érzékfelettiben látunk, a legnagyobb erőfeszítéssel fogalmakká alakítjuk, ha értelmünket is belevisszük az érzékfeletti világba. Ez rendkívül nehéz. Odaát ugyanis éppen úgy kell gondolkodni, mint itt, csak anélkül, hogy ebben a test segítene. Ezért kell már előzőleg erős fogalmakkal és jó logikával rendelkeznünk, hogy ezt a logikát ne felejtsük el, ha az érzékfelettibe betekintünk. A primitív tisztánlátók láthatnak néhány dolgot, de elfelejtik a logikát, amikor odaát vannak. Az érzékfeletti igazságokra vonatkozóan éppen akkor érzékelhetjük az emlékezet megváltozását, amikor másokkal akarjuk ezeket közölni. Láthatjuk, hogy fizikai testünk mennyire részt vesz az emlékezet kialakításában, nem a gondolkodáséban, hanem az emlékezet kialakításában, ami mindig szerepet játszik az érzékfelettiben.

Ha szabad valami személyes jellegű dolgot mondanom: amikor előadást tartok, ez másképpen történik, mint ahogy egyébként az ember előadást tart. Az előadó gyakran emlékezetből beszél, emlékezetből hozza elő azt, amit megtanult és amit kigondolt. Aki valóban érzékfeletti igazságokat tár fel, annak tulajdonképpen mindig abban a pillanatban kell létrehoznia ezeket az igazságokat, amikor feltárja őket. Úgy, hogy én harmincszor, negyvenszer vagy ötvenszer is megtarthatom ugyanazt az előadást, és az számomra mégsem lesz soha ugyanaz. Ez természetesen egyébként is így van, de az emlékezettől való függetlenség és a belső életbe való alámerülés még fokozottabb mértékben érvényesül, amikor az ember elérte az emlékezetnek egy belső fokát.

Amit most elmondtam arról a képességről, amellyel az ember beleviheti a fej étertestébe azokat a formákat, amelyek aztán lehetővé teszik számára, hogy az időtestet, az étertestet egészen születéséig visszamenően áttekintse, ez sajátos hangulatot hoz létre a kozmosszal szemben. Az ember úgyszólván elveszti saját testiségét, de úgy érzi, hogy benne él a kozmoszban. A tudat bizonyos módon kitágul az éteri messzeségekbe. Most már nem nézhetjük úgy a növényt, hogy ne merülnénk bele növekedésébe. Követni tudjuk a gyökértől egészen a virágig. Benne élünk nedveiben, virágaiban, gyümölcseiben. El tudunk mélyedni alakjuk alapján az állatok életében, de kiváltképpen belemélyedhetünk a többi ember életébe is. A legenyhébb rezdülés is, ami a másik embertől indul ki, úgyszólván belevezet egész lelki életébe, azért amikor ez az érzékfeletti megismerés létrejön, az ember úgy érzi, hogy már nincs is önmagában, hanem önmagán kívül van.

Mindig képesnek kell lennünk azonban visszatérni - ez fontos -, különben ködös misztikusok leszünk, rajongók és nem az érzékfeletti világ megismerői. Tudni kell élni az érzékfeletti világban, és ugyanakkor vissza kell tudni térni úgy, hogy szilárdan megálljunk a két lábunkon. Ezért, amikor ezeket a dolgokat az érzékfeletti világról elmagyarázom, hangsúlyoznom kell, hogy számomra egy jó filozófushoz még a logikánál is inkább hozzátartozik, hogy tudja, hogyan kell egy cipőt vagy egy szoknyát megvarrni, hogy valóban benne álljon a gyakorlati életben. Nem lenne szabad, hogy az életről gondolkodjunk, ha nem állunk praktikus módon igazán benne az életben. Ez még inkább vonatkozik azokra, akik az érzékfeletti megismerést keresik. Nem válhat érzékfeletti megismerővé az álmodozó, a rajongó, senki, aki nem áll a két lábán. Különben elveszti magát, mert ténylegesen ki kell kerülnie önmagából. Ez az önmagából való kikerülés azonban nem vezethet oda, hogy az ember elveszítse önmagát. Ilyen megismerésből jött létre „A szellemtudomány körvonalai” című könyv is.

