Legelőször is szívbéli köszönetet mondok dr. Unger Úrnak és önöknek a barátságos fogadtatásért. Engedjék meg, hogy ezt a szívélyes üdvöz­lést viszonozzam. Önöknek, akik teljes szívből azon vannak, hogy az olyan rendezvények, mint a tegnap kezdődő, az antropozófiai világnézet fejlődéséhez megfelelően hozzá­járuljanak. Önöknek, akik szívből kívánják, hogy ez így legyen, és tudják, hogy ez az üdvözlés bensősé­gesen őszinte és egy olyan lélekből származik, amely nagyon sze­retné, ha ez a rendezvény az elképzelhető legjobb értelemben folyna le.

Az antropozófiai szellemtudomány, ahogy azt ennek a kongresszusnak is képviselnie kell, annak az elismerésén alapszik, hogy a fizikai világ mögött és azzal bensőségesen összekapcsolódva egy szellemi-, érzékfeletti világ van és az ember képes arra, hogy bizonyos megismerési erők kifejlesz­tésével betekintsen ebbe a fizikai világgal összeszövődött érzékfeletti világba. Mivel az antropozófia ezt elismeri, ezért sokszor csak a régi gnózis valamiféle felmelegítésének tartották. A gnózis még virult az első keresztény századokban, aztán legyőzték, azt is mondhatnám: kiirtották.

Aki csak egyetlen egy könyvemet is becsületes szándékkal ol­vasta, az tudhatja, hogy ez az ítélet teljesen helytelen. Aki viszont azt nézi, hogy az antropozófia hasonló megisme­rési érzülettel törekszik az érzékfeletti szemléletre, mint a régi gnózis és más érzékfelettiségre törekvő világnézetek, az, ha nem adja át magát valamely kimondottan téves ítélet­nek, az antropozófiát mégiscsak egy fajta gnózisnak nevezheti. Ezért érthető módon az antropozófia ellensége az a nézet, amely a tizenkilencedik század folyamán a természettudomá­nyos gondolkodásmód hatására, mint minden gnosztikus megis­merési törekvés ellentéteként alakult ki. Ez az a nézet, amely önmagát is sokszor úgy nevezte, hogy agnoszticizmus, Es az agnoszticizmus a maga színtiszta mivoltában, a nyugati világ gondolkodásmódjából, tehát filozófiai területen ugyanazokból az alapokból jött létre, mint amelyekből kiindulva pl. Darwin a természettudományos területen dolgozott. Az agnoszticizmust ebben a maga színtiszta mivoltában kiváltképpen az olyan szellemeknél lehet tanulmányozni, mint Herbert Spencer.

Ha el akarjuk mondani, hogy az agnoszticizmusnak mi a lényege, ezt talán a következőképp tehetjük: az agnoszticizmus egyfajta filozófia, egyfajta világnézet akar lenni és mindenképp a természettudományos feltételeknek megfelelő­en akar dolgozni. Ezért csakis azt az emberi megismerési me­todikát érvényesíti, amelyet a maga különböző elhatárolt és korlátok közötti területein a természettudomány is érvényesít.

A természettudomány törvényszerű összefüggésekben követi a természet egyes jelenségeit. Az egyes természeti jelenségek­re vonatkozó ideáit áthatja ugyan mindenféle okozati hipoté­zisekkel, de elutasítja azt - és a saját területén ezt jog­gal teszi - hogy a kísérlet fizikai szemléletétől, a megfi­gyeléstől és attól, ami a fizikaisághoz kötött értelem szá­mára a kísérletből és a megfigyelésből adódik, felemelkedjék az érzékfelettiségre törekvő megismerések kialakításához. Összefoglalja a jelenségeket, jobban mondva tulajdonképpen csak a jelenségek területeit, és a világ elé állítja azt, amit ilyen módon a jelenségek törvényszerű összefüggéseiről ki tud deríteni.

