Mai vizsgálódásunkba bevonjuk az antropozófia egyik fejezetét, amit egyébként laikusok előtt nem kell ilyen részletességgel tárgyalni, azonban ha folytatni kívánjuk az egészséges felelősség és a beteg, patologikus felelőtlenség magyarázatát, ahogyan annak felismerése mind az orvos, mind pap számára fontos, akkor szükségünk lesz rá.

Mindenekelőtt annak van különös jelentősége, hogy megértsük a kérdést: Mi az, ami az emberben öröklött, mi minden ered az öröklési vonalból, és mi az, ami nem öröklött, hanem más módon kellett az emberi lénybe kerülnie? - Az egészséges és a beteg ember megítélésében borzasztóan sok függ attól, hogy az emberi lény e két, mondhatni alkotóelemét megkülönböztessük. Ha az ember a szellemi-érzékfeletti világból belép a fizikai világba, az az ha kapcsolat jön létre azzal, amit az öröklésből származóan kapott, ha ezt összekapcsolja azzal, amit a korábbi földi életekből és a halál és az újabb születés közötti tartózkodásából magával hoz, akkor látjuk, hogyan fejlődik az ember, először gyermekként, napról-napra, hétről-hétre. De mindaddig, amíg nem tekintjük négytagúnak az embert, aki fizikai testből, étertestből, asztráltestből és én-organizációból áll, addig nem vagyunk képesek megérteni ezt a fejlődést, mert nem tudjuk megérteni, ennek a fejlődésnek milyen mértékben részei az emberi lény egyes tagjai, amelyek egészen különböző eredetűek, különböző világokból származnak.

Az embernek először is van egy fizikai szervezete. Ennek a fizikai szervezetnek a legfeltűnőbb jelensége, hogy ezen belül az életének az első szakaszában, a fogváltásig az első fogai vannak, amelyek a fogváltással kicserélődnek. Nos, a fogak kicserélődése, mondhatnám, a legextrémebb, ami az embernél kicserélődik. Mert a valóságban az ember materiálisan csak a fogváltásig hordozza azt, amit fizikai testként a gyermekkorral kap, a születéssel kapott. A formánkból folyamatosan fejtjük ki a fizikai anyagot. A folyamat mindenesetre összetettebb, ha pontosak akarunk lenni, mint hogy egyszerűen úgy képzeljük el: Az ember hét-nyolc év alatt a teljes fizikai anyagát leveti és megújítja. - Ebben van valami igazság, de elég csak a fogváltást tekinteni, hogy azt találjuk, némileg módosítani kell az elképzelésünket. Mert ha ilyen elvontan igaz lenne a dolog, akkor hétévente új fogakat kéne kapnunk. De ez nem így van. Csak egyszer kapunk. A fogak éppen azok közé a dolgok közé tartoznak, amelyek egyszeri csere után nem újulnak meg. A legextrémebb értelemben tartoznak ide. De az ember földi fejlődésének a folyamata olyan, hogy mondhatni, minél idősebb lesz, a régi fizikai anyagból egyre inkább megtart valamit magában. A fizikai anyag legnagyobb részének kicserélődése hét-nyolcévenként megtörténik, de az emberben meg különbséget kell tennünk aközött, ami mégis megmarad; a hetedik életévvel csak a fogak kerülnek oda és maradnak, de az ilyen átmeneti időszakok további ritmikus ismétlődésével az emberi lényben mindig megmaradnak olyan anyagi részek, amelyek nem cserélődnek, holott az ember legnagyobb része hét-nyolc év alatt kicserélődik. Így tehát radikálisan azt kell mondani az első körülbelül hét életévről, hogy az ember az egész anyagát, amije születésekor van, leveti, semmit sem tart meg belőle, hanem csak a bennük működő és létező erőket tartja meg, amelyek úgy teszik magukévá az első hét életév egészen újonnan szerzett matériáját, hogy az ember fizikai teste a fogakkal bezárólag megújul a fogváltással. Ezzel azonban, kedves barátaim, érthetővé válik az is, hogy a tulajdonképpeni öröklési elv, ahogyan a mai természettudomány ábrázolja, csak az első hét életévre érvényes. Csak ebben az első hét életévben van úgy, hogy az ember a magában hordott tulajdonságokat a szülőktől és ősöktől kapja. Ebben az első hét életévben a fizikai test egyfajta modell, ami után az emberben dolgozó művész, aki ezekben az években az étertestből, asztráltestből és énből áll, új fizikai testet alakít ki. Láthatjuk, hogyan működik együtt, mondhatnám, művészi kölcsönhatásba lép, amit az ember a szellemi világokból hoz magával: az individualitása, a lénye és az, amit örökölt. Ha az ember a belső individualitásában erős természetű, akkor belsőleg intenzív, erős asztralitást és én-lényt hoz magával, amelyek erősítik az étertestet, akkor olyan embert látunk kifejlődni, akinek a bensője kevésbé hasonlít a modellhez, hanem csak az általános formákban követi a modellt. Akinek van valódi formaérzéke, annak szembetűnik, hiszen természetes, mert az általános emberi modellt be kell tartani, mert az affinitás adott az öröklött emberi modellhez - melynek egyes vonásai a fogváltás után is megmaradnak -, de egy finomabb megfigyeléssel nagyon is szembetűnő, hogy a belsőleg erős egyéniségeknél a fogváltás után jelentős változások lépnek fel, amelyek abból erednek, hogy az erős individualitás csak kevéssé tartja magát az öröklött modellhez.