Ebben az érzékfeletti megismerésben aztán tovább is lehet haladni. Ez azáltal történhet, hogy most továbbfejlesztjük a meditációt. Először bizonyos képzeteken vagy képzetkomplexumokon nyugszunk a meditációnkkal, és ezáltal megerősítjük a lelki életet. Ez nem elég ahhoz, hogy teljesen behatoljunk az érzékfeletti világba, ehhez annak gyakorlása is szükséges, hogy ne csak a képzetekre összpontosítsunk, ne csak teljes lelkünket irányítsuk ezekre a képzetekre, hanem hogy azokat erős akarattal ki is tudjuk törölni a tudatunkból. Ahogy az életben is valamire rá tudunk nézni, aztán el tudunk fordulni tőle, itt is meg kell tanulnunk, hogy ha valamely lelki tartalomra erősen koncentrálunk, azt később a lélekből ki is tudjuk törölni.

Ez néha a mindennapi életben sem könnyű. Gondolják el, milyen kevéssé vagyunk képesek arra, hogy gondolatainkat újra meg újra elhessegessük magunktól. Néha bizonyos gondolatok, különösen, ha kellemetlenek, naphosszat üldöznek bennünket. Nem tudunk tőlük megszabadulni. Még nehezebb azonban ez, ha először hozzászoktattuk magunkat ahhoz, hogy gondolatokra koncentráljunk. Az a gondolati tartalom, amelyre koncentráltunk, fogva tart bennünket, és minden igyekezetünket össze kell szednünk, hogy megszabaduljunk tőle. Ha ezt huzamosan gyakoroljuk, eljutunk oda, hogy az életünkre való visszatekintést egészen a születésünkig, az egész étertestet, vagy ahogy neveztem, az időtestet eltávolítsuk, kivessük tudatunkból.

Ez természetesen egy fejlődési fokozat, amelyhez el kell jutnunk. Először érettekké kell válnunk, a meditációs képzetek eltávolítása útján meg kell szereznünk az erőt, hogy ezt a lelki kolosszust, ezt a lelki óriást eltávolítsuk, el kell távolítanunk a születésünktől egészen mostanáig terjedő egész életünknek ezt a szörnyűséges cápáját. És ha eltávolítjuk, megjelenik valami, amit úgy neveznék, hogy az „éberebb tudat”. Mert addig csupán éberek vagyunk, anélkül, hogy valami lenne ebben az éber tudatban. Most megtelik. Ahogy a tüdőbe beáramlik a levegő, amire szüksége van, úgy áramlik most be az üres tudatba - amely azon a módon jön létre, ahogy leírtam - az igazi szellemi világ.

Ez az inspiráció. Ekkor valami olyasmi áramlik be, ami nem olyan, mint egy finom anyag, hanem ami úgy viszonylik az anyaghoz, ahogy a pozitív a negatívhoz. Az éteriségtől szabaddá vált emberi lénybe ekkor beáramlik az anyag ellentéte. Fontos dolgot vehetünk észre: a szellem nem csupán egy még finomabbá, még éteribbé vált anyag; ez nem igaz. Ha az anyagot pozitívnak nevezzük, akkor a szellemet a pozitívhoz viszonyítva negatívnak kell neveznünk. Ez olyasmi, mintha mondjuk, lenne a pénztárcámban ötschillingnyi nagy vagyon. Kiadok egyet, marad még négy, még egyet kiadok, marad három és így tovább, végül nem marad semmi. Ekkor adósságot csinálhatok, és ha van egy schilling adósságom, akkor ez kevesebb, mintha egy schillingem se volna.