Tehát erre épít az agnoszticizmus és azt mondja: a külső jelenségek összefoglalásában egyre tovább mehetünk és akkor mintegy megkapjuk a természettudomány által megálla­pított jelenségekre és jelenség-sorozatokra hálóként kiter­jedő, összefüggő gondolati struktúrák képét. De mindarra vo­natkozólag, ami így mint természeti megismerés az ember tudatába futhat, föltételeznünk kell valamit, ami ismeretlen, ami, mint a mélyebb és tulajdonképpeni okok világa, alapja mindannak, ami ilyen módon megismerhető. Csak a külső, fizikailag érzékelhető területről és annak összefoglalásáról le­het ismeretünk, de nem juthatunk el ahhoz, ami az egészet tartja és hordozza és ami érzékeinkkel már nem elérhető, ami­nek érzékfelettinek kell lennie. Az embernek nem lehet gnó­zisa, gnoszticizmusa. Csak azt tudhatja, hogy megismerésének határai vannak, és nem juthat el ahhoz, ami a külső fizikai világnak alapja. Nem juthat el a külső fizikai világ tulaj­donképpeni érzékfeletti okához.

Ezt az agnoszticizmust azután lelki területre is ki­terjesztik. Azt mondják: természetesen ki lehet deríteni, hogy a tudatunkban megjelenő képzetek kapcsolódnak egymás­hoz, tartják és hordozzák egymást, hogy az érzések kapcsolód­nak a képzetekhez és az akarati világ ismeretlen melységek­ből belehat ebbe a képzetvilágba. A képzetek keletkezésére pedig indítékot adnak a fizikai észlelésekből származó inge­rek. De nem lehet eljutni ahhoz, ami tovább áramlik a képze­tek váltakozó játékában, nem lehet eljutni ahhoz, ami ezt a váltakozó játékot érzéssel színezi, nem lehet eljutni ahhoz, ami mint akarati erő átlükteti ezt a váltakozó játékot, nem lehet eljutni ahhoz, ami így tovább áramlik, és amit a tudat az „én” szóban foglal össze. Ezt nem lehet úgy megközelíte­ni, hogy az embernek a halhatatlan, örök lélek tudományos megismerésére vonatkozó aspirációit kielégítené. - Agnoszticizmus a természettudományos területen, agnoszticizmus a pszichológiai, a lelki élet területén.

Nem akarok ma a jelenlegi emberi világ széles körén hatalmasan uralkodó agnoszticizmus kritikai tárgyalásába bo­csátkozni. Ezekben az előadásokban nem a kritikát akarom szembeállítani vele, hanem azt, amit az antropozófia a maga megismerésének gyökereiről, életbeli sikereiről pozitívan mond. Amit ma mondani akarok, az néhány dolog annak a jel­lemzésére, hogy ez az agnoszticizmus, ha hatalmába keríti az emberi lelket, hogyan hat az egész emberi életre. Mert csak aki nem elég elfogulatlan az emberi élet két oldalával, in­dividuális és szociális oldalával szemben, tulajdonképpen csak az hiheti, hogy az olyan megismerés, az olyan valami, mint az agnosztikus szemlélet, önmagában is fennállhat, alap­hangja lehet bizonyos többé, vagy kevésbé tudományos, vagy népszerű filozófiának. Aki elfogulatlan az élettel szemben, az tudja, hogy az emberi életben úgy van a dolog, mint az egyes emberi természeti organizációban. Ami az emberi test valamilyen tagjában betegen, vagy egészségesen megy végbe, az bárhol lép is fel az emberi testben, hat az egész orga­nizmusra. És így az elfogulatlan ember azt is láthatja, hogy ami mint agnoszticizmus behatol a tudományba - amely az em­berek legnagyobb része számára, legalább is a nyugat civili­zált emberei számára tekintély - az a tudományból a tanítás­ba és a nevelésbe jut. Innen kiindulva pedig megragadja a szociális és vallásos életet, millió és millió olyan embert kerít hatalmába, akik hangadók a jelenben és a legközelebbi jövőben és gyakran egyáltalán nem tudják, hogy ennek, vagy annak a hitvallásnak ellenére is, lelkük legmélyén, ennek az agnosztikus nézetnek hódolnak. Az elfogulatlan ember mindenütt az életben láthatja az agnoszticizmus hatását. Hatását ma megtaláljuk mind az egyes emberben, mind pedig a szociális életben. Kétségtelen, hogy főként a gondolati életben jelenik meg. Az ember, akár mint egyes, akár mint szociális lény a gondolkodáson, az érzésen és az akaraton keresztül nyilat­kozik meg.

