Akkor láthatunk mélyen bele az ember teljes lényébe, ha a tegnapi vizsgálódásokat még egy kicsit folytatjuk. Különösen az egészségből a betegségbe való átmenet jelentőségét figyelhetjük meg az ilyen jelenségekben. Ezért szeretném Önöknek ezt, az emberi fejlődéshez tartozó, bizonyos patológiai utak és egyfajta természetes beavatás mint fejlődési áramlat között fennálló jelenséget, amely az emberi természet patologikus áramlatai és a beavatási áramlat között van, és mind az egyikkel, mind a másikkal rokon, az emberi lénynek ezt a fejlődését szeretném még tovább magyarázni.

Az ilyen fejlődésre jellemzőek az olyan személyiségek, mint a tegnap említett Szent Teréz. A tegnap említetteken kívül más is észrevehető, ha megfigyeljük az ilyen személyek fejlődési útját. Náluk a szellemi világ bizonyos módon belép az emberi észlelési horizontba. Természetesen nehéz lenne ezt leírni, mert a szavak, amiket a szokásos nyelvben használunk, tulajdonképpen nem olyanok, hogy ezeket az abnormális állapotokat egész pontosan jellemezzék. De amit mondanom kell Önöknek, az érthető lesz. Ezek a személyek az első stádiumban így nevezik azt, ami a látókörükbe kerül: belépés Isten első lakásába. Az első állapotban ez puszta „jelenlétként” hat. Az ilyen emberek úgy érzik, nem látták tisztán azt, amit a szellemi lény jelenléteként éltek át, különösen, amikor az élmény véget ér, világosan érezték, hogy az illető lény itt volt, velük együtt volt. Az együttlét, egészen általánosságban véve, az első, és mindaddig, amíg az illető emberek ebben az állapotban vannak, akár bosszúsak is lesznek, ha valaki más mesél nekik víziókról és látomásokról, mert úgy gondolják: az ő élményük sokkal bensőségesebb, sokkal intimebb és igazabb. Annyira benne vannak ebben az élményben, hogy az az érzésük: A természetfeletti nem juthat el odáig, hogy arca legyen, hanem csak a jelenlétének általános élményeként létezhet. Ez az első.

Utána azonban ezek a személyek a második stádiumba lépnek. Ekkor a megjelent szellemi lények valóban képszerű észleléséről beszélnek. Különösen érintésérzésekről beszélnek, szellemi kézrátételről vagy akár homlokérintésről és hasonlókról, anélkül, hogy a szemmel észlelésre emlékeztető látomás jelenne meg. De az állapotok azután eddig a szemmel észlelésre emlékeztető látomásig fokozódnak. Annyira fokozódhatnak, hogy egy ilyen ember például Jézust valóságos személyként láthatja maga előtt. Ez általában a második állapot. Sajátságos, hogy ha az emberek az elsőből a második állapotba lépnek, nem érzik erősen, hogy korábban bosszúsak voltak, amikor más mesélt nekik erről a második stádiumról. A két állapotnak nincs éles emlékezet-szerű kapcsolata. Az emberek nagyon intenzíven élnek a mindenkori állapotukban.

Figyelemreméltó a harmadik állapot, amit aztán az ilyen személyek megélnek. Ezt a harmadik állapotot az ilyen ember ténylegesen minden irányban erősen színezettként írja le. Ezek az emberek arról mesélnek, hogy amikor jön az élmény, valami borzasztó fájdalmat élnek át. Olyan fájdalmat, hogy ha megfigyelhetjük őket ez alatt az élményük alatt, a fájdalomélmény ténylegesen nyögésben és így tovább éli ki magát, ahogyan az életben kifejeződik a fájdalom, melynek oka a fizikai testben és az étertestben van. De sajátságos, hogy az ilyen személyek, mondjuk, odajutnak, hogy kívánják ezt a fájdalmat, úgy tekintik, mint amire vágynak, mert természetesnek tartják, hogy az élményhez a fájdalmon keresztül jussanak el.