Ha az általam kialakított módon eltávolítottam az étertestet, nem egy még finomabb éterbe kerülök, hanem olyasvalamibe, ami az éter ellentéte, ahogy az adósság a vagyoné. És most tudom csak meg tapasztalatból, hogy mi a szellem. A szellemet inspiráció útján érjük el, és az első, amit most átélünk az, hogy mi volt születésünk, illetve fogamzásunk előtt lelkünkkel és szellemünkkel a szellemi világban. Ez szellemi-lelki lényünk születés előtti élete. Korábban az éteriségben elláttunk egészen születésünkig. Most túllátunk a születésen, illetve fogamzáson, belelátunk a szellemi világba, és eljutunk oda, hogy észleljük, milyenek voltunk mielőtt alászálltunk a szellemi világból és az öröklési vonalon megkaptuk volna fizikai testünket.

Ezek a dolgok a beavatási megismerésről nem kiagyalt igazságok, hanem tapasztalatok, de olyan tapasztalatok, amelyeket meg kell szerezni, miután az ember erre úgy előkészült, ahogy elmondtam. És így az első, amit megtudunk, amikor belépünk a szellemi világba, az emberi lélek, illetve az emberi szellem születés előtti létének igazsága, és most megtanuljuk közvetlenül szemlélni az örökkévalóságot.

Az európai emberiség évszázadok óta csak egyik oldalról, a halhatatlanság oldaláról szemlélte az örökkévalóságot. Mindig csak ezt kérdezte: mi lesz a lélekkel, amikor a halál után elhagyja a testet? Ez az ember egoista joga, mert az embereket önző alapon az érdekli, hogy mi következik a halál beállta után. Persze, beszélhetünk a halhatatlanságról is, de erről legtöbbször önző okokból beszélünk. Ami a születés előtt volt, az kevésbé érdekli az embereket. Azt mondják maguknak: itt vagyunk. Ami korábban történt, annak csak megismerési értéke van. Nem jutunk azonban igazi megismerési értékhez, ha megismerésünket nem irányítjuk arra, hogy mi volt létünk tartalma a születés, illetve fogamzás előtt.

A modern nyelvben szükségünk van egy szóra, amellyel az örökkévalóságot teljessé tehetjük. Nemcsak a halhatatlanságról volna szabad beszélnünk, hanem - és ezt nehéz lesz lefordítani - a születetlenségről is beszélnünk kellene, mert az örökkévalóság a halhatatlanságból és a születetlenségből áll, és a beavatási megismerés előbb fedezi fel a születetlenséget, mint a halhatatlanságot.

Az érzékfeletti világba vezető fejlődés további fokát azáltal lehet elérni, hogy szellemi-lelki tevékenységünkben még inkább igyekszünk megszabadulni a testi támasztól. Ez azáltal történhet meg, hogy a meditációs és koncentrációs gyakorlatokat kiterjesztjük az akarati gyakorlatokra.

Konkrét példaként szeretnék egy akarati gyakorlatot lelkük elé állítani, amelynél tanulmányozni lehet az elvet. A mindennapi életben szokásunk, hogy gondolkodunk a világ folyásáról. Hagyjuk, hogy hozzánk jöjjenek a dolgok, ahogyan történnek. Ami korábban érkezik hozzánk, arról korábban gondolkodunk, ami később jön, arról később. Még ha a logikus gondolkodás folyamán nem is gondolkodunk együtt az időbeli lefolyással, akkor is ott van a háttérben az az igyekezet, hogy a tények igazi külső lefolyásához tartsuk magunkat. Ahhoz, hogy beleélhessük magunkat a szellemi-lelki erőviszonyokba, függetlenítenünk kell magunkat a dolgok külső lefolyásától. Ehhez jó gyakorlat és egyúttal akarati gyakorlat is, ha megpróbáljuk napi élményeinket, ahogy azokat reggeltől estig átéltük, nem reggeltől estig, hanem estétől reggelig fordított sorrendben átgondolni, és közben lehetőleg minden részletre kitérni.