Az agnoszticizmus először a gondolatvilágot ragadja meg és érvényre juttatja azt a nézetet, hogy bármilyen mó­don alakítjuk is ki ezt a gondolatvilágot, bárhogy terjeszt­jük, vagy mélyítjük el, bármilyen összefüggésekét fedezünk is fel gondolati életünkben, ezzel a gondolati élettel nem tudunk a létbe, a valóságba merülni. A gondolati életképek áradásában játszódik le, bizonyos, hogy ezek a képek vala­milyen módon valamiféle létben, objektív valóságban gyöke­reznek, de amit az ember gondolataiként magában hord, abban nincs semmi, ami őt, az igazi valóság erre a mélyen fekvő te­rületére irányíthatná. - Ezt a nézetet teljes radikalizmussal éppen a jelen kor legkiválóbb szellemei képviselik. De csak gondoljuk meg, hogy a teljes ember tulajdonképpen nem gyö­kerezhet valamiféle képszerű létben, olyan képzetvilágban, amelynek semmi köze sincs az igazi valósághoz, hanem magában az igazi valóságban kell gyökereznie. Bárhogy gondolkodunk is arról, hogy képzeteink milyen viszonyban vannak a világ igazi valóságával, nincs olyan ember, aki elfogadná azt, hogy amit az ember érez, amit akar, amit tetteként végre­hajt, az nem gyökerezik az igazi valóságban. Ezt a gyakor­lati életben tett legegyszerűbb lépés is igazolja.

Voltak olyan szkeptikusok, akik még nem akartak az agnoszticizmushoz jutni, de a külső, fizikai világot mégis abszolút értelemben egyfajta látszatnak tekintették. Az ilyen szkeptikusokhoz legendák fűződtek. Az ókor egyik szkeptikusáról pl. elmondták, hogy amikor egy szakadékhoz ért, nem állt meg, mert a külső fizikai világbeli szakadék léte­zését csak látszatnak tartotta. Az ilyen legenda nyomán önök közvetlenül beláthatják a teljes abszurditását, lehetetlen­ségét annak, hogy az olyan nézetből vonjuk le a végső ta­pasztalatot, amely az ember cselekedetét, amit a saját maga realitásának tart, azt nem az igazi valóságban, az objek­tív világösszefüggésben gyökerezteti.

