Engedjék meg, hogy a mai előadásban, a következő fej­tegetések alapjául néhány dolgot felhozzak annak a történe­téből, ahogy az antropozófia megismerési gyökereit megtalál­tam, Szükségessé válik talán, hogy néhány távoli területre is utaljak és néhány személyes dolgot is belekeverjek fejte­getésembe. Különösen az elsőt, a távolabbi, lát­szólag filozófiai területre történő kitérőt akarom elkerülni a legközelebbi napokban. De hogy ne higgyék, hogy az antropozófia va­lamilyen laikus gondolatokon alapszik, ezért már ma kell ne­miképp erről az alapról szólnom.

Ami az agnoszticizmus tulajdonképpeni alapjaként be­került az ember életének egészébe, az leginkább abban az időben volt megfigyelhető, amikor megtaláltam az utat annak a gyökereihez, amit ma antropozófiának nevezek. Ezeknek a gyökereknek a kezdeti kutatása az előző évszázad nyolcvanas éveire esik, és aki az akkori kutatást követni akarja, az támpontokat talál azokban az írásaimban, amelye­ket Goethe természettudományos művei bevezetéseként fogalmaz­tam meg a „Goethes Erkenntnistheorie”, a későbbi „Wahrheit und Wissenschaft”, és a kilencve­nes évek kezdetén megjelent „Philoscphie der Freiheit” c. írásaimban.

Amikor ezek az írások keletkeztek, az ember egy olyan megismerési és tudományos felfogással állt szemben, amely közvetlenül az agnoszticizmusból származott. Mindenütt, - még ott is, ahol az ember komoly megismerési törekvésre talált, amely azt, amit megismerés­ként elérhet, életpraxissá alakítja, - az ember olyan emberekre akadt, akik mindannak a következtében, amit az agnoszticizmus beléjük oltott, szükségképpen szemben áll­tak mindazzal, ami az antropozófiához vezethet. Mindaz, amit az ember az ilyenekkel kapcsolatban átélt, ahhoz vezetett, hogy a kortudatból kiindulva az ember két olyan kérdést ves­sen fel, amelyek eminensen, tisztán emberi jelentőségűeknek látszottak. Abban, aki egyrészt megtanulta szeretni a tudo­mányos törekvést, másrészt belátja, hogy az újabb időkben milyen mély hatása van éppen a tudományos szellemnek az em­ber egész életére, a következő fontos életkérdés vetődött fel.  Vajon a tudomány, mint filozófia, ott, ahol teljes vi­rágzását akarja kibontakoztatni, megadhatja-e az élet alap­kérdéseire azokat a válaszokat, amelyeket az ember legmé­lyebb, benső mivoltának meg kell kapnia? Ez a kérdés az akkori idők kortudatával kapcsolatban két másik kérdéssé ha­sadt. Megadja-e a jelenkori tudomány azt, amire az embernek legbensőbb vágyával törekednie kell? És mi az, amire éppen a mi időnkben az embernek legbensőbb vágya alapján töreked­nie kell?

A 19. század nyolcvanas éveiben ez a két égető kér­dés volt lelkem előtt és ezzel a két kérdéssel szívemben néztem azt, hogy mit tudtak adni az embernek a különböző tudományok, amelyek - amennyiben filozófiaiak lettek - az agnoszticizmus szelleméből táplálkoztak. Feltettem a kér­dést: mit tud adni a 19. század végén létreho­zott filozófia az emberi törekvésnek? És abból, amit e két kérdéssel kapcsolatban át kellett éreznem, formálódott meg az, amit aztán 1885-ben leírtam az „Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltaaschauung” c. könyven számára. A követke­ző szavak törtek fel lelkemből: van egy tudományunk, amelyre senki sem vágyódik és van egy tudományos szükség­letünk, amelyet senki sem elégit ki. Ilyennek tűnt számom­ra az, ami akkor, mint filozófia az agnoszticizmusból származott. Ez a filozófia olyan távoli, olyan absztrakt kérdé­seket tárgyal, amelyeknek semmi közük sincs ahhoz, ami a lélekben elevenen törekszik a lét tulajdonképpeni rejtélyes kérdéseinek a megoldására.

És azután ebből a hangulatból keletkezett az, amit „Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltaaschauung”-nak ne­veztem. Mindabból, amit akkor a korabeli filozófia adni tu­dott, csak akkor tudott az ember kitekinteni, ha megkísérel­te, hogy megfelelő állásponthoz jusson azzal a szellemiség­gel szemben, aki a 19. század utolsó harmadában alapjában véve halott volt. Akiről ugyan mindenféle külsősé­gekkel kapcsolatban sokat beszéltek, akinek a szellemiségé­be azonban nem akartak behatolni. Goethére gondolok. És ami az embernek Goethénél feltűnhetett, az az volt, hogy való­ban még akkor is, amikor a tudományos kutatás szűkebb terü­letével foglalkozott, pl. a növényekkel, az állatokkal, a színekkel, az alap mindig az a tendencia volt, hogy az embe­ri konkrét tudományokból elérjen a világrejtélyekre vonatkozó átfogó tudományhoz.

Bizonyos, hogy Goethe nem járta be a mélységekből a magasságokba vezető összes utat. Nagysága ellenére bensőleg, bizonyos módon rendkívül szerény volt, de nem ez a fon­tos, hanem az, hogy az ember Goethénél mindenütt láthatja azt a tendenciát, hogy az élet tudományos törekvéseinek az alacsonyabb szintjéről a lét csúcspontjaihoz akart elérni. És ezt a tendenciát világosan lehetett látni. De Goethénél észlelt az ember valamit, ami útmutató lehetett. Emlékezem egy goethei kijelentésre, amely itáliai utazása folyamán, a tizennyolcadik század nyolcvanas éveiben hangzott el, s amely azután az „Itáliai utazás” c. nyomtatásban megjelent írásában is benne van. Emlékszem arra, hogy Goethe az itáliai utazást nemcsak arra használta fel, hogy a maga módján a művészi alkotás lényegébe hatoljon, hanem arra is, hogy az általa észlelt ásványi-geognosztikus jelenségek- és a növényi és állati lények megfigyeléséből tu­dományos világnézetet alakítson ki. És miután már sok hóna­pot töltött ezen az utazáson, és már többféle tudományos princípiumot alakított ki - vagyis olyanokat, amelyeket ő tudományos princípiumoknak tekintett - leírta az alábbi jelentős szavakat: „azok után, amit itt növényben és halakban láttam, szeretnék Indiába utazni, nem azért, hogy újat fedezzek fel, hanem hogy a felfedezetteket a magam módján szemléljem.”

Aki teljesen elmélyül abban, ami Goethe lelkében élt, amikor ilyen kijelentést tett, annak a számára ez egészen sa­játságos útmutató lehet, mert ha az ilyen kijelentés értel­méből indul ki, lassanként kiderül, hogy Goethe mint megis­merő, egészen másképp állt a külvilággal szemben, mint sok más ember. És az agnoszticizmus eredményeivel szemben a 19. század nyolcvanas éveiben különösen fon­tos volt a goethei megismerési módra tekinteni, mert ez mást, mint ami azután a 19. század nagy tudományos vívmányaiból a század vége és a 20. század eleje számára a megismerés lecsapódásaként adódott és ebből impulzust meríthetett az ember arra, hogy mélyeb­ben szemügyre vegye, milyen volt Goethe lelki magatartásának sajátossága a megismerési folyamata közben.

Goethe a dolgokról másképp gondolkodott. Másképp gon­dolkodott a világról, mint azok, akik a 19. szá­zad végén azt hitték, hogy bizonyos vonatkozásban elértek egy filozófiai lezártságot. És ezt Goethénél kiváltképpen akkor látja az ember, ha tekintetbe veszi, hogy az itáliai uta­zásából visszatérve hogyan írta meg a „Kísérlet a növények metamorfózisának megmagyarázására” c. klasszikus írását, és ha látja, hogy ennek a kis írásnak eszméi, mint ma­gától értetődő lelki produktumok születtek ebből a sajátsá­gos megismerési törekvésből. Ha ezzel foglalkozik az ember, észreveszi, hogy Goethe megismerési módja kiváltképpen arra hajlamos, hogy szemléléssel hatoljon a növényvilág életébe.

A 19. század végén azonban kiváltképpen arra tö­rekedtek, hogy azokat a megismerési folyamatokat fejlesszék ki, amelyek a szervetlen, élettelen természet működésébe ha­tolnak. Egyes emberek megkísérelték, hogy megismerésükben egy fajta reakciót állítsanak szembe azzal, hogy az egész megismerési folyamat az élettelen természet felé orientáló­dik. Azt mondhatjuk, hogy Goethe gondolkodása, elképzelése, másképp élt a külső észlelés és a külső világhoz való vi­szonyában, mint az a gondolkodás, amely különösen arra ké­pes, hogy az élettelen világba hatoljon. Amit Goethe gon­dolt, az hajlott arra, hogy bensőségesen áthassa azt, amit Goethe szemei látnak, érzékei észlelnek. Amit az érzékek észlelnek, az a főként élettelen természettel foglalkozó gon­dolati folyamattól sokkal távolabb áll, mint Goethe észle­lése a gondolkozástól. Goethe gondolkodása olyan volt, hogy mozgékony tudott maradni, miközben a növény egész növekedé­si folyamatát követte, - ahogy egy növényi forma egy másiknak a változatává válik. Goethe gondolkodása nem volt merev, nem volt szigorúan körvonalazott, hanem olyan volt, hogy fogalmai folytonosan átalakultak és ezáltal - azt mondhatnám - igazodtak ahhoz a folyamathoz, amelyen maga a növényi természet megy át.

Ezért érthető, hogy Goethének különösen jólesett, amikor évtizedek múlva Heinrothnál, a pszichológusnál ráakadt az ő sajátságos megismerési módjának a leírására. Heinroth Goethe gondolkodását „tárgyi” gondolkodásnak nevezte. A „tárgyi gondolkodás” kifejezés különösen tetszett Goethé­nek, mert érezte, hogy gondolkodása bizonyos módon belemerül abba, amit megfigyel, amihez bensőségesen kapcsolódik. Mintegy kisurran a szubjektivitásból és belebújik az objektumba úgy, hogy a fogalmak teljesen meg­ragadják az érzékelés tárgyát, viszont a fogalmak teljesen belemerülnek az érzékelés tárgyába. „Tárgyi gondolkodás”, így mondta Heinroth, és Goethe ebben valóban megtalálta an­nak a jellemzését, ami ő a megismerési folyamatában átélt.

Amire itt, mint Goethe sajátságos megismerési folyama­tára utaltam, azt még bővebben is ki lehetne fejteni, Ez meg is történt Goethe természettudományos írásaihoz írt be­vezetésemben és az „Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltaaschauung” („Goethe világnézetének ismeretelmélete”) c. kis könyvecskémben. De itt feltűnhet valami az embernek. Goethe a maga gondolkodásával rendkívül világosan írta le a növé­nyek átalakulását. Goethe a növényvilág klasszikus morfológusa lett. Habár Goethe az organikus világra vonatko­zó tanulmányaival nem a növényből indult ki, hanem az ál­lati-emberi princípiumból, ennek ellenére, az állati-embe­ri princípium szemléletében nem ért el olyan tökéletességet, mint a növényvilág követésénél. Talán ismeretes, és írása­imban is olvasható, hogy Goethe fellázadt az ellen, hogy né­hány anatómus és fiziológus szakadékot teremtett állat és ember között azzal, hogy tagadta, hogy az embernek, mint az összes állatnak is, van a felső álcsontjai között önálló csontocskája (os intermaxillare). Goethe, amikor a dolog ismeretessé vált előtte, nem volt hajlandó abba belemenni, hogy az állati és emberi prin­cípium közötti különbséget ilyen alárendelt részletben ta­láljuk meg. Goethe azt, ami az embert az állatiság fölé emeli, valami egész másban kereste, nem ilyen részletben. Ezért törekedett arra, hogy kimutassa, hogy az embernek, mint az állatoknak is, van ilyen álkapcsok közötti csontja. Nála ez is a klasszikus módon történt, úgy, hogy a bizonyításra az akkor létező összes segédeszközöket felhasználta. És amikor aztán Goethe az állati-emberi princípium tanulmányozásától áttért a növényiség tanulmányozására, és ennek eredményét - mondhatnám - beleárasztotta az előbb megnevezett, 1790-ben írt, rendkívül jelentős értekezésébe, akkor az a gondo­lata támadt, hogy ezt a átalakulást kiterjessze arra, ami nem úgy él, mint a növény, hanem lélekkel áthatott, mint az állat.

Ha valaki hajlandó megnézni, hogy Goethe hogyan vé­gezte feladatát, észreveheti, hogy sokszor belekezdett ab­ba, hogy megírja az állati szervek metamorfózisát is. Vég­telen sok tanulmányt készített, hogy az ilyen állat-átalakulást megírhassa. De láthatjuk, hogy távolról sem érte el egyetlen stúdiuma sem azt, ami a növények metamorfózisával sikerült neki. És azt is láthatjuk, hogy Goethe mindig új­ra belekezdett a metamorfózis-tan kiépítésébe, legalább is a csonttan területén, de mindig újra megállt a továbbhaladás előtt, és mindezek a dolgok csupán töredékek maradtak.

Goethe nem tudott elérni ahhoz a ponthoz, ahol gon­dolkodását, belső lelki életét olyan elevenné tudta volna tenni, hogy úgy merült volna az állati princípiumba, mint a növény mivoltába és változásaiba. Így adódott, éppen Goethe tanulmányozása közben, az ember mivoltának és álta­lában az emberi megismerés útjainak nagy kérdése. Törté­nelmileg itt varrnak - legalább is számomra - az antropozó­fia gyökerei.

Így kellett a 19. század végén kialakult agnoszticizmus hatásából kiindulva, feltenni az alapvető kérdést: mi történik tulajdonképpen az emberben, amikor megismer? - A megismerés nyilvánvalóan olyan tevékenység, ame­lyet bensőleg hajt végre, de ez nem pusztán közömbös tevé­kenység, hanem olyan tevékenység, amely kapcsolatba kell, hogy hozza őt a világjelenségek lényegével. Olyan tevékeny­ség, amellyel orientálódnia kell arról, hogy saját lénye ho­gyan helyeződik a világ tényei közé. Olyasvalami-e ez a meg­ismerés, amellyel - mondhatnám - mintha egy felesleges dologként lenne az ember a külső világ mellett, és talál-e az ember megismeré­si folyamatot képező gondolataiban valamit, ami képmása a külső valóságnak? Vagy a megismerési folyamat pusztán formai valami, amikor az ember szolgai módon áll, és a közben kívül lezajló világfolyamatot tükrözteti magában úgy, hogy a világfolyamat számára teljesen közömbös dolog? Hogy az ember ott áll szolgai módon és az összes egyéb törté­nés mellett még azt is cselekszi, hogy gondolkodásával a vi­lágfolyamatról mindenféle fogalmakat, ideákat alkot magának? Más szavakkal: pusztán olyan formális dolog-e a megismerés, amelyet az ember önmagának hoz létre, vagy egy reális valami? Megismerésével, mint valami realitással, valós folyamattal áll-e az ember a világ egészében? Átél-e a megismerésben olyasvalamit, ami a világban és a világ által történik, és csak a világ sajátságos felépítése miatt nem az emberen kívül, hanem az emberben játszódik le úgy, hogy az ember önmagán belül olyan fontos világesemények színterévé válik? Ha az utóbbi a helytálló, akkor az ember a maga megismerésével, mint reális folyamattal áll a világ-összefüggésben. Akkor nem kívülállója a létnek, akkor mintegy számítanak rá a világfolya­matban, akkor organizációja olyan, hogy a világ nem volna tökéletes, ha az, ami benne, mintegy a bőrén belül játszó­dik le, nem történne meg, és nem alkotná a világbeli törté­nések csúcsát.

Ez kb. az a kérdés, amely az agnoszticizmus étélése következtében előtört a lélekből. És azután, - belevonva mind­azt, ami az emberi megismerési folyamatban tevékenykedik -, nyilvánvalóvá vált az, amit ez a tevékenység, amely akár pusztán formális, akár reális, tulajdonképpen magába zár. Ha az ember megkísérli, hogy ebben a tevékenységben egy jel­legzetes ellentétre rátaláljon, ráakad arra, ami azután a em­bert tovább viszi és megadja a lehetőséget ahhoz, hogy vá­laszoljon arra a kérdésre, hogy mi volt a lényege a goethei megismerésnek, amely azért nem volt még tökéletes megisme­rés, mert Goethének meg kellett állnia a növényvilág és az állatvilág között. Erre a kérdésre csak a kor lehet vála­szolni, ha világosan szemügyre vesszük a gondolkodás és az érzékelés közötti ellentétet.

A gondolkodásban úgy élünk, hogy teljesen átadjuk ma­gunkat a belső tevékenységnek. Az igazi gondolkodás tel­jes folyamatát mi hajtjuk végre. Semmilyen gondolat sem tud tért hódítani tudatunkban anélkül, hogy őseredeti tevékenységünk­kel részt ne vennénk keletkezésében és további fejlődésében. Mert ha képzetalkotásunkban egy álom, vagy egy emlékkép me­rül fel, akkor ez nem gondolkodás. Érezzük, hogy az álommal, az emlékképpel, vagy más tudati tartalmakkal nem jutottunk el az igazi gondolkodáshoz. Az igazi gondolkodás az, amikor aktivitásunkkal teljesen a gondolkodásban élünk. A gondol­kodást a legtisztábban, a legvilágosabban úgy alakíthatjuk ki, ha teljesen eltekintünk a külvilágtól és átadjuk magun­kat az önmagát létrehozó gondolkodási folyamatnak. Akkor észleljük, hogy az egyik gondolat a másikból fejlő­dik ki és azt is észleljük, hogy a gondolatok sajátságos egymásból keletkezése az ember benső világában zajló lelki át­élés. Eszel szemben áll az észlelés lelki élménye, amikor szemünkkel, fülünkkel és más érzékeinkkel a kívülről adott világgal állunk szemben. Az észlelés fő jellemzésébe bele­tartozik, hogy teljes ellentéte a gondolkodásnak. Az olyan észlelés, amelynél teljes aktivitásunkkal jelen vagyunk, nem tiszta észlelés, mert ebbe már belekeveredett a gondol­kodás. Tiszta észlelés az, amelyet teljesen passzívan élünk át.

A lelki átélésnek ez a két ellentéte éppen az ag­noszticizmus következményeképp került a lélek elé. Azután feltehette az ember a kérdést: hogyan viselkedik az emberi lélek, amikor az észlelésbe folytonosan belekényszeríti a gondolkodást, ami passzív észlelésként felmerül, azt a meg­ismerési folyamatban folytonosan áthatja a gondolkodás ak­tivitásával, és aztán elevenen benne él abban, hogy a passzív észlelést folytonosan áthatja az aktív gondolkodással?

Éppen az ag­noszticizmus időszaka - mondhatnám, az ag­noszticizmus kulminációs ideje - arra indította az em­bert, hogy magát az észlelést, tehát azt, amit teljes passzivitásban él át, egész tisztaságában lelke elé állítsa. Emlékszem arra, hogy erősen hatott rám egy írás, amelyet az a személyiség jelentetett meg 1884-ben, aki a „Das Gan­zée der Philosophie und ihr Ende” (A filozófia egésze és vége) c. átfogó könyvet írta. Ez Richard Wahle „Gehirn und Bewusstsein” (Agy és tudat) c. Írása volt. Akkor ennek az írásnak a különleges kiválóságát abban láttam, hogy Richard Wahle élesen jellemezte azt, amit az ember tulajdonképpen észlel, és ami megmarad, ha az ember a lelki tartalomból mindazt kiemeli, amit a gondolkodás aktivitásával vitt be­le. Éppen ennek az írásnak a révén az ember egy fontos dol­got tudott megfontolni magában. Azt, hogy az ember a mindennapi lelki átélésében egyáltalán nem választja el szigorúan azt, amit észlel attól, ami már keveredett a gondolkodással.

Mindennapi tudatával az ember a reggeli felébredés­től az esti elalvásig tulajdonképpen állandóan olyan lel­ki tartalmakban él, amelyekben az észlelés már össze van ke­verve a gondolkodással. Így valóban alapos analízissel kell elkülöníteni a passzív észlelést attól, amit a gondolkodás­sal belevitt az ember. Ez után rájön az ember arra, hogy tu­lajdonképpen milyen a mi észleleti képünk. Ezt az észleleti képet kövessük úgy, hogy csak öt percig tartózkodjunk az összefoglaló gondolkodástól és csak azt regisztráljuk, amit sorjában észlelünk. Az olyan gondolkodók, mint Richard Wahle és Johanaes Volkelt ezt megtették. Regisztrálták, ahogy pl. bejön egy levélhordó, átad egy levelet, és ami a levéllel azután történik, ahogy az egyik észleleti kép - a rendező gondolkodás­sal ellentétben - kaotikusan követi a má­sikat. Így helyesen tekinthet bele az ember a lelkében foly­tonosan lejátszódó tevékenységbe, amely csak a legkisebb részében tudatos és abból áll, hogy az észlelést a gondol­kodással, tehát azt, amit passzívan szemlélünk, összekeverünk azzal, amit aktívan hozunk létre.

Amikor azonban megérlelődtek az ag­noszticizmusnak a megismerési folyamatra vonatkozó eredményei, nem más volt az ember lelke előtt, hanem az, ami a kantianizmus kialakí­tásából adódott és azután annak a kialakulásában mutatkozott, ami a 19. században Johanaes Müller óta a fizio­lógiai képzetalkotás maximája volt. Nem másképp gondolkod­tak, hanem a követkézéképp: a tulajdonképpeni valóságot ott kell kikutatni, ahol az az emberen kívül van és a gondolko­dásnak csak az a feladata, hogy ezt a külső jelenséget lemá­solja. A helyes gondolkodáshoz pedig úgy juthat el az ember, hogy az emberi belső világából nem visz semmit az észlelésbe és a gondolkodást csak egész passzívan arra használja fel, hogy a valóság képeit alkossa meg. Ez a valóság azonban, - függetlenül a gondolkodási folyamattól és a belső lelki folya­mattól -, valahol már készen megvan. Az ilyen gondolkodás az­után arra csábítja az embert, hogy imaginárius fogalmakhoz jusson, mint pl. a „magánvaló” ismert-, vagy nem ismert fo­galom. Csak akkor van értelme erről a „magánvaló”-ról beszél­ni, ha az ember úgy véli, hogy függetlenül az emberi megisme­réstől, valahol önmagában meg kell, hogy legyen a valóság, és az embernek valamilyen procedúrákkal kell megismerést szerez­nie erről a valóságról. Akkor a megismerési folyamat nem re­álisan átélt folyamat, csak egy formális, háttérben álló valami a valóságos történés és a valóságos dolgok mellett.

Ezzel szemben számomra kiderült, hogy a megismerés valóban reális dolog, mert az észlelési tartalomnak a vizsgálata, - aminek átadjuk magunkat amikor érzéke­inken keresztül, passzívan fogadjuk magunkba a külvilág hatá­sát -, azt mutatta, hogy ez a külvilág nem tartalmazza a való­ságot, hanem az ember úgy született bele ebbe a világba, hogy ha pusztán az érzékeivel tekint bele a külvilágba, érzékein keresztül a valóságnak csak az egyik oldalát éli át.

Írásaimban, egészen a „Dle Rätsel der Philosophie” (A filozófia rejtélyei) c. könyvemig mindenütt megtalálhat­ják a kísérletet arra, hogy bebizonyítsam: ami fizikailag az észlelés számára adódik, az nem a valóság. Tehát az embernek, amikor beleszületik ebbe a világba, nem adatik meg a való­ság az észleléssel, a valóság csak azzal kerül a lelke elé, hogy a belső világából létrehozza a gondolkodás aktivitását és a valóság egy részével, egyik oldalával szem­beállítja a valósághoz tartozó másik oldalt. Azt, ami szellemileg, mint gondolkodás adatott néki. A dolog úgy áll, hogy a valóság csak akkor válik lelki élménnyé, ha az ember a szellemében felébredő gondolkodáson keresztül kapcsolódik az észleléshez. A valóság olyan valami, ami a megismerés útján jön létre. A valóság nem olyasvalami, amit keresnünk kell. A valóság olyan, amit létrehozunk, amiben teremtően részt veszünk. Az embernek az a titka, hogy őt, amikor meg­születik, egy olyan világ veszi körül, amely nem a teljes va­lóság, és ő arra született, hogy ahhoz, ami itt a külső, fi­zikai jelenségben megmutatkozik, hozzáfűzzön valamit, ami csakis az ő benső világában jön létre. Csak ilyen összefüg­gésben, csak azzal, hogy ami benső világában kel életre, azt együtt éli azzal, amit külsőleg észlel, csak így éli bele ma­gát a valóságba.

Amíg érzékeinkkel pusztán csak kitekintünk arra, amit kívül észlelhetünk, addig nincs valóság előttünk. Ha küzdünk azért, hogy minden észlelhetőt összekössünk azzal, amit a világ alapjaiból ebbe a létbe egy egész más oldalról beviszünk, ha küzdünk azzal, ami gondolkodásunkban kel életre, és ha sa­ját aktív megismerő tevékenységünkben a valóságnak ezt a két oldalát összekötjük egymással, akkor a külső valósághoz hoz­záfűzzük azt, ami még hiányzik a valóságból, ezáltal mi alkotjuk valósággá. A megismerési folyamathoz az embernek fel kell emelkednie, hogy világában valóság legyen. Világá­ban nem volna valóság, ha csupán észlelne, és nem tudna küz­deni azért, hogy az észleltekkel összekösse azt, amit az észlelés nem tud megadni, azt, amit a világ egész más sar­kából fűz az észleléshez és gondolkodásában nyilatkozik meg.

Mivel az ember a maga megismerési folyamatával úgy áll a valóságban, hogy ez a megismerési folyamat rea­litás, és a tudáshoz vezető folyamatban teremtődik meg, majd kerül felszínre a valóság, ezért nevezhettem azt a kis írást, amelyben az emberi megismerésnek ezt a módját ábrázoltam „Wahrheit und Wissenschaft”-nak (Igazság a a tudomány). Nézetem szerint akkor ebben a kis írásban kísérletet tettem arra, hogy az emberi tudattal megértessem önmagát. Az embe­ri tudat mintegy felteszi magának a kérdést: hogy viszonyulsz a valósághoz? Felesleges dolog vagy-e, vagy a megismeréseddel szolgai módon végrehajtasz valamit, aminek semmi köze sincs a valósághoz? Ott kinn titokzatos módon talán már megvan a valóság és a megismeréseddel neked csak meg kell keresned? Vagy olyasvalami a magismerési folyamat, amelynek része van a teljes valóság létrejöttében? - Erre a kérdésre nem lehe­tett másképp felelni, csak az utóbbi értelemben. Ha azonban az ember fel akarja ismerni ennek az agnosztikus paradox válasznak a helyességét, akkor feltétlenül szükséges, hogy egyrészt a gondolkodás természetét, mint realitást fogja fel, másrészt pedig valóban megértse, hogy az észlelés mindenütt homályos, sötét dologként közelit felénk. A gondolkodás és észlelés ellentétének átérzését úgy kell megjelenítenünk, hogy világosan lássuk, a gondol­kodásban olyasvalami van birtokunkban, amiben teljesen ébe­rek vagyunk.

Az éberség folyamatának megvannak a fokozatai. Ha mindennapi tudatunkkal meg akarjuk ragadni a maga eredeti formájában, ezt csak úgy tehetjük, hogy lelkünk teljes aktivitásával éljük át magunkat a gondolkodásban. Akkor megtapasztaljuk, hogy vagyunk valójában jelen az észlelésben. Ha eljutottunk ahhoz, hogy Richard Wahle, vagy Johannes Volkelt értelmében az észlelést igazi alakjában állítsuk lelkünk elé, és azután megvizsgáljuk, hogy a lélek hogyan él ha csakis az észlelésben él, akkor nem találunk már különbséget a lélek ilyen átélése és a tulajdonképpeni alvási állapotban átélt, gondolkodással át nem hatott ész­lelés között. És ugyanúgy, ahogy napi életünkben az ébrenlét váltakozik az alvással, úgy váltakozik a működő, hullám­zó lelki életben - ha az érintkezik a külvilággal - az ész­lelés állapota, amelybe tulajdonképpen belealszunk azzal az állapottal, amelyben teljesen éberek vagyunk, azaz a gondol­kodással.

Ez egyébként akkor történik, amikor az alvás sötét­ségét átvilágítjuk az ébrenlét világosságával. Ez tulajdon­képpen minden pillanatban lejátszódik egy másik területen, amikor az észlelés homályát áthatjuk azzal a fénnyel, amely bennünk él az aktív gondolkodás jelenlétében. A sötét észlelést folytonosan megvilágosítjuk. Ez az eleven folyamat az, amely lejátszódik a között, ami az észlelés által adott benyomásban alszik és a között, ami beleébred ebbe az alvó életbe, amikor áthatjuk a gondolkodás aktivitásával. Mint a mindennapi állapotban, az ébrenlét és alvás váltako­zása, olyasvalami kerül az ember lelke elé akkor, amikor tel­jes elevenséggel belehelyezkedünk a gondolkodás, vagyis a szellemileg átélt aktivitás és az észlelés kapcsolatába, vagyis az azzal való kapcsolatba, ami a szellemiséget önmagán kívülre helyezi, a szellemet olyanná teszi, hogy csak tudatnélküliségben tudja őt megragadni, mint ahogy az alvás alatti történéseket is csak tudatnélküliségben ragadja meg. Az ilyen megismerési út követésével megfele­lőképpen betekinthetünk a megismerési folyamat tulajdonkép­peni mivoltába. Abba, hogy a megismerés valóban reális fo­lyamat, magában a valóságban dolgozik és nem a háttérben álló, pusztán formális valami.

Ennek ellenére rendkívül nehéz ezen az úton, tisztán filozófiailag eljutni a gondolkodás aktivitásának a megérté­séhez. Tökéletesen megértem, hogy az olyan szellemek, mint Richard Wahle, - aki egyszer világosan a lelke elé állította, hogy az észlelés tulajdonképpen csak kaotikus elemet hoz a lélek elé -, és az olyan gondolkodók, akik csak azt látják, amit Johannes Volkelt joggal nevezett a külső észlelés önálló, egymás mellé helyezett foszlányainak, amelyeket először a gon­dolkodásnak kell rendeznie - megértem, hogy az ilyen gondol­kodók, mivel teljesen beleélik magukat az észlelésbe, nem jutnak el odáig, hogy a gondolkodás aktív mivoltába is be­le tudják élni magukat. Nem tudnak felemelkedni annak az el­ismeréséhez, hogy a gondolkodás aktivitásának az átélésével teljesen benne vagyunk egy tevékenységben és mivel teljesen benne vagyunk, tökéletesen össze tudjuk kötni tudatunkkal. Jól el tudom képzelni, hogy az ilyen gondolkodóknak milyen érthetetlen, ha a gondolkodás aktivitásának teljes átélésé­vel az ember a következő szavakkal válaszol nekik: a gondol­kodásban a világtörténés egy csücskét ragadtuk meg! - Ahogy azt „Philosophie der Freiheit”-ben kimondtam.

Hogy ez így van, hogy a gondolkodásban valóban a vi­lágtörténést az egyik csücskén ragadjuk meg, azt csakis abban a gondolkodásban lehetett kimutatni, amely az emberi cselekvés alapja, abban a gondolkodásban, amely akkor fejlő­dik ki, amikor cselekvéseinkben az erkölcsi világot tiszta gondolkodásunkból kiindulva alapítjuk meg. Mert akkor rákényszerülünk arra, hogy lelkünkben a tiszta gondolkodását fejlesszük ki. Tehát a gondolkodás a maga színtiszta mivol­tában éljen bennünk és azután mi magunk alakítsuk ki hozzá a szemléletet. Maguk a tények kényszerítenek bennünket ar­ra, hogy a szemléletet, az észlelést és a gondolkodást el­különítsük egymástól, hogy azután a cselekvésben, az erköl­csi tettben, összekössük őket. Hogy éppen az etikai, a szo­ciális élet követésénél derül ki a gondolkodási aktivitás igazi lényege, amit kifejtettem a „Philosophie der Freiheit”-ben, arról holnap akarok beszélni.

Szeretném, ha a ma ábrázoltakból Önök előtt világos­sá válnék, hogy éppen a 19. század agnoszticizmusának az átélése nyomán került felszínre az ember lelké­ben az a probléma, amely kb. így hangzik: vajon az érzéke­inkkel észlelt külső világ lezárt, végleges valóság-e, ame­lyet csak passzívan kell keresnünk, vagy ez a külső világ csak egyik oldala az igazi valóságnak? Nem vagyunk-e a megismerési folyamatunkkal, mint élő emberek, társteremtői en­nek a valóságnak?

Mindaz, amit ma, persze csak utalásként elmondottam, érthetővé teszi önök előtt, hogy már az „Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung” c. művemben le kellett írnom, hogy korunk legfontosabb kérdése az, hogy külső tapaszta­lási módunk elénk hozza-e a valóságot? Mert ha külső ta­pasztalatunk a teljes valóságot adja, akkor megismeré­sünk csak ennek a külső valóságnak az ismétlése lehet. Ha azonban a külső valóság az egész, igazi valóságnak csak egy részét adja, akkor a következőt kell mondanunk (ez a „Grundlinien einer Erkenntinistheorie der Goetheschen Weltanscauung” c. 1386-ban megjelent írásomban megtalálható): Egészen más dolog, ha a valóságnak ez a formája, amelyet az érzé­kek közvetítenek, nem a valóság lényege, hanem a valóság egé­szen lényegtelen külső oldala. Ha a világ lényegének csak a lényeget elrejtő burkolata van előttünk és ez arra ad indítékot, hogy tovább kutassunk a valóság után. Akkor arra kell törekednünk, hogy ezen a burkon áthatoljunk. A világ elsőnek adott formájából kell kiindulnunk, hogy azután a vi­lág igazi (lényegi) tulajdonságait hatalmukba kerítsük. Le kell győznünk az érzékek számára adott jelenséget, hogy eb­ből egy magasabb megjelenési formát fejlesszünk ki.

Annak idején ezt a kérdést felvetettem, és azoknak a feltevéseknek megfelelően, amelyeket némiképp, csak utalásszerűen ma jellemeztem, nem válaszolhattam mást, csak azt, hogy magában a tudományban is van valami reális tényszerű­ség, ami részt vesz a világfolyamatban. És a művé­szetben, amelyet - ahogy tegnap kimutattam - szintén érin­tett az agnosztikus gondolkodásmód bizonyos hatása, élnie kell annak, amit az ember a külső valósá­got túlhaladva, élő szellemiségben él át. És ha ma jelszót, mottót keresnék ahhoz, amit önöknek a szellemtudomány, az antropozófia igazi értelmeként jellemeznem kell, akkor az egész antropozófiának és kiváltképpen ezeknek az előadások­nak a következő mottót adnám:

„A művészetnek és a tudománynak az a célja, hogy a fizikai érzékelhetőséget a szellemmel győzze le. A tudomány úgy győzi le a fizikai érzékelhetőséget, hogy azt teljesen szellemmé oldja, a művészet pedig úgy, hogy beleoltja a szellemet.”

Vannak emberek, akik azt mondják, hogy kialakítottam az antropozófiát, miután más tudományos felfogástól elsza­kadtam, Az elé, amit a következe napokban önöknek mondanom kell nem helyezhetek mást, mint ezt:

„A művészet és a tudomány célja, hogy a fizikai érzékelhetőséget a szellemmel győzze le. A tudomány úgy győzi le a fizikai érzékelhetőséget, hogy azt teljesen szellemmé oldja, a művészet pedig úgy, hogy beleoltja a szellemet.”

Ezt pedig, - mondom ezt mindazoknak, akik a fejlődési folyamatomban lévő állítólagos ellentmondásokról beszélnek -, nem ma írtam és nem is tegnap, nem tíz, nem húsz évvel ezelőtt, - ez már benne van „Erkenntinistheorie der Goetheschen Weltanscauung” c. 1886-ban megjelent könyvemben.