Azután odáig emelkednek, hogy a fájdalmat belsőleg átalakítják. Ez különösen érdekes állapot: miközben a fájdalom ténylegesen az marad, ami, örömérzéssé, gyönyörérzéssé fokozódik. Az élmény úgy megy tehát végbe, hogy bekövetkezik a fájdalom, az objektív állapot ugyanaz marad, de a szellemi régióban továbbmegy a dolog. Ha ezt a személyt kivennénk a szellemi régióból, ugyanúgy érezné a fájdalmat, ahogyan egy beteg érzi; és ő is érzi, amikor visszatér az élmény legmagasabb állapotából. De az élmény legmagasabb állapotában, ahol már nem az az érzése, hogy eljött hozzá a szellemi lény, hanem ő emelkedett fel a szellemi világba, ebben az állapotban a fájdalom - mondhatnánk: szubjektíven, de a kifejezések nem teljesen pontosak - átalakul, egészen a gyönyörérzéssé. És azután bekövetkezik a fájdalom tárgyiasulása, jelképes tárgyiasulása. Úgy, hogy amikor egy ilyen ember visszatér az élményből és van emléke - és éppen ezeknél a legmagasabb élményeknél legtöbbször világos emlék van; nem emlékezetnélküliség, hanem éppen világos emlékezet -, így egy ilyen személy ezt írja le: Egy szeráf vagy kerub állt mellette karddal, amit a zsigereibe szúrt, ez rettenetes fájdalmat okozott; és amikor kihúzta, a zsigereit is kihúzta, és miután ez megtörtént, a zsigereknek ez a kihúzása, ez volt az Isten jelenlétében bekövetkező leggyönyörteljesebb élmény.

Látják, ilyenek általában az egymás után következő állapotok. Ezeket az egymás után következő állapotokat elég pontosan nyomon követhetjük az antropozófiai megismeréssel. Hiszen, látják, az első állapot lényege, hogy miután a tegnap ismertetett előzetes állapot véget ér, és a tegnapi rajzok (2. tábla, középen) sorrendjében tehát a második stádium megkezdődik, az én-organizáció magához vonzza az asztráltestet és együtt élik meg ezt, anélkül, hogy ez az én-organizáció és az asztráltest közötti kapcsolat normális mélységben behatolna a fizikai testbe és az étertestbe. Így ami a közönséges tudatban soha nem fordulhat elő, az ilyen embereknél tulajdonképpen fél-éber vagy negyed-éber vagy háromnegyed-éber állapotban történő átélés, ami önmagában fennáll, és az én-organizációban és az asztráltestben zajlik le, miközben emellett bizonyos fokig önállóan éli meg az éter- és a fizikai testet. Párhuzamos élmények történnek tehát: egy szellemi élmény, ami az én-organizációban és az asztráltestben zajlik le, és ezt csak kíséri az étertest és a fizikai test megélése. Ez a normál tudatban soha nem történik meg, mert a normál tudatban az emberi lény mind a négy tagja szorosan összekapcsolódik, így nincsenek ilyen párhuzamos élmények. Minden kapcsolatban van mindennel. Ebben az élményben az érzés fajtája, az egész megélés módja a legjobb értelemben olyan, hogy az ember eggyé válik azzal, amit átél. Fő élménye először is az eggyé válás, mivel ha az én-organizáció magához vonzza az asztráltestet, és szellemi entitásokat él meg, akkor azt jelenlétként éli meg. Körülbelül úgy éli meg, ahogyan a saját testét éli meg az ember. Az ember nem tesz különbséget az észlelésben, nem valami kívülállóként éli meg, hanem egynek érzi magát vele, ez az első. Ez „a jelenlét élménye”.

Térjünk a második állapotra. Ezt az teszi érdekessé, hogy az érintett személynek először is mindenféle érintésérzése van, ami természetesen könnyen összetéveszthető a modern patológiából azzal, amit a pszichiátriában is ismerünk, de mégsem azonos azzal. Ezután a valódi látomásokig jutnak el. Ez az az állapot, ahol az én-organizációhoz és az asztrális organizációhoz még az étertest is odakerül, így a párhuzamos élmény olyan, hogy az én-organizáció, az asztrális organizáció és az étertest a fizikai testből némileg kiemelkedve együtt élik meg, és a fizikai test folyamatai párhuzamosan játszódnak le. Ezzel valami különleges dolog jelentkezik. Ha a mindennapi életben a szemünkkel nézünk, a folyamat olyan, hogy kívülről ingerel a fény, hogy az ingert belülre vesszük fel. Az inger eljut az étertestig, és az étertestből alkotja meg a tudati élményt. Így van ez például a szemmel is. Ha néznek, a keletkezett első inger, a külső inger, ami először az énben gerjed, behatol az asztráltestbe, eljut az étertestig, majd az étertest az, ami az egész tudati élményt közli az emberrel, amikor minden irányban a fizikai szervezetnek ütközik. Ebben az ütközésben van a tudati élmény. Pontosan ez a folyamat. A folyamat a szemnél, sematikusan ábrázolva, nagyjából ilyen:

A keletkezett inger először az énben hat, átmegy az asztráltestbe, az étertestbe, és az, ami az étertestben hat, minden irányban beleütközik a fizikaiba, a fizikai visszalök, és a fizikai visszalökése a látás tulajdonképpeni élménye. Ez az étertest és az érhártya, recehártya közötti folyamatos játék. Amit az étertest az érhártyában és a recehártyában tesz, pontosan az, ami a hétköznapi tudatban a látás élménye. Hasonlóan történik minden érzékszervi érzékelés. Annak, aki átlátja a dolgokat, minden, a mai pszichológiában, sőt megismerési elméletekben fellelhető ábrázolás óriási gyerekesség.

Nos, látják, azoknál az embereknél, akiket leírtam Önöknek, az étertestet közvetlenül ragadja meg az élmény. Az élmény az énben, az asztráltestben, az étertestben van, most nem ütközik az érzékeknek, hanem belülről ütközik annak, ami az ideg-érzékszevi rendszer, és először tulajdonképpen a mirigyrendszernek ütközik, majd az idegrendszernek, és csak onnan sugárzik az érzékekbe, úgy, hogy az érzékeket teljesen ellentétes módon ragadja meg, mint a mindennapi életben. Ahelyett, hogy a tudati élmény az érzékeken keresztül gerjedne, a tudati élmény színezett, intenzív, képszerű lesz, amikor belülről sugárzik ki az érzékekre. Ezáltal, a kisugárzással keletkeznek az érintésérzések az érzékelőidegekben. Ez egészen a látomásig fokozódik. Most látják az egész belső folyamatot.

Ha a fejlődés továbbmegy, akkor ebbe az irányba halad tovább, akkor az én-organizáció, az asztráltest és az étertest egészen más oldalról, mint egyébként szokta, akarja megragadni a fizikai testet, amelyik nem szokott hozzá, hogy belülről kifelé ragadják meg, hanem ahhoz szokott, hogy kívülről ragadják meg. Most belülről kell megragadni. Ugyanannak a folyamatnak kell megtörténnie az életben, amelyik tulajdonképpen csak akkor megy végbe, amikor három héttel a fogantatás után az ember szellemi-lelki szervezete leszáll a szellemi-lelki világból a fizikai testbe. Ez a folyamat egyébként nem történhet meg a hétköznapi életben, mert az étertest össze van kapcsolva a fizikai testtel. Most az étertest ki van emelve az én-organizációból, és az asztráltest ragadja meg. Az ember olyan, mint születéskor, amikor megszerzi a fizikai testet, és tovább menve egészen más oldalról akarja megragadni ezt a fizikai testet. Ez fáj. Mert tulajdonképpen a betegségek esetén is abban áll a fájdalom, hogy a test megragadására a megszokotthoz képest egészen más irányból kerül sor. Ez azonban abban a pillanatban történik meg, amikor eléri a harmadik állapotot. Nem kell meglepődniük azon, hogy ez a harmadik stádium tárgyiasul, hogy behatol a fizikai testbe, amely ellenáll neki, amely a szabályszerű beavatás nélkül nem ragadható meg, különösen, ha nincs szabályos beavatás, ellenállást tanúsít, és ezzel fájdalmat okoz. Fájdalomban löki vissza azt, amit átél. Ez az átélés első stádiuma, ami ismét erre a harmadik állapotra jellemző. A fizikai test ellenállást tanúsít, az ellenállás fájdalomban fejeződik ki. Mi hatol be a fájdalommal? A fájdalommal a valódi szellemi világ hatol be. A fájdalommal jön. A szellemi világ a másik oldalról jön. A szokásos érzékszervi észlelés, a szokásos gondolkodás oldalán a fizikai világ felfogása van. A szellemi világot ellentétes módon lehet felfogni. Az út a fájdalmon keresztül vezet hozzá. De abban a pillanatban, hogy a fizikai test ellenállást tanúsít, megjelenik az intenzív fájdalom, de abban a pillanatban, hogy a szellemi világ felfogja a fájdalmat, hogy a szellemi világ behatol, a fájdalom megváltozik, egészen a gyönyörérzésig. Ez már csak így van. Először a fájdalom jelentkezik a szervezetben, de a fájdalomban a szellemi világ hatol be, áthatja a fájdalmat: egy kerub vagy szeráf jelenik meg - ilyen az imagináció -, kardot döf bele, kihúzza - ez jelenti azt, hogy az ember függetlenné válik a megszokott fizikai testtől -, és vele együtt kihúzza a zsigereket. Nem a zsigereiben éli meg az ember, hanem átkerül a szellemiség átélésébe. A fizikai fájdalom gyönyörré változik. Az emberek Isten jelenlétéről beszélnek, vagy ha differenciálnak, a szellemi világ jelenlétéről.