Ha utánanézünk egy olyan erős egyéniségnek, mint az itt többször megnevezett Szent Teréz, akkor a már tegnap említett erős individualitás miatt az ilyen alkatoknál azt találjuk, hogy az első hét életévükben ugyan nagyon hasonlítanak a szüleikre, azonban kilenc- és tízévesen meglepő alakot vesznek fel, mert csak ekkor alakul ki a tulajdonképpeni egyéniségük. Így az öröklés a szó szoros értelmében csak az első életszakaszra érvényes, és ami később öröklésnek tűnik, valójában nem öröklött, ezt fel kell ismerni, ez az öröklött modell szerinti mű. A keletkező mű többé-kevésbé hasonlít a modellre. De ez nem öröklés, ez az öröklött ismertetőjelek utánzása. A puszta természettudós azt gondolja, hogy a szokásos öröklési elv folytatódik. Az, aki az ember lényébe tekint, tudja, hogy a fogváltás után a szülőkhöz való hasonlatosság minőségileg egészen különbözik a fogváltás előttitől. A fogváltás előtt valóban az öröklési erőkről van szó. A fogváltás után az erők a modell szerint alkotnak. Egzakt szemlélettel éppoly kevéssé mondhatjuk, hogy az ember örökölte azt, amit hét és tizennégy éves kora, azaz a fogváltás és a nemi érettség között magában hord, mint ahogy valakiről, aki a képtárban ül, és a lefesti Sixtusi Madonnát, azt, hogy az ő portréja a tulajdonságait a galériában függő Madonnától kapta. Pedig majdhogynem ezt hiszik.

De látják, főleg milyen fajta munkában vesz részt az étertest, milyen munkája van étertestnek; mert az asztráltest és az én-organizáció ezekben az években, a fogváltásig még kevéssé vesz részt a munkában. Az étertest a modell után új fizikai embertestet készít. Miért teszi ezt? A kérdés mindenesetre furcsa, mert a természetnek nem lehet ilyen miért-kérdéseket feltenni. Ez csak szónoki kérdés. Miért teszi ezt? Abból az okból teszi ezt, hogy ugyanúgy, mint egyáltalán az ember egész lénye az első hét életévében, még nem alkalmas a külvilágból másfajta, mint egészen különleges benyomások befogadására. És itt az emberi fejlődés nagyon fontos titkára bukkanunk, olyan titokra, ami megválaszolja a kérdést: Tulajdonképpen mit észlel a gyermek? - A mai elképzelésektől nagyon távol van az erre a kérdésre adott válasz. De rá fognak jönni, mire gondolok, ha a dolgot a következőképpen ábrázolom.