Ha azonban az embert teljes bensőséges becsületesség­gel áthatja az a nézet, hogy minden lehetséges képzete csak kép, amely nem hatol le az igazi valóság gyökeréig, akkor az egész emberi képzetalkotást elkülöníti attól, ami tulajdon­képpen az ember. Akkor úgy járkál a világban, hogy egyrészt feltételeznie kell, hogy az ember az igazi valóságban gyöke­rezik, viszont mindannak, ami a tudatában megjelenhet semmi köze sincs ehhez a valósághoz. Az ember éppen azt, ami ci­vilizációs életének legfontosabb tartalmát adja - képzetalkotó gondolati világát - nemcsak a valóságtól különíti el, hanem önmagától is. Kettéhasítja magát. És ha az ilyesmit nem puszta frázisnak, teóriának tekintjük, hanem egész ember­ségünkkel benső valóságként éljük át, ha ilyen módon kettéhasítjuk magunkat, és ami legjobb bennünk, azt elkülönítjük attól, amik tulajdonképpen valóban vagyunk, akkor lehetet­len, hogy bensőleg erős, biztos életbázissal bíró emberek legyünk. Ha az ilyen világnézetet becsületesen, bensőségesen éli át az ember, gondolatai bátortalanokká, erőtlenekké, las­sanként közömbösekké válnak. És míg az emberi történelmi fej­lődés nagy részében a gondolatok az emberi élet hajtő motor­jai voltak, most háttérbe szorulnak az ösztönök javára. An­nak a javára, ami az állatiasságból nem gondolati úton kerül az emberi tudatba. Ki ne ismerné fel, hogy alapjában véve a modern emberiségben ezen az úton roppant erős lett a benső kettéhasadás, és az ember gondolati élete elértéktelenedett. De az így lezajló gondolati élet nem hatja át az érzésbeli életet. És az olyan érzésbeli élet, amelyet nem hatnak át azok az erős gondolatok, amelyek magukban hordják annak a tu­datát, hogy az igazságban élnek, az ilyen érzésbeli élet las­sanként hazuggá válik, az ember úgy érzi, hogy valótlanságban van és érzésbeli élete aztán két irányban fajul el. Elveszti természetességét, elveszti belső becsületességét, igaz voltát és hamis szentimentalizmussá válik, amikor az ember arra kényszerül, hogy bizonyos érzéseknek adja át magát. De az ember maga nincs benne ebben az érzésvilágban, mert e mögött nincsenek erős gondolatok. Az ember csak elhiteti magával, hogy átadhatja magát az ilyen érzéseknek. Érzésbeli bódulattal, frázisokkal felkorbácsolja magát egy bensőleg hazug érzésbeli csúcsra. Ez az egyik elfajulás. A másik, hogy az érzésbeli élet ha­zuggá válik úgy, hogy magára ölti azt jelleget, amelyre már utaltam. Azt a jelleget, amelynél fogva megtagadja a gon­dolatot, viszont szóhoz juttatja azt, ami animális. Ha a gon­dolat elhalványul, akkori az ember elveszti annak a benső tudat át, hogy léttel áthatott. Akkor nem is tudja beleélni magát ez érzés­be, és az embernek bele kell merülnie az állatiasságban élő tudattalanságba. Akkor érzéseiben annak játékává válik, hogy bensőleg jól, vagy nem jól érzi magát, ösztöneinek és azok­nak a szükségleteinek a játékává válik, amelyeket nem vilá­git meg a tudat fénye. Mivel mint ember nem tud az igazi em­berséghez emelkedni, ezért organikus mivoltában a természet játékát követi.

Ez az a két, valótlanságba vezető eltévelyedés, amely­be az érzés az agnoszticizmus hatására belefuthat. Ezek az eltévelyedések kiváltképpen az ember alkotta művészetben mu­tatkoznak meg. A művészet, amelynek lényegében az érzésvilágból kell származnia maga is hazuggá válik, ha hazug, szentimen­tális, vagy állatias érzésvilág az alapja. A legújabb korban, az agnoszticizmus korában, mind a két irányzatot láthattuk felszínre kerülni. Láttuk megjelenni az édeskésséget, a szentimentalizmust, az ember belső hazug voltát, amely felfokoz­va olyan érzéseket idéz elő, amelyek nem elementáris erővel törnek fel az ember igazi mivoltából, hanem mesterkéltek, csinálmányok, tehát hazugok. A másik oldalon azt láttuk, hogy azok, akik átláttak ennek a szentimentalizmusnak a hazug vol­tán, nem tudtak egyebet tenni, minthogy szóhoz juttassák azt, ami az emberben természeti és ez elviszi őket a természet ál­tal már megalkotott jelenségek puszta utánzásához.

Ami a természetben létrejön, azt a természet mindig jobban tudja megalkotni, mint az ember, és ha az ember mint tájképfestő, vagy egyéb, és a természetet akarja utánozni, akkor, ha még olyan nagy művész is - ha elfogulatlanok va­gyunk, ezt észrevehetjük - lemarad a természet mellett. Alap­jában véve fölösleges a természet-utánzás.