Ezt az utolsó stádiumot olyan emberek élik át, akik étertestükben elég erősek az egész folyamat elviseléséhez. Ezeknél a személyeknél éppen azért van ez, mert a karmájukban van megalapozva. Vegyünk például egy olyan személyiséget, mint Szent Teréz. Olyan korábbi inkarnációból érkezett, ahol a lelke egészen különösen erős lett, nagyon erős lett. Szent Terézként testesül meg. Mielőtt az inkarnációban hozzájut a fizikai testhez, intenzíven ragadja meg az étertestet. Ez erősebb, belsőleg minőségileg intenzívebb, mint a közönséges embereknél. Magán hordja ezt a belsőleg megerősödött, belsőleg minőségileg megerősödött étertestet. Ez a minőségileg megerősödött étertest ennek megfelelően kilép a fizikai testből, erősen kapcsolódik az asztráltesthez és az énhez, mert ezek egy korábbi inkarnációból önmagukban megint erősek. És a betegségek, legalábbis bizonyos fajta betegségek keletkezésének az oka, hogy az étertest nem igazodik a szervekhez, ha a vitalizáló táplálkozási erők benne vannak az étertestben. Ezekkel az emberekkel azonban az történik, hogy abban a pillanatban, amikor ilyen élményeik vannak, amikor az átélés belép a harmadik stádiumba, a fizikai ember-megfigyelés szempontjából tényleg betegek. Az étertest ugyanakkor erős, és képes arra, hogy a megbetegedés születése pillanatában legyőzze a betegséget, úgy, hogy a lejátszódó folyamat olyan, hogy születése pillanatában fellép a betegség, de ugyanakkor az erős étertestből belsőleg elindul az önmagától ható terápia. Az egész folyamat egy látens megbetegedés és gyógyulás. Ez olyasmi, ami az emberiség fejlődésének legérdekesebb területéhez tartozik.

Éppen az olyan embernél, mint Szent Teréz, láthatják a fejlődésének végső stádiumában a folyamatos, in statu nascendi+ fellépő betegséget és a folyamatos kigyógyulást. Ez a váltakozó hatás, ez az ingamozgás, ez a betegség és gyógyulás közötti csodálatos ingamozgás természetesen nem a fizikai világban játszódik le, mert nem oda való, hanem a szellemi világban játszódik le. Ugye, ha az étertestet a földi inkarnáció alakítja ki, akkor alakot kap. Ebbe a pillanatba kerül vissza egy olyan ember, mint Szent Teréz. De az in statu nascendi előidézett patologikus állapottal felszáll abba a világba, amelyben a születése előtt volt, tehát a szellemi világba. Az ingamozgás a fizikai testbe való lemerülést, a szellemi világba való felemelkedést jelenti. Szellemi világ - fizikai világ, szellemi világ - fizikai világ, de a fizikai világot poláris ellentétben éli meg azzal, ahogyan egyébként megélik, úgy, ahogyan csak az inkarnációba belépve lehet megélni. Ez a belső gyógyulási folyamat, ez a világmindenségből kiindulva végbemenő terápiás folyamat annyira intenzív, hogy ténylegesen átragadhat az ilyen személyek közelében levő betegekre, ha a betegségük valamelyest abban az irányban van, amelyikben az egész dolog lejátszódik, így ezeknek az embereknek a közelében ténylegesen a legcsodálatosabb gyógyulások történhetnek meg.