Képzeljük el, hogy a napi életünkre való egyik ilyen visszatekintésnél eljutunk oda, hogy odamentünk egy lépcsőhöz. Elképzeljük, hogy először fent vagyunk, aztán az utolsó, majd az utolsó előtti lépcsőn és így tovább. Visszafelé megyünk végig lefelé. Először csak abban a helyzetben leszünk, hogy epizódokat képzelünk maguk elé a napi életünkből ezen a módon visszafelé, mondjuk 6 órától 3-ig, 12-től 9-ig és így tovább, egészen a felébredés pillanatáig. De fokozatosan el fogunk sajátítani egyfajta technikát, amelynek révén ténylegesen, mint valami fordított tablóban este vagy a következő reggel napi életünket - vagy az előző napit - képekben, fordított sorrendben elvonultatjuk lelkünk előtt. Ha abban a helyzetben vagyunk - és ez lényeges -, hogy gondolkodásunkkal elszakadjunk a valóság háromdimenziós lefolyásától, akkor meg fogjuk látni, hogy akaratunk rendkívüli mértékben megerősödik. Azt is elérhetjük, hogy egy dallamot fordítva érezzünk át vagy hogy egy ötfelvonásos drámát az ötödik felvonástól visszafelé pörgetünk az elsőig. Mindezzel megerősítjük az akaratot, azáltal, hogy belülről megerősítjük és kifelé elszakítjuk az eseményekhez fűződő érzékszervi kötöttségtől.

Ehhez járulhatnak még olyan gyakorlatok, amilyeneket a korábbi előadásokban már említettem, hogy megvizsgáljuk önmagunkat, milyen szokásaink vannak. Elhatározzuk, és

vasakarattal véghezvisszük, hogy néhány év alatt más szokásokat sajátítunk el. Csak azt említeném meg például, hogy mindenkinek az írásában van valami, amit jellegzetesnek lehet mondani. Ha vasakarattal arra törekszünk, hogy másképpen írjunk, úgy, hogy egyáltalán ne hasonlítson az előző írásunkra, akkor ehhez egy szilárd belső erő szükséges. Aztán a második írást éppen úgy szokásunkká kell tennünk, ugyanolyan folyamatossá, mint az elsőt. Ez csak egy csekélység, sok más is van, aminek segítségével akaratunk alapvető irányát saját energiánkkal megváltoztathatjuk. Fokozatosan elérhetjük, hogy nemcsak a szellemi világot fogadjuk be inspirációként, hanem a testtől szabaddá vált szellemünkkel valóban belemerüljünk rajtunk kívül álló más szellemi lényekbe. Az igazi szellemi megismerés alámerülés más szellemi lényekbe, akik szellemileg közöttünk élnek, amikor a fizikai dolgokat szemléljük. Ha szellemi megismeréshez akarunk jutni, először ki kell lépnünk önmagunkból. Ezt leírtam. Azt a képességet is el kell azonban sajátítanunk, hogy a dolgokba, mármint a szellemi dolgokba és lényekbe belemerüljünk.

Ezt csak akkor tudjuk megtenni, miután olyan beavatási gyakorlatokat is végeztünk, amilyeneket most leírtam. Ezeknél nem akadályoz bennünket többé saját testünk, hanem bele tudunk merülni a dolgok szellemiségébe. A növények színei nem látszanak többé, hanem belemerülünk magukba a növényi színekbe, a növényeket nem színeseknek látjuk, hanem önmagukat színezőknek. Miközben tudjuk, hogy a katáng, amely az út mellett nő, nemcsak kék, ha ránézünk, hanem a virágba belsőleg is bele tudunk merülni, úgy hogy a kékké válásban együttműködünk, intuitív módon benne állunk ebben a folyamatban, és aztán innen kiindulva szellemi megismerésünket egyre jobban és jobban ki tudjuk terjeszteni.