Az ember, mondjuk, a halál és az újabb születés, illetve újabb fogantatás között a szellemi világban él (5. tábla, fent). Ebben a szellemi világban egészen más realitások veszik körül, mint amilyenek a fizikai világban találhatók. Ez egészen más világ. Ebből a világból, amelynek törvényszerűségét ezzel a vonallal (fehér) jelezzük, ebből a világból belép a fizikai világba (sárga), az élete a fizikai világban, a kapott fizikai testtel folytatódik; de ebben a fizikai világban, jóllehet az emberi érzékszervi észlelés elrejti ezeket, tovább hatnak azok az erők, amelyek itt (vörös) vannak. Ha egy fára néznek, kedves barátaim, akkor ebben ugyanazok a szellemi erők hatnak, mint amelyekkel a halál és az újabb születés között találkoznak, csak elrejti, eltakarja a fa fizikai anyaga. Mindenütt a fizikai világban, ahol születés és halál között vagyunk, az érzékelhető-fizikai entitások hátterében is a szellemi erők hatnak. Úgy, hogy azt gondoljuk, a szellemi világ működése folytatódik abban a világban, amelyben születés és halál között élünk. Az első hét életévben úgy van, hogy a gyermek a valóságban semmi mást nem tud a teljes lényével egyesíteni, mint ezt a szellemit, a színekben, a formákban, a hőben, a hidegben. A gyermek, amikor belép a fizikai világba, teljes mértékben érzékeli a szellemi tevékenységek folytatását, a fogváltásig egyre gyengébben. Az érzékszervi érzékelés - és erre nem ügyelnek - a gyermeknek valami egészen mást jelent, mint a felnőttnek. Az érzékszervi érzékelés a gyermeknek valami egészen szellemi dolog. Ezért van az is, hogy ha a gyermek mellett - ahogyan a pedagógiában mondom - egy indulatos apa van, akkor nem lát bele tudatosan az indulatos gesztusba, hanem a moralitást látja a gesztusban, az megy át a testébe. Így a gyermek, amikor az erőket használja, hogy a fizikai testét, ami most a sajátja, a modell szerint alkossa meg, ebben az időben alapjában véve a szellemi alapok felé orientálódik, a szellemből alkot. De mit jelent ez? Valójában mi hat, amikor a szellem működik? Az érzékszervi érzékelésben látszólag a fények, formák, hő, hideg, érdesség, simaság. De mi hat valójában? Valójában csak mindaz, aminek valamilyen módon köze van az én-természethez. A gyermekre csak azok a rejtett szellemi lények gyakorolnak benyomást, amelyeknek közük van az én-természethez, tehát mindenekelőtt az embernél magasabb hierarchiák szellemi lényei, de az állatok csoportlelkei, az elemi lények csoportlelkei is. Valójában mindez hat a gyermekre, és ezeknek a szellemi erőknek, ennek a nagyszerű szellemi dinamikának az alapján alakítja ki a modellből a második testét, amely lassanként nő fel, és abban a mértékben, ahogy a fogváltás történik, második testként jelenik meg. Csak ez az a test, amit az ember a születés után saját első testeként épít fel, és amit fizikai testként a szellemi világból épít.

Látják, ebben az életkorban egészen különleges törvényszerűség van tehát mindabban, ami a gyermekben hat, az egész ügyetlenségében, az egész tájékozatlanságában, amilyen a gyermek lelki tevékenysége, amilyen a gyermek mozgása, amelyek abból erednek, hogy folyamatosan kell igazodni a fizikai világhoz, miközben még félig öntudatlanul, álomszerűen az a világ van a gyermek körül, amelyikben még tulajdonképpen benne van, a szellemi világ. Ha majd az orvostudomány eljut odáig, hogy megfelelően spirituális legyen, az első hét életévben a fizikai és a szellemi világnak ebben az egymást keresésében meglátják a gyermekbetegségek valódi, mély okait, és felvilágosítást kapunk arról, amire ma tulajdonképpen, ha az orvosi művekben utánanézünk, csak szóbeli magyarázat van. Csak szóbeli magyarázatok, formális magyarázatok, amelyeknek azonban nincs közük a valósághoz.