Igen, a dolog még sokkal tovább mehet, és az egyház korábbi, jobb korszakában ezeket a dolgokat, amelyek később babonás relikviaimádattá, a varázslat tiszteletévé korcsosultak, finom érzékkel, ezoterikus módon használták. Mert ez már csak úgy van, hogy a vallásos fejlődés jobb korszakában az ilyen személyek képszerű, egészen az imaginatív ábrázolásig képszerű életrajzát készítették el, eljuttatták a hívőkhöz, úgy, hogy ők eltelhettek az ilyen emberek egész képszerűségével. És megtörténhetett, nem azt akarom mondani, hogy mindig megtörtént, de megtörténhetett, hogy amikor egy értelmes vezetőnek alkalma volt rá, ezt az intenzíven imaginatív életrajzot, talán saját szavaival is megerősítve egy olyan hétköznapi ember kezébe adta, akinek a betegsége bizonyos irányba fejlődött. És ezáltal végbemehettek gyógyulási folyamatok, úgy, hogy már az is terápiás jelentőséggel bír, ha az ilyen emberek gondolkodását ráirányítják egy ilyen szent életére.

Látják, az emberi lény oly mélyreható vizsgálatai mindig az egészséges állapotból a beteg állapotba vezetnek, de nem az érzékfeletti átélés állapotába. Ezért ha valakinek egyszer azt tanácsolják, hogy végezzen gyakorlatokat azért, hogy valahogy az érzékfeletti világba jusson, akkor ezeknek a gyakorlatoknak abba az irányba kell orientálódniuk, hogy az én-organizációt, az asztráltestet és az étertestet erősítsék, erősebbé tegyék, hogy az a folyamat, amit egyszerűen az illető személy karmájából adódónak ábrázoltam, hogy az ilyen folyamat a megfelelő módon mehessen végbe. Az, ami tulajdonképpen a beavatásban lezajlik, úgy tanulmányozható, hogy már a patológiát erősen érintő folyamatokat tanulmányozzuk. Ezért nem csekély jelentősége van az orvos számára, ha rászánja magát az ilyen személyek életének tanulmányozására, hiszen éppen az ilyen emberek életében van az, amit tulajdonképpen csak egy paradoxonnal lehet kifejezni. Az ilyen személyek életében az itt vagy ott megjelenő patológiai tünetegyüttes egészséges ellenképét találja meg, és az orvos számára a legszörnyűbb dolog egy patológiai folyamat egészséges ellenképét látni. Ez az, ami belsőleg ezoterikusan leginkább a terápiás kezelés mélyére vezet. Ha ehhez még hozzájön az anyag-szubsztancia megismerése, amely az étertest valamilyen erőivel rokonságban, affinitásban gyógyszer lehet, mert ezek az erők az ilyen abnormális személyeknél önszabályozóan működnek, akkor meglátjuk, Szent Teréz éterteste hogyan fejlesztett ki erőket, amikor a betegség in statu nascendi megjelenik, és megismerjük az antimon tüskéivel ható erőket, hiszen a terápiás folyamatot magából a természetből másoltuk.