Hogy valójában előbbre jutottunk-e ezekkel a gyakorlatokkal, azt megláthatjuk néhány szimptómából. Szeretnék kettőt felidézni, de sok van. Az első abban nyilvánul meg, hogy egészen más lesz a szemléletünk a morális világról, mint korábban. A morális világ irreális puszta az intellektualizmus számára. Bizonyos, hogy az ember kötelességének érzi, feltéve, ha a materialista korban tisztességes maradt, hogy azt tegye, ami hagyományosan jó, mégis azt gondolja - akkor is, ha nem vallja be -, hogy azáltal, hogy az ember a jót teszi, nem történik olyasmi, mint amikor egy villám átcikázik a térben vagy dörög az ég. Ilyen értelemben nem gondol realitásra. Ha az ember benne él a szellemi világban, észreveszi, hogy a morális világrendnek nemcsak olyan realitása van, mint a fizikainak, hanem annál magasabb rendű. Az ember fokozatosan megtanulja megérteni, hogy ez a kor a maga fizikai alkotóelemeivel és folyamataival elpusztulhat, megszűnhet, ami azonban moralitásként kiárad belőlünk, annak hatása megmarad. Ráeszmélünk a morális világ realitására. Eggyé válik a fizikai és a morális világ, a létezés és a létesülés. Valóban átéljük, hogy a világnak morális törvényei is vannak, és ezek objektív törvények.

Ez fokozza a világgal szembeni felelősséget. Egészen más tudatot ad nekünk, olyan tudatot, amelyre a modern emberiségnek ugyancsak szüksége van. Ennek a modern emberiségnek, amely úgy tekint a Föld kezdetére, hogy az ősködből alakult ki, és ebből az ősködből jött létre az élet és az ember, és délibábként az eszmevilág; ennek az emberiségnek, amely látja a hőhalált, azt, hogy mindaz, amiben az ember él, ismét alámerül majd valami nagy temetőbe; ennek az emberiségnek szüksége van a morális világrend ismeretére. Ezt alapjában véve a szellemi megismerés által fogja majd teljesen kivívni. Erre csak utalni tudok.

A másik dolog azonban az, hogy az ember nem tud eljutni ehhez az intuitív megismeréshez, a külső dolgokba való belemerüléshez anélkül, hogy ne menjen keresztül egy felfokozott szenvedésen, egy felfokozott fájdalmon, amelyet már korábban is, az imaginatív megismerésnél jellemeznem kellett, amikor azt mondtam, hogy az embernek fáradsággal kell újra beleélnie magát a rokonszenveibe és ellenszenveibe, ami tulajdonképpen mindig fájdalmat okoz, amikor megtörténik. A fájdalom most a létezés alapját képező valameny-nyi szenvedés kozmikus átélésévé válik.

Könnyű azt mondani, hogy az istenek vagy az Isten miért teremtett szenvedést. A szenvedésnek ott kell lennie, hogy a világ a maga szépségében ki tudjon emelkedni belőle. Hogy szemünk van - most népszerűen fogom magam kifejezni -, ez azáltal jött létre, hogy egy még differenciálatlan organizmusban az került felszínre, ami a látóképességhez vezetett és ez aztán átalakult szemmé. Ha ma még érzékelni lehetne azokat a kis, jelentéktelen folyamatokat, amelyek a látáskor végbemennek a retinán, akkor érzékelhetnénk, hogy ez a lét alapjain nyugvó fájdalom. Minden szépségnek a szenvedés az alapja, a szépség csak a fájdalomból tud kifejlődni. Át kell tudnunk érezni ezt a fájdalmat, ezt a szenvedést. Csak azáltal tudjuk valóban beletalálni magunkat az érzékfeletti világba, hogy átmegyünk a fájdalmon. Ez kisebb mértékben, alacsonyabb fokon elmondható már a megismerésről is. Aki csak egy kis megismeréshez is jutott, beismerheti, hogy ami boldogsághoz, örömhöz vezette az életben, azt a sorsának köszönheti, de megismeréseihez fájdalmain és szenvedésein keresztül jutott el.

Ha az ember ezt már az alacsonyabb rendű megismerésnél is érzi, átélheti akkor is, amikor legyőzi magát, amikor a fájdalom útján - amit kozmikus fájdalomként érez - eljut a szellemi kozmosz semleges átéléséhez. Az embernek föl kell küzdenie magát a dolgok történésének és lényegének átéléséhez, akkor elérte az intuitív megismerést. Ekkor már teljesen a megismerő átélésben él, amely már nem testhez kötött, de szabadon visszatérhet abba, hogy újra az érzékelhető világban tartózkodjon haláláig. Most azonban már teljes mértékben tudja, mit jelent reálisan szellemileg-lelkileg a fizikai testen kívül lenni.