Ehhez csakis az étertestnek van köze az első hét életévben; így nyugodtan kifejleszti azokat a képességeket, amelyekkel a második hét életévben rendelkezik, az étertest önálló képességeit, az inkább az értelem felé hajló emlékezőképességet. Akinek van érzéke hozzá, a lelkiélet legnagyobb átalakulását látja, amikor az első, hétéves életszakasz átmegy a másodikba. Véget ér az étertest nehéz munkája, amit a második test kialakításával a szó szoros értelmében végeznie kellett. Felszabadul; és ezt csak akkor látjuk be, ha tudjuk, hogy tizennégy évesen az embernek nem nőnek új fogai, hanem megmaradnak a meglévők, és hogy más is megmarad a fizikai-anyagi alkatában. Az, ami megmarad, amit azonban az első hét életévben szintén ki kell cserélni, az szabadítja fel az étertestet, szabaddá válik az étertestben. Ez mennyiségileg kicsi, de minőségileg borzasztóan fontos dolog. Ez az, ami azután lelki tulajdonságként borzasztó hatásos lesz. Azzal, hogy nem kell szert tennie harmadik fogakra, azzal, hogy több más dolgot, amivel az evolúció ugyanúgy bánik, mint a fogakkal, nem kell újra kialakítania, valami megmarad az étertestből. Ami megmarad - az első hét életévben a fizikai fejlődésbe áramlott be -, az most a fizikai fejlődésből marad meg, a lényének megfelelően, tisztán lelkileg hat. A gyermek a tejfogaknak második fogakká alakítását és egyebeket azokkal a képességekkel hajtotta végre, amelyekre Önök az iskolában tanítóként apellálnak, amelyeket Önök alakítanak ki. Azzal az erővel, amit megkímél, mert nem kell harmadik fogakat kialakítania, azzal kezdi el a lélek képességeit fejleszteni. Ez az emberi természet mélyén történik, úgy, hogy a lelkiek egészen a fizikai fejlődésben vannak, amelyet éppúgy szellemi-lelki, mint ahogy fizikai-testi folyamatként kell felfognunk. Az első hét életéve alatt az emberben a szó legszorosabb értelmében a szellem működését látjuk.

Nos, hogyan fest ez az általános világfejlődés fényében? Azok az erők, amelyekkel az első hét életévben a lélek dolgozik, a Kozmoszban a Nap-erők. A Napból nem csak fizikai-éteri napsugarak sugároznak le, hanem a Napból a fizikai-éteri napsugarakban olyan erők is leragyognak, amelyek azonosak azokkal, amelyekkel az étertest az első hét életévünkben megújítja a testet: itt a Nap-entitás működik. Nézzék meg a gyermeket, hogyan alakítja fizikai második testét a modell szerint! Ez csupa, a napsugárból magába szívott erő. Azt kell megértenünk, hogyan helyezkedik el az ember a Kozmoszban. És ha az embernek, úgy, ahogyan leírtam, a fogváltással felszabadulnak bizonyos éteri erői, amelyek azután visszahatnak az asztrál-organizációra és az én-organizációra, akkor életének második szakaszában az ember hozzáférhetővé válik annak számára, aminek az első szakaszban egyáltalán nem volt hozzáférhető, a Hold-erőknek.

A Nap-erők az első hét életévben éteri erők, a Hold-erők, amelyek a fogváltással elérik, azonosak az asztráltestének erőivel. Így az ember a fogváltással a Nap-szférából - amelyben továbbra is benne marad, mivel az működik - a Hold-szférába lép be, és a fogváltástól a nemi érettségig a Hold-erőkkel alakítja magát. A Hold-erőkkel most kialakítja a második saját, harmadik világi testét, amelyben nem cserélődik ki annyi minden, mint az első életszakaszban, de azért sok minden kicserélődik. De ismét megmaradnak erők, mégpedig most asztrális jellegűek. Ezek alakítják úgy a lelkieket, ahogyan azok a nemi érettség idején megváltoznak. Felszabadulnak a testen végzett munkájuk alól, úgy, hogy az ember most, a nemi érettséget elérve, olyan életszakaszba lép, ahol a lelkiekben szabadon megmutatja azt, amivel a fogváltás és a nemi érettség között még a fizikai testén belül dolgoznia kell.

Így az első életszakaszunkban kizárólag azzal dolgozunk, amit a Naptól kapunk, és ha a gyermek a fogváltás és a nemi érettség között az iskolában van, akkor a Nap-erők azok, amelyek a lelkiek számára felszabadulnak. Az emberi fejlődésben ez a nagy, a hatalmas dolog, hogy a gyermeknél a fogváltás és a nemi érettség között, ha úgy alakítja a lelkét, csupa Nap-erővel van dolgunk. A gyermeki lélek annyira rokon azzal, ami a napsugárban él, hogy az ember szíve meghasadhat egy ilyen felismeréstől, egy ilyen felismeréstől, ami valóban fényt derít arra, hogy mi történik az ember és a Kozmosz között.

Az életnek ebben a második szakaszában a Hold-erőket még a testi dolgok használják, még nem szabadultak fel a lelkiek számára. A nemi érettséggel szabadulnak fel, akkor hatnak ezek is a lélekre, és a lelkiekben most, a nemi érettséggel fellépő fordulat onnan ered, hogy a Hold-erők a lélekbe impregnálódnak, úgyhogy amit az ember a nemi érettség után cselekszik, az a Nap- és Hold-erők együtthatása.

Ezzel az emberi fejlődés mélyére pillantunk, és leszokunk arról, hogy az öröklésről olyan értelemben beszéljünk, mint ahogy a felületes természettudomány teszi, de meglátjuk a másik oldalt is, ami a gyermeki emberlétben él. A gyermeki emberlétben és a gyermeki embergondolkodásban a Nap él. A Nap sugárzik ránk a kőről, hiszen annak nincs fényereje, csak visszaveri ránk a napfényt. Ezt elismeri a természettudós, de ez a legkevesebb, legabsztraktabb, kedves barátaim. A gyermek is a Nap-erőket sugározza vissza ránk a hetedik és tizennegyedik életéve között. Ahogyan a kőről elmondhatjuk, hogy a fénye a Nap visszasugárzott fénye, úgy nevezhetjük a Napnak azt, amit a gyermek a második életszakaszában tesz. A Nap nem csak ott van, ahol koncentráltan jelenik meg. Ez a fizikai szemlélet, hogy a Nap csak itt van (5. tábla, balra), arra az emberre hasonlít, aki egy edényben levest lát, és a közepén egy zsírszemet, és azt hiszi, csak a zsírszem a leves. Igen, a fizikai nézeteink gyakran nagyon gyerekesek, és ha leleplezzük, hogy milyenek, az emberek nevetnek. Csak kívánhatjuk, hogy a valóságon többet nevessenek. Mert tényleg nagyon nevetséges az, amit ma tudománynak tekintenek. Ha a zsírszemet levesnek tartják, az ugyanaz, mintha a Napot ott fent a napsütés zsírszemének tartanák, miközben, mint a leves, az egész világot betölti.

Ezzel bepillantást nyerünk a Hold-erők és az átöröklési erők közötti összefüggésbe. Hiszen az átöröklési erők alakítják fokozatosan ezt a második saját testet, amelyik a hetedik és a tizennegyedik életév között alakul ki, és akkor készül el, amikor a nemi érettség bekövetkezik. Így az, amit az ember ebben az időben átöröklési erőként fogyaszt, Hold-hatás. Az átöröklési erők nagyon is összefüggenek a Hold-hatásokkal, a Hold-hatások eredményei.

A nemi érettség után, a húszas évei elejéig alakíthatja az ember a harmadik saját testét - a külseje szerint a negyediket. A későbbi években az időszakok már nem annyira szigorúak, mint a fogváltás és a nemi érés szakasza. Mindig több marad meg a szubsztanciából, rögződik az emberben, tartós váz lesz. Lassanként valóban sok tartós váz lesz az emberben. Minél idősebb az ember, a csontokból annál kevesebb anyag válik ki és újul meg. A szervezet többi részében is bizonyos részeknek több időre van szükségük a kiválasztásra, mint másoknak, és belátható, hogy a fogakra egyszerűen ez érvényes: Ha egyszer másodszorra kinőttek, akkor az, hogy később megvannak-e még, attól függ, hogy meddig tartanak, úgy, mint ha van egy késünk, addig használhatjuk, ameddig tart. A kés nem tudja az anyagát megújítani. Lényegében a fogak sem tudnak megújulni. Biztos, hogy minden mozgásban van, létezik megújulás, de éppen a meg nem újulás állapotába tart, és így olyasmiről van szó, aminek az életfolyamata lényegében sokkal lassabban zajlik le, mint az ember többi részéé, az intenzitását tekintve sokkal lassabban, ezért fordított arányban, gyorsan károssá válik a tartósság minőségét tekintve, mielőtt az emberi alkat más, mindig megújulni képes részei károssá válhatnának. De ha a fogakra ugyanazok a törvények vonatkoznának, mint az emberi test sok más részére, akkor nem lehetnének fogorvosok. De ha az emberi test más részeire ugyanazok a törvények vonatkoznának, mint a fogakra, a modern civilizációban mindnyájan elég fiatalon meghalnánk. És Svájcnak ez a része, amelyről azt mondják, hogy a fogorvosoknak nagyon sok munkája van, mert a fogak olyan könnyen romlanak, egyáltalán nem lenne olyan népes, mert a korai halálozás helyének tartanák. Így függenek össze a dolgok egymással.

Nos, látják, az ember az első hét életévében, a bensőjében a Nap erőivel dolgozik, a második hét életévében a Hold erőivel. Megmarad a Nap-erő, de a Hold-erők belekeverednek. A harmadik hét életévben, a nemi érettségtől a húszas évekig, az emberi lény felveszi magába a bolygórendszer többi bolygójának sokkal finomabb erőit. Ekkor az emberi lény növekedési folyamatában a többi bolygóerő jelentkezik, és mivel ezek gyengébben, sokkal gyengébben hatnak az emberre, mint a Nap és a Hold, azok a dolgok is, amiket az ember aztán felvesz magába, kifelé sokkal kevésbé látszanak. Nem észleljük olyan erősen, mint a húszas évek elején - miközben a bolygóerőknek körülbelül a tizennegyedik és a huszonegyedik életév között van dolguk az emberi testben -, ahogyan ezek az erők a húszas évek kezdetén hatni kezdenek a lelki-szellemi részében. A bolygóerők kezdenek hatni a lelki-szellemi részében, és aki belátással bír, az úgy tekinti az embert, hogy ebben a figyelemreméltó átalakulásban, amin az ember a húszas évei elején átmegy, észreveszi: az ember viselkedésében addig csak a Nap és a Hold látszott meg, most ezeket a Nap- és Hold-hatásokat módosítják a bolygóerők. Az ember felületes vizsgálatának, a felületes megfigyelésének kevés érzéke van ahhoz, hogy lássa ezt az átalakulást, de az mégis létezik.

Nos, látják, igaz, hogy annak, aki az egészség és betegség szempontjából vizsgálja az embert, szüksége van ezeknek az összefüggéseknek a felismerésére. Mert mit is tudunk tulajdonképpen a tizenegy vagy tizenkét éves emberről, ha nem tudjuk, hogy a Hold-erők dolgoznak benne?

Belül azonban felmerül a kérdés: Hogyan tovább? Az embernek később is, még ha mindig kevesebb is a megújítandó része, akkor is meg kell újítania a dolgokat. Látják, a huszonegyedik, huszonkettedik évig az emberi növekedésre egymás után hat a Nap, a Hold, a bolygórendszer. Azután a huszonnyolcadik életévig még az állócsillagok konstellációi hatnak; ez már nagyon nehezen figyelhető meg. Csak a misztériumbölcsességgel látjuk meg, hogy az egész állócsillagos égbolt hat az emberre a húszas évei eleje és a húszas évei vége között. Azután megkeményedik a világ. Nem akar már az emberben hatni; a világ megkeményedik. Az embernek a világhoz való sajátos viszonyáról a huszonnyolcadik, huszonkilencedik évében, hogy a világ megkeményedik, a mai tudomány alig tud valamit. Arisztotelész még így tanította Sándort: Akkor emberként a kristályégbe ütközünk; az pedig kemény. - Ezzel nyeri el az állócsillagos égbolton kívül levő kristályég emberi szempontból a jelentőségét, realitását. Ezzel kezdi az ember belátni, hogy ha elérte a húszas évei végét, nem talál több erőt a megújuláshoz a világmindenségben. Akkor miért nem halunk meg huszonnyolc évesen? Ebben, a minket körülvevő világban tulajdonképpen meg kellene halnunk huszonnyolc évesen. Való igaz, hogy aki látja az ember összefüggését a világgal, az most ezzel a tudattal tekint ki a világra: Ó, világ, csak a húszas éveim végéig tartasz meg! - De éppen azzal, hogy ezt belátjuk, kezdjük igazán megérteni az embert a maga lényében.

Mi történik most? A következő történik abban a tulajdonképpeni pillanatban, amikor az ember huszonnyolcadik életévével világosan megmutatkozik, hogy a régi növekedési erők teljesen eltűntek. Egyesek rögtön elkezdenek összezsugorodni; mások még megtartják az elúszó növekedési erőket. De maga Goethe is kisebb lett, mihelyt pontosabban megmérte magát, amikor elkezdte Faustjának második részét folytatni. Akkor mérte meg magát. De már korábban összezsugorodott. Látják, attól a pillanattól kezdve, hogy a világ elhagy, az addig felvett erőkkel kell magunkat megújítani. Ekkor mindenesetre, mivel egyre kevesebb a megújítandó részünk, nem tudunk olyan nagy mértékben dolgozni az új megtestesülésünkön, mint ahogy a gyermek, amikor a modell alapján az első saját testét alakítja ki, egészen a fogaiig. De nagyon sok erőt gyűjtünk össze magunkban a Napból, a Holdból és a csillagokból, amelyre szükségünk van, amelyet magunkban hordunk, mivel a huszonnyolcadik évünktől kezdünk gondoskodni fizikai anyagi testünk megújításáról. Az emberi lény formája vonatkozásában saját magára utalt emberré leszünk a Földön. Ezzel azonban az ember, a Földön teljesen magára utalt ember, amennyiben ehhez az időponthoz siet, és túllép rajta, ezzel van egy olyan időpont, ami felé igyekszik, amin túlnő, amelyre már tegnap egy egészen más szempontból felhívtam a figyelmüket (5. tábla, középen). Az ember, ha kifejezhetem így, a gyermekkorától kezdve, amikor sok kozmikus erőt vesz fel, egyre inkább egy olyan pont felé tart, amely a húszas évek végén van, ahol befejezi a kozmikus erőkből való növekedést. Amit innen a továbbiakban tesz, arról saját testének erőiből gondoskodik. Itt van középen az a pont, ahol az ember nem dolgoz magába több kozmikus erőt, ahol a saját testében levő erőket kezdi kidolgozni. Csak a való életben ez nem válik olyan erősen külön, mint itt, a sematikus ábrázolásban.

Az életben gyakran már a korai gyermekkorban jelen vannak a saját test, mondhatnám, előrevetített hatásai. Ezt a gyerek patologikus tünetein vesszük észre, a törékennyé váló csontokon, de különösen a gyermekek korai zsírképződésén; de mindig ez az összefüggés áll mögötte. Élete minden pillanatában vagy e felé a pont felé vagy ettől a ponttól el törekszik az ember. Könnyen belátják, hogy ez egyfajta nullapont, egyfajta hypomochlion, egyfajta nullapont, ahol az időben saját magunk és a világ között állunk. A belső dinamikánkban mindig megvan az oda vagy az onnan el törekvés. Ami az emberben akkor történik, amikor e felé a nullapont felé vagy innen el törekszik, az a nullára vágyakozás vagy a nullától elvágyakozás. A semmire vágyunk. Oda vágyunk, ahol a világ már nem működik, ahol az ember még nem működik. A kettő között van egyfajta nulla. Van valami semmire orientált bennünk. Ettől vagyunk szabad lények, van felelősségünk. Az emberi alkat olyan, hogy felelős, szabad lények vagyunk, mert a világból önmagunkba való átmenet során átmegyünk egy nullaponton, ahogyan a mérleg karja jobbról balra, balról jobbra átmegy a nullaponton, amelyre nem vonatkoznak a mérleg többi részére érvényes törvények. Elképzelhetik, ha van egy mérlegük (5. tábla, jobbra), hogy itt a mechanikai törvények érvényesek, amelyeket megtanulnak, itt a mechanikai törvények érvényesek, és a mérlegnek egy bizonyos konfigurációt adnak, hogy ez fent van, az lent vagy fordítva. Ezek a mérleg, az emelő törvényei. De ha ezt a pontot tekintik - akárhova tehetik a mérleget, a konfigurációjának többi része a mechanikai erők miatt mindenütt ugyanaz -, ez a pont szabad; ezt akárhova vihetik, mintha nem kapcsolódna a mérleghez, a mérleget ez egyáltalán nem érinti. Így, ha az ember lelki élményével abban a pontban ragadja meg magát, amely felé előbb törekszik, de aztán inkább onnan el vágyik, akkor előtte a világ hatott, utána ő maga, az ember. Itt semmi sem hat. De az oda vagy el irányuló tendenciában az éli ki magát az emberben, amit nem a természet és amit nem a világ határoz meg, ahol egy hypomochlion van, ebből a pontból ered a szabadsága. Itt értjük meg a felelősséget.

Ha tehát például egy harmincöt éves embernél szakszerűen, nem pusztán laikusan és dilettantizmusból meg akarjuk állapítani a felelősségének a fokát, akkor azt kell kérdeznünk: Vajon túl sok hat abból, ami a húszas évek végén levő pontig abnormálisan alakult ki, ez a pont többé-kevésbé az ifjúság vagy inkább az öregség felé irányul? - Az ember felelősségteljes, ha ez a pont normális, ha úgy ítélhetjük meg az egész emberi életet az ember életkifejezése alapján, hogy ez a pont normális. Ha ez a pont nagyon erősen a fiatalság felé tolódik el, azt jelenti, túl korán megszűnt a világ hatása az emberre, akkor az ilyen embert meg kell vizsgálni, hogy nincsenek-e, ha kismértékben is, kényszerképzetei, hogy lelkileg nem könnyen determinálható-e, úgy hogy nem tehető teljesen felelőssé a tetteiért.

Ha ez a pont túl későn van, azt kell kérdeznünk, hogy ezt az embert nem a belső természete akadályozza-e a lélek teljes szabadságának kifejlesztésében, hogy fizikailag nem túl erősen determinált-e, és ezért ismét nem terheli teljes felelősség.

De a finomabb értelemben való megítélésre valójában az orvos és a pap hivatott, akiknek tudniuk kell, hogy az ember fejlődése úgy ítélhető meg, hogy a testalkatából - ezt részletezni fogjuk, mert a lelkipásztori orvosláshoz hozzátartozik a mélyreható fiziognómia is - körülbelül meg tudja mondani, hogy egyensúlyban él-e, hogy megmondható, nála az élethypomochlion a megfelelő helyen, azaz a megfelelő időpontban vagy korábban vagy később van-e.

Ezek olyan dolgok, amelyeket az ősi misztériumi bölcsesség az élet megítélésében nagyon fontosnak tartott, olyan dolgok, amelyeket elfelejtettek, de ismét be kell kerülniük az embertanba, ha azt akarjuk, hogy az embertan átfogó értelemben befolyásoljon, és orvosi és lelkipásztori szempontból helyes értelemben működjön.

Holnap folytatjuk.