Azt mondhatjuk, az ilyen élmények megfigyelésében az a figyelemreméltó, az a paradox, hogy a betegséget megtanuljuk a másik oldalról látni, arról az oldalról, ahonnan a szellemi lények kezelik a betegséget, nem pedig az ember. Mert az egyik kezelés az, amit az emberek a betegséggel szemben fejlesztenek ki; ez az egyik kezelés. Ez a Föld szempontjából van. Ez abban áll, hogy a betegséget megszüntető terápiával olyan viszonyt idézünk elő, ami a betegséget megszünteti. A szellemi lények, akiknek közük van emberekhez, másképpen kezelik a betegségeket. Beledolgozzák a betegséget a karma hálójába. Ez a dolguk. És ez mindenesetre nem illeszti olyan szorosan egymáshoz a dolgokat, mint ahogyan itt, a Földön a patológia összekapcsolja őket. Itt egy olyan embert, aki tizenhét évesen megbetegszik, nem lehet negyvenöt évesen meggyógyítani. De a karmát illetően úgy van ez, hogy ami valamelyik inkarnációban betegségi folyamatként lezajlik - akár meggyógyítják, akár nem -, az beleszövődik a karmába, de talán csak háromezer év múlva, hiszen a szellemi világban egészen más az idő mértéke. De nagyon sokat lehet tanulni azokból a folyamatokból, amelyekben fellép az, ami szellemi nézőpontból tekintve felléphet a szellemi világban, azután pedig a fizikai világba is lesugározhat.

Nézzünk egy ilyen folyamatot, amire utaltam, amely az evolúció szokásos menetében talán háromezer év alatt zajlik le. Ezzel a vonallal arra akarok rámutatni, hogy bármit, ami ma az emberrel történik, úgy alakít a szellemi világ, hogy a másik, ami ehhez kiegyenlítésként tartozik, háromezer év múlva jelentkezik. Ez a normális folyamat. De látják, a mindennapi életben csak nagyon pontatlanul ismerjük az időt. Hogyan képzeljük a mindennapi életben az időt? Mint egy, a végtelen múltból a jelenen keresztül a jövőbe tartó vonalat. Nagyjából így képzeljük el az időt, vastag vonalként, nem vonalként, hanem vastag kötélként, mivel minden benne van, amit egyáltalán a világban észlelünk, egyszerre, a jelen minden egyes pillanatában. Így képzeli el az ember, ha egyáltalán elképzel valamit. A legtöbb ember egyáltalán nem képzeli el. Szellemileg nézve a dolog nem így áll. És nagyon nehezen tudjuk megérteni a szellemi folyamatokat, amelyek minden fizikai folyamatban benne vannak, ha az időt csak így tudjuk elképzelni. De az idő a valóságban nem ilyen, hanem az a fonal, amit a táblára rajzoltam, egy gombolyagba tekeredhet. Ebben a gombolyagban benne van az egész idővonal, háromezer év van a gombolyagban. Az idő összegabalyodhat, és ha valamilyen evolúció miatt összegabalyodik ez az idő, akkor a gombolyag egy emberben is élhet. Szent Teréz földi életében az összegabalyodott idő élt. Tulajdonképpen ez a misztérium, hogy az olyan dolgok, amelyek egyébként a karmában messze kerülnek egymástól, összetolódnak.

Itt tehát láthatják, ha ilyen jelenséggel találkoznak, hogyan kapcsolódik a belső szellemi, karmikus szemlélet a külső patologikus-terápiás szemlélethez. De azt is láthatják, hogy a papi kezelés az embernél, akinek meg kell őriznie a kitekintést a karmikus összefüggésekre, a szellemiekre, hogyan találkozhat azzal, ami ezekkel a dolgokkal kapcsolatban csak orvosi szempontból látható át. Mert az ilyen dolgok átlátásához nem csak elméleti tudás, hanem a dolgokban való benne élés is hozzátartozik. Az orvosnak a patológiai-fiziológiai oldalról kell benne élnie. A papnak a teológiai-karmikus szempontból kell benne élnie. És akkor az együtt munkálkodásban harmónia lesz - erre mindig ügyelni kell -, nem dilettáns keveredés.

