A következők lényegében azt tartalmazzák, ami a könyv első kiadásában „előszóként” jelent meg. Mivel inkább a gondolati hangulatot tükrözik, amelynek alapján huszonöt évvel ezelőtt a könyvet megírtam, nem pedig közvetlenül a tartalomra vonatkoznak, iktatom ide „függelékként”. Egészen elhagyni azért nem akartam, mert mindig újból hallom azt a megjegyzést, hogy későbbi szellemtudományos írásaim miatt korábbi írásaimból valamit el kell hagynom* .

Korunk az igazságot csak az ember mivoltának a mélyeiből akarhatja meríteni. Schiller ismert két útja közül korunk elsősorban a másodikat fogja választani:

„Az igazságot keressük mindketten, te kinn az életben, én benn
A szívemben s így mindketten bizton megtaláljuk.
Ha egészséges a szem, kinn találkozik a teremtővel;
Ha egészséges a szív, bizton tükrözi benn a világot.”

A kívülről jövő igazság mindig a bizonytalanság bélyegét viseli magán. Csak ami saját belső világunkban jelenik meg mint igazság, abban lehet hinnünk.

Csak az igazság adhat biztosságot individuális erőink kifejlesztéséhez. Akit kétségek gyötörnek, annak erői megbénulnak. Egy számára rejtélyekkel teli világban nem találhat tevékenységének célokat.

Mi már nem csak hinni akarunk, hanem tudni. A hit olyan igazságok elismerését követeli, amelyeket nem látunk át teljesen. Amit viszont nem látunk át teljesen, attól individualitásunk idegenkedik, mert mindent a maga legbensőbb világával akar átélni. Csak az a tudás elégít ki, amely semmilyen külső normának nem veti alá magát, hanem személyiségünk benső világából ered.

De olyan tudás sem elégít ki, amely egyszer s mindenkorra megmerevedett iskolai szabállyá lett, és minden idők számára érvényes feljegyzésekben őrződött meg. Minden egyes ember jogosnak érzi, hogy közvetlen tapasztalataiból, közvetlen élményeiből induljon ki és innen kiindulva ismerje meg az egész világegyetemet. Biztos tudásra törekszünk, de mindenki a maga saját módján.

Tudományos tanainknak sem szabad már olyan formát felvenni, mintha elismerésük feltétlenül kényszerítő volna. Senki sem gondol ma arra, hogy egy tudományos műnek olyan címet adjon. mint egykor Fichte: „Napnál világosabb beszámoló a nagyközönség számára a legújabb filozófia mivoltáról. Kísérlet arra, hogy az olvasót a dolgok megértésére kényszerítse.” Ma nem lehet kényszeríteni senkit arra, hogy megértsen valamit. Akit nem valamilyen sajátos, individuális igény hajt egy szemlélet irányában, attól nem követelünk sem elismerést, sem helyeslést. A még éretlen emberbe, a gyermekbe sem akarjuk ma a megismerést tölcsérrel beletölteni, hanem képességeit igyekszünk úgy fejleszteni, hogy többé ne kelljen kényszeríteni a megértésre, hanem ő akarjon megérteni.

Nem ringatom magam illúziókban korunknak erre a jellegzetességére vonatkozóan. Tudom, milyen sok individualitás nélküli sablonszerűség él és terjeszkedik a világban. De éppen olyan jól tudom azt is, hogy kortársaim közül sokan próbálják életüket az itt tárgyalt irány szerint kialakítani. Ezeknek ajánlom könyvemet, amely nem akar „az igazsághoz vezető egyedül lehetséges út” lenni, hanem azt az utat mondja el, amelyen elindult valaki, aki az igazságot keresi.

Könyvem először absztraktabb területekre vezet, ahol a gondolkodásnak éles körvonalakat kell húznia, hogy biztos pontokat találjon. De az olvasót a száraz fogalmakból kiindulva a konkrét élethez is elvezeti. Mert az a nézetem, hogy a fogalmak éter-világába is fel kell emelkednünk, ha a létet minden irányban át akarjuk élni. Aki csak az érzékeivel tud élvezni, nem ismeri az élet ínyenc falatait. A keleti tudósok növendékeiket előbb évekig tartó lemondó és aszkétikus életre szorítják, mielőtt közölnék velük, amit ők maguk tudnak. A nyugati világ már nem követel jámbor gyakorlatokat és aszkézist a tudományhoz, viszont megkívánja a jó akaratot és hogy rövid időre lemondjunk az élet közvetlen benyomásairól, és a tiszta gondolkodás világának adjuk át magunkat.

Az életnek sokféle területe van. Mindegyiknek megvan a maga külön tudománya. Az élet maga azonban egység és minél inkább törekszenek a tudományok arra, hogy elmélyedjenek az egyes területekbe, annál inkább távolodnak el a világ eleven egészének a szemléletétől. Kell olyan tudásnak lenni, amely az egyes tudományokban megkeresi azokat az elemeket, amelyek az embert visszavezetik az élet teljességéhez. Az egyes szaktudományok kutatói megismerésük révén tudást akarnak szerezni a világról és annak működéséről; a Philosophie der Freiheitnek filozófiai célja van: hogy a tudományt magát organikusan élő valamivé tegye. Az egyes tudományok előfokai annak a tudománynak, amelyre ebben a műben törekszünk. Hasonló a helyzet a művészeteknél is. A zeneszerző a zeneszerzés-tan szabályai szerint komponál. Ez azoknak az ismereteknek az összessége, amelyek a zeneszerzés szükségszerű előfeltételei. A komponálásnál a zeneszerzés-tan törvényei az életet, a reális valóságot szolgálják. Ugyanebben az értelemben művészet a filozófia. Minden igazi filozófus fogalom művész, akinél az emberi eszmék művészete anyagává, a tudományos metódusok pedig művészete technikájává lesznek. Az absztrakt gondolkodás ezáltal konkrét, individuális életet nyer. Az eszmék életet formáló hatalmakká lesznek. Ekkor már nemcsak tudásunk van a dolgokról, de a tudást reális, önmagát irányító organizmussá alakítottuk; tevékeny tudatunk az igazságok pusztán passzív felvétele fölé emelkedett.

Hogy a filozófia mint művészet, hogyan viszonylik az emberi szabadsághoz, hogy a szabadság micsoda és hogy részesei vagyunk-e most, illetve lehetünk-e a jövőben, ez a főkérdése könyvemnek. Minden más tudományos fejtegetés csak azért van benne, hogy fényt derítsen ezekre, véleményem szerint, az emberhez legközelebb álló kérdésekre. Egy szabadságfilozófiát kíván ez az írás nyújtani.

Minden tudomány csak valamilyen értelmetlen kíváncsiság kielégítése lenne, ha nem arra törekednék, hogy az emberi személyiség létének értékét emelje. A tudományok igazi értéke úgy derül ki, ha megfogalmazódik, mit jelentenek eredményeik az ember vonatkozásában. Nem egyetlen lelki képesség nemesítése az individuum végső célja, hanem a bennünk szunnyadó valamennyi képesség kifejlesztése. A tudásnak csak az adja meg az értékét, hogy hozzájárul az egész emberi mivolt minden irányú kibontakoztatásához.

Ezért könyvünk a tudomány és az élet viszonyát nem úgy fogja fel, hogy az embernek meg kell hajolnia az eszme előtt és erőit annak szolgálatába kell állítania, hanem úgy, hogy az ember meghódítja az eszmevilágot és azt a pusztán tudományos célokat túlhaladó emberi célok elérésére használja fel.

Az embernek úgy kell tudni az eszmével szemben állnia, hogy átéli azt; különben szolgájává lesz.