Ha az ember nem akar beleesni abba, hogy magát frázi­sokkal felsrófolva a nem-reális elembe fut, mert úgy hiszi, hogy a realitást nem tudja megragadni - ha nem akar „manieristává” fajulni, akkor meg kell maradnia a természet-utánzásnál. Az igazi művészet a modorosság és az utánzás fölé emel­kedik - a stílushoz. A stílus azonban nem fejlődhet ki más­képp, csak úgy, hogy az ember a maga egész benső életével a fizikai természetű dolgok, fölé emelkedő igazi valóságban gyö­kerezik, amelyből kiindulva olyasvalami teremthető, ami csak­is az emberi alkotó erőből származhat. Az igazi művészetnek stílusra kell törekednie és az igazi stílus csakis az érzékfelettiség átélésén alapulhat. Aki a művészetet nem tekinti az élethez adott fölös luxusadománynak, hanem minden emberhez méltó lét szükséges feltételének, olyasvalaminek, ami az em­bert egész emberré teszi és az emberi civilizációt teljes ér­telméhez segíti, annak azt kell mondania: az agnoszticizmus megfosztja az embert attól az igazságtól, amely a művészetben akar élni, amelynek a művészetben kell élnie.

Aki látni akar, ezt is láthatja az újabb kori civilizá­ciós és kultúrfejlődésünk menetén. Láthatja, hogy az agnosz­tikus felfogásnak a művészetben minden érzékfelettiséget visszautasítottak és csak azt ismerik el, ami - ahogy mond­ják - természeti, ami emlékezteti őket olyasvalamire, amit külsőleg érzékeikkel és értelmükkel észlelhetnek. Akkor vi­szont a művészet csak szenzáció-szükséglet, amelyet a heti munka után, a vasárnapi pihenés alatt akarunk kielégíteni. Ak­kor az ember a művészetnek, mint luxusnak adja át magát, ak­kor a művészet az életben nem szükségszerű. Az agnoszticizmus a művészetet, mint szükséges élettartalmat magából az emberi létből szorítja ki. Vasárnapi szórakozássá, az élet luxusává teszi. Ezzé vált széles körben. Más-e a művészet, amikor ma azt látjuk, hogyan vezetik a nagy embercsoportokat a múzeumokon keresztül? Ez az alaphang az újabb kori szellemi életünkben. Aki a dolgokat nem külsőleg szemléli, hanem az élet belső összefüggéseit nézi, az látja, hogy amit itt mint a művészet romlását jellemeztem, összefügg korunk agnoszti­kus irányzatával.

És tovább: az agnoszticizmus nem csak a gondolati és érzésbeli életre hat, hanem az akarati életre is. Bármeny­nyit filozofál az ember arról, hogy a természetről és a vi­lágról mindenki úgy gondolkodik, ahogy akar - mégis valami­lyen kategorikus imperatívusszal megszólal az emberben az, ami kötelesség, ami a jóság. Az agnoszticizmus bizonyos szférájában lehet deklarálni, filozofálni az ilyen kategorikus imperatívuszról. Amikor azonban az agnoszticizmus nem teória, hanem felfogásmód és érzés is, akkor a kategorikus imperatívuszok nem jönnek létre. És nem az a fontos, hogy az ember hogyan gondolkodik valamiről, hanem az, hogy mi jöhet való­ban létre az emberi lélekben. Amikor a régi, korábbi emberi korszakokból tradícióval tovább plántált kategorikus imperatívuszok egyre jobban elfogynak, és nem keletkeznek újak. Amikor ezek a tradíciók elvesznek, lassanként megszűnnek a kategorikus imperatívuszok, Akkor az ember, mivoltának azon a helyén, ahol az akarat élet-impulzusként működik belső ürességet érez. A gondolatokat, a képzeteket az agnoszticizmus átélése erőtlenekké teszi, az érzéseket eltompítja, az akaratot üressé teszi. És így az ember ki van szolgáltatva valamilyen külső tekintélynek, aki megadja neki a parancsot, vagy annak az állatiasságnak, ami a legmélyebb tu­datalatti világból tör fel mindenfajta gondolkodás-, és az érzések minden szabályozása nélkül. Akkor az ember vagy arra van utalva, hogy a fennálló autoritásoknak kiszolgáltassa magát, esetleg újakat alapítson, vagy pedig arra van utalva, hogy elismerje: az ember nem tehet mást, minthogy kiélje fizi­kai ösztöneit.

A mi korunkban ezeket a nézeteket is, bár többé-ke­vésbé bátortalanul, de azért eléggé képviselték. Ami az em­bert ma egyre jobban a tekintélytisztelet felé hajtja, ami nem is jöhet létre csakis a láthatóan szörnyen elhatalmaso­dó tekintélytiszteletre támaszkodva, az agnoszticizmussal függ össze. Mert az olyasvalami, mint az agnoszticizmus az egyik generációban lehet elmélet - ez a generáció talán nagyon szellemesen meg is tudja indokolni - a következő ge­nerációban ez a teória élet, és amikor már élet, akkor kelet­keznek azok a dolgok, amelyeket leírtam. Így láthatjuk őse­ink elméleti agnoszticizmusát feltámadni a jelenlegi emberi­ség tekintélytiszteletre való törekvésében, vagy látjuk feltámad­ni a mindazzal szembeni hitetlenségben, ami az emberi szel­lemből kiindulva szabályozhatná az emberi szükségleteket és megvethetné az emberi, szociális élet alapját. Látjuk ezt az agnoszticizmust annak a véleménynek a felszínre hozásában is, hogy alapjában véve az ember mégsem tehet egyebet, mint­hogy animális impulzusait éli és organizálja.

Ami a gondolkodásban, érzésben és akaratban éli ki ma­gát, az tovább vezeti az embert a maga útján és azután még tovább a tulajdonképpeni vallásos átéléshez. Szerintem a leg­erősebb materialista is vallásos ember, mert nagy általános­ságban a vallásra vonatkozóan nem az a fontos, hogy valaki ezt, vagy azt vallja, hanem az, hogy az ember lelkében, vagy ha a lélek létezését tagadja, egész emberségében mennyire ér­zi magát a világ mivoltához kötöttnek.

Így történt, hogy az újabb időben az ember a vallásos átélés vonatkozásában is egyre üresebbnek érzi magát és ezért támaszt keres. Így olyan jelenséget láthatnak, amelyet azok, akik nem vallják magukénak, ma még csak kevéssé vesz­nek észre, de talán a nem is olyan távoli időben jobban észrevehető lesz: ez éppen az intelligens, mély ér­zésű emberek vonzalma a külsőleg alapított, szigorú, régi egyházi organizációk iránt. A bensőleg üres emberi lélek nem találhatja meg magában azt az erőt, amely őt a világ isteni alapjaihoz köti, ezért hajlik arra, hogy külső támaszt ke­ressen. Az a lélek, amely úgy érzi, hogy benső világában nincs kapcsolata istennel, a külső világban akarja megtalál­ni azt, ami őt istenhez vezeti. Sok olyan ember van, akiről az ember ezt fel nem tételezné, és mégis a római katoliciz­mus felé hajlik. Sokan vannak, akik egyáltalán nem más ok­ból, hanem a lélek ugyanolyan alapjaiból kiindulva, mint a katolicizmusra hajlók, a materialista vallási felfogásnak adják át magukat. Másrészt látjuk éppen a finom vallásosság­ra organizált lelkekné1, milyen mélyen átérzik, hogy a nyu­gati világ vallásos tradíciói nem kielégítőek. Ezek a lelkek átadják magukat mindenféle régi, vagy újabb, keletről hozott dolgoknak. Nem azt keresik, ami saját, jelenlegi lelkükből fakad, és nem veszik tekintetbe azt, hogy az igazi vallásos életnek mindig újra kall fakadnia. Arra akarnak támaszkodni, ami idegen, ami régi. Itt a belső üresség az uralkodó, a belső üresség kívül keresi a támaszt.

Mindazzal, amit leírtam bizonyos mértékig le­het élni és a legújabb idők fejlődése megmutatta, hogy csak egy bizonyos fokig lehet élni velük. Ennek megvan az egész újabb kori civilizációból és kultúrfejlődésből szármázó mély oka. A tudományos gondolkodásmód következményeképp kifejlő­dött a modern technika, amely tulajdonképpen csak abban tud dolgozni, ami az embertől elkülönült, amibe az ember a saját benső mivoltával nem hatol bele. Ez a technika itt körülöttünk olyasvalamit jelenít meg, ami munkánkat úgy veszi igénybe, hogy fokozatosan mi magunk beletagozódunk, mint olyasvalami, ami átadja magát, mint valami, ami a maga leg­jobb tulajdonságaival adja át magát. Az embernek csak emlé­keznie kell a mindenféle munkarendszerekre, amelyek a nyu­gati civilizációból származnak, ezek a munkarendszerek az embert úgy akarjak beleállítani a technika világába, mint egy gépezet egyik alkatrészét. Úgy, hogy amit szeret, ami felkelti szimpátiáját és antipátiáját, ami őt arra indítja, hogy valamit egyszer lassabban, egyszer gyorsabban csinál­jon, azt kikapcsolják, hogy úgy lehessen számítani a belő­le származó tevékenységre, mist egy gép tevékenységére.

Az embereket huzamosabb ideig sohasem elégíthetné ki az ilyen odaadás, az ilyen idegen valamire támaszkodás, le­gyen az külső fizikai, vagy szellemi dolog. Természetes, hogy a diadalmas technika hatására a legújabb kornak éppen a leg­civilizáltabb embereinél alakult ki ilyesmi. De bizonyos vo­natkozásban ma el is ért már a kulminációs pontjához, elérkezett oda, ahol világosan hallható a visszafordulást kívánó kiáltás, elérkezett oda, ahol már világosan érezhető az em­ber belső meghasonlása a gondolati életében, érzésbeli életé­nek eltompulása, akarati és vallásos életének-, szociális impulzusainak üressé válása.

Elérkeztünk ahhoz az időponthoz, amikor átélhetjük az agnoszticizmus gyümölcsét, amely mint teória kezdődött, de ma már mint egyfajta életpraxis behálózza szociális életünket. Az életben, alapjában véve mindennel úgy van, hogy nemcsak az egyik tényezőtől a másikhoz áramló hatás létezik, hanem visszahatás is van az első tényezőre. Amikor ma, az ember benne áll a praktikus technikai életben, amely szubjektivitását, személyiségét teljesen ki akarja kap­csolni, amikor saját magát olyan helyzetbe hozta, amelyben akarata belső ürességben, érzése bizonyos tompaságban szen­ved, akkor láthatjuk, hogy mindez vissza is hat a gondolati életre. Ez az oka annak, hogy gondolati életében az ember bizonyos kényelmességhez jutott.

Ma valóban úgy áll a dolog, hogy azt mondhatjuk: bár­milyen nézet és impulzus kerül is felszínre, hogy felemelke­dési erőket állítson szembe a hanyatlási erőkkel, - az embe­ri gondolkodási erő már nem elég fogékony, az emberi gondolkodási erő passzív és bensőleg nem fejleszt ki aktív erőket, nem alakul már olyanná, hogy lelkesedéssel tudna megragadni valamit, hogy lássa, igazolódik-e az életben. Ez a bensőleg tevékeny eleme a gondolati életnek bizonyos kényelmességnek adott helyet. Ha az ember valami szokatlan dolgot hall, ami saját gondolatai között még nem szerepelt, nem akarja a ben­ső világát megerőltetni, nem akarja, hogy másképp körvonala­zott, más színezetű gondolatok keletkezzenek benne, mint ami­lyenek már voltak. Tulajdonképpen a felhozott gondolatot nem vizsgálja felül saját benső életén, ami lehetséges lenne, csak felteszi a kérdést: szoktak-e bennem ilyen gondolatok keletkezni? - Ha úgy látja, hogy nem szokott ilyen gondo­latokhoz, mint amilyeneket felhoztak előtte, akkor nem fog­lalkozik velük. Még azt sem mondom, hogy energikusan uta­sítja el őket, csak éppen egyáltalán nem foglalkozik velük, egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket.

Ez pl. ma nemcsak a politikai gyűléseken van így. Ott különböző dolgokat lehet mondani. Azután egy másik szó­nok lép fel, aki teljesen beleélte magát egy pártsablonba. Aztán halljuk, ahogy az általa harminc év alatt megszokott formáknak megfelelően beszél. Azt, ami egy kicsit összecsendült azzal, amit harminc év alatt megszokott, azt utána mond­ja a másiknak, a többit nem is hallotta. Bensőleg, - nem tuda­tosan - bosszússá válik, ha olyasvalamit kell hallania, ami szokatlan neki. Alapjában véve a teóriából életté vált az agnoszticizmus hatása.

Bekerül ez a nevelésbe is. Van-e olyan eleven szemléletünk, amely szerint a nevelést olyanná kell alakítani, mint amilyen maga az élet? Az élet olyan, hogy négy-ötéves gyermekeink felnőtt korukra egészen más személyekké változnak. Minden megváltozik, minden átalakul. Amikor a gyer­meket meg akarjuk valamire tanítani, azt a legszívesebben úgy tesszük, hogy az megmaradjon és a gyermek később úgy emlékezzék, hogy az elsajátítottak pontosan úgy jelenjenek meg az emlékezetében, ahogy tanítottuk. Aki azonban élettel­jesen gondolkodik, annak olyan nevelésre kell gondolnia, amely mindazt, amit a gyermeknek ad, úgy közvetíti, hogy az a gyermekkel együtt növekszik, eleve növekedő, fejlődő va­lami. A dolgokat úgy kell adni a gyermeknek, hogy azok ugyanúgy változzanak és alakuljanak át, mint a gyermek organizmusának tagjai.

Láttuk, hogy az agnoszticizmus hatására mindez el­tűnt az emberi szemléletből, de még az emberi életpraxisból is.

Még egyszer kifejezetten hangsúlyozom, hogy nem akartam ma az agnoszticizmusról sem kritikát adni, sem pedig pozitívan szembehelyezni vele valamit. Csak korunk belső állás­pontja szerinti jellemzését akartam magunk elé állítani. Ki akartam mutatni, hogy külsőleg az emberi individuális, szociális, vallási és erkölcsi életben mindenütt megjele­nik bizonyos termés, amelyet az agnoszticizmus elültetéséből kell származtatnunk. Így jelenik meg előttünk ez a kor, feltéve, hogy nem olyannak látjuk, ahogy bizonyos előíté­letek alapján, bizonyos agitatív ideálok hatására látni szeretnénk, hanem ha ezt a kort, amelyben élünk, valósá­gának megfelelően nézzük.

Ezt, mélyen tisztelt jelenlevők, előre akartam bo­csátani, mielőtt a következő napokban megtartom azokat az előadásokat, amelyek egy olyan életfelfogásról fognak szól­ni, amelyre vágyódnia kell annak a kornak, amelyben az agnoszticizmus tragikuma beteljesedett. Ahogy majd látni fog­ják, egy ilyen életfelfogás, ilyen életteljes világnézet akar az antropozófia lenni, és el akar jutni ahhoz a princípium­hoz, amelyhez az ember, mint igazi valósághoz kapcsolódik. Olyan világnézet akar lenni, amely majd megmutatja, hogy az embernek megvannak az eszközei ahhoz, hogy ehhez az iga­zi valósághoz eljusson.