Látják, ezekkel a dolgokkal még valami összefügg, mégpedig a korunkkal kapcsolatban. Tudják, kedves barátaim, milyen keserűség az embernek egy olyan eszme megértése, ami az elfogulatlan ember számára tulajdonképpen magától értetődő, amit letagadnak, mert a filozófusok intellektusa nem éri fel: a szabad akarat eszméje. Azt mondtam az érzékszervi érzékelésről: aki a dolgokat átlátja, annak a fiziológia és a pszichológia dolgai gyerekesnek látszanak. De még inkább, amit a szabad akarat eszméjéről fecsegnek. Hiszen gondolják csak meg, a szabad akarati döntés minden pillanatban a teljes emberi lény hatása; a teljes emberi lényé, ahogyan egészségesen vagy betegen vagy félig betegen vagy túl egészségesen él a szabad akarat impetusában. A szabad akarat ösztönzésében benne van az egész ember, de mindazzal, ami az egész emberben felismerhető, minden komplikációjával együtt van benne. Az emberi természetet csak akkor ismerjük meg, ha ebben a bonyolultságban tudjuk megismerni. És látják, az, ami az abnormális embereknél az egyik vagy a másik irányban abnormálisan árnyalt, feloldódik, minden emberben harmóniává egyesül. Triviális kijelentés, de igaz: ahogy az ember a kerub számára hozzáférhető, úgy az ördög számára is. És ezeket a folyamatokat is, amelyekben az ember az ördögnek hozzáférhető - még tanulmányozni fogjuk. De mindez megvan a mindennapi emberben is, csak éppen az ellentétes tevékenységek kioltják egymást, mert a különböző irányokban egyforma erősen fejlődnek ki. Ha mindenkiben van egy angyal, akkor mindenkiben van egy ördög is. De ha az angyal és az ördög valamiben egyforma erősek, akkor közömbösítik egymást.

Figyeljék meg ezt a mérleget. Van egy pont, ez az. Ide súlyokat helyezhetnek, ami mindent mozgásba hoz. Ez, a forgáspont mindig nyugalomban marad, nem érinti, amit balról, amit jobbról felhelyeznek. De úgy kell elrendezni, hogy ne kelljen hozzányúlni. Az ellentétes erők az emberben hasonló szellemi forgáspontot eredményeznek. Ezért tanulmányozhatják az emberi természetet. Soha nem lesz alkalmuk, hogy az embert szabad lényként meghatározzák, mert az ember természetében minden kauzálisan meghatározott. Ha materialista érzülettel tanulmányozzák az embert, nem a szabadság eszméjéhez jutnak el, hanem a kauzális feltételhez. De szellemileg is tanulmányozhatják az embert. Eljutnak az akaratnak az istenség vagy a szellemi lények általi determináltságához, de nem jutnak el az akarat szabadságához. Lehetnek otromba materialisták, és tagadhatják a szabadságot, és tanulmányozhatják az akarat természeti okságát, lehetnek finom érzésű koponyák, mint Leibniz, és tekinthetnek a szellemiekre: a determinizmushoz jutnak el. Természetesen mindaddig, amíg itt a mérleg serpenyőjét a mérleg karjával együtt tanulmányozzák, csak a mozgáshoz jutnak el; mindaddig, amíg itt a mérleg serpenyőjét a mérleg karjával együtt tanulmányozzák, akkor is csak a mozgáshoz jutnak el. Így van ez, ha az embert a természet szerint tanulmányozzák, így van ez, ha az embert a szellem szerint tanulmányozzák. Nem jutnak el a szabadsághoz. Az a kettő közötti egyensúlyi pontban van.

Ez az elmélet. De a gyakorlat az, hogy van egy nehéz élethelyzetben levő ember Önök előtt, akiről dönteniük kell, hogy felelőssé tehető-e a tetteiért. Akkor gyakorlativá válik az a kérdés, hogy élni tud-e a szabad akaratával vagy sem. Hogyan tudják ezt eldönteni? Úgy, hogy képesek megítélni, hogy a szellemi és fizikai felépítése egyensúlyban van-e. Mindkét esetben szükség lehet mind az orvosra, mind a papra. Ezért az orvosi iskolázáshoz, akárcsak a papihoz, hozzá kell tartoznia, hogy felismerje azt az állapotot, amelyikben az ember a szellem és természet közötti egyensúlyban van, vagy amelyben ez az egyensúly eltolódott.

Egy ember felelősségérzetéről soha nem lehet másképp dönteni, mint az emberi lény mély megismerése után. A szabadság kérdése a felelősség kérdésével kapcsolatban az elképzelhető legmélyebb kérdés.

Ehhez kapcsolódva folytatjuk holnap. Látni fogjuk, mi vezet egyrészt az egészséges, másrészt a patologikus állapotba.