Ha az ember ezt megérti, akkor képszerűen megismeri, hogy mi történik, amikor a halál beálltával elhagyja a fizikai testet, akkor már tudja, hogy mit jelent átmenni a halál kapuján. Azzal a realitással találkozunk, hogy szellemi-lelki részünk átlép a szellemi-lelki világba, amikor a testet elhagyja. Az ember ezt megismerően átéli, amikor eljut az intuitív megismeréshez, azaz, ha tudja, milyen a világ a támaszul szolgáló test nélkül. Miután erről fogalmat alkotott, ezzel az ismerettel újra visszatér a testbe. A lényeges az, hogy az ember megtanuljon test nélkül is élni, és ezzel eljut annak az ismeretéhez, hogy milyen az, amikor a testet a halállal elhagyja és átlép a szellemi-lelki világba.

Amit a beavatási megismerés nyújt a halhatatlanságról, az ismét nem filozófiai spekuláció, hanem tapasztalás, egyfajta előzetes tapasztalás, előzetes átélés. Az ember tudja, hogy milyen lesz majd. Nem a teljes realitást éli át, hanem egy reális képet, amely bizonyos módon megegyezik a halál teljes realitásával. A halhatatlanságot éli át. Ez tehát ebben a vonatkozásban is élmény, amit beleviszünk a megismerésbe.

Megkíséreltem annak ábrázolását, hogyan lehet az imagináció útján felemelkedni az inspirációhoz és intuícióhoz, és hogy ezáltal hogyan ismerjük meg önmagunkat, teljes emberi realitásként. A testben addig tudjuk megismerni magunkat, amíg benne élünk. Szellemi-lelki lényünknek előbb szabaddá kell válnia a testtől, ezután tudjuk csak megfejteni a teljes embert. Mert az embernek csak egy részét ismerjük meg azáltal, amit a test útján, az érzékszervek útján ismerünk meg, és ami a gondolkodás útján járul az érzéki tapasztalatokhoz, amennyiben a szokásos gondolkodás a testtel, illetve az ideg-érzékszervi rendszerrel van összekötve. A teljes embert csak akkor fogjuk tudni megismerni, ha megvan bennünk az akarat, hogy felemelkedjünk egy olyan megismeréshez, amely a beavatási tudományból származik.

Még egyszer szeretném hangsúlyozni: ha a dolgokat már kikutatták, akkor azokat bárki beláthatja, aki elfogulatlanul közelít hozzájuk, és a szokásos egészséges emberi értelemmel rendelkezik. Ugyanúgy, ahogy egészséges emberi értelemmel azt is ellenőrizni lehet, amit az asztronómusok vagy biológusok mondanak a világról. És azt fogjuk találni, hogy ez az ellenőrzés a beavatási megismerés első lépcsőfoka. Minthogy az embert nem a hazugságra és a tévedésre teremtették, hanem az igazságra, a beavatási megismerésnek a igazság benyomását kell keltenie, aztán amennyire ezt az ember sorsa lehetővé teszi, már földi élete folyamán egyre jobban behatolhat a szellemi világba. Az újabb időkben is, és most magasabb fokon, át kell, hogy hasson bennünket az, amit a görög templomra követelményként felírtak: „Ember, ismerd meg önmagad!” Ezalatt biztosan nem azt kell érteni, hogy lépjünk be az ember belső világába, hanem azt a fölszólítást, hogy kutassuk ki, milyen az emberi lény. Milyen a teste szerint; mi a halhatatlanság és a születetlenség lényege; mi a halhatatlan szellem, és mi a közvetítő a Föld, az időbeliség és a szellem között: a lelkiség. Mert az igazi, valódi ember testből, lélekből és szellemből áll. A testet csak a test, a lelket a lélek és a szellemet csak a szellem ismerheti meg. Ezért kell megkísérelni, hogy megtaláljuk a szellemet, mint önmagában tevékeny lényt, és ezáltal felismerjük a világban is.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként