A jelenkor szellemi életének legjelentősebb kérdése, amely ráveti árnyékát az egész kultúréletre is, olyan kér­dés, amely tulajdonképpen ma már minden ember érzésében ben­ne él, de a megoldási kísérletet csak azon az úton lehet folytatni, amely az érzékfeletti megismeréshez, a mindennapi tárgyi megismeréstől az imaginációhoz, inspirációhoz, intuícióhoz vezet. Ezt a legjelentősebb kérdést minden olyan lélek fel kell, hogy vesse magában, amely teljes elfogulatlansággal és az ember lénye iránti igazi, benső becsületes érdeklődéssel áll szemben egyrészt a morális és etikai élet ma lehetséges felfogásával, másrészt pedig azzal az élettel, amely a joggal elismert természettudományos világnézetből adódik. Az etikai, a morális élet ma azért égető kérdés, mert abban a korban élünk, amelyben az etikai kérdés egy­szersmind szociális kérdés is és a szociális kérdést minden ember égető kérdésnek érzi.

Nézzük meg, hogy a természeti megismerés a mai gon­dolkodásnak megfelelően a létre vonatkozóan mit állít lel­künk elé. Az igazi természeti megismerésre azért törekszünk, hogy a világ dolgait a maguk szükségszerűségében, okszerű, kauzális összefüggéseiben ismerjük meg. És ezt az okszerű összefüggést, ezt a szükségszerűséget egy következetes vi­lágnézetnek megfelelően ki kell terjeszteni mindarra, ami a világrendbe tartozónak tekinti magát, tehát az emberre is. Ha ma az embert a természettudomány alapján akarjuk megis­merni, bizonyos magától értetődöttséggel kiterjesztjük rá azt a megismerést, amelyet az emberen kívüli természeti jelenségekre szoktunk alkalmazni és azután megkíséreljük töb­bé-kevésbé merész hipotézisekkel azt, ami a természeti meg­ismerésben az előttünk lévő, általunk megfigyelendő termé­szetre vonatkozólag adódik, a világ más tényeire és lényeire is kiterjeszteni. A természettudományos megismerési fogalmak alapján hipotéziseket állítunk fel a földfejlődés kezdeté­ről és végéről. Ezzel a természettudományos megismerés­sel eljutunk ahhoz a ponthoz, ahol - ha következetesen já­runk el - azt kell mondanunk, hogy nem torpanhatunk meg a szabadság kérdése előtt. Ezt a problémát már jeleztem.

Aki egyszerűen, következetességre vágyódva, formális, egységes világmagyarázatot keres, az, ha döntenie kell a szabadság, az emberi átélésnek tulajdonképpen empirikusan, közvetlenül adódó szabadság elfogadása és a mindenen uralko­dó természeti szükségszerűség elfogadása között, az az embe­riségbe az utóbbi századokban belenevelt gondolkodási és megismerési szokásoknak megfelelően a természeti szükség­szerűség javára fog dönteni. A szabadság átélése ellenére, a szabadságot illúziónak fogja, nyilvánítani és az abszolút szükségszerűség körét az emberi lény legmélyebb intimitásá­ig terjeszti majd ki, úgy hogy az ember teljesen beleszövő­dik a természeti szükségszerűség körébe. És ugyanígy fog viselkedni a földfejlődés kezdetére és végére vonatkozó hi­potetikus fogalmi világgal szemben is. Előveszi a fizikából, kémiából és egyebekből adódó törvényszerűségeket és össze­függéseket, majd ezekből olyan hipotéziseket alkot, mint a csillagköd hipotézis, vagyis a föld kezdeti fejlődésére vonatkozó Kant-Laplace elmélet. A termodinamika második fő tételéből hipotéziseket alakit ki a hő-halálról, amelynek a föld majd áldozatul esik.

Ilyen módon lehet az ember lényének legbelsejéig és a világmindenség határáig kiterjeszteni azt, aminek nem vi­tatható termékenysége a legújabb kornak adódott azoknak a természeti jelenségeknek a magyarázatára, amelyek körül­vesznek bennünket abban a világban, amelyben születés és halál között járunk. De azután, ha önmagunkra eszmélve fel­tesszük magunknak a kérdést, hogy min alapszik a tulajdonképpeni emberi méltóság, miben van az ember tulajdonképpeni érté­ke, akkor eljutunk ahhoz, hogy tekintetünket a morális vi­lágra vessük. Arra, ami tudatunknak etikai-erkölcsi indíté­kot ad. Érezzük, hogy csak a vallásos érzéssel áthatott er­kölcsi ideálok követésével juthatunk teljesen emberhez mél­tó léthez. Nem nevezhetjük magunkat a szó teljes értelmében embernek, ha nem gondoljuk azt, hogy hatnak bennünk a morálisak­nak nevezett motívumok, amelyek azután kiáradnak a szociá­lis életbe, és amelyekről azt tartjuk, hogy belsőleg áthat­nak bennünket a világrend isteni princípiumaival. Ha azon­ban teljes becsületességgel azt a szempontot képviseljük, amelynek alapján a mechanikus-kauzális szükségszerű termé­szeti rendet tekintjük át, akkor nincs híd ettől a természe­ti rendtől, - amelybe bizonyos megismerési tisztességgel az embert is bele kell fogni -, ahhoz a másik rendhez, amely a morális rend, és amelyet az ember egész méltóságával és egész értékével összefüggőnek kell tekintenünk.

A legújabb kor természetesen talált egy bizonyos ki­utat, hogy az embervoltunk alkatelemei között megnyílt sza­kadékra vonatkozólag elámítsa magát. Azt mondták: igazán csak az tudományos, ami a természeti szükségszerűség értel­mében akarja megmagyarázni a világot, beleértve az embert, a világ kezdetét és végét is. - Ennek a szempontnak az alapján nem tekintik tudományosnak azt, ami ellentmondás nélkül nem illeszthető az ennek a természeti rendnek megfe­lelő gondolkodásba. Emellett azonban felállítják az egészen más bizonyossággal bíró világot, a hitbéli bizonyosság világát. A bennünk világító morális fényre tekintenek és azt mondják maguknak: semmilyen tudományos megismerés sem tud­ja garantálni ennek a morális világnak a jelentőségét, de az embernek önmagában kell megtalálnia a hitbéli bizonyos­ságot, szubjektív eleméből kiindulva magáénak kell azt val­lania, hogy mivoltának megfelelően, valamilyen módon kapcso­latban lehessen a morális szükségszerűségekkel áthatott vi­lággal.

Egyelőre sokan találnak megnyugvást abban, hogy vi­lágosan megkülönböztetik azt, amit tudni lehet attól, amit hin­ni kell és elgondolhatjuk, hogy ez a megkülönböztetés egy bi­zonyos nyugalmat és biztonságot ad az életben. Ha azonban elég mélyen kutatunk, nem egyoldalú gondolkodással, hanem mindazzal, amit a gondolkodás átélhet, ha a teljes emberségű lelki és szellemi erőkkel kapcsolódik, akkor a következőhöz jutunk. Akkor azt kell mondanunk ma­gunknak: ha a természeti szükségszerűség olyan, amilyennek az utolsó századokban elképzelni szoktuk, akkor nincs lehe­tőség a moralitás világának megmentésére. Ezt el kell mondani azért, mert a moralitás világa egyszerűen sehol sem nyilatkoztatja meg azt az erőt, amellyel felvehetni a ver­senyt a természeti rend világával. Csak arra kell gondol­nunk, hogy éppen a hő-entrópiával kapcsolatos szemléletből kellett bizonyos belső jogosultsággal kifejlődnie annak az elképzelésnek, - kifejezetten azt mondom: ki kellett fejlőd­nie - hogy egyszer minden föld-erő hővé változik és ez a hő már nem tud valamilyen más erővé visszaváltozni, és azután a föld áldozatul esik a hő-halálnak. Így azonban annak a becsületes gondolkodásnak, amely a legújabb kor gon­dolkodási szokásai szerint ragaszkodik a természeti kauzali­táshoz, nincs lehetősége arra, hogy mást mondjon, csak azt mondhatja, hogy ez a hő-halálnak áldozatul esett föld nem­csak az összes ember temetője, hanem az összes morális ideálé is. A morális ideálok eltűnnének a semmibe, ha a természeti szükségszerűség kizárólagos érvényesítésének el­ismerése következtében a földet hatalmába kerítené a hő-ha­lál.

Ez a megfontolás olyan, érzést kelt a világot elfo­gulatlanul szemlélő emberben, amely megfosztja őt a mo­rális világrend által adott biztosságtól és így egyáltalán arra készteti, hogy ellentétesen lássa a világot. Úgy, hogy tulajdonképpen csak azt mondhatja: mint buborékok, úgy száll­nak fel az erkölcsi ideálok a természeti szükségszerűségből, s mint buborékok, úgy tűnnek majd el az erkölcsi impulzusok. Mert ami az ember legbensőbb világában az ember értékével és mél­tóságával függ össze, azt nem lehet mint létezőt belecsúsz­tatni a puszta természeti szükségszerűség elismerésébe. - Ahogy mondtuk, formálisan el lehet választani egymástól a tudást és a hitet. Ha azonban elfogadjuk a hitbéli bizo­nyosságot, akkor ez a hitbéli bizonyosság a tudománnyal szemben, amelynek igényesnek kell lennie, nem tudja az em­ber benső világa számára garantálni az erkölcs realitását. Ez nemcsak az ember elméleti gondolataira hat. Az életről becsületesen gondolkodó embernél ez bele kell, hogy hasson a legmélyebb érzésvilágba és itt a tudatalatti mélységben lévő folyamatokkal pusztítóan hat arra, ami az embernek biz­tosságot ad, ami egyáltalán lehetővé teszi, hogy a világgal való kapcsolatát, mint szilárd kapcsolatot ne csak gondolja, hanem erezze és akarja is. És akinek van érzéke az ilyen összefüggések iránt, az azt mondhatja, hogy ami a 20. században ilyen titokzatosan ijesztő módon, mint pusztító hullám, az emberi élet mélységeiből tör fel, az végül mégiscsak mind annak az összhangzásából - mondhat­nánk disszonanciájából - származik, amit az egyes emberi individualitások önmagukban élnek át. A mi szörnyű, kataszt­rofális korunk végül is az emberi lelkek és emberi szívek legbelsőbb állapotaiból születik. Az ilyen benső ellentmon­dás - ahogy leírtam - nem csak a lelki élet felületén ját­szódik le mint elméleti világnézet, hanem lemerül azokba a mélységekbe, ahonnan az ösztönélet és a lelkiismereti élet származik. Itt azután ez az ellentmondás a földi renddel össze nem egyeztethető érzésekbe csap át, és ezek a megvalósítható szociális rend helyett, rendetlenséget, antiszociá­lis elemet hoznak.

Bizonyos, hogy ma még sok ember nem érzi át teljes súlyét annak, amit leírtam. De ha csak kissé is képesek va­gyunk arra, hogy elfogulatlanul kövessük az utolsó századok, különösen a legújabb idők emberi, szellemi fejlődését, ak­kor előre láthatjuk, hogy ez az ellentmondás a legközeleb­bi időkben, az emberi lelkekben milyen morális kiéléshez, milyen szociális konfigurációhoz vezet. Sohasem kapunk vá­laszt arra az égető kérdésre, hagyj miért élünk a nyomorú­ságnak ebben a korszakában, ha nem vagyunk hajlandók arra, hogy összekeressük az építő köveket ahhoz, amire magá­nak az emberi életnek van szüksége.

Az imént leírtakkal ellentétben áll az a világnézet, amelyre az imagináció, inspiráció és intuíció útján az antropozófiai szellemtudomány törekszik. Majd látjuk, hogy az antropozófiai szellemtudomány hogyan intézi el magában a jelenkor és a legközelebbi jövő legégetőbb kérdését azzal, amit - véleménye szerint - saját útján tud megismerni. Le­írtam önöknek a szellemtudomány imagináción és inspiráción keresztül vezető útját. Felhívtam a figyelmet arra, hogy azok a gyakorlatok, amelyeket itt nem irhatok le részletesen, amelyek a leírását az itt többször idézett könyveim­ben találhatják meg, ezek az imaginatív megismeréshez veze­tő gyakorlatok a szellemiséget-lelkiséget tudatos tartalom­hoz juttatják, mint ahogy az emlékezésben élő mindennapi tudatot is egy bizonyos tartalom hatja át. Az önkényesen, vagy önkéntelenül felszínre kerülő emlékezések mögött ott van a fizikai és az éteri organizáció. Felnyomul a tudatba az, ami ebben a fizikai és éteri organizációban játszódik le. Amit a mindennapi emlékezésnél a fizikai-éteri organizációnk hajt végre, azt tisztán lelki-szellemi úton a könyve­imben részletesen leírt gyakorlatok idézik elő. Ezzel olyan képzetekhez jutunk, amelyek csak formálisan hasonlíta­nak az emlékezési képzetekhez, de külső, objektív, nem sze­mélyesen átélt tartalomra utalnak. Így az imaginációval ké­szülünk elő egy valóságos, objektív érzékfeletti világ meg­ismerésére.

Azután, hogy inspirációhoz emelkedhessünk, nemcsak az emlékezési képzetekhez hasonló képzeteknek a szellemi-lelki létrehozását kell gyakorolnunk, hanem azon kell dol­goznunk, hogy mintegy a szellemi-lelki feledést gyakorol­juk, vagyis az ilyen imaginációk eltávolítását a már elért tudatból. Azt kell gyakorolnunk, hogy ne legyenek már nem­ reális imaginációink, hanem önkényesen távolítsuk el ezeket tudatunkból, úgy, hogy - ha szabad így kifejezni magam - ez a tudat bizonyos ürességgel legyen bennünk. Ha ehhez elju­tunk, akkor lehetőségünk van arra, hogy az ilyen gya­korlatok folyamatos végzésével megerősített énünkkel beleéljük magun­kat az objektív érzékfeletti világ megnyilatkozásaiba. Tu­datunkban az előbbi, szubjektív imaginációk helyett objektív imaginációk fénylenek fel. Az ilyen ob­jektív imagináció felfénylése, mely nem tőlünk, hanem a szellemi valóságból származik, az az inspiráció. Elérünk az érzékfelettiség határához és ez az érzékfelettiség az imaginációkkal a maga külső oldalait nyilatkoztatja meg nekünk. Ahogyan, ha egész ember-voltunkkal tevékenykedünk a fizikai észleleti világban, meggyőződünk a fizikai világ alapját képező objek­tív külvilág realitásáról, úgy az elért imaginációk teljes meggyőzőerővel nyilatkoztatják meg számunkra az érzékfelet­ti világot, amelynek a kifejeződései.

A fontos most az, hogy ezt, a következő fokhoz veze­tő megismerési utat folytassuk. Ezt a fokot úgy érjük el, hogy nem csak a feledést fejlesztjük ki odáig, hogy eltávo­lítjuk magunkból az imaginációkat, hanem még egy lépéssel tovább megyünk. Ha ugyanis az imaginatív világba érünk, leg­először a saját életünk jelenik a maga egész lefolyásában, Tudatunkkal nem csak a pillanatban élünk, hanem életünk egész áramlatában, vissza a születésig. Ha ez után képesek vagyunk arra, hogy előrehaladjunk az inspirációhoz, akkor áttekinté­sünk, amely azelőtt a születés óta lefolyt életre terjedt ki, most kiterjed az érzékfeletti világra, amelyből a szü­letés, vagy mondjuk, a fogamzással, jöttünk a fizikai vi­lágba. Szellemi látókörünk kiterjed azokra a világokra, ame­lyeket a születés, vagy a fogamzás előtt éltünk át, és ame­lyeket majd átélünk, ha a halál küszöbét átléptük. A meglá­tása az érzékfeletti világnak, amelyhez hozzá tartozunk, az inspi­rált megismeréssel adódik.

Ha tovább fáradozunk azon, hogy ne csak azokat az imaginációkat tüntessük el, amelyek az imaginatív világ ho­rizontján lévő egyes elemeket tartalmazzák, hanem ha egész emberi mivoltunk imaginációját elfelejtjük, vagyis eltávo­lítjuk, - és ehhez, mert látókörünk kiterjed a szellemi világ­ra, hozzáfűzzük még annak az erőnek a kifejlesztését is, amellyel kiirtjuk azt, ami énünkben a születésünk óta átélt élményekből összegződik -, akkor elérjük, hogy énünket nem gyengítjük, hanem éppen aszal, hogy énünk elfelejti önmagát, igazából megerősítjük. És így lassanként bejutunk a szel­lemi, érzékfeletti világ valóságába. Együtt élünk ennek a szellemi világnak a valóságával, Eljutunk ahhoz, hogy az előző, ismétlődő földi életek szemléletét olyasvalaminek is­merjük meg, ami énünket különböző fejlődési fokokon mutatja meg számunkra. És amikor megszereztük a mai fokon lévő énünk elfelejtésének, vagyis imaginatív tartalma kioltásának ké­pességét, akkor meglátjuk az örökkévaló ént.

Azokat a dolgokat, amelyekről az antropozófiai szel­lemtudomány beszél, nem valamilyen homályos misztikából kapjuk, hanem lépésről lépésre meg tudjuk adni az egyes ismeretekhez vezető utat. Az út nemcsak, hogy nem külső út, hanem egész menetében belső. Egy valóságos, ob­jektív, de érzékfeletti realitás megragadásához vezet. Azál­tal, hogy ilyen módon az igazi intuitív megismerés­hez emelkedünk, jutunk tulajdonképpen annak az igazi megis­meréséhez, hogy mi is a gondolkodásunk, képzetalkotásunk, amelyet a mindennapi életben alkalmazunk, és amellyel áthat­juk észleletünket. Eljutunk annak egész, teljes valóságához, amiről bizonyos fokig képzetet, empirikus képzetet alkotha­tunk olyan módon is, ahogy azt megkíséreltem leírni a „Philosophie der Freiheit” c. könyvemben. Itt megkíséreltem rámutatni a tiszta gondolkodásra, arra a gondolkodásra, amely élhet ben­nünk mielőtt a gondolkodásnak éppen ezt a részét összeköt­nénk a teljes valóság elérése céljából valamilyen külső ész­lelettel. Rámutattam arra, hogy ez a tiszta gondolkodás, mint benső lelki tartalom észlelhető, de hogy lényegénél fogva tulajdonképpen mi azt csak akkor ismerhetjük meg, ha a magasabb megismerés útján megjelenik lelkünkben a valóságos intuíció. Akkor mintegy áttekintjük a saját gondolkodásunkat. Csak most, az intuícióval éljük bele magunkat a saját gondolkodásunkba, mert hiszen az intuíció lényege éppen az, hogy saját lé­nyünkkel beleéljük magunkat az érzékfelettiségbe, beleme­rülünk ebbe az érzékfelettiségbe.

Így megismerünk valamit, aminek az átélése, ahogy ezt az előbb jeleztem, az szintén a sorsszerű megismerés egy fajtája. Hatalmas átéléshez jutunk, ha intuitív módon beleéljük ma­gunkat a megismerés természetébe. Akkor tudjuk, hogy mint embereknek milyen a materiális organizáltságunk. Tudjuk, hogy meddig ér az anyagi testünk, de az intuícióval átlátjuk, hogy az anyagi testünk csak alátámasztást, talajt szolgáltat, amelyen a gondolkodás ki tud fejlődni. A materiális folyamatoknak viszont önmagukban kell leépül­niük ott, ahol a valóságos gondolkodás megjelenik. Amilyen mértékben lecsökkennek az anyagi folyamatok, olyan mértékben tud tért hódítani bennünk az, ami a megsemmisült anyagiság helyébe lép: a gondolkodás, a képzetalkotás.

Ismerem mindazt, amit felhozhatnak azok ellen a mon­datok ellen, amelyeket ebben a pillanatban kimondok, de az intuitív megismerés az anyagiságra vonatkozólag elvezet annak a belátásához, hogy ahol a gondolkodás fejlődik ki, ott az anyagból semmi sem látható. Elvezet ahhoz, hogy azt mondjuk: ha a materiális létet, amelyet egyébként mértéka­dónak ismernek el, az egyedüli létnek tekintem, akkor, ha gondolkodom, nem vagyok. - A matériának az organizmusban először vissza kell húzódnia, hogy helyet adjon a gondol­kodásnak, a képzetalkotásnak. Akkor ez a gondolkodás, ez a képzetalkotás lehetőséget lát arra, hogy kibontakozzék az emberben. Tehát ott, ahol a gondolkodást a maga valóságá­ban észleljük, ott észleljük a materiális lét lebontását, megsemmisülését is. Betekintünk az anyag semmivé-válásába. Itt érünk, el az anyag és energia-megmaradásra vonatkozó törvény határához. Meg kell ismernünk az anyag és energia törvé­nyének kiterjedési körét, hogy bátorságunk legyen ahhoz, hogyha szükséges, tiltakozzunk ellene. Aki az anyag megmaradásának törvényét abszolút érvényűnek tekinti és nem tudja, hogy az a külsőleg áttekinthető fizikai, kémiai, stb. terület körében érvényes, de nem érvényes ott, ahol gondolkodásunk saját emberi organizációnk színterén je­lenik meg, az sohasem tudja áttekinteni a gondolkodás lénye­gét azon a helyen, ahol az anyag önmagát pusztítja el. Ha nem volna szükség arra, hogy bizonyos okoknál fogva ezt a megismerést ma a világ elé állítsam, akkor nem tenném ki magam azoknak a gúnyolódásoknak, ellenvetéseknek, amelyek egészen érthető módon meg kell, hegy nyilatkozzanak azok ré­széről, akik az ismert feltételek alapján az anyag és energia-megmaradás törvényét abszolút érvényűnek, kivétel nél­kül érvényesnek tartják.

Ahogy azonban intuícióval megismerjük a gondolkodás és a fizikai világban bennünket körülvevő általános anyag közötti kapcsolatot, úgy megismerjük intuícióval az inspi­ráció, a szellemiségben működő inspiráció és az emberi ér­zés és ritmikus élet közötti kapcsolatot is. Az idegi-érzékszervi princípium pusztítja a fizikai anyagot, ezért lehet az idegi-érzékszervi princípium alapja a képzetalkotásnak, gondolkodásnak. Az ember második rendszere a ritmikus rend­szer. Ezzel lelkileg úgy függ össze az érzésbeli élet, mint a gondolkodással az ideg-érzékszervi princípium. Az emberen kívüli, inspirációval megközelített objektivitás és az em­ber közötti kapcsolat mutatja, hogy az inspiráció útján egy olyan világprincípium válik bennünk tudatossá, amely meg­nyilatkozik bennünk, mint ahogy a fizikai világ is megnyi­latkozik bennünk a képzetalkotáson keresztül. Ez az inspi­rált világ főként a lélegzési folyamaton keresztül nyilatkozik meg, amely a maga ritmusát egészen az agy-folyamatokig és az organizmus többi részében is folytatja.

Megismerjük azt, ami belsőleg, mint ritmus él az em­ber lényében. Ez ugyan nem öli meg az anyagot, mint a gon­dolkodási folyamat, de bénítja az életet úgy, hogy az életnek mindig újra fel kell szítania magát. Az általános, tisztán mechanikus lélegzési ritmusnak egy benső ritmus életre kelése és bénulása az alapja. Ez a ritmus mintegy dualisztikusan kettéhasad fizikai lélegzési folyamattá és lelki, érzésbeli folyamattá. Ennek a lelki, érzésbeli fo­lyamatnak és fizikai lélegzési folyamatnak az egységét mint inspirációt, mint olyan princípiumot ismerjük meg, amely ob­jektíven él az inspirációkban, és az intuícióval tekinthető át. Röviden, az érzésvilág és a ritmikus ember egész összefüg­gését ilyen mólon ismerjük meg. Ismeretet szerzünk arról, hogy itt nem az anyagiasság teljes megszűnése következik be, mint az idegi-érzékszervi rendszerben, hanem a anyag bénulása. Tehát fokozatosan megtanuljuk megismerni az em­bert. Így az emberi érzésbeli életre tekintünk és látjuk azt, ami csak azáltal van jelen, hogy az élet ritmikusan is­métlődő folyamatokban mindig megbénul és újra fel kell, hogy szítsa magát. És amikor ilyen módon átlátjuk a feléledés és bénulás összecsengését, meglátjuk az ember mivoltának máso­dik fontos elemét. Látjuk, hogy az emberben az egész ritmi­kus princípiumnak milyen jelentősége van, és hogyan függ össze az ember testi-lelki mivoltának egészével. És amikor az em­berben ezt a második elemet áttekintjük, világossá válik, hogy ez önmagában egy olyan reális erőt hordoz, amely ritmikus kölcsönhatásban van egy, az érzékfelettiségben lévő külső erővel. Mintegy látjuk egy belső és kül­ső erő ide-oda lendülését.

Hasonlóképpen az anyagcsere- és végtagrendszer emberét is megismerhetjük. Amikor felemelkedünk az inspirációhoz, intuícióhoz, imaginációhoz, szellemi-lelki módon lát­juk azt, ami a reális erőkben egyébként nem tudatosan műkö­dik. A mi mindennapi megismerésünk csak formális elemeket ad, általa úgyszólván csak nézői vagyunk a világnak. Az azonban, amit imaginációval, intuícióval, inspirációval ví­vunk ki magunknak, az mint szabad, benső, lelki alkotás van birtokunkban, Mi ezt érzékfeletti megismeréssel olyasvalami­re vonatkoztatjuk, ami objektív az emberben és végül át tud­juk tekinteni, hogy az emberi akarat hogy működik az etikai cselekvésben. Ha először felismertük, hogy a tiszta gondol­kodás az anyag lebontása és egyáltalán a visszafejlődésben működő folyamatokkal függ össze, akkor eljutnak annak a be­látásához, hogy mindaz, ami lelki-akarati módon jelenik meg, a felépítő, növekedési folyamatokkal függ össze. A bennünk lévő növekedési, építő, organizációs, reprodukáló folya­matok az emberi szervezet mélységeire vonatkozóan letom­pítják az átlagos tudatot, és az akarat az emberi lény olyan mélységeiből száll fel, amelyekhez a mindennapi tudat nem ér le. Mint ahogy a gondolkodás a pusztításban, úgy él az akarat a növekedésben, virulásban, gyümölcsözésben. És azután ismét intuícióval látjuk, hogy az anyagcsere-rend­szerből az akarat, amelynek most a gondolkodásban vannak a motívumai, az anyagot az emberi organizációban arra a hely­re tolja, ahol lebontásnak kell bekövetkeznie. A gondolko­dás mint ilyen lebont, az akarat felépít. Úgy épít fel, hogy az életben egészen a halálig, a felépítés az emberi organizációban rejtett marad, de a felépítés állandóan végbemegy. Amikor te­lét a „Philosophie der Freiheit” értelmében erkölcsi motívumainkban eljutunk a valóban szabad, erkölcsi intuíciókhoz, olyan emberi életet élünk, amely saját akaratával, az organizá­ciójából átalakított anyagot helyez oda, ahol az anyag megsemmisült. Az ember bensőleg teremtővé, felépítővé vá­lik. Más szavakkal: látjuk, hogy a kozmoszon belül, az em­beri organizációban a semmi, teljesen materiális értelem­ben új képződéssel telítődik. Ez nem jelent mást, csak azt, hogy ha konzekvensen követjük az antropozófiai megis­merés útját, eljutunk odáig, hogy a tiszta erkölcsi ideá­lok az anyagiságig menően, világot alapítón jelennek meg az emberben.

Ezzel mintegy felfedeztük, hogy hol válik maga az erkölcsi világ teremtővé, hol keletkezik olyasvalami, ami az ember erkölcsisége alapján kezeskedik a saját realitásá­ról, mert azt önmagában hordja, önmaga teremti. És ha az­után ezzel az intuícióval megismerjük a külső világot, ak­kor úgy látjuk, hogy az ásványvilágon ugyanaz a pusztulá­si, elmúlási folyamat uralkodik, amelyet mint a saját gon­dolkodásunknak megfelelő materiális folyamatot jól megis­mertünk. Ennek megfelelően eljutunk annak a megismerésé­hez is, hogy ez az elmúlási folyamat magával ragadja a növényi és az állati életet is. És akkor nem a hő-halál felé tekintünk, amelynek bizonyos határok között jogosultsá­ga van, de egyoldalú valami, hanem a kor előttünk lévő, ásványisággal áthatott egész világ eltűnése felé. Azt a vilá­got tehát, amelyet a kauzális szükségszerűségében ismertünk, meg, elmúlónak látjuk és azt a világot, amelyet tisztán morális ideálokból építünk fel, az elhaló másik világ tala­ján keletkezőnek ismerjük meg. Más szavakkal, most felis­merjük, hogy miként függ össze a morális világrend a fizi­kai-kauzális világrenddel. Az ember lényében, a morális, tiszta akarattal olyasvalami van adva számunkra, ami az emberben és ezáltal az egész világ számára magát a kauza­litást győzi le.

Aki becsületesen gondolkodik a kauzális természet-magyarázatról, az ennek a természet-magyarázatnak a saját körén belül nem talál a világban olyan helyet, ahol ez ne volna érvényes. És mert érvényes, kell, hogy legyen egy olyan hatalom, amely megsemmisíti az érvényességét. Ez a hatalom a morális világ. A morális világ, ahogy az ember ter­mészetének egésze alapján ismerjük meg, tartalmazza azt az erőt, amely magát a természeti kauzalitást töri át. Termé­szetesen nem csodákkal, hanem egy fejlődési folyamat során. Mert ami az egyes emberben kauzalitást-pusztító, az a je­lentőségét csak a jövőbeli világokban kapja meg. De látjuk annak az emberi akaratnak a realitását, amely szövetséget köt a tiszta gondolkodással. Ezáltal pedig - és ez az antropozófiai tudományosság legszebb eredménye az élet számá­ra - megismerjük az ember kozmoszbeli értékét és átérezzük, hogy a kozmoszban mi a jelentősége az emberi méltóságnak.

A dolgok a világban nemcsak úgy függnek össze, ahogy absztrakt fogalmaink alapján gyakran elképzeljük. Nem, a dolgok mint realitások függnek össze egymással, és az egyik fontos realitás a következő: bizonyos, hogy nem minden­ki tud már ma felemelkedni az imaginációhoz, inspirációhoz, intuícióhoz. Amit azonban mindezekbe a megismerési fokoza­tokba, mint szellemi kutatók még magunkkal viszünk, az az a gondolkodás, amely belső szükségszerűséggel fejleszti ki az egyik gondolatot a másikból. Ezt a gondolkodást min­den olyan ember átélheti, aki elfogulatlanul átadja magát neki. És mivel a szellemi kutató ezt a tiszta gondolkodást képzeteinek minden elemébe magával viszi, az összes, már felfedezett szellemtudományos eredmények a tiszta gondol­kodással is felülvizsgálhatók.

Az általam adott egész leírás értelmében az emberi lélekben ahhoz, amit az ember csak mint antropozófiai szel­lemtudományos megismerést vesz fel, valami egész sajátságos dolog tagozódik. Az ember az általa alkotott egyéb képzete­ket a külső észlelésből vonj a le, vagy külső észlelésen al­kotja. Ezek az észlelések támaszai ennek a képzetalkotási életnek. A legújabb gondolkodási és világnézeti szokások­nak megfelelően, ma természetesen sok olyan ember van, aki nem tartja elfogadhatónak, hogy az emberhez közelíthet olyas­valami, ami ilyen vonatkozásban nem a külső észlelésben ta­lálja meg támaszát. Csakhogy élete képtelenségekbe torkol­lik, ha nem akarja elismerni, hogy az ember lényeges dolgot érthet meg akkor is, ha csak a tiszta, konkréten önmagából kifejlődő gondolkodásnak adja át magát. És azután fel tudja venni a szellemtudomány imaginációval, inspirációval és in­tuícióval elért gondolatait, amelyekről a merev gondolkodású filiszter azt mondja, hogy csak fantasztikumok, mert nem ábrázolnak valóságot. - Túl kényelmes ahhoz, hogy gondolko­dással behatoljon abba a valóságba, amelyet a szellemi ku­tató imaginációval, inspirációval és intuícióval fedez fel. Ez a valóság azonban bensőségesen függ össze az ember mivol­tával. És az az érzés, az a benső lelki beállítottság, amellyel kiküzdjük magunknak azoknak a szellemtudományos fogal­maknak a felvételét, amelyekhez nincs kapcsolódás a külső, fizikai világban. A szellemiségben szabadon kell átélnünk őket, hogy egész ember voltunkat áthassa egy új princípiummal.

Ha a szellemtudomány bevonul, kultúréletünkbe, akkor majd látható lesz, hogy - ezt már jeleztem - amit az ember imaginációval, inspirációval, intuícióval szemlél, az magá­ban az emberben egy élő princípiumnak felel meg, látható lesz, hogy így a szellemtudomány közvetlenül ragadja meg az élő emberi lényt és maga az ember a szellemtudomány felvételével belső átalakuláson, változáson haladhat keresztül. Belső­leg gazdagabbá válik. Az ember érzi, hogy gazdagabbá válik azáltal, hogy egy olyan elem hatja át, amelyet nem tud felszítani a külső fizikai valóság. Ezzel az elemmel, az egész emberen átáradó elemmel áthatva lép embertársai elé. Így olyan emberismeretet sze­rez, amely azelőtt nem volt meg benne, és kiváltképpen az emberszeretetet sajátítja el. Amit az antropozófiai szellemtudomány érzékfelettiségre irányuló ismeretei felgyújtanak bennünk, az az emberszeretet, és ez megismertet bennünket az ember értékével és átérezteti ve­lünk az emberi méltóságot.

Az ember értékének megismerése, az emberi méltóság megérzése, akarat az emberszeretetben, - ezek az élet legszebb gyümölcsei, amelyek felnevelődnek az emberben a szellemtudományos eredmények átélése követ­keztében.

Ezzel hat a szellemadomány az akaratra úgy, hogy az fel tud emelkedni ahhoz, amit „Philosophie der Freiheit”-ben morális intuíciónak neveztem. Az emberi életben bekövetkezik az a hatalmas esemény, hogy ezeket a morális ideálokat, ezeket a morális intuíciókat áthatja az, amit egyébként szeretetnek ismerünk, úgy hogy az individualitásunk­ban és szeretet alapján szabadon cselekvő emberekké válha­tunk. Így tehát a szellemtudomány közeledik egy ideálhoz, amely szintén a Goethe-időkből származik és a legvilágosab­ban Goethe barátja Schiller fejezte ki. Amikor Schiller be­leélte magát a kanti filozófiába, az elméleti filozófiára vonatkozóan sok mindent vett fel Kattól. A morálfilozófia tekintetében nem tudott Kanttal együtt haladni. Ebben a kanti morálfilozófiában Schiller a kötelesség merev fogal­mára talált, amelyről Kant azt gondolta, hogy a kötelesség úgy van előttünk, mint maga a természeti hatalom, mint olyasvalami, ami kényszerítőn hat az emberre. Schiller átérezte az ember értékét és az ember méltóságát és nem a­karta elismerni, hogy az embernek ahhoz, hogy erkölcsös legyen, szellemi kényszernek kell alávetve lennie. Hiszen Schiller mondta ki a következő szép szavakat:

„Szívesen szolgálom a barátokat, de sajnos ezt szívesen teszem,
és így sokszor bánt, hogy nem vagyok erélyes.”

Mert kanti értelemben, véli Schiller, tulajdonképpen meg kell kísérelnünk, hogy a barátunk iránti vonzalmat elnyomjuk és azután, amit érte teszünk, azt a merev kötelesség-fogalom alapján tegyük.

Hogy az embernek a magatartása mán kell, hogy legyen, mint ez a kanti magatartás, azt Schiller amennyire az ő korában lehetséges volt, „Az ember esztétikai neveléséről” szóló leveleiben írta le. Ezekben ki akarta mutatni, hogy a kötelességnek le kell szállnia, hogy vonzalommá vál­jék, a vonzalomnak pedig fel kell emelkednie, úgy, hogy rokonszenvessé váljék a kötelesség tartalma. A kötelességnek le kell szállnia, a természeti ösztönnek pedig fel kell emelkednie a szabad emberben, aki vonzalommal teszi azt, ami hasznára van az emberiség egészének. És amikor felkutatjuk, hogy az ember lényében hol gyökereznek a morális intuíciók, amikor kifejtjük, hegy a morális intuíciókban melyek a tulajdonképpeni ösztönző, erkölcsi motívumok, akkor felfedez­zük a szellemiségbe emelkedő, legmagasabb fokban megtisz­tult szeretetet. Ahol a szeretet szellemivé válik, ott fel­szívja magába a morális intuíciókat és az ember azért morá­lis ember, mert szereti a kötelességet, mert a kötelesség olyasvalami, ami közvetlenül erőt adón, magából az emberi individualitásból származik.

Ez volt az, ami arra indított, hogy a „Philoshopie der Freiheit”-ben, az antropozófia alapján kifejezett antitézist állítsak fel a kanti morálfelfogás ellen. A kanti té­zis így hangzik:

“Kötelesség, te magasztos, hatalmas név! Aki nem hordasz magadban semmit, ami behízelgéssel tetszésünket szolgálná, hanem alávetettséget követelsz. Aki felállítod azt a törvényt, amellyel szemben az összes, titokban elle­ned működő vonzalmak elnémulnak.” (Die Idee der Freiheit c. fejezet)

A kötelességnek ilyen fogalmával az ember sosem tud felemelkedni az átszellemüléshez úgy, hogy legbensőbb mivoltában szabad előidézője legyen a morális cselekedeteinek. Hogy igazi antropozófiai emberismerettel eljussak az ember lényének megértéséhez, ezekből a kísérletekből kiindulva a „Philoshopie der Freiheit”-ben a kantianizmus merev fogalmaival szembeállítottam azt, ami a „Philoshopie der Freiheit”-ben erré vonatkozólag megtalálható:

„Szabadság, te barátságos emberi név, aki magad­ban hordozod mindazt, amit erkölcsileg azért szeretek, mert emberségemet a leginkább méltányolja és nem teszel senki szolgájává, mert nem pusztán törvényt állítasz elém, hanem megvárod, mit ismer el erkölcsi szeretetem a maga törvényének, mert minden rákényszerített törvény alatt szabadságától megfosztottnak érzi magát.”

Úgy gondoltam, hogy a „Philoshopie der Freiheit”-ben beszélnem kell arról, hegy a moralitás, ha eggyé vált az emberi szabadsággal és igazi emberszeretetben gyökerezik, teljes mértékben emberhez méltón jelenik meg. De az antropozófiával kimutatható, hogy a kötelesség iránti szeretet tovább fejlődve ember-szeretetté és ezzel a szociális élet tulajdonképpeni formátumává válik, ezzel majd még a továbbiakban foglalkozni akarunk. A mai hatalmas, égető szociális problémát csak akkor tudjuk áttekinteni, ha azon fáradozunk, hogy megismerjük a szabadság, a szeretet, az emberi lény, a szellemiség és a természeti szükségszerűség között az összefüggést.